33

Danii egyenesen kirohant a hóvihar kellős közepébe. Körülötte a hófúvásban fehér dombok nőttek ki a földből, hogy aztán azonnal szét is rombolja őket a tomboló szél.

Hálóinge a combja körül lobogott, szipogott, és karjával próbálta letörölni szivárgó könnyeit. Sosem gondolta, hogy könnyű lesz Murdochkal, de eddig biztos volt benne, hogy a kapcsolatuk megér minden küzdelmet.

Talán igaza volt a férfinak. Talán tényleg ki kéne szállnom. Ez korábban sosem jutott eszébe, egészen addig, amíg Murdoch fel nem vetette. Megint meg kellett törölnie a szemét.

Murdoch egyenlő szenvedés. Amúgy is csak folyton tépnék egymást. Hol a határ? Mikor mondod ki, hogy vége, ha szereted a párodat?

Ó, istenek, igen, szereti a vámpírt teljes szívével!

Bár a Valkűröknek nem volt eleve elrendeltetett párjuk, akit meg kell keresniük, mégis úgy tartották, hogy biztosan érzed, ha megtaláltad az igazit, mert állandóan a karjában szeretnél lenni.

Ha most visszajönne, a karjába vetném magam.

Ez pedig azt jelentette, hogy Danii egyelőre nem fontolgatja a „lelépést”, még nem…

A fülei megrándultak. A dühöngő szél sem tompította el az érzékeit, hallotta, hogy valaki lopakodik mögötte. Biztos volt benne, hogy követik, de úgy sejtette, nem Murdoch az.

De ki az ördög lenne még kint ebben az időben?

Lépés csikordult a hóban, Danii megpördült, és férfialakot pillantott meg az árnyékban. A lélegzete nem látszott a levegőben, és hegyes füle volt.

Egy izlániai. Nem, ez nem lehet! Pillantása rémülten kereste a többi gyilkost a zúgó viharban. Nem volt elég óvatos, és most megfizet érte.

A lány semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy haraggal vált el Murdochtól.

A férfi mögötte felemelte a kezét.

– A nevem Hideg Jádian. – A hangja mély volt, és reszelős.

– Hogy találtál rám?

– Azt mondanám, hogy inkább te találtál ránk. A krionikus jelek, amiket a jégbe véstél, kezdtek feltárni egy kaput. Ebből észrevettük, hogy egyre közelebb jutsz, így egyszerűen csak vártunk.

Krionikus jelek? Kapu?

– És most eljöttél, hogy megölj?

– A legkevésbé sem. Nem áll szándékomban ártani neked.

– Hol van a sereged többi része, hogy a segítségedre siessen? – nevetett fel keserűen a Valkűr.

– Egyedül jöttem.

– Hiba volt. Az utolsó csapat tetű, aki tőletek jött, elég rosszul járt.

– Őket Sigmund küldte, még mielőtt kivégeztem volna.

– Sigmund meghalt? Te ölted meg?

Jádian bólintott.

– A tábornoka voltam, és puccsot szerveztem ellene.

– Mi… miért?

– Mert a népünk a valódi uralkodóját szeretné a trónon látni.

Valóban a népünket említette? És valódi uralkodót?

Kapaszkodj meg!

– Miért most?

– Először is, meg kellett találnom téged. Aztán meg kellett bizonyosodnom róla, hogy elég erős vagy-e az uralkodáshoz, hogy méltó utóda leszel-e Svanának. Az leszel.

– Honnan tudjam, hogy ez nem átverés? Hogy nem így akartok csapdába csalni és elfogni?

Jádian a homlokát ráncolta.

– Nix nem beszélt neked rólam?

Ez az izlániai lenne az „ajcsi”, akiről Nix hadovált? Amit pontosan az után említett a jósnő, hogy Danii beszámolt neki a jelekről és a vésési mániájáról?

– Hát, nem igazán.

– Nekem azt mondta, hogy beszélni fog rólam.

Ő és Nix beszélő viszonyban vannak?

– A nővéred jóslása szerint pontosabbnak kellett volna lenned a krionikus jelek vésésében.

– Ez mit jelent? – firtatta Danii.

– Már csak egy szimbólum választ el attól, hogy megnyisd a kaput a birodalmunk felé. Azonban ez a kapu sajnos kétszáz mérföldre délre nyílt volna meg Izgardtól, a Fehér Halál legközepén, amely olyan fagyott senki földje, hogy még te sem jutottál volna át rajta.

– Akkor hogy találtál meg mégis?

– Az egyik jeltáblád ma este összetört. A hangja ágyúlövésként hallatszott a várban, és ez mutatta meg számomra az utat.

Amikor Murdoch felrúgta a jégtáblát…

– Kinyitottam errefelé a saját kapumat.

Jádian a távolba mutatott. A lány ovális alakban kavargó levegőt pillantott meg, amelynek határairól visszapattantak a záporozó hópelyhek.

– Még ha a pontatlanul vésett jeleimtől eltekintünk is, ennek az egésznek akkor sincs értelme. Miért akarnának engem az izlániaiak? Anyámat megvetették, amiért Sigmund életére tört.

– Megvetésről szó sincs. Ünnepelték érte. De a nép túlságosan félt Sigmundtól, hogy lázadni merjen. Különösen miután Svana királynő elment, és nem volt senki más, aki a helyére léphetett volna. Svanáról ma már nemzeti ünnepen emlékezünk meg.

