A bárpultnál ültem, és a második Margaritámat kortyolgattam. Térdig érő szűk szoknyám a szomszédos üres széket súrolta, ujjaim pedig a láthatatlan zeneforrásból áradó dallam ritmusát dobolták a combomon. Rendszerint nem járok ilyen helyekre, de a főnököm ragaszkodott hozzá, hogy a saját pályáján találkozzam Mayfielddel. Így aztán vonakodva bár, de beleegyeztem, hogy betegyem a lábam a gazdag férfiaknak fenntartott klubba, ahol elegáns fehérneműt viselő, gyönyörű lányok sertepertélnek, és a két italt jelentő minimumfogyasztás többe fájt, mint az egész heti bevásárlásom.
A ragyogó fények és a csiszolt márványpadló az elegancia és gazdagság levegőjét árasztotta. A hely most még üres volt, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy hamarosan megtelik, és ma is szép summát hoz a tulajdonosának. Egy hiányos öltözetű, FHM-címlapra való lány bemelegítésként felmászott egy rúdra, majd spárgában landolt, miközben a DJ elhadarta az esti műsort a néhány lézengő, öltönyös nyálcsorgatónak. Türelmetlenül felsóhajtva még jobban magamba roskadtam a luxus bárszékemen, szemben a puha bőrkanapékkal és a tükörrel borított fallal.
Mayfield késett. Igazság szerint nagyon sokat késett. Nem vettem jó néven a késést, különösen most, amikor már rég otthon kellett volna lennem, hogy egy pohár bor segítsen feledtetni az egész napi jópofizást, amit a szakmám – az ingatlanüzlet – nagyágyúinál be kell vetnem. Ideiglenes állásnak indult, amíg nem sikerül bejutnom egy olyan céghez, mint mondjuk a Delaware & Ray, de mint minden szükségmegoldás, ez is zsákutcának bizonyult. Itt álltam két évvel később, huszonhárom évesen, kilátások nélkül, agyondolgoztatva, előléptetésről pedig szó sem volt.
Talán a járása tette, a magabiztos, öntelt járása, de amint a pasi belépett a bárba, rögtön tudtam, hogy az a típus, aki csak bajt hozhat rám. Az italomba mélyedtem, igyekezve elkerülni az idegen érdeklődő pillantását. A tarkómon bizsergett a bőr, lassan megfordultam, észlelve, hogy mögöttem áll. A vállamon áthajolva a fülembe suttogott, forró lehelete súrolta az arcom érzékeny bőrét.
– Kitűnsz a tömegből, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy sem.
A hangja mély volt és rekedt. Égetett.
Ágyba csábító hang… visszhangzott valahol az agyam mélyén.
A szívem a torkomban dobogott, de ezt betudtam annak, hogy nem szeretem, ha idegenek hajolnak át a vállamon. Különösen nem olyanok, akiknek ennyire szexisen reszelős a hangjuk, és épp csak egy pici déli akcentusuk van. Minden önuralmamat összeszedve nem ugrottam fel a bárszékről, pedig nagyon szerettem volna távolabb kerülni tőle. Ehelyett kihúztam magam, megfordultam, szembenéztem vele, és már készültem valami csípős visszavágásra.
Szent ég!
Szédítően jóképű volt. Nem, nem is jóképű. Gyönyörű volt. Tökéletesen, elképesztően, őrjítőén vonzó. Tízes skálán százas.
Másodpercekig csak bámultam rá, a gyomrom görcsbe rándult, a szívverésem bolond módon felgyorsult. A pasi szexi volt, és az önelégült vigyorából ítélve nem az a típus, akit hazavisz az ember bemutatni a szüleinek. Magas volt, legalább egy fejjel magasodott fölém. 185 centi, saccra. Nedves, sötét haja picit túl hosszú és zilált volt, mintha épp az imént túrt volna bele.
A New Yorkot három napja szüntelenül verő esőtől a kabátja is vizes volt, és egyáltalán nem rejtette el széles vállát, izmos testalkatát és arrogáns attitűdjét. A bár homályában a szeme zöld lámpásként világított.
