36

Szóval ez Izgard, gondolta Danii, ahogy Jádian társaságában másnap bejárta a várat. Határozottan kezd a Nyugalom Erődjének tűnni.

Amikor magához tért, hegyes fülű izlániai szobalányok tüsténkedtek körülötte. Szégyenlős mosollyal öltöztették a legfinomabb selyembe, és adták át neki Svana koronáját.

A jégkandallóban tűz lobogott, kék tűz, amely hideget árasztott a szobában.

Ez nagyon jólesett a lánynak.

Múlt éjjel már késő volt, amikor Jádian becsempészte Daniit a királyi hálóterembe. A férfi úgy gondolta, nem lenne szerencsés, ha az izlániaiak könnyben úszó arccal, ájultan és a vámpírharapás összetéveszthetetlen nyomával a nyakán látnák meg először új uralkodójukat.

– Csakúgy, mint a Legendavilág más lényei körében, a vámpírokat itt is gyűlölik, és félnek tőlük – magyarázta a lord.

Nem csoda. Danii még most sem tudta elhinni, hogy Murdoch megharapta.

– Mi tettél vele? – kérdezte a Valkűr.

– Félig jégbe fagyasztottam, úgy hagytam ott. Megöltem volna, de megtiltottad, hogy bántsam.

– És te követted a parancsomat?

– Te vagy a királynő – válaszolta Jádian magától értetődőn. –Három nap múlva lesz a koronázás, ha neked is megfelel.

– Igen, hogyne. De mit fognak gondolni rólam az izlániaiak?

– Szeretni fognak, ahogy édesanyádat is szerették…Ahogy Jádian körbevezette a várban, a jövendő királynő nagyon próbált a szavaira figyelni, de gondolatai folyton visszatértek az előző éjszakán történtekre. Murdoch harapása a legszörnyűbb fájdalmat okozta neki, de mégis érzett valamiféle kötődést a vámpírhoz.

Kiszívta a vérét, méghozzá rengeteget. Most vajon az ő emlékeiről álmodik? Erre a gondolatra szégyen öntötte el a lányt. Tudni fogja, hogy milyen magányos volt mindig…

A nyakán lévő seb szépen gyógyult, de a lelke nem jött rendbe, furcsán érezte magát, nyugtalan volt. Bűntudat gyötörte. Nem hitte ugyan, hogy ő provokálta ki Murdoch támadását, és azt sem, hogy megérdemelte volna. De mégis bűnösnek tartotta magát, mert nem próbált ellenállni a harapásnak.

Megfagyaszthatta volna a vámpírt, lecsaphatott volna rá a hóvihar erejével is. Ehelyett végzetszerűen elfogadta a sorsát, mintha kifejezetten várta volna a nyakába mélyedő szemfogakat.

A vámpírharapás gyönyört okozott Kaderinnek. Harmatnak úgyszintén. Daniela számára rémálomnak bizonyult…

– Megbántad, hogy velem jöttél? – kérdezte Jádian, kirángatva a Valkűrt gondolataiból. A férfi egyenesen előrenézett, arca nem árult el érzelmeket, de Danii mégis érezte benne a növekvő feszültséget.

– Nem, egyáltalán nem.

– Csöndes vagy.

– Ó, csak lenyűgöz, amit itt látok.

Az igazat megvallva, Izgard vára építészeti csoda volt. Láthatatlan jégkupola alatt helyezkedett el, falait pedig téglalap alakúra csiszolt, tizenöt centiméter hosszúságú gyémánttéglákból rakták. A gyémántok végén a prizmák állandóan ragyogtak, ami minden Valkűr rémálma lehetett volna. Szerencse, hogy én immúnis vagyok rá.

– Hihetetlen ez a vár – tette hozzá a lány.

– Ez az otthonunk – mondta Jádian egyszerűen.

A vár belső falaira bonyolult mintákat véstek, amelyeket apróbb gyémántokkal raktak ki. Az ablakokban üveg helyett vékonyra csiszolt, gravírozott jégtáblák sziporkáztak. A nagyterem mennyezetéről jégcsillárok lógtak, fényüket hideg, kék tűz adta, amely versenyt csillogott az éjszakai égen táncoló északi fénnyel.

