4

Breean harcosai a parancsnak megfelelően összegyűjtötték az ügynököket, és elindultak a föld alatti fogda felé, amelyet korábban hevenyészve felállítottak. Breeannek tizenöt percébe került, hogy utolérje őket és emberi rakományukat. Aleahát a vállán átvetve cipelte. Azután öt perc alatt meg is érkeztek a város peremén álló, roskadozó házhoz, jelenlegi főhadiszállásukra. Nagyszerű búvóhely volt, mert a területet a Föld lakói láthatóan kerülték. Valószínűleg azért, mert nem volt itt növény, sem állatok. A levegő olyan száraz volt, mintha port lélegeztek volna be, és marta az orrukat, akár a sav. Még mindig farkasordító hideg volt, de nyoma sem maradt a gyönyörű fehér hónak.

Breean egy teljes földi héten keresztül az egyik hálószobában tartotta fogva Aleahát. A helyiség kényelmes volt, és a nőnek rendszeresen tápláló ételeket is küldetett, de el volt rekesztve az embereitől. Aleaha naponta legalább kétszer megkísérelte a szabadulást, de Breeannek minden alkalommal sikerült elkapnia. Maga is meglepetten tapasztalta, mennyire rá van hangolódva a fogoly tetteire.

Bizakodott, hogy előbb-utóbb, az elröppenő napok során valamiféle ellenállás fejlődik ki benne Alaehával szemben, mialatt nekilátott megszervezni a városban az otthona védelmét.

Minden erőfeszítése ellenére sem tudta kiverni a fejéből a nő arcát. Az egyetlen reménye az volt, hogy mostanra alábbhagyott a nő utálata a személye iránt, és már ő is sóvárog a férfi újabb csókjai után. Az első majdnem élve elemésztette Breeant. Még sohasem találkozott egyetlen nővel sem, akinek Aleaháénál édesebb ajka lett volna, és soha egyikük sem simult hozzá ilyen tökéletesen. Pedig a többiek mind érzékelhető fesztelenséggel tapadtak hozzá, nyögdécseltek a kéjtől, és újabb csókokért könyörögtek, de egyikük sem hatott rá ilyen mélyen. Hogy miért, arról sejtelme sem volt.

Tovább már nem ámíthatta magát, hogy bármelyik másik nő is jó lenne a számára. Aleaha volt az, akire vágyott. Ő, a maga teljes valójában. A szemében lobogó tűzzel és a fürge észjárásával. Maga volt a kihívás, amely nagyszerű jutalommal kecsegtetett. Vajon hogyan alakul át az arca, amikor elmosolyodik? Milyen, amikor gondtalanul csendül a kacagása?

Meg kell tudnia.

Végül elérkezett az idő, hogy mindnyájan a kiszemelt lakhelyükre költözzenek. Ott jóval nagyobb biztonságban voltak, és a környezet is sokkal kellemesebb volt. Való igaz, ott könnyebben kiszagolhatták őket az ügynökök, akik a kietlen pusztaságban nem találták meg a rejtekhelyüket, de megérte vállalni a kockázatot. Breean egyébként is arra készült, hogy hamarosan kapcsolatba lép velük, hogy alkut ajánljon.

Mire a foglyaikat ellátták, beesteledett. Breean a fele csapatával visszatért a senki földjére, hogy Aleahát is elvigyék az új szállásukra. Belépett a házba, és mialatt végiggyalogolt a morzsolódó padlójú folyosón, majd kiugrott a szíve a mellkasából. Vajon melyikük fogja várni? A szőke istennő vagy a sötét hajú démon?

A várakozástól reszkető kézzel nyitotta ki Aleaha ajtaját. Nem fogom az ágyamba vinni, míg nem könyörög érte, fogadkozott. Így tartotta helyénvalónak, hiszen a nő oly sokat jelentett számára. Az ajtóvasak csikorogva elfordultak. Belépett. A nő az ágy előtt állt, bizalmatlanul méregette a betolakodót. A vállára körül szőke haj omlott.

Breean szíve őrült tempóban zakatolt az izgatottságtól, amelybe némi csalódottság is keveredett. Az igazat megvallva, arra számított, hogy a sötét hajú boszorka fogadja majd.

A nő azt a pólót és farmert viselte, amit ő vitt neki. A textil puhán ölelte körül nagyszerű alakját.

– Semmi üdvözlés? – nyögte ki Breean. Úgy érezte, hogy a nyelve a szájpadlásához tapadt. Korábban még soha semmire sem vágyott ennyire. És még soha nem kellett ilyen körültekintően előrehaladnia.

A nő a szemöldökét ráncolva ránézett, arcán makacs kifejezés, mint mindig.

– Mi lenne, és rögtön szólj, ha esetleg már hallottad, mi lenne, ha szabadon engednél? És a barátaimat is!

Hát igen. Úgy tűnik, még mindig konokul ellenáll. Breean nem árulta el csalódottságát.

– Velem maradsz. Ami pedig a barátaidat illeti… meglátjuk.

– Miért tartasz fogva? Hiszen úgyis az a célod, hogy elpusztíts minket. Ezért vagy itt, nem?

Breean arca elborult.

– Miért gondolod, hogy el akarunk titeket pusztítani?

– Mi másért lennétek itt? – A nő minden egyes szót méla undorral ejtett ki. – Sokat gondolkodtam rajta, mert itt ugyebár mást úgysem tehetek, és arra jutottam, hogy azért vagy itt, hogy előkészítsd az utat annak a hülye királynőnek.

– Miről beszélsz? Nekem nincsen semmiféle királynőm. – Most már nincs. A Raka uralkodónője az elsők között volt, akik megkapták a betegséget. Megölte a férjét. A gyerekeit.

Aleaha töprengve szemlélte a férfit.

– Tudom, hogy nem vagy beteg, mert megharaptalak, és nem észleltem semmiféle tünetet. Azt is tudom, hogy inkább rakai vagy, mint schön. De mégis, mi másért jöttél volna ide, a Földre, ha nem azért, hogy a schön királynő segítségére légy? Nemrég egy idegen kottyantotta ki a kihallgatása során, hogy a harcosok éjjel fognak megérkezni az erdőbe, és egyetlen céljuk az lesz, hogy a schön királynő számára előkészítsék a terepet. És bumm! Megjelentél. Hatástalanítottad az ügynököket. Vajon mi másért, ha nem az útját akartad megtisztítani?

Breean úgy érezte, nem ura a tagjainak. Először átjárta a pánik – nem történhet meg újra, nem teheti ki az embereit újra ugyanannak! – aztán a düh bénította meg.

– Schön? Szóval számítani lehet rá, hogy megjelenik itt az az aljanépség?

– Igen. Már jó párat megöltünk közülük, és te meg az embereid semmiben sem különböztök tőlük.

– Sohasem segítenénk nekik. Gyűlöljük őket. – A szája hirtelen kiszáradt, sarkon fordult, kirohant a szobából, és bezárta az ajtót maga mögött. Megint reszketni kezdett, de a reszketésnek ezúttal semmi köze sem volt a vágyhoz.