Sosem láttam még ilyen szempárt. Sötétzöld színű volt. És égetett. Egyetlen pillantással képes volt levetkőztetni egy nőt. A réteges ruha ellenére máris meztelennek éreztem magam. Tekintetét elismerően járatta végig a blúzom elején, majd hosszasan nyugtatta a lábamon. A bőrömön apró áramütéseket éreztem a pillantásától. Egy rakoncátlan, göndör fürtöt a fülem mögé simítottam, és megnyaltam a hirtelen kiszáradt számat. Egyszerre idegesített és izgatott ez a pasi, a karomat keresztbe fontam a mellem előtt, és erősen ráharaptam az alsó ajkamra, hogy magamhoz térjek. Felhúzott szemöldökkel, csúfondáros tekintettel méregetett, mintha pontosan tudná, hogy szemének egyetlen pillantásával milyen hatást képes kiváltani belőlem. De nem is ez a nyilvánvaló arrogancia dühített fel igazán. Sokkal inkább az, ahogy a kezét hosszasan a gerincem tövén nyugtatta, olyan bizalmasan, mintha már sokszor érintett volna meg ott. Mintha az lenne a kezének a törzshelye.
– Merthogy? Talán az a baj, hogy nem tanga és flitteres magas sarkú van rajtam? És a mellem nem lóg ki egy párducmintás melltartóból? – szűrtem a szavakat a fogaim közt, próbálva tudomást sem venni a zsigereimben is érzett vonzódásról.
– Jett Townsend – rándult meg az ajka. – Mayfield nem tudott jönni, így kénytelen lesz beérni velem. De ne aggódjon, jól ki fogunk jönni egymással.
Szép szeme sarkában apró szarkalábak jelentek meg, szája is vigyorra görbült, arca két oldalán pedig tökéletes gödröcskék formálódtak. Miért volt az az érzésem, hogy kétértelműek a szavai?
– Brooke Stewart – mutatkoztam be.
Néztem a világoskék ingét és a kopott farmerját, amelynek rojtos alja cowboycsizmára borult, és alig tudtam visszafojtani a gúnyos megjegyzésemet.
– Bort? – kérdeztem, hogy rendelhessek neki is.
– Inkább egy Sex on the Beachet kérnék – villantotta rám ördögi vigyorát.
Már rájöttem, hogy egyfolytában kétértelműén beszél, flörtölős mosolyából pedig kitaláltam, hogy most sem a koktélra gondol. Hirtelen melegem lett, ahogy lelki szemeim előtt megjelent, amint a tengerparton szeretkezem vele. Bőröm bizsergett a köztünk lévő mágneses vonzerőtől. Őrület! Elszakítottam az övétől a tekintetemet, abban a reményben, hogy a váratlanul rám törő vágy csak a képzeletem játéka volt.
– Nos, hát, Brooke, mesélj egy kicsit magadról! – hajolt előre Jett, és rám villantotta szívdöglesztő mosolyát.
Nagy levegőt vettem, elfutott a méreg. Hogy merészel tegezni? És főleg: hogy merészel ennyire átkozottul szexi lenni közben?
– Felhívnám a figyelmét, hogy ez egy üzleti megbeszélés, nem pedig randevú.
Felvonta a szemöldökét.
– Szóval randit szeretnél?
– Micsoda? – Az arcom égett, a szívem pedig még gyorsabb ütemre kapcsolt. – Nem így értettem. Én…
Jett szemében vidámság csillogott.
– Úgy tűnik, nincs ellenedre szerény személyem, és ez kölcsönös. Akkor meg… – Vállat vont, és nem fejezte be a mondatot, a fantáziámra bízva a folytatást.
Nem bírtam a szexi pasikat, azokat meg főleg nem, akik ennyire tisztában voltak a vonzerejükkel.
– Sok helyes pasiba botlottam én már bele, higgye el! – Nevetséges kis füllentés volt, és ezt ő is pontosan tudta, látszott az irritáló, magabiztos és mégis vonzó vigyorán, ami kiült az arcára.
