A GALLIAI HÁBORÚ

III. 10. Asiat Pompeius karja igázta le, minden más föld meghódítását, ami hátravolt Európában, Caesarnak adta osztályrészül a Szerencse. Pedig olyan iszonyú és rettenetes népek voltak még szabadok, mint a gallok, a germánok és a britannok. Bár az utóbbiakat egy egész világ választotta el tőlünk, mégis le lehetett őket győzni.

Galliában a fölkelést a helvetiusok robbantották ki, akik a Rhodanus és a Rhenus között éltek, de mivel nem volt elegendő földjük, elindultak, hogy új szálláshelyet keressenek maguknak. Régi településeiket felgyújtották, így esküdtek meg, hogy nem térnek többé vissza. De Caesar, aki némi haladékot kért a megfontolt döntésre, időközben leromboltatta a Rhodanuson átívelő hidat, s ezzel elvágta előlük a menekülés útját. így ezt a szerfölött harcias népet visszaterelte ősi szálláshelyeire, mint ahogy a pásztor hajtja haza aklába a nyájat.

Aztán a belgákkal került sor százszor véresebb harcra, hiszen ők a szabadságukért küzdöttek. A rómaiak ekkor több páratlan hőstettet vittek véghez, közülük is kiemelkedik az, amelyre maga a főparancsnok vállalkozott: amikor hadserege már megingott és menekülni próbált, egyik futásnak eredt katonája markából kiragadta a pajzsot, beállt az első arcvonalba, s tulajdon kezével állította helyre a csatarendet.

A venetusokkal tengeri ütközetet is vívtunk, de jobban meggyűlt a bajunk az Óceánnal, mint az ellenséges bárkákkal. Hiszen ezek a durván összeácsolt és ormótlan dereglyék nyomban ízzé-porrá zúzódtak, ahogy hajóink vasorra hozzájuk ért. A csata azonban végül is megfeneklett, mert amikor tetőpontján volt a harc, az Óceán visszahúzódott – már ahogy apálykor lenni szokott –, s így szemmel láthatólag ő is beavatkozott a küzdelembe.

Mindehhez még hozzá kell számítani az egyes népek és területek eltérő harcmodorát. Az aquitanusok csavaros eszű népe barlangokban húzta meg magát: Caesar megparancsolta, hogy zárják be őket oda. A morinusok a rengetegekbe vették be magukat, ő pedig elrendelte, hogy gyújtsák rájuk az erdőket. Senki sem mondhatja, hogy a gallok csupán vadak, a cselszövésnek szintén értik a módját: Indutiomarus a trevireket, Ambiorix az eburonokat tüzelte harcra. Caesar távollétében mindketten összeesküvést szőttek, és megtámadták alvezéreinket. De az előbbit Dolabella hősiesen visszaverte, s a király fejével tért vissza; az utóbbi viszont ármányos módon rajtunk ütött, egy völgyben állítva csapdát nekünk. Kifosztotta táborunkat is, s ekkor vesztettük el alvezéreinket: Aurunculeius Cottát és Titurius Sabinust. Ezen a királyon sohasem tudtunk bosszút állni, mert a Rhenuson túlra menekült, s ott húzta meg magát örökre.

A Rhenus vidéke sem kerülhette el tehát, hogy megtámadjuk. Mert nem lehetett tűrni, hogy szabad maradjon az, aki befogadta és megvédte ellenségeinket. Először a germánok ellen indított Caesar hadjáratot, olyan indokkal, amelynek jogosságához nem fért kétség. A haeduusok ugyanis panaszt emeltek betöréseik miatt. De milyen határtalanul dölyfös volt Ariovistus! Amikor követeink így fordultak hozzá: – Járulj Caesar elé! –, ő ekképp felelt: – Ki az a Caesar? – majd hozzátette: – Ha akar valamit, jöjjön ide! – s aztán még megjegyezte: – Minek keressem fel őt? Mi dolga van neki épp a mi Germániánkkal? Talán én beleártom magam a rómaiak ügyeibe?

Ennélfogva ez az ismeretlen nép olyan félelemmel töltötte el táborunkat, hogy ott boldog-boldogtalan végrendeletet írt, még a főhadiszálláson is. De minél megtermettebbek voltak óriási testű ellenfeleink, annál könnyebb volt közel férkőzni hozzájuk karddal és fegyverrel. Hogy katonáinkat harc közben micsoda tűz hevítette, semmiből úgy ki nem világlik, mint abból, hogy amikor a barbárok pajzsukat fejük fölé tartva, mint valami védőtetővel oltalmazták magukat, a rómaiak felugrottak a pajzsok tetejére, s onnan döfték kardjukat az ellenség torkába.

