részlet
Véletlen találkozások
Kiszámolta, hogy a repülőút Coloradóból New Yorkba három óra negyvenöt percig tart, és tudta, hogy az élete ezután örökre megváltozik – még az eddigi változásokhoz képest is. Emily Cooper izzadó tenyerével megragadta az ülés karfáját, és becsukta a szemét, amikor a motorok felzúgtak, és a gép felszálláshoz készült. Sosem szeretett repülni, sőt kifejezetten rettegett tőle. Igaz, bizonyos alkalmakkor úgy érezte, hogy megéri ez a kínlódás tízezer méter magasban: például amikor elköltözött otthonról, és főiskolára ment, nyaralni indult egy trópusi szigetre, vagy imádott családjához utazott látogatóba. Ez a mostani út azonban nem tartogatott örömet – csak gyászt és szomorúságot.
Annak, hogy reggelenként mégis képes volt felkelni, egyetlen oka volt: Dillon, a barátja, aki most mellette ült, és őt nézte. Emily tudta, hogy Dillon látja az arcán a rettegést.
A fiú megfogta a kezét, aztán előrehajolt, és kisimított egy tincset Emily arcából.
– Nem lesz semmi baj, Em – suttogta. – Hipp-hopp, és már meg is érkezünk.
Emily magára erőltetett egy mosolyt, majd óvatosan az ablak felé fordult, és nézte, ahogy a hófedte hegycsúcsok lassan eltűnnek a felhők alatt. Miközben elbúcsúzott az egyetlen igazi otthontól, amit valaha ismert, még jobban elszomorodott. Fejét az ablaknak támasztotta, és végiggondolta az elmúlt hónapokat.
A hívás október végén érkezett, épphogy elkezdte utolsó évét a főiskolán. Addig a pillanatig úgy tűnt, hogy élni… jó. Egy hónappal korábban találkozott Dillonnal, jól tanult, és a szobatársában, Olivia Martinban élete egyik legjobb barátnőjét találta meg. Aztán felvette a telefont, és meghallotta a hírt, amire legrosszabb álmaiban sem számított.
– Megkaptuk a leleteket, Emily – mondta Lisa, a nővére. – Anyának mellrákja van. Előrehaladott stádiumban.
Az utolsó öt szó mindent megváltoztatott. Méghozzá teljesen. Anyjának, akit az életben a legjobban csodált, akire mindig mindenben számíthatott, ráadásul aki egyedül nevelte őt fel, maximum három hónapja volt hátra. Ami ezután következett, arra Emily egyébként sem tudott volna felkészülni. A meghosszabbított hétvégékre, amikor az Ohiói Állami Egyetemről Coloradóba utazott, hogy anyja mellett legyen az utolsó néhány hónapban, és végignézze, ahogy a világéletében energikus és határozott asszony fokozatosan elveszti erejét, és halála előtt önmaga árnyékává válik.
A repülő légörvénybe keveredett, Emily rémülten szorította meg Dillon kezét, és a fiú felé fordult. Dillon rámosolygott és bólintott, jelezte, hogy semmi baj. Emily barátja vállára hajtotta a fejét, és végiggondolta, hogy Dillon mennyi mindent tett érte az elmúlt hónapokban: hányszor repült New Yorkból Coloradóba csak azért, hogy mellette legyen, hány gyönyörű ajándékot küldött csak azért, hogy elterelje a gondolatait erről a tébolyról, ami felfalta az életét, és hányszor hívta fel esténként csak azért, hogy ellenőrizze, Emily jól van-e. Sőt még a temetést is megszervezte, tanácsot adott, hogyan adja el gyerekkori otthonát, és végül segített New Yorkba költözni. Sok minden más mellett Emily ezért is hálás volt neki.
Miközben a gép lassan földet ért a La Guardia repülőtéren, Dillon Emilyt nézte, aki teljes erőből szorította a kezét. Aztán elmosolyodott, és megpuszilta a lányt.
– Na látod – mondta, és megsimogatta az arcát. – Nem is volt olyan vészes. Most már hivatalosan is New York-i vagy, kislány.
Miután egy örökkévalóságnak tetsző idő alatt sikerült kijutniuk a reptérről, Dillon taxit fogott, és a lakáshoz hajtottak, amin Emily Oliviával fog osztozni. Igaz, ez a döntés kényes téma volt kettejük között, mert Dillon azt szerette volna, hogy ezentúl együtt éljenek. Emily viszont úgy gondolta, hogy jobb, ha továbbra is Oliviával lakik, legalábbis egyelőre. Önmagában már az is éppen elég nagy változás, hogy otthonától ilyen messzire, ráadásul egy ekkora városba költözzön, és nem akarta még jobban megnehezíteni a helyzetet. Bár szerette Diliont – őszintén és szenvedélyesen, – egy vékony hang azt suttogta a fejében, hogy még várjon. Az összeköltözés majd a következő lépés lesz. Dillon végül is elfogadta az érveit, bár azért támadt ebből egy kis nézeteltérés.