– Hé! – Breean hallotta a nő kiabálását az ajtón keresztül. – Ha nem jól gondoltuk, honnan jöttetek, talán abban is tévedtünk, hogy a schön királynőt támogatjátok. Gyere már vissza! Azt éppen nem mondanám, hogy hiszek neked, de azért megbeszélhetnénk ezt a dolgot.

Breean összehívta a kíséretét. A csapat megtöltötte a nappalit. Néhányan a folyosón rekedtek. Amikor elmondta nekik, amit megtudott, az emberei először ugyanúgy pánikkal reagáltak, mint ő. Aztán megszállta őket a düh.

– Rohadékok!

– Gyilkosok!

Néhányan felugráltak, és megpróbáltak elindulni kifelé, de csak összeütköztek a körülöttük állókkal.

– Meghagyom a döntés jogát nektek – jelentette ki Breean. – Ha el akartok menni, elmegyünk innen. Ha maradni akartok, maradunk. – De bárhogyan döntenek is, Breean tudta, hogy nem engedi el Aleahát maga mellől. Nem hagyhatja, hogy őt is elkapja a schönbetegség. Mivel nő volt, az elsők között pusztult volna el. Persze, amennyire Breean ismerte a harcias természetét, nem könnyen tudja majd magával cipelni, ha úgy alakulnak a dolgok.

Elkezdődött a vita.

– Nagyon keményen dolgoztunk, mire megleltük az új otthonunkat. Nem hagyhatjuk itt éppen most!

– Igen! Megérdemeljük, hogy békében éljünk!

– De vajon megismerhetjük-e valaha az igazi békét? Akárhová megyünk, mindig kívülállók maradunk. Itt legalább nem ölik meg azonnal a más világból származókat.

– Képtelen vagyok újra végignézni, hogy a házamat porig rombolják!

– És mi történik, ha a schön népség elpusztítja az egész bolygót? – Talon, Breean másodtisztje, megdörzsölte fáradt arcát. – Aztán mennek tovább, és talán újra éppen ugyanazt a helyet szemelik ki maguknak, mint mi. El kell pusztítanunk őket. Mégpedig most. Végleg.

Breean egyetértett vele.

– Itt legalább van ellenszer, és a technika is elég fejlett hozzá, hogy megküzdjünk azokkal a patkányokkal. Ezért is választottuk ezt a helyet. A csaj azt is elárulta, hogy az ügynökök legyőzték az első beteg harcosokat, akik ideérkeztek.

– Gondoljátok meg! Kiirthatjuk a schönöket, ahogy már hosszú ideje szeretnénk – buzdította a harcosokat Talon. – Azért, amiért így bántak velünk. Meg a szeretteinkkel.

– És szerintetek hogyan öljük meg őket? Hiszen láthatatlanná tudnak válni! Mindenki tudja, hogy láthatatlan ellenséggel képtelenség harcolni!

Szomorú árny vetült a csapatra. Mindenkire rátörtek az emlékek.

– Az ügynökségnek biztosan megvannak a módszerek, hogyan harcoljanak ellenük. Nekünk megvannak hozzá a módszereink, hogy kiszedjük belőlük az információt. Itt az idő. Döntenetek kell. – Breean egyesével a szemükbe nézett. – Menjünk? Vagy maradjunk?

Végül egybehangzó döntés született. Maradni akartak. Harcolni. Vagy legalább megkísérelni a harcot. Ha meghalnak, legalább bátor katonaként hagyják itt az árnyékvilágot.

– Büszke vagyok rátok – mondta Breean az embereinek. – Nem fogjuk megadni magunkat. Amint berendezkedtünk az új otthonunkban, kidolgozzuk a pontos cselekvési tervet. Ma este pedig rengeteg feladatunk van. Mindenki menjen, és tegye a dolgát. Kívül találkozunk.

Miután a harcosok szétszéledtek, Breean visszatért Aleaha szobájába. A nő ezúttal az ágya szélén üldögélt. A haja továbbra is szőke. De, a francba, még így is elállt a lélegzete a látványtól.

– Induljunk! – Breean magához intette a foglyát.

– Nem akarsz beszélgetni?

– Nem.

Aleaha bizonytalanul felállt.

– Tehát nem arra készülsz megint, hogy elrohanj, engem pedig itt hagyj?

– Nem.

– Miért viharzottál ki az előbb olyan hirtelen?

– Mert elhangzott a szádból a legádázabb ellenségem neve. – Breean nem látta értelmét, hogy hazudjon. Hiszen akár újabb információra is szert tehet. – Az embereimnek tudniuk kellett, hogy mi fenyegeti őket a közeljövőben.

– Ó! Szóval tényleg ennyire gyűlölitek a schönöket?

– Igen. – Úgy tűnt, végül mégiscsak beszélgetni kezdtek. – Az ügynököknek van egyáltalán fogalmuk róla, mire képesek azok a szemetek? Már mondtad, hogy néhányat megöltetek közülük, de azt akarom, hogy biztosan megértsd, mekkora veszélyben forgunk mindnyájan.

– Megfertőzte őket egy betegség, amitől mindenki kannibállá válik.

– Az a betegség pusztította el a bolygót, ahonnan jöttünk. Emiatt vagyunk itt.

– Ó! – A nő sajnálkozása őszintének tűnt. – Én… én… sajnálom. De te nem vagy… fertőzött, ugye? Tudom, hogy már beszéltünk róla. Amikor megharaptalak, és megízleltem a véredet, nem vettem észre semmi szokatlant, de most aggódni kezdtem.

– Ne félj. Nem vagyok fertőzött. Messziről látnád, ha az lennék. A beteg bőre hamuszürkévé válik, a szeme beesett. Ha beteg lennék, én haraptalak volna meg téged akkor éjjel az erdőben.

A nő nagyot nyelt, de ennyi volt minden reakciója.

– És az embereknek hogyan sikerült legyőzniük őket?

– Fogalmam sincs. Akkor éppen nem dolgoztam.

Breean felvillanyozódott. Annak ellenére, hogy nagy szüksége lett volna minden további információra, egyáltalán nem bánta, hogy Aleaha nem bocsátkozott harcba efféle ádáz népséggel. És máris megcsillant némi halvány remény, hogy nyerhetnek. Breean nagyon szeretett volna együttműködni az ügynökséggel. Így még jobban megnövekedett volna a győzelem esélye, de attól tartott, egyelőre nem fogadnák tárt karokkal.

– Csak annyit tudok – folytatta a nő, – amit már elmondtam. Rengeteg harcos jött ide, de sikerült legyőzni őket. Most viszont a királynőjük is elindult, aki mind közül a legnagyobb hatalmú.

Hát, igen. Valóban a királynő volt a leghatalmasabb közülük. Ezenkívül szívtelen, önző, eltökélt és ellenállhatatlan.

– Gyerünk – szólalt meg Breean újra. Pillanatnyilag nem tudott újat hozzátenni a témához.

