29

– Gyere már be! – kiáltott oda a parton járkáló vámpírnak Danii. – Csodás a víz!

A világító holdfénynél egy pillanatra úgy tűnt, hogy Murdoch talán valóban csatlakozik a jégtáblák között úszkáló Valkűrhöz. Azt már kétségtelenül megbánta, hogy ide teleportálta Menyasszonyát a Jeges-tengerig húzódó birtoka legészakibb csücskébe.

Amint a lány megpillantotta a vizet, máris belevetette magát – meztelenül.

Szegény vámpír, milyen feszült az a helyes arca, ahogy ott toporog a parton, és mennyire szeretné őt követni! Danii szíve belesajdult a látványba, csakúgy, ahogy az elmúlt néhány hét szinte minden napján, amióta Murdoch és ő eldöntötte, hogy együtt fognak élni.

Miután kifizették és elküldték a rettentő dühös hótraktor-tulajdonost.

– Talán egy parányit friss a víz – húzta Murdochot. A tél vége különösen kegyetlen volt, ám a hóviharok és a súlyos mínuszok csak a lány számára hozták el az idillt, a vámpír többre értékelte a gyakorlatilag egész napos sötétséget. Ám zokszó nélkül elviselte a hideget, hogy Danielával lehessen. A Valkűr pedig rászokott arra, hogy a rövid, szürke nappalokon aludjon, mert így több időt tölthettek együtt.

Amikor nem beszélgetéssel, egymás jobb megismerésével töltötték az időt, akkor érzéki örömöknek hódoltak, bár kénytelenek voltak kreatív módozatokat kitalálni ehhez.

A lány sosem volt még ilyen boldog.

– Daniela, kifelé! – kiáltotta Murdoch, még mindig a parton mászkálva. – Már elég régen bent vagy.

– Ha nem jössz be hozzám, félő, hogy egy sellőfiúval leszek kénytelen játszadozni.

A vámpír megállt, és félrehajtott fejjel, egyre idegesebben töprengett, vajon a lány viccelt-e.

– Jól van, bejövök!

Visszafelé a házba Danii sétálni szeretett volna az út egy részén, és hócsatát vívni vele. Most az egyszer talán még nyerni is hagyja a vámpírt. A Valkűr imádott a hóban játszani vele, és ha Murdoch felvette a télálló ruháját, akkor nyugodtan hempereghettek a földön anélkül, hogy egymás bőréhez értek volna.

– Teleportálj haza, és hozz nekem egy törülközőt! – kiáltott ki a partra Danni úszás közben.

Ugyan nem szívesen hagyta magára egy percre sem, de Murdoch mégis eltűnt, aztán pillanatok múlva a törülközővel a kezében jelent meg. Danii kikászálódott a partra, a vámpír pedig belecsavarta a frottír puhaságba, és szárazra dörgölte. A lány kéjes sóhajjal csukta be a szemét, és korábbi szerelmeskedésükre gondolt. Órákon keresztül játszott Murdochkal, jégkockákat húzott végig a testén mindenhol, ahol a férfi azt szerette volna, hogy nyalogassa.

– Ugye csak vicceltél a sellőfiúval? – kérdezte a vámpír. –Sosem mondtad, hogy léteznének.

– Még nem jutottunk el a tengeri halhatatlanokig.

Igen, Danii végül megadta magát, és elárult titkokat a Legendavilággal kapcsolatban, de Murdochnak persze titoktartást kellett fogadnia előbb. Neki köszönhette az életét, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Murdochnak olyan ellenséggel kell harcolnia, aki pusztán azért akarja megölni, mert vámpír. Ráadásul Murdochnak fogalma sem lehet az ellenfél erősségeiről és gyengéiről.

– Eddig csak körülbelül kétszáz teremtményről beszéltem neked, de ennél sokkal-sokkal többen vagyunk. És akkor még csak erről a dimenzióról van szó.

A lány lefestette neki a nagyobb csoportokat, például a démonkirályságokat, amelyeket démonarchiáknak neveznek, és elmesélte a nemes fúrák történetét is.

– Feudális hatalmasságok voltak, földesurak, innen rövidült a nevük fúrára. Draiskulia hatalmas síkságairól származnak, de amikor idejöttek, különböző törzsekre váltak szét, mint például az izlániaiak.