Megérkeztek, és Emily kiszállt a taxiból. A város hangjai és fényei azonnal letaglózták. A levegőben riasztók, csikorgó fékek és szirénázó mentőautók fülsüketítő zaja visszhangzott. Mindenhol beszélgető és kiabáló emberek, trappoló léptek a zsúfolt betonjárdákon, és végtelennek tűnő kocsisor, köztük a tengernyi sárga taxi. Emily még se nem hallott, se nem látott ehhez foghatót.
A kátyúkból áradó gőz mintha szellemtáncot járt volna a forró beton felett.
Colorado terebélyes fái és kristálytiszta tavai helyett acél és beton, hangos zaj és sosem szűnő forgalom vette körbe. Valahogy hozzá kell szoknia. Emily mély lélegzetet vett, és követte Diliont az épületbe. A portás biccentett, és felcsengetett Oliviának, hogy megérkeztek, ők pedig beszálltak a liftbe, és elindultak felfelé, a tizenötödik emeletre.
Amikor beléptek a lakásba, Olivia felsikított, Emilyhez rohant, és a nyakába ugrott.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta, és két kezébe fogta Emily arcát. – Milyen volt az út?
– Túléltem, méghozzá gyógyszer és alkohol nélkül. – Emily elmosolyodott. – Szóval elég tűrhető.
– Minden rendben volt. – Dillon Emilyhez lépett, és átkarolta a derekát. – Különben sem hagytam volna, hogy baja essen.
Olivia barna szemével gúnyosan Dillonra nézett, és összefonta a karját.
– Persze. Ha te ott vagy, nincs az a gép, ami lezuhanjon, Dilibogyó. Illetve Dillon.
Dillon szigorú pillantást vetett Oliviára, és letette Emily csomagját a földre.
– Naná, Twist Olivér. Tudod jól, hogy én vagyok a kibaszott Superman.
Emily sóhajtott.
– Olyan régen voltunk együtt így hármasban. Már el is felejtettem, hogy milyen remek a viszony köztetek.
Olivia elvigyorodott, és megfogta Emily kezét.
– Gyere, megmutatom a lakást – mondta, majd Emilyt maga után húzva visszafordult Dillonhoz. – Te meg tedd magad hasznossá, és pakold ki Emily cuccait, Ding-dong Dildó!
Dillon erre a megjegyzésre már nem reagált, inkább levetődött a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.
– Édes Istenem, Olivia – vihogott Emily, és követte a barátnőjét. – Honnan a pokolból találod szegénynek ezeket a neveket?
– Pff! – legyintett Olivia. – Elég csak ránéznem.
– Ketten együtt az őrületbe fogtok kergetni. Érzem.
– Biztosat nem ígérhetek, de mindent elkövetek, hogy ne így legyen, barátnőm.
Olivia vezetésével Emily felfedezte a modern és elegáns lakást: a két hálót és a két fürdőszobát, plusz a viszonylag szerény méretű konyhát a fehér, antik szekrénnyel, a gránit munkapulttal és a rozsdamentes acélból készült háztartási gépekkel. A nappali hatalmas ablaka a Columbus Avenue-ra, New York Upper West Side-jának egyik legszebb részére nyílt. Egyszerűen lélegzetelállító volt: ha nincs Olivia, Emily sosem engedhette volna meg magának – legalábbis Dillon segítsége nélkül. Bár Olivia dolgozott, és eltartotta magát, jómódú családból származott, így sosem voltak anyagi gondjai. Annak ellenére, hogy Long Island északi partján nőttek fel, Emily kevés gyakorlatiasabb embert ismert, mint Oliviát és Trevort, a bátyját.
Miután segített Emilynek berendezkedni, Dillon elment, de megígérte, hogy este majd újra benéz. Olivia szinte azonnal felbontott egy üveg vörösbort, elővett két poharat, és leültette maga mellé Emilyt a kanapéra. Aztán sötétszőke haját félrekotorta az arcából, és szomorkásán a barátnőjére mosolygott.
– Tudom, hogy szörnyű időszak áll mögötted, de olyan boldog vagyok, hogy itt vagy.
Emily hasonló mosollyal válaszolt. Egyrészt szomorú volt a helyzet miatt, amiért New Yorkba kellett költöznie, másrészt pedig boldog, mert tudta, hogy Dillon és közte most új fejezet kezdődik – akkor is, ha még nem élnek együtt. Belekortyolt a borba, és feltette a lábát a puffra.
– Én is nagyon örülök, barátnőm.
Olivia kíváncsian nézte.
– Pöcsfej megint hisztizett a lakás miatt?
– Nem, egyáltalán nem – felelte Emily, – de nyár végére mindenképpen szeretne összeköltözni velem.
– Mondd meg neki, hogy ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – puffogott Olivia.
Emily megrázta a fejét, és elnevette magát.
