VISSZAPILLANTÁS

III. 12. Ez volt a római nép életének harmadik korszaka, amikor keresztüljutott a tengereken, s kimerészkedett Itáliából, az egész földkerekségen körbehordozva fegyvereit. Az időszak első száz esztendeje szentül és jámboran telt el, s – ahogy mondtuk – igazi aranykor volt, amelyet nem szennyezett be bűn és gazság, mert ekkor még a pásztori élet hamisítatlan és ártatlan tisztasága, a pun ellenség miatt reánk leselkedő félelem fenntartotta a régi erkölcsi rendet. Ezután újabb száz év következett, amely számításunk szerint Karthágó, Corinthus és Numantia pusztulásától, valamint Attalus király kisázsiai örökségének birtokba vételétől egészen Caesarig, Pompeiusig s az ő helyükre lépő Augustusig tart. Az utóbbiról majd még beszélünk. Bár ezt az időt ragyogó haditettek teszik naggyá, pirulnunk kell a véres polgárháborúk pusztításai miatt. Mert ahogy szép és dicső dolog nagy nevet szerezni a leggazdagabb és leghatalmasabb tartományok, Gallia, Thracia, Cilicia és Cappadocia meghódításával, az örmények és a britannok térdre kényszerítésével – még ha ez nem a birodalom hasznára, hanem inkább a hadvezér hírének öregbítésére történik is –, rút és gyalázatos az, ha közben hazánk földjén harcban állunk saját polgártársainkkal, szövetségeseinkkel, rabszolgáinkkal, gladiátorainkkal és az egész, önmagával meghasonlott senatusszal.

Nem tudom, hogy amikor a római nép még beérte Szicíliával és Afrikával, sőt amikor e területek talán még nem is voltak az övéi, de azért otthon: Itáliában Róma volt az úr, vajon nem volt-e boldogabb, mint akkor, amikor már olyan nagyra nőtt, hogy tulajdon erejével önmagát kezdte pusztítani. Mert mi más szüli a polgárháborúkat, mint a túl nagy szerencse?

Először a már legyőzött Syria életmódja fertőzött meg bennünket, majd a pergamoni király kisázsiai öröksége vitt tévutakra. Ĺ kincs és gazdagság rontotta meg a század erkölcseit, tette tönkre a bűnei posványába süllyedt államot. Mert minek követelt volna a római nép a tribunusok által földet és kenyeret, ha a fényűzés nem vezetett volna éhínségre? Ez volt hát az oka, hogy a Gracchusok két ízben is fellázadtak, s ezért tört ki a harmadik pártütés is, melyet Apuleius vezetett. Mi másért állították volna szembe a bírósági törvények a lovagokat a senatusszal, ha nem épp a pénzvágy miatt, hogy áruba bocsássák az állami adóbevételeket, sőt még a törvényszéki ítéleteket is? Ezért ígérte meg Drusus a latinoknak a római polgárjogot, s ez adta szövetségeseink kezébe a fegyvert. Mit mondjak még? Nem a tengernyi rabszolga hozta-e a nyakunkba a rabszolgafelkeléseket? Hogyan támadhattak volna uraik ellen gladiátorseregek, ha a nép kegyének hajhászása érdekében nem kezdik el szórni a pénzt, nem rendeznek lépten-nyomon látványosságokat, s ezáltal nem fejlődik művészetté az a szokás, amely egykor az ellenség megbüntetésére szolgált? És hogy a kisebb visszaélésekről is beszéljek, talán nem a gazdagság sarkallta az embereket arra, hogy megvesztegetéssel vadásszanak a hivatalokra? Sőt ebből kerekedett a Marius- és Sulla-féle vihar. A fényes pompával megtartott lakomák és a pazarló ajándékosztogatások alapja vajon nem a vagyon volt? Pedig ez szülte aztán a szegénységet, ez uszította Catilinát saját hazája ellen. És végül honnan eredt a hírhedt hatalom– és uralomvágy, ha nem a túl sok kincsből? Bizony, ez adta Caesar és Pompeius kezébe a fúriák fáklyáját, hogy a köztársaság romlására törjenek. Mindezeket a belső lázadásokat tehát, amelyekkel a római népnek meg kellett birkóznia, időrendi sorrendben adjuk elő, elkülönítve a külső ellenséggel jog szerint viselt háborúktól.