Most már tényleg felhúztam magam! Ez a találkozó egy tapogatózó megbeszélés lett volna arról, hogy lehetséges lenne-e az együttműködés a cégeink között. Szánalmas, hogy a Mayfield Ingatlanfejlesztő olyasvalakit küldött, aki még fel se tud öltözni tisztességesen. Miért képviseli a céget egy olyan munkatárs, akinek a leghalványabb gőze sincs arról, hogy milyen ruhát kell felvennie, ha egy potenciális üzleti partnerrel találkozik? Vagy esetleg Mayfieldnek nem fűlik a foga a kooperációhoz, és így akarja a tudomásunkra hozni, hogy kopjunk le? Bárhogyan is, nem tetszett ez a dolog, és nem szándékoztam véka alá rejteni a véleményemet. Mayfield rémes alak hírében állt, és tudvalevő volt róla, hogy nem éppen toleráns másokkal. Ha vinni akarom valamire ebben a férfiak uralta, kíméletlen bizniszben, akkor át kell vennem a stílusukat, vagy búcsút mondhatok a karrieremnek, mielőtt még elkezdődhetett volna.
– Nézze, Mr. Townsend, nagyra értékelem, hogy idefáradt, de szívesebben beszélnék legalább egy regionális alelnökkel a cégüktől. Kérem, mondja meg Mr. Mayfieldnek, hogy hívjon fel, és megbeszélünk egy újabb időpontot. További szép estét!
Azzal felkaptam a táskámat és a kabátomat a csiszolt bárpultról, leugrottam a székről, és elindultam a kijárat felé. Hirtelen vasmarok szorítását éreztem a karomon. Megdermedtem.
– Ne felejtsd itt az esernyődet. Nem venném a lelkemre, ha ez a szép fejecske elázna – suttogta Townsend a fülembe, újabb érzéki áramütést küldve szét a testemben.
Miért suttog ez a pasi állandóan? Nem beszélhetne úgy, mint a normális emberek? Tapogatózva a hátam mögé nyúltam, és kitéptem a kezéből az esernyőmet. A fejemet felszegve, hátranézés nélkül vonultam ki a bárból. Csak akkor álltam meg, amikor elértem a bejárattól tíz méterre fekvő parkolót, és ott végre kiengedtem a visszatartott lélegzetemet.
Hűvös volt az éjszaka. Magamra rángattam a kabátomat, és igyekeztem gyorsan beülni a Volvómba. Régi modell volt, de a diplomaosztóra kaptam a nevelőapámtól, ezért kedves volt a szívemnek. Bár nem volt éppen városba való darab, sokkal jobban éreztem magam benne, mint egy kétes szándékú férfisofőrrel összezárva egy taxiban.
Egyesbe kapcsoltam a váltót, és kigördültem a parkolóból. Ahogy elhajtottam, futólag még láttam egy magas alakot, aki a bár ajtajában állva engem nézett. Csak nem követett? A szívverésem felgyorsult, de nem álltam meg. Ehelyett inkább tövig nyomtam a gázt, és az autó meglódult. A motor panaszosan felbőgött, de nem törődtem vele. Bármit akart is Townsend, visszataszítóan viselkedett, én pedig azt reméltem, hogy többé az életben nem fogom látni. Határozottan nem az a fajta nő vagyok, aki elájul egy izmos testtől és az ennivaló gödröcskéktől egy helyes arcon. Egy óra múlva értem haza aprócska brooklyni lakásomba. Leparkoltam az ötszintes ház előtt, amely két éve, a diplomázásom óta az otthonom. Az esőáztatta utca kihalt volt. Az épület előtti lámpa aranyos fénybe vonta a fém bejárati ajtót, amely a keskeny előtéri folyosóra nyílt. Gondosan kikerülve a hatalmas pocsolyákat, a házhoz siettem, kihalásztam a kulcsomat a táskámból, és kinyitottam az ajtót, majd a lifttel felmentem az ötödik emeletre.
A lakótársam és egyben legjobb barátnőm, Sylvie, nem volt otthon. Amióta megszerezte álmai állását egy befektetési cégnél, ritkán ért haza éjfél előtt. Én is megtanultam, hogy száztíz százalékon teljesítsek mindenben, amihez hozzáfogok, de Sylvie egészen új értelmet adott a kemény munka kifejezésnek. Képes volt feláldozni a hobbiját, a barátait, sőt még az egészségét is a rengeteg kifizetetlen túlóra érdekében, csak hogy felfigyeljenek a cégnél a teljesítményére. Akárhányszor próbáltam beszélni vele arról, hogy túl nagy stresszben él, falakba ütköztem, de még nem adtam fel.
