5

– Neked kell… segítened – nyögte a lány nagy erőfeszítés árán.

– De hát hogyan? Hisz megégetlek!

Nem értem. Ez az érinthetetlen, különös kis nő vérrel telített.

Nem, nem lehet ő a Menyasszonya. Őt nem lehet vérrel telíteni. De meginduló lélegzete és doboló szíve meghazudtolta gondolatait.

Amikor harc közben a szíve először megdobbant, az úgy hangzott, mint egy robbanás, és annyira meglepődött tőle, hogy majdnem az életébe került. Első lélegzetvételébe beleborzongott, ahogy az oxigén elárasztotta halott tüdejét, újult erővel töltve meg testét.

Még most is szédelgett a kapott sebektől, de erősnek érezte magát.

– Megkeresem Nikolait, Harmat vele lesz. Ő jobban tudja, mit kell tenni.

Öccse elmesélte, mi történt vele a vérrel telítéskor, így Murdoch tudta, mire számíthat fizikai értelemben. De Nikolai azt elfelejtette közölni vele, hogy a nyers és állatias ösztönök átveszik akarata fölött az irányítást.

– Igen, kérlek. A nyilak mérgek. Nincs időm.

Méreg? Nem, nem halhat meg így. Ha Valkűr, akkor halhatatlan. De hát mit tudhatja? Azt sem gondolta volna, hogy egy Valkűrt érintéssel meg lehet égetni.

Inge alját letépve bebugyolálta a kezét, aztán gyengéden karjába emelte a lányt. Bár a bőrük nem érintkezett, a mozdulat megrezzentette a nyílvesszőket, amitől Danii fájdalmasan felnyögött.

Murdoch állkapcsa összeszorult, szerette volna újra legyilkolni a szemeteket, lassan, fájdalmasan kivégezni őket.

– Most miért bízol meg bennem? – csattant fel. Miért akarja a lány, hogy gondoskodjon róla? Azt hiszi, hogy képes rá?

A Valkűr próbálta tekintetét a férfi arcára fókuszálni, de ezüstös szeme kifejezéstelenné vált.

– Nem… tudom, miért.

– Azt hiszem, meg fogod bánni, hogy rám bíztad az életedet.

Válaszul a lány elájult a karjában.

A Hideg Lord Jádian, Izlánia tábornoka közömbösen figyelte a küzdelmet az utca egyik raktárházából.

Hosszú élete során számtalanszor harcolt vámpírok ellen, amint arról sebhelyei is tanúskodtak. De ez a példány, ott lenn, erősebb és gyorsabb volt a korábbiaknál. Most pedig Daniela, a Jégamazon fölé hajol. Védelmezőn. Elég furcsa szövetséges a lány számára.

A mai éjszaka után nem lehet kétséges, hogy Daniela izlániai, minden porcikája erről árulkodott. De vad is volt, mint a Valkűrök – képes volt kitépni egy tűznyilat a melléből, és az ellenséget célba venni vele. Lord Jádian pontosan tudta, milyen ereje van a méregnek, ő maga gyűjtötte be egy nőstény tűzdémon szarvából

Igen, Daniela erős, csakúgy, ahogy anyja, Svana királynő erős volt.

Amikor a vámpír végre eltűnt karjában a lánnyal, Jádian leugrott az utcára, hogy magához vegye a tűzpengét. Nem lehet, hogy elveszítsék, ezzel a késsel vágták le Nagy Svana fejét is.

És Jádian úgy tervezte, hogy újra használni fogja.

Nem foglalkozott tovább a vérontással, egy pillantásra sem méltatta a lényeket, amelyek lassan kikezdték elesett bajtársai holttestét. Most már tudta, hogy Daniela olyan veszélyt jelent, amelyet többé nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Danii arra a homályos érzésre eszmélt, hogy ágyban fekszik. Iszonyú fájdalom robbant a mellkasában. A saját sikoltására tért teljesen magához, remegett az agóniától, próbált megszabadulni a fájdalom forrásától.

– Nyugi, kislány! – A vámpír hangja megnyugtatóan csengett. – Le kell vennem rólad a ruhát.

Kinyitotta a szemét, egy matracon feküdt a földön egy sötét burkolatú szobában. A vámpír obszidiánszínű szemével vizslatta, kesztyűt viselt, és egyik kezében kést tartott.

Kesztyűt vett fel? Jó vámpír.

– Kristoff kastélyában vagyunk?

– Hogyan…? Nem, nem ott vagyunk.

A maradék ruhát is lenyesegette a lányról, csak a bugyiját hagyta rajta. A csizmát már korábban levette róla.

– New Orleanson kívül vagyunk, egy régi malomban.

Félretette a kést, és úgy tűnt, jobban zavarja a Valkűr meztelensége, mint magát Daniit. Nyelt egyet, és egyik kezét a lány melle fölé lőtt nyíl szára köré fonta. Másik kezével lefogta a vállát.