– De most komolyan, Em – folytatta Olivia. – Nem telepedhet ennyire rád, szükséged van egy kis levegőre.
– Ne aggódj. Egyelőre nem megyek sehova. – Emily körülnézett a lakásban, és tekintete megakadt a sarokban álló dobozokon. – Semmi kedvem kipakolni – mondta, és feléjük bökött.
– Holnap nem dolgozom – felelte Olivia, és töltött még egy pohár bort. – Majd együtt megcsináljuk. Most csak lazítsunk.
A következő néhány órában így is tettek: lazítottak. Nem beszéltek a rákról, a halálról és a jövőről. Csak megittak egy üveg bort, mint két lakótárs és jó barátnő. Az egyik éppen hazatért a városba, ahol felnőtt, a másik pedig életének új szakaszához érkezett.
Két héttel később Emily egy olasz étterem előtt állt Manhattan központjában. Benyitott az ajtón: ez volt az új munkahelye, nyáron itt fog dolgozni. Körbenézett, hol lehet vajon a férfi, aki pár napja felvette: Antonio D'Dinato, egy húszas évei vége felé járó, született New York-i.
– Hát itt vagy, Emily – mondta Antonio, miközben mosolyogva közeledett. – Készen állsz az első napodra?
– Felkészültebb nem is lehetnék – mosolyodott el Emily is, és elismerően nézte a férfi vállig érő, sötét haját.
– Lehet, hogy egyszerre kicsit sok lesz egy vidéki lánynak Coloradóból, de biztos vagyok benne, hogy hamar bele fogsz jönni.
Antonio bekísérte Emilyt a konyhába, és bemutatta a szakácsoknak. Mindannyian kedvesen mosolyogtak rá, de Emily, aki a főiskola alatt is pincérnőként dolgozott, tudta, hogy jóindulatuk nem lesz hosszú életű. Nemsokára ordítani fognak majd vele, hogy vigye már a rendelést az ablakból, és az arcuk akkor nem lesz ennyire barátságos, ez egyértelmű. Emily magára kötötte a fekete kötényt, Antonio pedig egy másik pincérlányhoz kalauzolta, aki nagyjából vele egyidős lehetett. Emily ámulva nézte a lány haját, ami platinaszőke alapon a szivárvány minden színében pompázott.
– Szia, Emily vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva. – Antonio azt mondta, hogy ma egész nap legyek a nyomodban.
A lány visszamosolygott, és Emily kezébe nyomott egy tollat meg egy füzetet.
– Szóval te vagy az új cica a ház körül? Én meg Fallon, örülök, hogy megismertelek.
– Igen, az új cica. Én is örülök.
– Ne aggódj. Én már gyakorlatilag azóta itt dolgozom, hogy kibújtam a szülőcsatornából – mondta Falion, és nevetett hozzá a nagy, szürke szemével. – Úgy megtanítom neked, mi a dörgés, hogy holnaptól akár csukott szemmel is elboldogulsz.
– Benne vagyok – nevetett Emily.
– Hallom, Coloradóból jöttél.
– Igen, pontosabban Fort Collinsból.
– Kérsz? – kínálta Fallon egy csésze kávéval.
– Egyik függőségem. – Emily elvette a csészét. – Köszönöm. Te mindig New Yorkban éltél?
– Igen. Itt is születtem. – Fallon leült a kávégép mellé, és intett Emilynek, hogy menjen ő is. – Még korán van. A hajtás csak egy óra múlva kezdődik.
Emily melléje ült, és belekortyolt a kávéba, aztán körülnézett az étteremben. Pár fiú terített, Antonio pedig valószínűleg spanyolul instruálta őket, Emily legalábbis úgy vette ki a szavaiból. A férfi feszültnek tűnt, és az utca felé mutogatott.
– És mi szél hozott ilyen messzire, ebbe a sose alvó városba? – kérdezte Fallon. – Színésznő leszel, vagy modell? A kettő közül melyik?
– Egyik sem – válaszolta Emily, és próbálta visszafojtani a feltüremkedő fájdalmat a mellkasában. Úgy érezte, mintha a friss sebét sóval hintették volna a meg. – Ööö… szóval anyám januárban meghalt, és nem volt miért tovább ott maradnom.
Fallon arca ellágyult.
– Sajnálom. A halál az tényleg szar ügy, az biztos. Az én apám is meghalt pár évvel ezelőtt infarktusban, úgyhogy tudom, milyen érzés. – Felsóhajtott, és egy pillanatra elfordította a fejét. – Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, milyen színű a bőrünk, milyen az anyagi helyzetünk, a halál előbb-utóbb mindannyiunkat hazavág.
Emily rendkívül bölcsnek találta ezt a megjegyzést, különösen Fallon életkorához képest, de már tudta, hogy valakinek az elvesztése örökre megváltoztatja az itt maradottak viszonyát az élethez.
– Igen. Nagyon sajnálom apukádat.
– Köszönöm. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. –Fallon elhallgatott. – És a te apád? Ő is ideköltözött veled?