– Elviszel a barátaimhoz?

Ahelyett, hogy vitába bocsátkozott volna – ugyanis nem, egyáltalán nem arra készült, hogy a nőt elvigye a barátaihoz, – néma csendben kísérte ki a nőt a házból, át a hátsó udvaron. A foglyot úgy tartotta szorosan maga mellett, hogy egyik karjával átölelte a derekát. Élvezte a nőies hajlat érintését. Aleaha nem próbált menekülni. Talán ráébredt, hogy úgysem lenne hová futnia ezen a kietlen környéken. Vagy az is lehet, hogy mivel láthatóan komolyan foglalkoztatta a társai sorsa, egyszerűen nem akart nélkülük elszökni.

Vagy talán Breean volt túlságosan hiszékeny. Talán csak az a nő szándéka, hogy kivárja a legalkalmasabb időt, aztán álmában lecsap rá, és megöli. De ha szerencséje van, egyszerűen azért követi olyan engedelmesen, mert újabb csókot szeretne kapni tőle. Vajon a nőnek eszébe jutott-e, miközben a szobában ücsörgött? Álmodozott-e róla, ahogyan ő tette?

– A levegő – szólalt meg hirtelen Aleaha. Az orrát undorodva elfintorította, és a sötétséget fürkészte.

– Hideg? – Breean azonnal levette a kabátját, és a nő vállára terítette.

– Igen, de valami furcsa szaga is van.

– Hozzá fogsz szokni. – Lenézett a nőre, vágyakozva.

– Változz át, kérlek, a kedvemért. Senki sem fogja meglátni. – Nem volt körülöttük egyetlen fa sem, hogy oltalmat nyújtott volna a kíváncsi szemek elől, de egy magas vaskerítés övezte a sivár udvart. És közel-távol nem állt egyetlen épület sem. Mind leomlott.

Aleaha nem színlelte, mintha nem értené.

– Megteszem, ha elárulod, hol vannak az ügynökök. Egy hangot sem hallottam, és próbálok nem megbolondulni, de állandóan az jár a fejemben, hogy talán mind… meghaltak.

A mondat végén elcsuklott a hangja.

– A föld alatt tartottuk fogva őket egy cellában, nem messze ettől a helytől, ahol most állunk. – Ez igaz volt. Breeannek nem esett nehezére kimondani, hiszen már minden foglyot átszállították az új házba. – Esküszöm, hogy jól vannak, épek és egészségesek. És így is maradnak. Emellett iszonyú dühösek, mert nem vagy velük.

– Elhiszem. Ez rájuk vall. Köszönöm. – Láthatóan megköny-nyebbült. – És most pedig az alku másik fele.

Még egyszer körülkémlelt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban kettesben vannak, lassan megnyúlt néhány hüvelyknyit, és karcsúbbá vált. Hosszú, sötét haja a férfi csuklóját súrolta, aki élvezte a fürt selymes puhaságát a bőrén. A nő szeme elképesztően mély zölddé változott, Breean esküdni mert volna rá, hogy egy buja, párás mező kellős közepén áll, akárhányszor csak abba a szempárba nézett. A látomás bőre áttetsző volt, sima, és valószínűleg nagyon érzékeny, mert minden érintésére élénken reagált. Mint akit pusztán simogatással a csúcsra lehet juttatni.

Ami azt illeti, a férfi többet remélt. Még most is ott érezte szájában a nő ízét. A viharos szenvedély ízét. Amelynek forgataga majdnem elemésztette hihetetlen mélységeivel. Sőt maga is akarta, hogy eleméssze. Nem számított, milyen alakban jelenik meg éppen, még ha férfiként is – meglepő, de Breean még ezt sem kérdőjelezte meg, – az íze mindig ugyanolyan maradt. És Breean imádta ezt az ízt. A nő élve felfalhatta volna azokkal az éles kis fogaival, ő boldog mosollyal az arcán tűrte volna.

– Gyönyörű vagy – bukott ki belőle a vallomás. A ruhák hirtelen túl rövidek lettek Aleahára, bár kisebb keblén és keskenyebb derekán könnyebben hulltak alá. A férfit mindenesetre elbűvölte a látvány.

A nő gerincén reszketés futott végig, a válla gyengéden hozzáért a férfi mellkasához.

– Köszönöm.

Breeanben újra fellángolt a szenvedély, felforrósodott teste ugrásra készen megfeszült. Ha nem vigyáz, az elhatározása, hogy egészen addig vár, amíg a nő nem kezd könyörögni, semmivé lesz. Mindjárt megpróbálja elcsábítani a nőt. Itt és most. Nem törődik vele, ki figyeli őket. Miközben ezen morfondírozott, mézillat áramlott ki a pórusain.

– Mihez fogsz kezdeni velem? – kérdezte Aleaha rekedten. Vajon megérezte a jellegzetes illatot? Vágy ébredt benne? – És mihez kezdesz a többi ügynökkel?

A föld alatti alagúthoz vezető ajtó hirtelen kitárult, Talon mászott felfelé a rögtönzött lépcsőn, a kezében egy fémdobozzal. Rakai nyelven osztogatta az utasításokat a többieknek, akik szintén magukkal hurcolták a saját dobozaikat.

Aleaha elakadt lélegzettel nézett le a széles aknába, amely hirtelen feltárta sötét mélyét.

– Ott lent van a cella? – kérdezte. Majd hirtelen észbe kapott, hogy más is megláthatja a valódi alakját, és fekete hajfürtjei azonnal világosodni kezdtek.

– Ne változz vissza! Kérlek! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar felbukkan, de most nincs értelme a rejtőzködésnek. Ő úgysem fog elárulni.

Egy perc is beletelt, mire a nő haja visszanyerte teljes sötét szépségét. Breean hálás mosolyt küldött felé. Válaszként nő szája széle habozva megrebbent. Egy napon meg fogja nevettetni. Egy napon…

El fog feledkezni minden céljáról, ha nem sikerül más mederbe terelni a figyelmét.

– Szükséged van további emberekre? – kérdezte Talontól az anyanyelvükön. Semmi okuk nem volt rá, hogy megosszák a foglyukkal ezt az információt, amivel pillanatnyilag úgysem ment volna sokra. – Azt akarom, hogy olyan gyorsan elhúzzunk innen, amilyen gyorsan csak lehet.

Talon aranyszínű hajfonatai a homlokának csapódtak, olyan hirtelen mozdulattal fordult Breean felé.

– Nincs – felelte. – Cain és Syler is utánunk jött. Azt mondták, hogy képtelenek tovább hallgatni az ügynökök lamentálását. A fegyverek maradékát velük hozatom el.

– Az ügynökök még mindig azt követelik, hogy engedjük őket szabadon?

– Igen. De azt is meg akarták tudni, mit tettünk a halottaikkal. – Talon szájából csak úgy fröcskölt az undor, miközben kimondta a halott szót.