– Ó!

Ez aztán a királynőhöz méltó válasz. De most őszintén, ez az egész dolog elképesztő.

– Várj! Nem tudták, hogy lenne, aki a helyére léphetne?

– Tilos volt a nevednek még csak az említése is. Néhány évszázad múltán pedig az újabb generációk már nem is tudták, hogy létezel.

Jádian közelebb lépett, alig fél méter választotta el őket egymástól.

– De már tudják, ki vagy. És türelmetlenül várnak.

– Jádian, én már túl hosszú ideje élek bizonytalanságban, és sok-sok éve folyton menekülőben vagyok. Ha fordított lenne a helyzet, te sem hinnél vakon a szavaimnak – mondta Danii, ám ahogy ezt kimondta, biztosan érezte, hogy hisz a férfinak.

A Valkűr ismerte a férfiakat, és ez itt igazat mondott. A korábban meg-megránduló füle most mozdulatlan maradt.

– Beszélj Nixszel, ha kétségeid vannak – mondta Jádian. – Addig is… – Azzal előhúzott valamit a mellényéből.

– Ó, istenek! – Danii alig kapott levegőt. Az anyám koronája! Reszkető kézzel vette át az uralkodói jelvényt, könnyein át alig látta szépségét.

Csak fogta a végre méltó kezekbe került koronát, és az anyjával töltött utolsó közös nap végső momentumai végre feltörtek az emlékezetéből.

– Soha, érted, soha ne menj Izgardba! Meg ne próbáld, míg nem ismered az utat!

– Mama, kifogja megmutatni az utat? – sírt Danii. – És mikor?

– Ha eljön az ideje, magadtól rá fogsz jönni.

– Hogyan? Honnan fogom tudni?

– Már ismered az utat, drágám. Csak még nem emlékszel rá…

Danii kifújta a levegőt. Ő maga „véste” az utat Izgardba, mert eljött az ideje. Minden igaz volt, ezt Danii a legkisebb porcikájában is érezte. Vége az állandó félelemnek az izlániai katonáktól és kémektől.

Normális, hétköznapi életet élhet. Nincs több merényletkísérlet! A saját népe körében töltheti napjait. Ez minden problémájára gyógyír.

Akkor miért is ilyen szomorú hirtelen?

Mert az első gondolata az volt, hogy azonnal el kell mesélnie Murdochnak mindent. És mert ebben az új életben nincs hely egy mogorva vámpír számára.

– Jádian, ezt még meg kell emésztenem.

A férfi még közelebb lépett.

– Mindez a tiéd, a te jogos jussod már nagyon régóta.

Szája sarka szexi mosolyra görbült, megzavarva Daniit.

Flörtöl velem? Ez már tényleg túl sok. Én meg itt állok a hálóingemben?

Jádian vonzó volt a maga módján. Magassága Murdochéval vetekedett, szeme élénkkék volt, mint a gleccserek jege. Sűrű, szőke haját berserker törzsi fonatok díszítették. Ujjatlan inge szabadon hagyta izmos karját, amelyen az izlániaiak kobaltkék mintája tekergőzött. Ám amíg Danii bőrrajzolata finom vonalú volt, addig Jádiané lendületes és vastag vonásokkal festett, hogy vonzza a női tekinteteket.

És mégis, Daniinál senki más nem jöhetett szóba, csak a vámpír.

– Hm, gondolkodhatom a dolgon egy picit? – kérdezte a lány. – Ugye újra tudsz ilyen kaput nyitni? Találkozzunk ugyanitt ugyanekkor holnap este.

Megfordult, hogy továbbmenjen, ám ekkor ujjak fonódtak meztelen karjára. Danii megdermedt. Egy másodperccel később ráébredt, mi a helyzet, és elállt a lélegzete.

Nem fáj. Visszafordult.

– Talán nem világítottam meg eléggé, hogy milyen előnyökkel jár, ha velem jössz… – mondta Jádian, újra azzal az érzéki mosollyal az arcán.

Jádian nem egyszerűen vonzó volt, Danii most már kifejezetten szexisnek találta.

– Te aztán tényleg a szíveden viseled a néped sorsát. Még a flörttől sem riadsz vissza, csak hogy meggyőzz!

– Ez nem nagy erőfeszítés számomra.

– De… nem vagyok a tiéd vagy ilyesmi?

Lehet egyszerre egy vámpír Menyasszonya és egy nemes fúra hölgye?

– Nem igazán hiszek az eleve elrendelt társ mítoszában.

Mintha valamiféle érzelem villant volna fel kék szemében…

– De ha megcsókolhatnálak, biztosabban tudnám.

– Meg… megcsókolni engem?

Daniit még soha nem csókolták meg, és kíváncsisága rettentően erős volt. Szédült a feje. Mi lesz Murdochkal? Mennyire szereti azt a vámpírt!

De még csak harcolni sem akar értem.

Jádian döntött helyette.

– Úgy érzem, a királynőm vágyik egy csókra… – suttogta, és a lányhoz hajolt.

Danii megdermedt, ahogy a férfi ajka az övéhez ért. Akaratlanul jött ez a védekező reakció, de most sem érzett fájdalmat. Helyette Jádian feszes ajkát és kutató nyelvét élvezhette.

Szóval ilyen a csókolózás. Ha ezt Murdochkal művelhetné, sose bírná abbahagyni…