Még egy kényes téma, de mostanában egyre több lett belőlük, és nem lehetett kikerülni őket.
– Nem. Ötéves korom óta nincs vele semmi kapcsolatom, és a családjával sem. Igazából nem is emlékszem rá.
– Mindig beletenyerelek valamibe – próbálta Fallon elütni egy tréfával. – Ne haragudj. Ezentúl csak a kiskutyákról kérdezlek, meg más háziállatokról.
Emily mosolyogva megrázta a fejét.
– Semmi baj. Tényleg. Egyébként meg nincs kutyám, úgyhogy hamar kimerítenénk a témát.
– Nekem sincs. Cukik, de nem bírom, hogy mindent összeszarnak. – Fallon nevetett, és lófarokba fogta a haját. – De miért pont New Yorkba jöttél? Vannak itt rokonaid?
– Nincsenek. Van egy nővérem, de ő Kaliforniában lakik. – Emily belekortyolt a kávéjába. – De a barátom, Dillon itt él. Tavaly ősszel találkoztunk, amikor utolsó éves voltam a főiskolán.
Fallon elmosolyodott.
– Főiskolai románc?
– Nem, igazából nem. Ő már akkor is itt lakott. A szobatársnőmet meglátogatta a bátyja az egyik hétvégén, Dillon pedig elkísérte.
– Elképesztő, nem?… Mármint ahogy az utak keresztezik egymást. – Fallon Emily szemébe nézett. – Úgy értem, ha ez a te Dillonod nem megy a szobatársad bátyjával, akkor sosem találkoztok. Az élet néha tök furcsa dolgokat produkál, nem?
Emily máris megkedvelte Fallont.
– Teljesen egyetértek. A végzet meg az utak, amiken elindulhatunk. Az egész olyan, mint egy hatalmas puzzle. A végére minden darab a helyére kerül.
– Pontosan – helyeselt Fallon. – És mit tanultál az iskolában?
– Tanárképzőre jártam. Már beküldtem pár helyre az életrajzomat, remélem, őszre sikerül valamit találnom.
Fallon elfintorodott, ajakpiercingje megcsillant a fényben.
– Szóval, nyár végén itt hagysz minket?
– Nem, csak valószínűleg másodállásban csinálom majd.
– Szuper. – Fallon felállt, magas, karcsú alakja Emily fölé magasodott. – Bulizni szoktál?
Emily összeráncolta a homlokát.
– Bulizni?
– Aha. Tudod, elmegyünk egy klubba – mondta Fallon, és riszálni kezdte magát.
– Ja, táncolni – nevetett Emily. – Igen, Coloradóban sokat buliztam, de itt még nem.
– Szuper. Imádom a friss húsokat beavatni az éjszakai életbe.
– Részemről oké, csak szólj, hogy mikor.
– Szólok. Most egy negyven körüli pasival járok, és ő be tud vinni a legmenőbb helyekre, még fizetni sem kell.
Emily bólintott, és itta tovább a kávéját.
– A szex meg már csak bonusz – tette hozzá Fallon.
Emily majdnem megfulladt, mert félrenyelte a kávét.
– Hát, az egész biztos.
– Igen, én is így gondolom. – Fallon elmosolyodott. – Na, gyere, új csajszi, munkára fel!
Emily egész nap Fallon nyomában volt. Új kolléganője megmutatta, hogyan használja a számítógépet, és bemutatta az étterem törzsvendégeinek, akiket nem lehetett egy típusba sorolni, mert akadt közöttük sikeres, öltönyös-nyakkendős üzletember és építőmunkás is. Az igazi roham dél körül kezdődött, az egyik pincér viszont lebetegedett, ezért Emily is kapott néhány asztalt. Bár nem ismerte az étlapot, és a számítógéppel kicsit nehezen boldogult, túlélte minden komolyabb probléma nélkül. Fallon pedig közben folyamatosan bombázta hasznos információival, például hogy melyik vendég adja a legnagyobb borravalót, és melyik pincértől óvakodjon, így a műszak végére már zsongott a feje. Ám mindent összevetve, különösen, hogy ez volt az első napja, Emily úgy érezte, sikerült helytállnia.
Már éppen indult volna hazafelé, amikor Antonio megállította egy dobozzal.
– Emily, a futárom felmondott – mondta aggódó tekintettel. – Véletlenül nem a Chrysler Building felé mész?
– Nem, de itt van a közelben, nem?
– Igen, a Lexington és a Negyvenkettedik utca sarkán.
– Elvigyem? – kérdezte Emily, és a dobozra mutatott.
– Igen, légy szíves.
Emily megvonta a vállát.
– Persze, nem gond. Elviszem, és majd onnan megyek haza taxival.
– Nagyon köszönöm. – Antonio a kezébe nyomta a dobozt, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Természetesen kifizetem, nem ajándékba kérem.
– Köszönöm, de nem fontos. Szeretek várost nézni.