Az esernyőmet a bronztartóba dobtam, a táskámat és a kabátomat pedig a hallban álló régi dohányzóasztalra; lerúgtam a cipőmet, és a konyhába mentem, hogy megihassam végre a jól megérdemelt boromat. A második pohár felénél jártam, amikor hallottam, hogy kulcs fordul a zárban, utána pedig Sylvie szőke feje bukkant elő az ajtó mögül.
– Micsoda meglepetés! – ültem fel, és a poharamra mutattam. – Kérsz te is?
– Hozd az egész üveget!
Sylvie mellém rogyott a kanapéra, és felrakta hosszú lábát. Végignéztem rajta, az éppen térd fölé érő csíkos szoknyájától az arcáig és a nedves, szőke hajáig. Valami más volt rajta. A szempillaspirálja elkenődött. Kék szeme körül a bőr duzzadt és vörös volt, mintha sírt volna, ami lehetetlenség. Sylvie nem volt egy bőgőmasina. Evek óta barátnők vagyunk, de még soha nem láttam sírni. Mindig rendezett volt, és mindig boldognak látszott. Felültem, éreztem, hogy baj van.
– Mi történt?
– Kirúgtak.
– Micsoda?!
Kivette a poharat a kezemből, és a tartalmát egyetlen hajtásra kiitta.
– Mondom, kirúgtak. Azzal indokolták, hogy nincs szükségük kezdő kollégára. Rossz duma. – Vágott egy grimaszt. –Mindegy is.
– Ó, a fenébe! – ráztam hitetlenkedve a fejemet. – De hát olyan keményen dolgoztál.
– Ja. De tudod, mit? Nem baj. Ilyen az élet. Ideje valami újba kezdenem. – Azzal felugrott, és szélesen elvigyorodott. – Rúgjunk be!
Csak lestem. Volt valami gyanús abban, hogy olyan nagyon kerülte velem a szemkontaktust.
– Várj! – Megragadtam a karját, és visszahúztam magam mellé a kanapéra. – Ez még nem minden, igaz?
Sylvie a szemét forgatta.
– Gyerünk, ki vele! – nógattam.
Összeszorította a száját.
– Sylvie! – nyúztam tovább.
– Oké. Lefeküdtem a főnökömmel.
Ettől leesett az állam.
– Nem.
Igent intett a fejével.
– De, megtettem. A személyi titkárnője, aki egyben a felesége legjobb barátnője, gyanakodni kezdett. Erre az a seggfej persze beijedt, és elhatározta, hogy megszabadul tőlem.
– Ilyet törvényesen meg lehet tenni?
De most komolyan.
Sylvie a vállát vonogatta.
– Valószínűleg nem, de a mi szakmánkban kicsi a világ, és szükségem van az ajánlólevélre, ha még valaha a bankszektorban akarok dolgozni.
– A seggfej! – ismételtem meg barátnőm szavait.
Sylvie volt a legokosabb ember, akit ismertem. Az évfolyamelsők közt végzett, és bármelyik cég boldogan üdvözölte volna a munkatársai sorában.
– Seperc alatt találsz új állást – mondtam teljes meggyőződéssel.
Sylvie gúnyosan elmosolyodott.
– Aha, csak majd figyelmeztess, hogy ne dugjak a főnökkel, bármilyen vonzó pasi lesz is. Te olyan szerencsés vagy Seannal. Ő legalább nem nős, és nem hazudja azt neked, hogy két éve nem alszik már egy ágyban a feleségével. Közhely a köbön.
Átöleltem Sylvie-t, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét, mint mindig, amikor szerelmi bánata volt. És a bánat előbb-utóbb minden kapcsolatban eljött, akár akartuk, akár nem.
– Sean sem tökéletes, tudod jól. És nem akarok még elköteleződni – mondtam.
– Ő legalább őszinte, és ez sokkal több, mint ami a legtöbb pasiról elmondható.