Minél többet látott a Valkűr, annál jobban szeretett itt lenni. Jég, jég, jég, és kérsz még esetleg egy kis jeget a jegedhez? Itt növényeket táplált a jég, amit az izlániaiak szentnek tartottak, éppúgy, ahogy más népek a napot vagy a földanyát imádták, mert élet fakad belőlük.

Korábban Danii mindig nagyon zárkózottnak látta azt a kevés izlániait, akivel élete során találkozott. Most hamar elterjedt a híre, hogy az új királynő milyen barátságos, így egyre többen jöttek el hozzá.

Az egyik asszony azt kérte tőle, hogy áldja meg a kisbabáját. A lány idegesen nyelt egyet, amint átvette a kislányt a mamájától. Soha életében nem tartott még csecsemőt a kezében.

– Isten hozott itthon, Daniela királynő! – mondta a gyermek anyja.

Danii gyengéden megsimogatta a baba puha arcocskáját, és újra könnyes lett a szeme.

Ide tartozom. Mindig ide tartozott.

Itthon vagyok.

A cellaajtó becsapódott Murdoch, Nikolai és Sebastian mögött.

– Végünk van – mormogta Sebastian, és Murdoch egyetértett vele.

Amikor megjelentek Oblak-hegyen, hogy harcba induljanak a Horda ellen, a király testőrei erővel a rácsos termek egyikébe zárták őket.

Ezek a helyiségek a politikai foglyok számára voltak fenntartva. Alapvető felszereltséggel voltak csak ellátva, és nem lehetett belőlük teleportálni, se ki, se be, mert a rácsok mellett mágiával erősítették meg a falakat és az ajtókat.

Szerencséjükre nem a vár alatti tömlöcbe vetették őket, ahol még mindig Ivo régi kínzóeszközei foglalták el a hely nagy részét. Kristoff egyébként világossá tette, hogy nem áll szándékában megkínozni őket.

De szabadon sem engedi őket, amíg át nem adják neki Conradot. Erre azonban várhat ítéletnapig.

Meddig tartja itt őket a király? Hetekig? Vagy tovább? A hosszabb fogság gondolatától Murdochnak átkozódnia kellett. Bár eldöntötte, hogy nem keresi meg Danielát, ez az elhatározás nem bizonyult hosszú életűnek. Bármi történt is, mélységesen szégyellte magát, amiért bántotta a lányt, és nem találhat nyugalmat, amíg méltó módon bocsánatot nem kér tőle ezért.

Fel s alá járkált a cellában, alig figyelve testvéreire.

– Azért benne volt a pakliban, hogy ez bekövetkezik – mondta Nikolai. – Körülbelül egy az ezerhez volt rá az esély.

– Vajon hogy jött rá Kristoff? – csattant fel Sebastian.

– Megvannak a módszerei.

– Módszerei? Amiket Lukyannak hívnak? Vagy valamelyik másik ruszki lehetett – válaszolta Sebastian. – Ha megtudom, hogy ki köpött be minket…

– Akkor mit csinálsz? – firtatta Nikolai. – Ebben az esetben mi vagyunk a hunyok. Mi szegtünk törvényt.

– De hogyan várhatja el tőlünk Kristoff, hogy eláruljuk a saját fivérünket? – csóválta a fejét Sebastian. – Conrad védtelen lenne az embereivel szemben, sem harcolni ellenük, sem elmenekülni nem tudna.

– Ennyi erővel mi is előkaphatnánk a kardunkat – értett egyet Nikolai. – Viszont ha azt hisszük, hogy Kaderin és Harmat ölbe tett kézzel tűri a bebörtönzésünket, akkor nagyot tévedünk.

– Kristoffnak számítania kell arra, hogy támadni fognak – szólalt meg újra Sebastian. – Amint megtudják, mi történt, biztos, hogy tervet szőnek a vár lerohanására és Kristoff megölésére.

A hűvös éjszakai levegő bekúszott a varázslattal megerősített ablakon. Murdoch odalépett, és mélyet szippantott belőle. Nagyon melege volt, és bezártságérzet kezdett rajta erőt venni.

– Murdoch! – szólt neki Nikolai. – Figyelsz te ránk egyáltalán?