– Nem, nem. Ragaszkodom hozzá. Holnap találkozunk, vidéki lány.
Emily nevetve megrázta a fejét, mert szórakoztatónak találta új becenevét, aztán kilépett a párás, forró levegőre. A június New Yorkban kétségkívül melegebb volt, mint Coloradóban. Tágra nyílt szemmel csodálta a várost, és még mindig nem tudta elhinni, hogy itt lakik. Sokkal könnyebben alkalmazkodott New Yorkhoz, mint gondolta: a hatalmas forgalomhoz, az utcai árusok bódéjából szüntelenül áradó illatokhoz, a lába alatt dübörgő metróhoz és az arcok sokszínűségéhez. A város lenyűgözte, és magával ragadta. Három sarokkal később, izzadtan a sétától, Emily megérkezett a céljához.
Gavin Blake, bár apja sok hasonló történetet mesélt neki, addig a végzetes délutánig azt hitte, hogy szerelem első látásra nem létezik. Éppen a szőke lánnyal beszélgetett az információs pultnál, amikor Emily belépett az ajtón, ő pedig többet nem tudta levenni róla a szemét. Nézte, ahogy Emily rámosolyog a biztonsági őrre, és arra gondolt, hogy soha ilyen szép lányt nem látott még. Mintha a derekára láthatatlan kötelet erősítettek volna, aminek a másik végén Emily áll, és húzza maga felé. Gavin megrázta a fejét, nem, ilyen mágneses vonzalom nincs, gondolta.
– Kisasszony, segíthetek? – kérdezte a biztonsági őr.
– Jó napot, ételt hoztam – felelte Emily, és a számlára pillantott. – A hatvankettedik emeletre.
Még mielőtt a biztonsági őr válaszolhatott volna, Gavin közbeavatkozott az előcsarnok túlsó végéről.
– Majd én felviszem a hölgyet, Larry.
A recepciós lány, aki Emily érkezése előtt Gavinnel beszélgetett, duzzogva nézte, ahogy a férfi faképnél hagyja.
Emily a hang irányába fordult, és kis híján a lélegzete is elállt, amikor meglátta a magas, feltűnőn szép férfit, aki éppen felé tartott. Úgy érezte, mintha minden ereje elhagyta volna, és szinte tátott szájjal nézte a férfi koromfekete, rövidre vágott, kicsit mégis kócos haját, ellenállhatatlanul gyönyörű, szabályos arcát és ajka tökéletes vonalát, amit mintha szobrász faragott volna ki a legnagyobb műgonddal. Tekintete végigsiklott a férfi szürke, háromrészes öltönyén, ami izmos, kidolgozott testet sejtetett. Aztán összeszedte magát, megpróbált úgy tenni, mintha a férfi külseje hidegen hagyná, és visszafordult a kövérkés biztonsági őrhöz.
– Biztos benne, Mr. Blake? Én is fel tudom kísérni a hölgyet.
– Persze, Larry, semmi gond. Különben is indultam már felfelé. – Gavin Emilyhez fordult. – Engedje meg, hogy segítsek – mondta, és a dobozra mutatott.
Hangja bársonyos volt, mint a konyak, és Emily gyomra megremegett. Alig tudott megszólalni.
– Köszönöm, de nem nehéz. Tényleg. Elbírom.
– Ragaszkodom hozzá – mondta Gavin, és elmosolyodott. – Különben is egy öreg cserkésznek ez kötelessége.
Ha a metszően kék szempárt vagy a minden porcikájából áradó sármot nem számítja, Emily biztos volt benne, hogy Gavin mosolya meg a gödröcskék az arcán már önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy a nők tömegesen dobálják le előtte a bugyijukat
Nap mint nap.
Emily vonakodva átnyújtotta a dobozt, és igyekezett lazának tűnni.
– Oké. Ha már szóba hozta a cserkészetet, a mai jótettet kipipálhatja, úgyhogy kaphat egy piros pontot.
– Köszönöm. Rég volt, hogy utoljára kaptam. – Gavin felnevetett. Aztán könnyed mozdulattal megfordult, és elindult a lift felé.
Emily követte, aztán hirtelen meglátta magát az egyik tükörben. Izzadt volt, kócos és rendetlen, látszott rajta, hogy most fejezte be a munkát, úgyhogy legszívesebben elrohant volna, ám ekkor megjött a lift.
– Csak ön után – mondta Gavin mosolyogva.
Emily belépett a liftbe, Gavin pedig tekintetével majd felfalta selymes, barna, derékig érő haját. Sosem tetszettek neki az olyan nők, akik lófarokban hordják a hajukat – ahogy azok sem, akik mintha most érkeztek volna egyenesen a konyhából, – de abban a percben Emily volt a legcsodálatosabb lény, akit valaha látott. Szív alakú arca, apró, törékeny termete és a parfümje, ami körüllengte. Gavin alig tudta szabályozni a lélegzetvételét. A liftben próbálta nem bámulni a lányt, vagy legalábbis nem túl feltűnően – de hiába.