Vállalom, hogy romantikus vagyok, de ebben nem értettem egyet Sylvie-vel. Szerintem nem minden férfi krónikus hazudozó, és nem mind menekül a komoly kapcsolat elől. Tényleg csak röhögni tudtam, ha a pasimra gondoltam, aki mindenki szerint akkora nagy fogás volt. Sean, a barátom, nem akart elköteleződni, és én sem, bár erre mindkettőnknek más oka volt. Sean jóképű volt, sikeres, és már egy éve lógtam vele, bár tudtam, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, és bármelyik pillanatban véget érhet. Ha a „jöjjünk össze időnként” stílusát kapcsolatnak lehet nevezni, akkor ez egy „barátság extrákkal” típusú viszony volt köztünk.
Nem annyira barát, mint inkább dugópajtás.
Úgy találkoztunk, hogy egy átmulatott éjszaka után Sylvie egy bárban hagyta a táskáját. Sean találta meg, és amikor másnap megjelent vele a lakásunkon, Sylvie nem volt olyan állapotban, hogy megköszönje neki, amiért nem lopta el a pénzét, és nem dobta a személyijét a legközelebbi kukába. Sylvie ugyanis már egy órája a vécében hányt, így Sean velem találkozott helyette. Azonnal szimpatikusak lettünk egymásnak, és én eleinte azt gondoltam, komoly kapcsolat lehet belőle. Hamar kiderült azonban, hogy már egy közös hétvége is túl nagy lekötöttség a számára. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára igazi randink. Igazság szerint arra sem emlékszem, hogy valaha más programot szerveztünk volna, mint egy-egy ivászatot a barátainkkal.
Sean az elejétől fogva világossá tette, hogy nem monogámnak képzeli el a kapcsolatunkat, de ez engem nem zavart, mert amúgy jól éreztem magam vele. Ha vele voltam, úgy éreztem, nem kell színlelnem, önmagam lehetek. Ha dumáltunk, hipp-hopp, eltelt az idő, és azon kaptuk magunkat, hogy az egész éjszakát átbeszélgettük. Oké, hát nem volt az a gyomorremegős, áramütéses, elolvadós szerelem, de létezik ilyesmi egyáltalán a Júlia-regények világán kívül?
– Mindegy is – szólalt meg újra Sylvie, kizökkentve a gondolataimból. – Hogy sikerült az esti találkozód azzal a pasival?
– Mayfielddel – mondtam neki.
– Mayfielddel – ismételte meg.
– Ne akard, hogy belekezdjek! – legyintettem; nem akartam erről a témáról beszélni. – Nem jött el.
– Úgy látom, mindkettőnknek szüksége van piára.
Sylvie talpra ugrott, és engem is felhúzott a kanapéról. Haboztam. Lehet, hogy ő munkanélküli lett hirtelen, de nekem még megvolt az állásom. Tök jó lenne benézni pár bárba, és éjfélig Margaritát iszogatni, de nekem nincs platina Visám, mint Sylvie-nek – az apja jóvoltából, – én magam fizetem a számláimat. Reggel korán kelek, és megyek dolgozni.
– Ugyan már, drágám! – mondta Sylvie előkelő brit akcentussal, amit egy családi nyaralás alkalmával tanult el, és amiről tudta, hogy mindig meg bír vele nevettetni. – Felejtsük el ezt az átkozott napot! – A szám már rángott. – Nem maradunk sokáig.
Ez persze Sylvie-nél egész éjszakás elhajlást jelentett. Ugyanakkor a legjobb barátnőm volt, és szüksége volt rám. Ugyanezt megtenné értem, ha úgy hozná a sors. Éreztem, hogy egyre gyengül az ellenállásom.
Vágtam egy grimaszt, a fejemet csóváltam, de mentem vele. Ahogy kiléptünk az ajtón, a hűvös éjszakai szél az arcomba fújta a hajamat. Szerencsére a kedvenc kocsmánk csak egysaroknyira volt a háztól, így nem kellett sok időt a hidegben töltenünk, mielőtt beültünk a törzshelyünkre, a törzsasztalunkhoz. Hamarosan társaságunk is lett: Sylvie népes rajongótábora és pár feles tequila, lime-mal.