Danii vicces sztorikat is megosztott a vámpírral.

– Vannak démonok, többek közt Desh is, akit az előző szeretőik bármikor meg tudnak idézni, akaratuk ellenére. Ezeket a megidézőket hívják Nekéknek, a Neki Kell Engedelmeskedned mondásból rövidítve…

– Szóval, a tengeri halhatatlanok? – kérdezte újra Murdoch, miközben átnyújtotta a Valkűrnek a ruháit. Néha kicsit elveszettnek érezte magát a sok legendavilág-beli történet és apró részlet hallatán. Kétségtelenül rengeteg információ volt ez egyszerre.

A legtöbbet persze az internetről tudott meg, a Talizmán Küldetés honlapjának linkjeit követve, és a hozzászólásokat olvasva. A Küldetés egyfajta „túlélő” valóságshow volt, amelyet a tünékeny Riora, a Lehetetlenségek Istennője szponzorált. A Legendavilág fajainak képviselői versenyeztek benne misztikus nyereményekért.

A verseny eredménytáblázatából tudta meg, hogy fivére, Sebastian valóban életben van, ugyanis ő volt az egyik résztvevő.

– Hiszen a testvérem él! – kiáltott fel Murdoch azon a napon, talpra ugorva. Mielőtt még felkapta volna Daniit, hogy örömében megforgassa, észhez tért, és leengedte a karját.

– Ez hihetetlen! El kell mondanom Niko… – a hangja elhalt egy pillanatra. – Miért sápadtál el, Daniela? Sebastian veszélyben van?

Fivére sajnos Danii féltestvére, a Hidegszívű Kaderin ellen indult a versenyben. A Valkűr kegyetlen vámpírirtóként híresült el.

– A játékszabályok szerint a versenyzők nem ölhetik meg egymást, kizárólag csak az utolsó menetben – mondta a lány. Nem akarta elkeseríteni a férfit, de Kaderin még soha nem veszített a Küldetés során. Ráadásul ez alkalommal Thrane Kulcsáért folyt a verseny, a kulcsért, amely a múlt ajtaját nyitja. Kaderin felelősnek érezte magát két édesnővére halála miatt, így még a szokásosnál is kíméletlenebb lesz, hogy ő nyerje el a csodás tárgyat.

Murdoch megkérte Daniit, hogy próbáljon minél többet kideríteni a versenyről, például azt, hogy Sebastian egyáltalán miért jelentkezett rá. A lány üzenetet hagyott Nixnek. Bár Nix volt a leghatalmasabb orákulum az egész Legendavilágban, egyúttal feledékeny és szeszélyes is volt, és jellemzően nem hívott vissza soha senkit.

Danii végre magára rángatta a szoknyáját, aztán felnézett, és azt látta, hogy Murdoch vággyal teli pillantása a testére szegeződik. Kesztyűbe bújtatott kezével megragadta a lány vállát, és csak nézte-nézte a holdvilágot tükröző obszidiánfekete szemével. A szél könnyedén meglebbentette azt a rendetlen tincset a homlokán.

– Ennél már nem is lehetnél szebb – mondta a Valkűrnek elfúló hangon, amitől a lány egész testét zsibbadás töltötte el.

Danii a vámpír ajkát nézte, tökéletes lenne ez a pillanat egy csókra.

– Murdoch, bármit megadnék most azért, ha megízlelhetnélek.

Bármit. Az együtt töltött napok csodálatosak voltak, de a felszín alatt elfojtott szenvedély és frusztráció parázslott. Danii nap mint nap azon tűnődött, hogy meddig bírják még igazi érintkezés nélkül.

A vámpír fogása határozottabbá vált a vállain.

– Én is ugyanígy érzek – nyögte Murdoch.

A Valkűr mostanában sokkal többet fantáziált igazi vad és gátlástalan szexről, mint a vámpír előtti időkben. Arról ábrándozott, hogy órákig szopja Murdoch vastag szerszámát. Elképzelte, milyen érzés lenne magába fogadni a férfit. Milyen lenne, ha teljesen beborítana az illata?

Elállna vajon a lélegzete Murdoch csókjától? Elgyengülne-e a térde, és a körmei begörbülnének a gyönyörtől?