– Armandót lecserélték? – kérdezte, és megnyomta a hatvankettedik emelet gombját.
Emily próbálta állni a férfi tekintetét, ám az, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, nem sokat segített zavarán. A kis, zárt tér csak növelte a férfi mágneses vonzerejét. Ahogy Gavin, ő is ziláltan kapkodta a levegőt.
– Armandót?
– Igen, Armandót. – Gavin gunyorosan elmosolyodott, és a dobozra nézett. – Bella Lucina. Az irodám majdnem minden héten rendel tőlük. Általában Armando szokta hozni.
– Hja, persze. De nem én vagyok az új kifutófiú. Akarom mondani, hogy én is ott dolgozom. Vagyis ez biztos látszik is az egyenruhámon, meg hát én lány vagyok, nem fiú. – Emily elhallgatott, tudta, hogy sikerült teljes idiótát csinálnia magából. Mély levegőt vett, és még egyszer nekifutott. – Én pincérnő vagyok. A főnököm megkért, hogy hazafelé hozzam el ezt a csomagot, mert a futár felmondott – hadarta, miközben elvörösödött, és azt kívánta, bár nyílna meg a lába alatt a föld. Most azonnal. – És tudok értelmes mondatokban is beszélni. Komolyan.
– Hosszú volt a nap? Teljesen megértem. – Gavin elvigyorodott, és tanulmányozni kezdte Emily arcát. Ilyen gyönyörű, zöld szempárt még soha életében nem látott, és észrevette az apró szépségpöttyöt is az ajka felett.
Emily elmosolyodott.
– Igen. Nagyon hosszú nap.
A lift megállt a harminckilencedik emeleten. Kinyílt az ajtó, és beszállt egy nő. Fekete tűsarkújában olyan magas volt, mint Gavin, fehér kosztümöt viselt, vörös haját pedig kontyba fogta össze.
– Hogy s mint, Mr. Blake? – fuvolázta, és megnyomta a negyvenkettedik emelet gombját. Majd sejtelmesen elmosolyodott, és Gavin füléhez hajolt. – Remélem, ugyanott folytatjuk, ahol a múltkor abbahagytuk.
Gavin arrébb húzódott, arca megmerevedett, és nem lehetett leolvasni róla, hogy vajon mire gondolhat. A nő továbbra is mosolygott, és az ajtó felé fordult.
Gavin Emilyre nézett, és látszott, nagyon kellemetlenül érinti, hogy váratlanul egy futó kalandja is ott utazik velük a liftben.
– És már régóta dolgozik a Bella Lucinában?
Emily az ajkába harapott, és mosolyogva válaszolt
– Nem, ma volt az első napom.
– Új munkahely. Az elég stresszes lehet – mondta Gavin mosolyogva, és egyik lábáról a másikra állt. – Remélem, minden rendben ment.
– Igen, köszönöm.
Kinyílt a liftajtó, és a nő kiszállt.
– Hívjon! – szólt vissza búcsúzóul Gavinnek.
Gavin hűvösen biccentett. Az ajtó becsukódott, és újra kettesben maradtak Emilyvel.
– Nem a barátnőm volt, ha erre gondol.
Emily meglepetten nézett a férfira.
– Miért kellene bármit is gondolnom?
Gavint meglepte a lány kissé pimasz válasza, látszott, hogy nem erre számított. Közelebb húzódott, és megpróbált Emilyhez érni.
– Miért, nem érdekli?
– Nem ismer elég jól ahhoz, hogy kitalálja a gondolataimat – vágott vissza Emily, de látszott rajta, hogy szórakoztatja a párbeszéd.
– Ebben teljesen igaza van. – Gavin vigyorgott, és közelebb lépett a lányhoz. – Viszont szeretném jobban megismerni, ha megengedi.
Szuper. Szóval nemcsak hogy iszonyú jól néz ki a méregdrága öltönyében, de ezt még tudja is magáról. Emily összeszedte magát, kizökkent a félkábult állapotból, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a férfi finom illatát.
– Sajnálom, de nem lehet – felelte, és a füle mögé kotort egy hajtincset.
Mielőtt Gavin bármit mondhatott volna, a lift ajtaja kinyílt: megérkeztek a hatvankettedik emeletre.
– Ide jövök – mondta Emily, és elvette a dobozt. – Köszönöm szépen a segítségét.
– Nagyon szívesen. Én is itt szállok ki.
– Itt dolgozik az emeleten? – kérdezte Emily, és láthatóan zavarba jött.
Gavin nem akarta elárulni, hogy igen, sőt övé a cég, ami az emeletet bérli, így csak az igazság egy részét osztotta meg a lánnyal.
– Igen, én vagyok a bűnös, aki a kaját rendelte – mondta egy kisfiús mosoly kíséretében.
Emily alig bírta elfordítani a tekintetét az érzéki szájról.