Hogyan haraphattam meg Danielát? Hiszen szereti. És mi az az ötven év? Az örökkévalóságig tudna várni. De nem mehet el hozzá, hogy ezt elmondja neki. Bele fog őrülni a tehetetlenségbe.

És vajon így, hogy ő nincs útban, Lord Jádian újra és újra megcsókolja Danielát? Ökölbe szorult a keze. Az én Danielámat csókolgatja. A falba csapott, és valószínűleg minden csont eltört a kézfejében, a mágiával megerősített kő még az ő halhatatlan erején is kifogott.

Ahogy megfordult, látta, hogy Nikolai és Sebastian különös pillantást vált egymással. Tudniuk kell, hogy vérrel telítették, hisz még Conrad is meghallotta, hogy ver Murdoch szíve. Mégsem szóltak róla egy szót sem az elmúlt hónapok során, talán azért, mert nekik maguknak is sok titkuk volt.

– Neked meg mi a franc bajod van? – érdeklődött Sebastian.

Murdoch tudta, hogy furcsának tűnik a viselkedése a szemükben. Amióta ismerik, mindig ő volt a gondtalan lélek a családban.

– Nem akarok itt lenni – morogta.

Rettenetesen szeretett volna mindent feltárni a fivérei előtt, de nem szólalt meg. Legalább az egyik, Danielának tett ígéretét betartja.

Csak most értette meg, hogy a lány miért akarta annyira titokban tartani a kettejük ügyét. A helyében én sem bíztam volna a velem eltöltendő jövőben. És biztosan nem szóltam volna róla senkinek.

A hajnal beköszöntekor a testvérei nyugovóra tértek, ám Murdoch rettegett attól, hogy újra a lány ellopott emlékeit fogja álmodni. Órákon keresztül csak járkált a cellájukban fel-alá, és érezte, hogy szép lassan meg fog bolondulni. A rácsok nem engedték, hogy a Menyasszonyához menjen. Csendben megpróbálta kifeszíteni őket, de meg sem mozdultak. Vele kell lennem.

Végül a fáradtság győzött, és Murdoch ájult álomba zuhant, pedig rettegett az álmaitól. Ez alkalommal egy nagyon fiatal lány arca nézett rá egy tükörből. Danii volt az a lány. Egy hozzá nagyon hasonlító, lélegzetelállítóan gyönyörű nő állt mögötte, és épp egy koronát igazított a fejére. Az anyja talán? Furcsa nyelven beszéltek, ami leginkább az izlandira hasonított, Murdoch mégis megértette…

– Már ismered az utat – mondta Danii anyja. – Csak még nem emlékszel rá…

Aztán egy frissebb emlék kúszott be a vámpír álmába: Daniela, amint a jégvéseteket nézegei, és azon gondolkodik, hogy vajon ezek mutatják-e meg az utat Izgard felé…

Murdoch hirtelen ébredt fel, felült az ágyában.

– Átkozott meleg van itt benn! – Ingerülten vetette le a kabátját.

Nikolai felkelt, hogy felélessze a tüzet, de Murdoch rászólt:

– Nem, nem, inkább oltsd ki a tüzet!

Fagyról ábrándozott, és hideg vérről. Most az egyszer arra vágyott, hogy a jégbe borított vadászlakban lehessen.

Sebastian is felébredt, és beleszólt a vitába:

– Elég hűvös van itt szerintem.

– Hogy mondhatsz ilyet! – csattant fel Murdoch. Nem volt képes megfékezni a dühét. Aztán elhallgatott. Nem látszik a lehelete? A cella fürdőjébe teleportált, és belenézett a tükörbe. Az üveget nem párásította be a lélegzete. Ahogyan Danieláé sem. A vámpír szája és szeme alja kékes árnyalatot öltött.

Istenem! Hát ezért volt elviselhetetlenül melege – a lány vére kering az ereiben.

Nikolai is beszámolt róla, hogy Harmat vérének megkóstolása után erősebbé vált. Sebastiannal ugyanez történt, miután Kaderint megharapta.Miért nem tudta Daniela vére még jobban hozzá hasonlóvá tenni? Murdoch felnevetett. Megvan a módja, hogyan érinthetem meg!