– Ha Cain és Syler visszaér, elmondhatják nekik, hogy eltemettük őket. – Ez volt az igazság. Breean, Talonhoz hasonlóan, viszolyogva vette tudomásul, hogy azok az emberek meghaltak. Semmi szükség nem volt rá, hogy ilyen rosszindulatúan és erőszakosan megöljék őket. Ellenőrzésük alatt tartották a dolgokat. Való igaz, hogy néhányat elkábítottak közülük, de senki sem sérült meg – ezért kár volt a vérontásig vinni az összetűzést.

A vérfürdő miatt Breean mindenkinek megparancsolta, hogy égessék el a ruháikat és fürödjenek meg, amint visszaérnek az elhagyatott, düledező házba. Az utasítás kivétel nélkül mindenkire vonatkozott, még a foglyokra is.

– Ami az ügynökséget illeti – folytatta Talon, – sem Cain, sem Syler nem látta jelét, hogy követtek volna minket idefelé. Igazad volt. Elképzelni sem lehet jobb időpontot a költözésre.

– Remek.

– Mi tegyünk Marleonnal? Hagyjuk itt? – Ami azt jelentette, öljük meg itt. – Vagy vigyük magunkkal? – Ami azt jelentette, öljük meg ott. – Nem tudtam, mitévő legyek, ezért itt hagytuk bezárva.

Marleon volt az áruló, aki több ügynök gondolatai felett átvette az irányítást, és arra kényszerítette őket, hogy agyonlőjék magukat. Egész héten el volt különítve. Breean azóta is a fejét törte, mi legyen a büntetése. Nehezen tudta rávenni magát, hogy a jogos büntetést mérje ki rá, mert Marleont a bátyjaként szerette. De nem volt más választása. Csupán halogatta az elkerülhetetlent.

– Vigyük magunkkal. Már késő, hogy példát statuáljunk.

– Oké. –Talon pillantása Aleahára vándorolt. – Tudom, hogy nem akartad, hogy bármivel emlékeztesselek a nő létezésére, amíg be van zárva, ezért nem kérdeztem meg, ami pedig majd kifúrta az oldalamat. Most, hogy előhoztad… rájöttél már, milyen módszerrel tudta átvenni az alakodat?

Breean sóhajtott.

– Még nem, de ki fogom találni.

– Elképesztő volt az az átváltozás. Gondolom, a nőt megtartod magadnak. – Talon földi nyelvre váltott az utolsó mondat során. Aranyszínű szemében sóvár fény villant.

– Igen – felelte Breean egy kicsit feszülten.

– Nem osztozol?

A férfi mindkét keze ökölbe szorult az ötlet hallatán, és a lelkét elfutotta valami sötét birtoklási vágy. Aleahát is feldúlták a hallottak.

– Nem.

– De ő…

– Az enyém.

Talontól egy bólintás és egy vigyor, Aleaha felől egy hördülés.

– Így gondoltam én is. Oké – mondta Talon. – Átvizsgáltuk az ügynökök fülhallgatóit, ahogy kérted, de a női hangnak nem tudtunk a nyomára bukkanni, nem szólalt meg többet. És ma reggel Torrence megtalálta és megsemmisítette a kamerákat, amiken keresztül figyeltek.

– Ó, istenem – nyögte Aleaha elsápadva. – A kamerák. Elfeledkeztem róluk. Biztosan láttak, amint… hogy… Ó, istenem!

– Kiváló – mondta Breean a másodtisztnek, pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva a nő kitörését. Ha így tesz, alighanem azonnal szorosan magához ölelte volna a nőt, és ismét minden céljáról megfeledkezett volna.

– Mennyi van még hátra ahhoz, hogy az alagutat kiürítsétek?

– Majdnem a legvégén járunk.

– Akkor fejezzétek be a munkát. Nem zavarlak titeket tovább.

Talon sarkon fordult, hogy utasításokat adjon az embereinek, Breean figyelme pedig visszatért a nőhöz, mintha csak egy láthatatlan madzag húzta volna oda. Végre. Aleaha ajka duzzadt volt, és fénylő élénkpiros, mintha beléharapott volna. Akár a vér. Undorodnia kellett volna tőle.

De szó sem volt ilyesmiről.

A holdfény megfürösztötte a nő alakját, és Breean esküdni mert volna rá, hogy csillagokat lát a teste körül szikrázni, mintha azokat is a nő szépsége vonzotta volna oda. A szeme smaragdfényben tündökölt, a sötét haj tincsek körbetáncolták az arcát.

Ügynökelméje láthatóan teljes fokozatra kapcsolt. Egy precíziós műszer alaposságával pásztázta a terepet, és minden részletet igyekezett az elméjébe vésni. A férfi alig várta, hogy ez a megfeszített koncentráció végre felé irányuljon.

Ebben a pillanatban Aleaha hirtelen Breean felé fordult, mintha olvasott volna a gondolataiban. A férfi vágyakozása egyértelmű lehetett, mert a nő reszketni kezdett, nagyot nyelt, sőt néhány apró lépést hátrált, mielőtt még alaposabban vizslatni kezdte az éjszaka árnyait. De hamar észbe kapott, mi is történik. Kihúzta magát, és minden tagját a korábbi pozícióba rendezte a hold borostyánszín fényében. Kétségkívül valódi amazon.

– Mi van a dobozokban? – tette fel végül a kérdést, és csupán a hangjából csendülő halovány elfogódottság árulta el valódi érzelmeit.

Breean fülének zene volt ez a hang, a félelem, a bátorság és a szexualitás ellenállhatatlan elegye.

– Fegyverek.

A nő figyelme újra a dobozok felé fordult, mintha a tekintetével lyukat akart volna égetni a fémbe. – Milyen fegyverek?

– Van jelentősége? Minddel ugyanazt lehet elérni.

Ölni.

– Mindent összeszedtünk! – kiáltott Talon.

Remek. Breean egy percig sem vette le a szemét Aleaháról.

– Csukjátok be az aknát, és indulás. – Egy kicsit szeretett volna kettesben maradni a lánnyal. – Hamarosan mi is megyünk.

– Ahogy akarod.

Nem maradhattak sokáig; néhány óra, és felkel a nap. Csak egyetlenegyszer követte el azt a hibát, hogy napközben érkezett a Földre. A napfény egyszerűen túl forrón, a hólyagosodásig sütötte a rakaiak aranyszín bőrét. Nem voltak hozzászokva ehhez a szemkápráztató fényhez. A Rakának három, szüntelen egymást váltó holdja volt, amelyek mellett egyetlen kicsi, napszerű égitest szolgáltatott valami halovány aligfényt.

Breean a szeme sarkából figyelte, hogy Talon és néhány társa lelakatolják az alagúthoz vezető ajtót, aztán összeszedik a szállítmányukat, és nekiindulnak. Neki is mellettük lenne a helye – sohasem kért olyasmit az embereitől, amit ő maga nem tett volna meg, – de továbbra is képtelen volt rá, hogy megszakítsa az Aleahával közösen eltöltött időt.