– Szóval, ahogy beléptem, máris tudta, hogy ide jövök.
– Igen, volt pár szabad percem, és lent vártam a recepción – mondta, és egyre szélesebben vigyorgott. – Pontosabban Armandóra számítottam, helyette azonban egy gyönyörű nő érkezett. Én meg úgy gondoltam, úriember leszek, és segítek a dobozzal. – Gavin elegáns és energikus léptekkel kiszállt a liftből. – Nincs kedve csatlakozni hozzám? Ebből bőven jut magának is.
– Nem… nem tehetem. Nagyon sajnálom – felelte Emily, és megnyomta a gombot.
– Várjon! – Gavin nem engedte, hogy az ajtó becsukódjon. Túl rámenősen indított, és ostoba baromnak érezte magát, de igyekezett menteni a menthetőt. – Tolakodó voltam, bocsásson meg, pedig volt gyerekszobám – mondta, és ideges mozdulattal beletúrt a hajába. – Engedje meg, hogy elvigyem vacsorázni, tudom, hogy egy iroda mindennek nevezhető, csak romantikusnak nem. Csak túl sokat dolgozom. Kérem, jöjjön el velem valahova egyik este.
Még mielőtt Emily válaszolhatott volna, sötét hajú nő szólalt meg a háttérben.
– Mr. Blake. A kettesen hívják.
– Kérje meg, Natalie, hogy hagyjon üzenetet – fordult Gavin mosolyogva a nő felé, Emily pedig kihasználva az alkalmat, remegő ujjakkal még egyszer megnyomta a gombot. Az ajtó azonnal bezáródott. Emily a falnak támaszkodott, megragadta a sárgaréz kapaszkodót, és megpróbálta összeszedni magát. Ijesztő volt a hatás, amit ez a vadidegen gyakorolt rá. Megrázta a fejét, és kicsit haragudott magára, hogy elvállalta a futárkodást. Mindenesetre valahogy sikerült kijutnia az épületből, és gyorsan hazament.
– Annyira jól nézett ki? – kérdezte Olivia, aki a konyhaasztalon üldögélt.
Emily betapasztotta a száját.
– Jézusom, Olivia! Dillon a szobámban van. Halkabban!
Emily gyorsan az ajtóra nézett, aztán vissza a barátnőjére.
– Igen. Annyira jól nézett ki. Olyan pasi volt, hogy legszívesebben ott helyben letépnéd magadról a ruhát, és sírva könyörögnél, hogy tegyen a magáévá. Bárhova megy, biztos, hogy tátott szájjal bámulják a nők.
Olivia felnevetett, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét.
– Elég dögösen hangzik – suttogta. Emily bólintott, és vihogni kezdett. – Szerintem inkább futár legyél, ne pincérnő.
– Nem tudom. Életemben nem gyakorolt még rám soha senki ilyen furcsa hatást. És annyira kínosan viselkedtem. Még egy óvodás is jobban kezelte volna a helyzetet.
Olivia elmosolyodott, belekortyolt a borba, és gunyoros tekintettel azt mondta:
– Viszont lehet, hogy ma este egész jó lesz a szex ezzel a szegény faszfejjel, ha közben Mr. Magas Sötét Dögös Macsóra gondolsz.
Emily a barátnője karjára csapott.
– Azonnal hagyd abba. Ki kell vernem ezt az embert a fejemből. – Emily kibontotta a haját. – Különben is szeretem Dillont. Mr. Magas Sötét Dögös Macsó nem az én világom, hidd el.
– Oké, oké – nevetett Olivia. – De jó tudni, hogy van egy tartalékod.
Még mielőtt Emily további részleteket árulhatott volna el rövid kalandjáról, Dillon lépett a konyhába a legjobb öltönyében. Emily ránézett barátja nyirkos, piszkosszőke hajára, szabályos arcára, és máris elfelejtette a szexi idegent. Neki jelenleg más dögös macsóra nincs szüksége.
– Azt hittem, ma este itthon maradunk – mondta Emily, és Dillonhoz lépett, majd átkarolta a derekát. – Kivettem egy filmet.
Dillon Emily vállára tette a karját, ami könnyen ment, mivel jóval magasabb volt, mint apró barátnője.
– Egy potenciális ügyféllel vacsorázom – mondta, majd a frizsiderhez lépett, és kivett egy üveg vizet. – Nem tudtam, váratlanul hívtak fel. Majd máskor megnézzük.
Emily összeráncolta a homlokát a flegma válasz hallatán.
– Még hány váratlan vacsora jön közbe a héten?
Olivia közben felállt, jól hallhatóan felsóhajtott, és kiment a konyhából.
Dillon megvonta a vállát.
– Ez a munkámmal jár, Emily. Bróker vagyok. Muszáj kicsit smúzolnom az ügyfelekkel.