– Háromig számolok.

A lány igent intett a szemével. A férfi tekintete megszállott volt, mégis nyugtatóan hatott Daniira, aki nem fordította el a fejét, összeszorította a fogát.

– Egy… kettő…

Erős rántás.

Elfojtott egy sikoltást. Kinn, a ház előtt villám lobbant. A vámpír tekintete idegesen ugrált ide-oda, a nyilat a földre dobta.

– Meg kell… tanítanom téged háromig számolni… – zihálta Danii.

– Mehet a következő?

Hogy mehet-e? Mennyi fájdalmat bír még ki?

– Gondolj valami másra, kislány! – A vámpír újabb nyilat ragadott meg. – Vagy áruld el a neved.

Újabb rántás, újabb elfojtott sikoly. Kint megint villámlott, a vihartól megremegtek a tetőgerendák.

Murdoch felnézett, aztán a következő nyílért nyúlt. Ezt a lány mellkasából húzta ki, miközben Danii görcsösen markolta a lepedőt, és erőnek erejével tartotta magát, hogy ne húzódjon el. A nyílhegy csontnak ütközve adta meg magát végül.

– A neved? – kérdezte megint a férfi.

– Daniela – jött a válasz elfúlt hangon.

– Daniela – ízlelgette a vámpír. – Gyönyörű lány gyönyörű neve.

A Valkűr elfojtott egy hisztérikus kacajt, ám ettől köhögőroham tört rá. Vér bugyogott a száján, ahogy megszólalt.

– Gyönyörű… viccelsz?

A vámpír arca elfelhősödött.

– Úgy értettem, hogy jó az alakod, vagyis az lenne… de mindegy, hagyjuk.

– Ízléstelen vagy.

Murdoch elfordította a tekintetét, mintha gondolatban átkozná magát.

Ilyen hosszú élet után mérgezésben fog meghalni, egy őrült vámpír karjában, aki még számolni sem tud.

– Az én nevem Murdoch Wroth.

– Tudom.

Nikolai bátyja volt, egyike a négy észtországi Wroth fivérnek, akiknek messze földre eljutott a hírük a maguk idejében, olyan hevülettel védték hazájukat. Öt évvel ezelőtt Danii Harmattól tudta meg, hogy kettőt közülük vámpírrá változtattak, Nikolait és Murdochot.

– Honnan tudod a nevem?

A lány próbálta megvonni a vállát, de végül csak egy grimaszra futotta.

A férfi nem firtatta tovább.

– Még két nyíl maradt. Kik voltak, akik ezt tették veled?

– Úgysem ismered őket.

Rántás. A Valkűr szemhéja újra megremegett.

– Ne ájulj el!

Tényleg megsimította a haját a kesztyűs kezével?

– Már csak egy van hátra – mondta, majd lágyan suttogott: – Bátor lány vagy.

Valami különös oknál fogva Danii büszkeséget érzett, hogy a férfi bátornak tartja. Olyan régóta gyenge már, mióta elüldözték erőt adó jéghazájából. Küzdött, hogy eszméleténél maradjon, hullámokban tört rá az öntudatlanság érzése.

– Tovább fognak üldözni? – kérdezte a férfi.

– Mindig tovább üldöznek. Előbb vagy utóbb.

– Miért akarnak megölni?

– Mert megszülettem – nyögte Danii.

– Ez mit jelent?

– Nem beszélhetek a… Legendavilágról.

– Mert Ellenálló vagyok? – A vámpír dühös lett. – Azt hiszed, Harmat nem fogja elárulni a titkaitokat Nikolainak?

– Te meg azt hiszed, hogy… ma éjjel beszélgetni fognak?Murdoch zavarában a szemöldökét ráncolta. Vagy inkább elképedésében?

– Ez lesz az utolsó nyíl.

Ami a kulcscsontja alá ékelődött be, és nem akart kijönni.

– Majdnem kész vagyunk, drága. – A férfi szinte belepréselte a matracba, ahogy húzta-tekerte a makacs nyílvesszőt. A lány visszafojtotta a sikoltását. – Tarts ki!

Végre kinn volt, nyomán patakzott a vér a sebből.

– Tessék! – dobta el a vámpír a nyilat. – Most mit tegyek?

Még mindig kábultan feküdt, szakadozottan szedve a levegőt. Túl késő… Hiába szedte ki a nyilakat, túl sok méreg áradt már szét a szervezetében. A hőtől rángatózni kezdett, képtelen volt uralkodni a testén.

– Daniela, áruld el!

Élete kétezer éve alatt soha nem volt még ilyen melege. Ó, istenek, hősokk! Darabokra törve fog meghalni. Kislánykorában már óvták ettől. Porcelánbaba. A legmélyebb, legborzasztóbb félelme.

Nagy erőfeszítés árán megragadta a vámpír ingét.

– Sokk. Tegyél… jégfürdőbe.

– Mi az, hogy sokk?

– Meg fogok halni.