– Gondoltam, hogy az ügynökök ide voltak bezárva. Hova vittétek őket? – kérdezte a nő. – És mikor költöztettétek őket át? Mi történik, ha valamelyikük sérült, és orvosi segítségre van szüksége? És engem miért tartottatok fogva olyan sokáig abban a szobában?

Breeannek nem volt muszáj válaszolnia, de ráébredt, hogy szeretné csillapítani a nő aggodalmát.

– Már elvittük őket egy házba a városban. Biztonsági okokból kellett átköltöznünk. Mindnyájan sértetlenek.

– Vigyél oda.

Hamarosan.

– Először csókolj meg.

Egy másodpercre csupán, de jól látszott a nő finom vonású arcán átsuhanó vágy. De ahogy jött, el is tűnt, a félelem azonnal leradírozta. Breean sóhajtott. Vajon miért fél még mindig tőle? Egyszer sem bántotta, pedig lett volna rá alkalma.

De a félelmet hamar felváltotta az erős koncentráció, amely sötétebbre színezte a nő arckifejezését. Breean már az első találkozásukkor látott az arcán hasonló változást. Ezúttal azt is jelenthette, hogy menekülni készül, és azt is, hogy dacolni akar vele. Sajnos most nem volt rá idő, hogy a kedvében járjon.

– Én a helyedben nem tenném. Mert… eléggé felizgatna. – Szó, ami szó. – És úgyis elkapnálak, ezt te is tudod.

A nő dühösen ránézett. De aztán lassan, milliméterről milliméterre ellazult a teste.

– Amit én jól tudok, az az, hogy egy szemét seggfej vagy.

– De miért? Nem kényszerítettelek az ágyamba. Nem éheztettelek. A többieket is távol tartottam tőled.

– Csak… fogd be! Idegesítő vagy!

Erre a férfi ajka felhúzódott, mint aki mulatságosnak találja a helyzetet. Még alaposabban szemügyre vette a nőt, mintha így mindent megtudhatna róla, amire csak kíváncsi. Vajon mit szeret és mit utál? Mik a kedvenc ételei? Hány férfival volt korábban?

Ahogy az utolsó kérdés az eszébe ötlött, a legszívesebben azonnal megölt volna valakit. Mostanság nem sok kellett hozzá, azt meg kell hagyni!

Nyugi. A csaj veled van. Csak ez számít egyedül. Most, hogy ilyen közel állt hozzá, meglátott pár elszórt pöttyöt a nő orra körül. Csinos. A rakai szeplőkkel ellentétben, amelyek tiszták voltak, és ragyogtak, akár a gyémánt, ezek a foltok apró barnák voltak, imádnivalóak. Breean kinyújtotta a kezét, hogy végigszántsa ujjaival a nő haját, és kirajzolja a szeplők környékén kígyózó fürtöket.

A nő elkapta a csuklóját, hogy megállítsa. A férfi érezte a kezéből sugárzó perzselő forróságot.

– Hozzám ne érj! – tiltakozott érdes hangon.

– Buta kislány! – Aleaha nem volt elég erős hozzá, hogy megállítsa. Breean egy kicsit nagyobb lendületet vett, és a csuklóját markoló kéz dacára is sikerült is elérnie, amit akart. A nő hajfürtjei dúsak voltak, enyhén hullámosak. Selymesek, akár a fényezett ében. Hallatlanul élvezte a szépségüket. – Bármit megtehetek, amit csak akarok.

– Ha tényleg így gondolod, nagyon sajnálom a nőket, akikkel összehozott a sors életed során.

– Semmi okod rá. Mind halott. És nem, nem én öltem meg őket perverz gyönyörűségből vagy gonoszságból. Mondtam már, hogy a schönbetegség vitte el mindet.

– Ó, nagyon sajnálom – felelte a nő gyengéden. Az arckifejezése elgondolkodóvá vált. – Az édesanyád is?

A férfi bólintott.

– És a testvéreim is.

– Sajnálom – ismételte meg a nő. – Senkinek sem kívánom ezt a fájdalmat. Még neked sem.

Milyen édes kijelentés. Breean végképp le volt fegyverezve. A néhány szóból világosan kiderült, hogy a nő nem csupán egy kötelességét teljesítő katona, vagy egyszerű fogoly. Gondoskodás csengett a hangjából. Érzelmek. Még olyasvalaki iránt is, akire ellenségeként tekintett. Breean minden porcikája megismerni vágyott ezt a nőt, olyan hevesen, hogy ésszel szinte fel sem foghatta. A teste sóvárgott, követelt. A gondolatok csak utánuk következtek.

– Jól sejtem, hogy te is elveszítettél valakit?

Aleaha szomorúan bólintott.

– A barátnőmet, Bride-ot. Olyan volt, mintha az anyám és a testvérem lett volna egy személyben.

– Hogyan halt meg?

– Nem tudom. – Az alsó ajkába harapott. – Akár még mindig életben lehet. Életben van. Életben kell lennie. Már évek óta kutatom a nyomát, de nem bukkantam rá.

– Lehet, hogy elköltözött egy másik bolygóra.

– Biztos, hogy nem. Nem hagyott volna itt. Szándékosan nem.

Talán meg tudná találni ezt a Bride-ot. És visszaadhatná Aleahának, mint egy különleges ajándékot. De pillanatnyilag csak arra vágyott, hogy tovább élvezze a lány társaságát.

– Az, hogy elrejted a valódi hajadat, főbenjáró bűn – szólalt meg. Ez a haj hamarosan az ő párnáján fog szétterülni. A nő ott fog heverni az ágyán, nyitottan és készségesen, kitárulkozva. Breean számára. Csakis neki. Nedvességével majd az ő testét is átitatja.

Talán még azt is végignézheti, ahogy a nő magát kényezteti, mielőtt a testük összekapcsolódna. Talán figyelheti, ahogy az ujjai a combja közé kúsznak, besiklanak a szűk nyíláson, és a nő háta ívbe hajlik a mozdulattól, nyögve könyörög a férfinak, hogy befejezze, amit ő elkezdett. Breean maga is majdnem felnyögött. Hagyd abba!

– Az emberek mindent megtesznek, ha a saját túlélésük a cél. – Mintha némi bűntudat keveredett volna Aleaha hangjába.

A nő titokzatos lényéhez az egyik kulcs.

– És téged megöltek volna, ha a valódi kilétedre fény derül? Drágám, ha mindent megteszel azért, hogy megvédd magad, az éppenséggel csodálatra méltó, és távolról sem szégyenletes.

A nő szeme összeszűkült, és Breean nem tudta eldönteni, a dühe valójában kire irányul. Felé vagy önmaga felé?

– Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni. Én…

– Ne hazudj tovább, Aleaha. Kérlek.

A nő összeszorította az ajkát, a fogai éles hanggal koccantak egymáshoz a környező csendben.

– Ezt nem fogod megúszni szárazon. Az ügynökök el fognak kapni. Végül mindig sikerül nekik. És ki fognak végezni a helyszínen, mint minden zsákmányra vadászó idegent.