Aztán összeszorult a szíve. Hiszen elvesztettem. A saját királya vetette fogságba, és nem szabadulhat, mert hűnek kell maradnia a testvéréhez.

Még egy nap telt el csigalassúsággal, aztán további kettő. Ahogy peregtek fogságuk órái, Murdoch egyre inkább visszanyerte normál hőmérsékletét, és ez megrémítette. Nem tűnhet el a hidegség a szervezetéből, hiszen akkor újra fájdalmat fog okozni a lánynak.

Feltéve, ha valaha kiszabadul ebből az átkozott cellából. És ha Danii egyáltalán engedi inni a véréből.

– Nikolai, hol vagy?

Murdoch felriadt álmából, gyorsan körbenézett. Meg mert volna esküdni, hogy Conrad hangját hallotta, itt, Oblak-hegyen, amint Nikolaiért kiáltott. De csend honolt mindenütt, a testvérei még aludtak. Nyilván csak álmodta az egészet. Furcsa, rendszerint senki másról nem szokott álmodni, csak Danieláról.

Fáradtan fújta ki a levegőt, és feltápászkodott. Több mint két hét telt el. A Wroth fivérek és királyuk közt szép kis patthelyzet alakult ki. Lehet, hogy ez már örökre így marad?

Murdoch minden éjjel próbált eleget inni ahhoz, hogy fenntartsa testsúlyát, de sosem sikerült neki. Aztán faltól falig járkált egész éjszaka, és próbálta a lány életének álmában látott epizódjait megfejteni.

Danii emlékei egyre tisztábbá váltak a vámpír számára. Álmában érzékelte, hogy a Valkűr milyen magányos volt egész életében, és mennyire nem mert megbízni benne. Ha egyszer nöcsábász volt, mindig az marad.

Soha nem fordított arra figyelmet, hogy megnyugtassa a lányt, nem mondta el neki, hogy vége a magányának, mert számíthat rá. Soha nem vallotta meg neki a szerelmét. Ehelyett csak a kétségeit öntötte rá.

Eljött az a szörnyű nap is, amikor Murdoch a Jádiannal való találkozás emlékeit nézhette végig. Danii minden gondolatát érzékelte, miközben az izlániait csókolta.

A lány végig Murdochra gondolt. Danii őt választotta egy olyan férfival szemben, akihez hozzáérhetett, akit megcsókolhatott, és aki a saját fajtájából származó nemes volt. Eszébe sem jutott, hogy elhagyja Murdochot, az előtt legalábbis, hogy fájdalmat okozott neki és rátámadt, biztosan nem.

Elviselhetetlen volt a helyzet. Nem bírt távol lenni Danielától ezek után. Murdoch annyira vágyott a lányra, hogy egyszer még az is megfordult a fejében, elárulja a testvérét…

– Nikolai! – A kiáltás visszhangozva dörgött végig a várfolyosókon.

Nikolai és Sebastian is felriadt.

Édes istenem!

– Ez… – kezdte Murdoch.

– Conrad volt – fejezte be Nikolai a mondatot. – Itt van a várban.

Talán mégsem tartozom ide.

Danii a trónon ült, saját népe körében, a jégparadicsomban, és… unatkozott. Néhány nappal azelőtt hatalmas csinnadrattával koronázták királynővé. Az izlániaiak ünnepségeket rendeztek ebből az alkalomból, szobrokat faragtak a tiszteletére, és sokat zenéltek. Egyszer pedig havas napot tartottak a várban, és akkor szó szerint fehér pelyhek hullottak a mennyezetről.

Az ünnepségek óta pedig?

Jádian a személyi testőre volt, mindig itt tartózkodott mellette, komoly képpel őrizve királynőjét. A nemes fúrák nagy része is az ünnepélyesen komor jelzővel írható le a legjobban. Danii eleinte azt hitte, ez annak az következménye, hogy egy gonosz diktátor uralkodott fölöttük sok-sok évszázadon át, ám aztán rájött, hogy az izlániaiak természetüknél fogva ilyenek.

Izgardban nem tréfálta meg a másikat senki, nem voltak itt a nővérei, hogy elcsórják a ruháit, sem jóképű vámpírok, akikkel a hóban lehetne birkózni.