Aztán a tencterusok újabb panaszt tettek a germánok ellen. Ekkor Caesar már a maga elhatározásából kelt át egy pontonhídon a Mosellán, sőt a Rhenuson is, és a hercyniai rengetegekben vette üldözőbe az ellenséget. De az egész nép szétfutott az erdőkbe és a mocsarakba, akkora rémületet keltett a partvidéken a rómaiak hirtelen megjelenése. Caesar azonban nem egyszer, hanem kétszer kelt át a Rhenuson, és a második alkalommal már hidat is épített. Ezúttal valamivel még nagyobb volt a rettegés. Mert amikor a germánok látták, hogy az ő szent Rhenusukat béklyóba verik, hiszen a híd mint valami járom nehezült a víz fölé, újból megindult a menekülők áradata az erdőkbe és a lápvilágba. Caesar számára az volt a legelkeserítőbb, hogy nem akadt útjában senki, akit legyőzhetett volna.

Minden talpalatnyi helyet felkutatott, szárazon és vízen egyaránt, sőt még az Óceánon is végigjártatta tekintetét. Es mintha a rómaiaknak kicsi volna ez a földkerekség, gondolatai már egy másik világ körül forogtak. Hajóhadat szerelt fel, és csodával határos gyorsasággal átkelt Britanniába. A harmadik őrségváltás idején szedte fel a horgonyt a morinusok kikötőjében, és már valamivel dél előtt partra szállt a szigeten. A tengerpartot ellenséges csődület lepte el. A bennszülötteket borzadály fogta el a nem várt látványtól, s kétkerekű kocsijaikon elszáguldottak. A rémület tehát felért egy győzelemmel. A reszkető britannoktól elvettük fegyvereiket, túszokat szedtünk tőlük, és tovább nyomultunk volna előre, ha vakmerő flottánk hajótörést nem szenved, s így az Óceán meg nem fékezi. Visszatértünk hát Galliába, s aztán még nagyobb hajóhaddal, még több sereggel vágtunk neki újból az Óceánnak, és ismét megtámadtuk a britannokat. Caesar a caledoniai rengetegig űzte az egyik királyt, CasuelIanust, majd pedig bilincsbe verette. Ezzel aztán be is érte, mert nem akart újabb tartományt szerezni, hanem hírnevét igyekezett öregbíteni. Még nagyobb zsákmánnyal tért vissza, mint az előző alkalommal. Ezúttal maga az Óceán is szelídebb és jobb indulatú volt, szinte maga is beismerte, hogy nem tud velünk versenyre kelni.

De a galliai tartományokban szőtt valamennyi összeesküvés közül a legeslegutolsó volt a legnagyobb, mert az összes arvernust, biturixot, carnunsot és sequanust sikerült egységbe tömörítenie Vercingetorixnak, ennek a testében, lelkében és a harcban egyaránt félelmetes férfiúnak, akinek már a neve maga volt a rémület. Ünnepnapokon és összejövetelek alkalmával, amikor sok ember gyűlt össze a szent ligetekben, dühös kifakadásaival tüzelte a keltákat, hogy szerezzék vissza ősi szabadságjogaikat.

Caesar akkoriban távol volt, Ravennában tartott ugyanis sorozást. Ráadásul télidőben az Alpok jéghegyei is magasabbra nőttek, úgyhogy az ellenség azt hitte: hadvezérünk előtt zárva lesz az út. De ő, ahogy vette a hírt – micsoda nagyszerű vakmerőség! –, azonmód keresztülvágta magát a hegység addig megmászatlan meredélyein, ember nem járta, szűz hóval borított útjain, és harcra kész seregével eljutott Galliába, ott az egymástól nagy távolságra lévő téli táborhelyekről összegyűjtötte katonáit, s előbb termett az ország szívében, mintsem a peremterületeken eszébe jutott volna az embereknek, hogy megijedjenek. Ekkor megtámadta a háború fő tűzfészkeit, a városokat: megsemmisítette Avaricumot, ahol negyvenezer harcos gyűlt össze. Tűzzel fölperzselte, földdel tette egyenlővé Alesiát, amelyet kétszázötvenezer fegyverforgató férfi próbált megvédeni.

A háború aztán egész rettenetével az arvernusok városa, Gergovia körül összpontosult. Ezt a hatalmas települést a fal, a fellegvár és a meredek partok segítségével nyolcvanezer ember oltalmazta, Caesar pedig sánccal, földbe rejtett kihegyezett karókkal, árkokkal – az egyikbe a folyó vizét is belevezettette – és mindezen fölül tizennyolc ostromerőddel és óriási földhányásokkal kerítette be. Előbb kiéheztetéssel elcsigázta a lakosságot, majd pedig, amikor a védők ki merészeltek törni, karddal és kihegyezett husángokkal halomra ölette őket a sáncon, úgyhogy az életben maradtak kénytelenek voltak megadni magukat. A diadalra az tette fel a koronát, hogy maga a hírhedt király jött esedezve táborunkba, és lovát, harci jelvényeit meg fegyvereit Caesar lába elé helyezve, így szólt: – Nos, vedd! Te, a bátrak legbátrabbika, a bátor vitézt is legyőzted.