– A te drága ügynök cimboráid nyilvánvalóan nem találnák meg a saját seggüket sem, még akkor sem, ha tálcán nyújtanák át nekik.

Düh és sértett önérzet vegyült a nő lángra gyúlt arcán. Ezúttal semmi kétség sem fért hozzá, ki a célpontja az érzelmi kitörésének.

– Neked komoly előnyöd volt akkor éjjel. Valahonnan előre tudtad, hogy ott fogunk várakozni.

– Nem igaz. Nem volt tudomásunk ilyesmiről. Ti viszont pontosan tudtátok, hogy jönni fogunk. Tehát valójában nektek volt előnyötök velünk szemben. Én mégis becsületes ütközetként fogtam fel az esetet.

– Kétlem, hogy ismernéd a „becsületes” szó valódi jelentését.

– Hogyne ismerném. Csak sokkal jobban élvezem a gátlástalan összecsapásokat. A becsületesség jelentőségét általában a legyőzött fél szokta felfújni. Ha van bármiféle előnyöm, kihasználom, bárki ellen, bármikor. Így szokták megnyerni a csatákat.

– Mint például most én? – Aleaha térde meglendült, és pontosan herén találta.

Breean összegörnyedt, és azt kívánta, bárcsak képes lenne rá, hogy a belső szerveit kihányja. Vagy bármi másra, amivel csökkenthető az elviselhetetlen fájdalom. Ebben a pillanatban még azt is megtette volna az ügy érdekében, hogy levágja a saját szerszámát, ha azon múlik. A gyötrelmes forróság nem akart csillapodni. Mintha valaki tüzet rakott volna az alsónadrágjában. És ami a legrosszabb, a nő könnyedén el is inalhatott volna, ha nem ragadja meg vasmarokkal a csuklóját.

– Tehát? – Csak úgy sütött az elégedettség a nő hangjából, annak dacára, hogy végül nem tudott elmenekülni.

– Igen – zihálta Breean, – pontosan így. – Egy végtelennek tetsző perc után nagy nehezen sikerült valamicske oxigént szippantania a tüdejébe, amitől némiképp csillapodott a lenti lángolás is. Nagy nehezen felegyenesedett, és elengedte a nő csuklóját – de még ekkor is levegőért kapkodott. Egy percig sem hibáztatta a nőt. Csak az általa emlegetett gátlástalan harc egyik iskolapéldáját mutatta be.

– Még mielőtt megszólalnál, közlöm – mondta a nő önelégülten, – nem vagyok hajlandó puszit adni rá, hogy ne fájjon.

Felmerült ez a lehetőség is? Ennek azért érdemes utánajárni. Egy efféle csókért akár hajlandó lett volna újra elviselni azt a kínzó fájdalmat.

– Én is megmutassam, szerintem milyen a gátlástalan összecsapás?

A nő ajka megrándult, mintha képtelen lenne megőrizni a komolyságát.

– Ha akarod, mutasd csak, bár kétlem, hogy ha beletérdelsz az ágyékomba, az ugyanolyan elsöprő hatást vált ki, mint az iménti mutatvány.

– Szó sem volt róla, hogy én is térddel akarnék rád támadni, vagy mondtam volna ilyesmit?

Láthatóan kezdett alábbhagyni a nő hetykesége. Breean csalódottan figyelte, ahogy a széles mosoly eltűnik, és átkozta magát. Inkább csendben kellett volna maradnia. A nő mosolyáért a legvégsőkre kész lett volna.

– Ezt meg miért tetted? – érdeklődött, és reménykedett, ha a nő eszébe idézi az eredeti indokokat, még hátha visszatér a jókedve.

Aleaha makacs arccal felszegte az állát.

– Amikor az ügynökség és a te embereid közötti harcról beszéltünk, eszembe jutottak azok a kollégáim, akik meghaltak. Nem kellett volna megölni őket.

Breean látta, hogy a terve dugába dőlt. Vajon Aleaha hányszor fogja még az ügynökök halálát a fejére olvasni?

– Még egyszer elmondom, hogy nem én öltem meg őket. De veled mi a helyzet? Ügynökként nem oltottad már ki jó néhány földönkívüli életét?

– Én sohasem öltem meg… Nos, sohasem öltem meg senkit, aki nem érdemelte meg.

Egy újabb hazugság? A nő zavara valódinak tűnt.

– Mióta dolgozol az ügynökségnél?

Aleaha idegesen megnyalta az ajkát. Látszott, hogy ekkor ébredt rá, valami olyasmit árult el, amit nem kellett volna.

– Kicsit több mint egy hónapja.

Egy hónap? Mint egy csecsemő, majdhogynem ártatlan.

– Idegen létedre egy olyan szervezetben dolgozol, ahol szinte csak embereket alkalmaznak. Talán kémkedsz a fajod számára? – Ennek lett volna értelme.

– Dehogy! Nem vagyok kém!

Hirtelen egy oktávval magasabb hangjából csak úgy csöpögött az undor. Breean érezte, hogy hihet neki. Ám minél többet beszélt a nő magáról, annál több titokzatosság lengte körül. Ha volt is a kirakós játéknak olyan eleme, ami a helyére került, a jelentősége azonnal szinte nullára csökkent.

Melyik fajból származik vajon? A férfi még mindig nem tudta eldönteni. Miért dolgozik az ügynökségnek, miért vadászik a hozzá hasonlóakra?

– A ragadozó mindig ragadozó marad – szólalt meg a nő, mintha olvasna a gondolataiban. – Le kell törni a zsákmányolókedvüket.

Mint az övét?

Egy halvány fénysugár hirtelen előtört az égen, és megvilágította őket. Breean felnézett, és látta a lila és rózsaszín árnyalatait. Most jutott csak el a tudatáig, hogy lényegesen hosszabb ideje ácsorognak ott, mint eredetileg tervezte. Az volt a feladata, hogy az új otthonába kísérje a nőt, mégpedig most, azonnal, de tudomásul kellett vennie, hogy képtelen megszakítani a társalgásukat. Nem érdekelte, milyen veszélynek teszi ki a bőrét.

– Hogyan lehetséges, hogy te és az embereid beszélitek a nyelvünket? – Aleaha kérdése visszaterelte a figyelmét a korábbi mederbe. – És mielőtt úgy tennél, mintha meg sem hallottad volna, emlékezz vissza rá, hány kérdésedre válaszoltam. Úgy fair, ha most erre az egyre te is felelsz nekem.

A nő kíváncsisága örömmel töltötte el Breeant, még ha személy szerint nem neki szólt.

– Egyszerűen alaposan tanulmányoztuk az embereket, a szavaikat és az életük minden részletét. Már jártunk itt korábban is. Mégpedig rengetegszer.

– Lehetetlen. Tudnunk kellett volna róla.

Breean vállat vont.

– Még ha hazudnék is, tény, hogy a nyelvtanulásban jeleskedünk. Csak bele kell hallgatnunk egy beszélgetésbe, és már el is sajátítottuk a nyelvet a legapróbb összetevőkig. – Miközben beszélt, végigsimította a nő orcáját. Sima volt, és meleg. Érzékeny. Libabőrössé vált, ahol a férfi hozzáért.