– Értem, Dillon, teljesen megértem – felelte Emily, majd a fiúhoz lépett, és hozzásimult. – De még egy hónapja sincs, hogy itt vagyok, és azóta alig találkoztunk, mert mindig ezzel vagy azzal vacsorázol. – Emily játékosan megrántotta Dillon nyakkendőjét. – Esküszöm, többet láttalak, amikor Coloradóban laktam.
Dillon kibontakozott az ölelésből, és ingerülten nézett a lányra.
– Úgy beszélsz, mint egy elkényeztetett diáklány. – Dillon kinyitotta a vizet, és töltött magának. – Nyugi. Nem tart sokáig.
Emilyt azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.
– Elkényeztetett diáklány? Ezt mégis hogy érted? És akkor miért jöttél ide, csak azért, hogy lezuhanyozz?
– Azért, mert azután hívtak, hogy ideértem.
– Szerintem az a legjobb, ha ma otthon alszol. – Emily levette a kötényét, és az asztalra dobta. – Egy héten legalább ötször vacsorázol ezekkel az úgynevezett ügyfelekkel.
– Mit akarsz ezzel mondani, Emily? – emelte fel Dillon a hangját. – Azt, hogy hazudok neked?
– Nem tudom. Csak azt hittem, hogy itt majd többet láthatlak – felelte Emily, és beletúrt a hajába. – Meg hogy kicsit segítesz beilleszkednem.
Dillon belekortyolt a vízbe, és azt mondta.
– Ideköltöztettelek, és mindent fizettem. Még mit vársz tőlem?
– Ez övön aluli volt, Dillon – felelte Emily, és zöld szeme összeszűkült. – Nem én kértem, hogy költöztess ide. Boldogan maradtam volna Coloradóban, és folytathattuk volna a távkapcsolatot.
Dillon közelebb lépett, és megcirógatta Emily arcát.
– Nem. Az lehetetlen lett volna. Szeretsz engem, és azok után, amik történtek, szükséged volt egy kis környezetváltozásra. Én is szeretlek, és azt akarom, hogy itt legyél velem. Úgyhogy, kérlek, hagyd abba ezt a hülyeséget, és engedd, hogy letudjam ezt az ügyfelet, utána pedig sietek vissza, oké?
Emily belátta, hogy túlreagálta a helyzetet, úgyhogy lábujjhegyre állt, és megpuszilta Dillon száját, aki boldogan fogadta mint békejobbot, majd beletúrt Emily hajába, és magához szorította a lányt.
– Rendben. Menj, csináld a dolgodat, később találkozunk – suttogta Emily, miközben a szájuk még mindig összeért.
– Szóval akkor nem kell otthon aludnom? – mosolyodott el Dillon. – Mert ha ragaszkodsz hozzá, aludhatok ott is.
– Ne legyél már ilyen okostojás, Dillon. Fenn maradok, amíg visszaérsz.
– Én meg megígérem, hogy akkor csak rád fogok figyelni.
Dillon Emily kezébe fűzte az ujjait, és együtt mentek az ajtóhoz. Még egyszer megcsókolták egymást, majd Dillon útnak indult.
Amikor becsapódott az ajtó, Olivia előbújt a szobájából, és levetődött a kanapéra.
– Na, ki vele, csajszi! Mi történt?
– Nem tudom, olyan távolinak tűnik – felelte Emily, és leült a barátnője mellé.
– Nézd, tudod jól, hogy én nem bírom Diliont. – Olivia elhallgatott, és megvakarta az állát. – Sőt, igazából utálom. –Emily elfintorodott, Olivia pedig felnevetett. – Viszont mentségére szóljon, és ezt csak azért mondom, mert a tesóm is ugyanott dolgozik, szóval tényleg muszáj kicsit szórakoztatniuk a potenciális ügyfeleket.
– Igen, de Trevor is hetente ötször vacsorázik velük?
– Nem, de Pöcsfej sokkal rámenősebb nála, úgyhogy szerintem tőle kitelik.
– Oké, barátnőm, mára már eleget gyaláztuk – mondta Emily, és megrázta a fejét. Olivia elnevette magát, Emily pedig rövid önvizsgálatot tartott. – Lehet, hogy tényleg túlreagálom. Nem tudom. Lehet, hogy valamikor anya halála meg a költözés között leállt az agyam.
Olivia megszorította Emily karját, és együtt érzően nézte barátnőjét.
– Figyelj, ez mindenkinek sok lenne így egyszerre. Én például el sem tudom képzelni, hogy bírtad egyáltalán ki. – Közelebb húzódott, és átölelte Emilyt. – Erős csaj vagy, és rendbe fogsz jönni. Biztos vagyok benne.
– Köszönöm, Olivia, komolyan. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy te lettél a szobatársam a kollégiumban, és most, hogy befogadtál, örökre adósod maradok. Komolyan.
– Jól van, nem kell ennyire túldramatizálni – nevetett Olivia, majd felállt, és elővette a filmet, amit Emily hozott. – Akkor a mai estét hivatalosan is csajbulivá nyilvánítom – mondta, azzal visszaült a kanapéra.