Az idő olyan lassan mozdult előre, mint körös-körül a gleccserek jege. Danii azon tűnődött, vajon az unalomba bele lehet-e pusztulni. A kísérlet most kezdődik.

Az is rontotta a helyzetet, hogy szörnyű módon hiányzott neki Murdoch. Nap nap után azon törte a fejét, hogy mit tehetett volna másképp. Talán nem kellett volna egy másik férfit megcsókolnom? Esetleg.

De ez tulajdonképpen nem is számított, a kettőjük kapcsolatának már amúgy is befellegzett. Danii úgy gondolta, örökre együtt maradnak, ám Murdoch nem így érzett, és nem volt hajlandó semmiféle erőfeszítésre, hogy mégis működhessenek köztük a dologok.

Hirtelen bűntudat tört rá, mert rájött, hogy talán ő sem volt annyira lelkes, mint azt képzelte. Nem ő maga mondta egyszer Murdochnak, hogy kicsi az esélyük a sikerre? Annyira nem hitt kettőjükben a kezdetektől fogva, hogy akár elmehetett volna Loához is pénzt tenni a fogadásán.

A trónterem másik végében Jádian épp feléje fordult, és felvonta a szemöldökét. Amióta Danii itt van, még egyetlenegyszer sem látta a férfit mosolyogni. A flörtölésnek is vége volt. A lány arra gondolt, hogy nyilván nagyon elkötelezett a népe iránt, és kizárólag csak azért csókolta meg azon az estén, hogy rávegye az izgardi trón elfogadására.

Neve, a Hideg Jádian, igen találó volt. Jól emlékezett, hogy a Murdochkal vívott harca során egyáltalán nem vált szaporábbá a pulzusa. Dühös volt, és készen állt a halálra a királynőjéért, de a hidegvérét végig megőrizte.

Az érzelemmentessége mellett számítóan könyörtelen ember hírében is állt. Udvarhölgyei elmesélték Daniinak, hogy Jádian Sigmundot hibáztatta a felesége halála miatt, és évekig szőtte a terveit a bosszúra. Csak addig várt, amíg Daniit felkutatta, aztán lecsapott a királyra.

Ennél szörnyűbb pletykákat is elfecsegtek. Jádian egyszer állítólag egy csábító tűzdémont is fogolyként tartott a vár tömlöcében.

Jádian most Danielához lépett.

– Nem vagy boldog itt.

Nem kérdés volt, ám hitetlenkedés csengett a hangjában.

– Én… Ez elég nagy változás az életemben.

– Hozzá fogsz szokni.

Annyira józan és logikus gondolkodású volt, hogy a legtöbb Valkűr reménytelenül sótlan alaknak tartotta volna, ám az itteni becsületes és komoly emberek nagyon kedvelték.

– Jádian, eszembe jutott a csókunk.

A férfi megdermedt, mintha attól tartana, hogy a királynő folytatni akarná vele az el sem kezdett affért.

– Miért? – kérdezte.

– Nem rám gondoltál közben.

– Te pedig azt képzelted, hogy a vámpír vagyok – válaszolt Jádian enyhe ingerültséggel a hangjában, – királynőm – tette még hozzá.

Rajtakapta. Ez igaz volt. Bár Jádian az egyik legkívánatosabb férfi volt, akivel a Valkűr valaha találkozott, ő mégis sötét hajat szeretett volna az ujjaival összeborzolni. Szürke szempárba szeretett volna beleveszni, amely a vágytól feketére színeződik.

– Csak játszottál velem, hogy eljöjjek Izgardba?

Jádian vállat vont.

– Itt a helyed.

Tehát még csak nem is volt igazi a csókjuk. A régi kíváncsiság visszatért. Danii most már tényleg tudni akarta, milyen a csók.

– El kell fogadnod, hogy ide tartozol – mondta Jádian.

Igen, többé már nem a kánikulai New Orleansban él, olyan emberek között, akiket nem érinthet meg. Vége van a kapcsolatának, amely már a kezdetektől halálra volt ítélve.

A törött babát itt teljesen megjavították. És mégis rémesen érzem magam.