Aleaha a homlokát ráncolva hátrébb lépett, a férfi pedig beharapta az ajkát, mert az ujjai remegtek a folytatásért.

– Az ügynökségnek sejtelme sincs róla, hol keressen minket – folytatta. – Tehát, ha ellenállnál, mert abban reménykedsz, a megmentésedre sietnek… – Úgy tűnt, a nő retteg tőlük, most, hogy már tudja, valószínűleg látták az alakváltozásait.

– Hamar fel fogják fedezni a rejtekhelyeteket – mondta Aleaha, a tekintetét mereven elfordítva a férfiról. – Valószínűleg folyamatosan pásztázzák a terepet, és percről percre szorul körülöttetek a hurok.

– Lehet, hogy pásztázzák a terepet, de az nem azt jelenti, hogy meg is találnak minket. – A csapattársai semmi jelét nem látták, hogy közelednének feléjük az ügynökség emberei.

– Talán csak rejtőzködnek, és a megfelelő pillanatra várnak. Akár ez a pillanat is lehet az.

A férfi homloka ráncba szaladt, és alaposan szemrevételezte a környéket. Vaskos fémoszlopok vették körül őket, a hézagokat fatáblák töltötték ki. Ha valaki tüzet gyújtana, a fa hamar porig égne, és az ügynökök pillanatok alatt bent teremnének.

– Legjobb, ha indulunk. Még úgy harminc kilométeres gyalogtúra áll előttünk. Nos, hölgyem, mit szeretne inkább? Gyalogolni, vagy vigyem, mint korábban?

– Gya… – Elhallgatott, és összeszorította a száját. – Vigyél – felelte. A hangjából csendülő elégedettség gyanakvásra késztette a férfit.

Vajon abban reménykedik, hogy kifárad a cipelésben, aztán az ügynökök könnyebben elkapják? Hiszen máris fáradt volt, még nem heverte ki teljesen az első csatát. Amikor ilyen sebességgel mozgott, mindig ez volt az ára. Az oldalába nyilalló fájdalom is zavarta – most pedig még a heréi is lüktettek. De a fáradtságon és a fájdalmon mégis átszűrődött a lelkesültség. Végre otthont talált az embereinek, miután átszelte a galaxisokat… és végre itt egy nő, aki megmelegíti az ágyát! Nos, úgy valahogy. Hamarosan. Ő pedig inkább meghal, mintsem hagyja magát elkapni éppen most.

– Akkor viszlek. – Megadóan lehajolt, a vállát a nő hasához nyomta.

– Várj! Mit csinálsz? – zihálta Aleaha.

– Megteszem, amit kértél – azzal a vállára hajította a nőt. Az egyik kezével a lábát fogta, a másikkal a fenekét. Tökéletes. A nő tüdejét sziszegve hagyta el a levegő. Jó lett volna, ha ez a sóhaj a meztelen bőrét éri, nem az ingét. Ha a meztelen bőrét forrósítaná fel, azt simogatná, ingerelné. A sóvárgás olyan erős hullámban söpört át rajta, hogy még az izmai is szorosabban tapadtak a csontjaihoz.

– Tegyél le, Breean! Csak vicceltem, oké? Nem kell így cipelned!

A saját nevét hallani arról az ajakról maga volt az édenkert.

– Akkor mit szeretnél, hogyan vigyelek? – Ugrásra készen keresztülszelte az udvart, és átnyomakodott a kapun. Mérföldekre ellátott körös-körül, és mindenfelé csak a pusztulás mutatkozott. Ez nem nyugtatta meg. Minél többet töprengett rajta, annál inkább ráébredt, hogy a nőnek igaza van. Amilyen elszánt harcosok, az ügynökök mostanra már alighanem szagot kaptak, és a nyomába eredtek.

Vajon miért nem támadtak még?

– A karodban vigyél, te bolond! – A nő hadonászott megrugdosott, mint a cséphadaró. – Ne úgy, mint egy zsák krumplit! Még a fejemre ejtesz! És most már szinte barátok vagyunk. Nem? Kicsit szebben is viselkedhetnél velem.

Barátok. Jó lenne. Mint ahogy az is, ha lassan mehetne és kedvesen bánhatna a nővel, de most már egy perc vesztegetni való idejük sem volt. Mielőbb el kellett érniük az új házat. Későn indultak el, mert a férfi egy kicsit tovább élvezte a nő társaságát, mint tanácsos lett volna. Átkozott vakmerő nőszemély! Úgy érezte, akár még egy újabb napot is el tudott volna tölteni itt. Talán éppen akkor jött volna el az ideje, amikor a következő éjszaka is itt éri őket. De a fegyvereket már elszállították, az összes embere is odébbállt, ezért hiába élvezte volna az együttlétüket, nem tudta volna megvédeni Aleahát.

– Legutóbb nem panaszkodtál emiatt. Most is ugyanolyan óvatos leszek, mint akkor. Ha bárki megsérül, az én leszek. A világért nem okoznék neked fájdalmat. Ígérem. Esküszöm.

A nő erre abbahagyta az izgés-mozgást.

– Ez… aranyos tőled. A francba! Nem kellene ilyen rendesnek lenned velem. Nem bírom az ilyesmit.

Vagy éppenséggel túlságosan is tetszett neki.

– Arra készülök, hogy kicsikarok belőled egy csókot. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz.

A férfi továbbindult, és mosolyogva folytatta:

– Egy őrt állítottam az ajtód elé, aki elmondta, hogy miután a fény elaludt, éjszakánként magadban beszéltél. – Breeant majd szétvetette a düh, hogy erről csak ma reggel értesült. Ha korábban tudja, odamehetett volna hozzá, hogy megnyugtassa. Kezdte megtanulni, hogyan képes rá. – Félsz a sötétségtől, Aleaha?

– Nem. Attól féltem, hogy valaki rám tör.

Ez sokkal rosszabb. Nem az a fajta félelem, amit az ő segítségével könnyen el lehetne hessegetni.

– De hiszen én magam gondoskodtam róla, hogy biztonságban legyél.

– Dehogy. Számomra éppenséggel te voltál a szörnyeteg az ágy alatt.

Valóban szörnyeteg. De legalább Aleaha múlt időt használt. Talán most már valóban barátok. Minden megtett mérföld után növelte a sebességét, és a világ elmaradt mellette. Tudta, hogy a nyomában izzó fénycsóva marad, de senki sem fogja felismerni, mi az. Legalábbis az ügynökök kivételével senki. Ők viszont, mint már bebizonyosodott, nem lennének képesek foglyul ejteni.

Végre elérték a várost. Az a csodaszép hó. Autókat, házakat és boltokat, csomagokat cipelő embereket hagytak maguk mögött, miközben a szél összekuszálta a férfi haját. Óvatosan lépkedett. Igyekezett minél simább mozdulatokkal haladni, hogy Aleahát óvja.

Felfigyelt rá, hogy a kirakatokat milliónyi, a legkülönfélébb színekben játszó villanykörte díszíti – a legtöbb helyen pirosat és zöldet lehetett látni, – és minden sarkon műanyag fenyőfák álltak, amelyeket masnikkal, szalagokkal, és lelógó díszekkel cicomáztak. Korábban, amikor itt járt, nem látott hasonlót. Eltűnődött rajta, mi lehet az oka, hogy megjelentek ezek a tárgyak.

„Boldog karácsonyt!”, hirdette egy tábla.

– Mi ez a karácsony? – kérdezte.

– Isten születésnapja – hangzott a felelet. – Úgy ünnepeljük, hogy megajándékozzuk egymást. És tudod, én mire vágyom a legjobban most? Hogy irtózatosan gyorsan tegyél le!

A születés ünnepe. Nekik is volt hasonló a Rakán. A legszebb emlékei kapcsolódtak azokhoz az estékhez, amelyeket az édesanyja kandallója előtt töltötték. Négy nővére körülzsongta, és igyekeztek megosztozni a csecsebecséken, amelyeket tőle kaptak. Ez az apja reszortja lett volna, ha nem hal meg a tengeren nem sokkal az ő születése után.

Hirtelen egész testét átjárta a honvágy. Nagyon hiányoztak neki. Bárcsak kicsit hamarabb ért volna haza a legutolsó utazásáról! Talán akkor megmenthette volna az édesanyját és a testvéreit. Talán akkor most is együtt lennének. Viszont akkor nem találkozott volna Aleahával. Ráébredt, hogy ezt nagyon sajnálná, és azonnal elfogta a lelkifurdalás. Egy tökéletes világban mindnyájan ott volnának vele.

– Te nem vagy az a kifejezett ünnepbolond, vagy igen? – mormogta Aleaha.

– Van valakid, aki vár, hogy végre hazaérkezz? – Egy férfi, aki meg akarja nyerni Aleaha szívét a tökéletes karácsonyi ajándékkal.

– Van ennek valami jelentősége? – csattant fel a nő, ugyanazokat a szavakat használva, mint amit ő mondott válaszként, amikor Aleaha a fegyverekről kérdezte.

– Felelj! – Breean bárkit képes lett volna megölni, aki arra ácsingózik, hogy a nő megjelenjen, aztán levetkőztesse, megízlelje és betöltse a testét. Az arctalan bitang mindezt úgy tenné, mintha holmi „ajándékot” adna, ebben biztos volt. De hiszen ez az ő meglepetése a nő számára!

– Nem fogom megmondani.

Breean igyekezett lecsillapodni – nemet mondott, na, és?! – de csak még feszültebbé vált.

– Hé, hölgyem, velem nem lehet így játszadozni!

– Velem sem! Ha tényleg olyan nagyon szeretnéd tudni, hát fizess érte!

És még azt hitte, hogy a nő okos! Talán inkább géniusz. A férfi ajka mosolyra görbült, miközben megkerült egy épületet, és a válla hozzáért egy csipkézett kőhöz. Hó záporozott Breean mellkasára és a nő lábára, aki kiabálni kezdett. A férfi arcán még szélesebbre húzódott a vigyor.

– Remek – szólalt meg. – Mit szeretnél kapni tőlem cserébe? Ajándékot? Mondd, hogy igen, és még ki is csomagolom helyetted!

– Ha a kezembe akarod nyomni a farkadat ajándék gyanánt, sikítani fogok!

– A gyönyörtől?

– Mondtam már, hogy bosszantó alak vagy? Azt akarom, hogy azonnal engedjétek szabadon az ügynököket.

A férfi felhorkant.

– Nem tudsz adni cserébe semmit, ami felérne ezzel.

Hallotta, ahogy a nő foga megcsikordul. Ő persze hazudott. Hiszen a világon bármit megadott volna azért, hogy a karjában érezze a nő gyönyörtől vonagló testét. Hogy készségesen, fenntartás nélkül átadja magát neki.

Ó, én seggfej! Talán egy nap ő fog dirigálni, és nem fordítva. Egyszerűen tetszett neki a nő lénye, a bátorsága, az állhatatossága… és, igen, a teste. Nem fog hazudni magának, és nem próbálja meggyőzni magát róla, hogy a vonzalma pusztán szellemi természetű.

– Legalább egyet engedj közülük szabadon.

– Nem. Azonnal ott tobzódna a nagyszerű ügynökök serege teljes létszámban a küszöbömön. – A foglyul ejtett és nemrégen átköltöztetett ügynököknek bekötötték a szemét, így ez nem volt valós veszély, de Aleahának erről nem kellett tudnia. Hiszen valójában az volt az egyetlen járható út, hogy felajánl valamit a nőnek cserébe.

– És akkor pontosan mit tennél meg az információért? – kérdezte a nő. Az arcára kiült a csalódottság.

– A szavamat adom rá, hogy nem fognak meghalni a kezem által. És a csapatomból sem öli meg senki őket – tette hozzá gyorsan, mielőtt a nő újra előhozakodna Marleon tettével. Természetesen egyébként is így lenne, de ez szintén olyasmi volt, amit nem készült megosztani Aleahával.

– És hogyan tudom ellenőrizni, hogy betartottad-e a szavad? Már bevallottad, hogy kedveled a trükkös csatákat.

– Ahogyan te is. – Megpaskolta a nő hátsóját. Furcsamód büszkeség fogta el a nő szellemes visszavágása, illetve a tény miatt, hogy a másik emlékezett rá, mit mondott korábban. Mintha bármit is jelentene. Kétségkívül csak áltatja magát, és Aleaha pusztán azért emlékezett olyan jól a szavaira, mert közvetlenül azután sikerült felküldenie a golyóit egészen a torkáig. Ennek egészen biztos semmi jelentősége. – Egyszerűen csak bíznod kell bennem.

– Ó, valóban? – Aleaha hirtelen a hátába mélyesztette a fogát, át a ruháján, egyenesen bele a bőrébe. Breean arca összerándult. Atyám, iszonyú élesek voltak a fogai! De ahelyett, hogy lehordta volna a sárga földig, csak ennyit válaszolt:

– Ezt úgy veszem, hogy nem vagy hajlandó megbízni bennem.

– Abszolúte igaz! – A szavakat nyögések kísérték, mintha Breean éppen a lába közé nyúlt volna. A nő megnyalta a bőrét az ingén keresztül, ízlelgette, és mormogott.

– Istenem, de jó ízed van! – Aztán zavartan sóhajtott egyet, majd elhallgatott. – Szó sem lehet bizalomról – jelentette ki elhaló hangon, és ököllel ütlegelni kezdte a hátát. – Elegem van ebből a bánásmódból! Hallasz?

– Szerintem mindenki remekül hall, Aleaha!

A nő megint megharapta, de az érintése hamarosan könnyedebbé vált, és újabb nyögdécselés hagyta el a torkát.

Breean még szélesebben mosolygott, és meggyorsította a lépteit.