– Azt hiszem, tudni sem akarom, most mire gondolsz – suttogta a vámpír, miközben tekintete a lány szeméről az ajkára vándorolt. Erőszakkal elszakította magát Danielától, ökölbe szorított kézzel fordult el tőle, ahelyett hogy a rég megérdemelt csókban forrtak volna össze.

Újabb figyelmeztetés, hogy a törött babát nem lehet semmilyen módon megjavítani.

– Vissza kell indulnunk – mondta Murdoch. – El kell ugranom Oblak-hegyre.

– Hiszen két éjszakával ezelőtt jártál ott – emlékeztette Danii. – Azt mondtad, hogy mostanában nem lesz rád szükségük.

Most, hogy a Horda már nem jelentett közvetlen fenyegetést.

Az elmúlt hónap során a vámpírok világa alapjaiban rendült meg. Demestriut, a Horda Királyát meggyilkolta Emmaline, Danii kedves kis unokahúga. A vámpírlány rájött, hogy ő az apja, aztán legyőzte egy életre-halálra vívott harcban. Ivo is csúnya halált halt. Azt vette a fejébe, hogy feleségül veszi Emmát, a félvért. őt azonban pártfogásába vette Lachlain McRieve a Vérfarkasok klánjából, és nem nagyon tetszett neki a vámpír közeledése a lányhoz. Szabadjára engedte hát magában a kegyetlen vérfarkast, és ez lett Ivo veszte. Vele pusztult az utolsó megmaradt dempír is.

– Új veszély fenyeget? – érdeklődött Danii. – Vagy Lothaire tért vissza?

A szóbeszéd szerint az Ősellenség még ezt a dimenziót is elhagyta.

– Nem, semmi ilyesmi nem történt, csak a szokásos portyázó csapatok bukkantak fel újra – mondta Murdoch. Demestriu vezetése nélkül a Horda kisebb létszámú, gyengébb csoportokra esett szét, de még így is halálos veszélyt jelenthettek.

– Nem árt, ha néha benézek, hogy minden rendben van-e. Te meg úgyis vésni akarsz, nem?

Nem volt a hangja egy árnyalatnyit durva?

Jó, talán egy kicsit sok időt tölt véséssel, de rendkívül fontos volt számára, hogy minden egyes minta tökéletes legyen. Néha addig dolgozott rajtuk, míg az ujja vérezni nem kezdett. Ha Murdoch vele volt, akkor gyengéden kesztyűs kezébe fogta a lány sérült ujjait, és jéggel enyhítette a fájdalmát.

Amikor először találta így a lányt, egyenesen rákérdezett, hogy miért csinálja ezt magával.

Hogy lehet egy ilyen megszállottságot elmagyarázni?

– Nyugtalan és feszült vagyok, amíg el nem kezdek vésni. Olyan ez, mint egy ösztön vagy valamiféle kollektív emlékezet, amit a génjeimben hordozok, amit a véremmel együtt kaptam. Ahogy például te is megtapasztalnád az emlékeimet, ha innál a véremből.

Daniela nem szűnt meg azon töprengeni, hogy ki lenne az a titokzatos személy, aki elvezethetné őt Izgardba. Ezt a rejtély még megfejtésre várt. Lehet, hogy a faragványai mutatják meg valahogy az utat?

Erre gondolva könnyed hangon válaszolta Murdochnak, hogy igen, szívesen foglalatoskodna a véséssel. Bár időnként önzőnek érezte magát emiatt, ha eddigi életét számba vette, tudta, hogy most jött el az ő ideje. Nem kellett senkitől semmit titokban tartania, és senkit nem kellett szemmel tartania, legfeljebb csak a saját eltökélt arcát a sima, fényes jégtáblákon tükröződve.

A világ történései nem értek el hozzá, és így telt egyik hónap a másik után…

– Rendben – mondta Murdoch, és újra megfogva Danii vállát, teleportálta magukat a vadászlakba. Mielőtt elment, még szóba hozott valamit:

– Lehet, hogy találkozom ma Nikolaijal. Gondolkodtál a kérésemen?

Pár hete Murdoch bejelentette, hogy Harmat beleegyezett a házasságba Nikolaijal. A vámpír szerette volna, hogy Danii is elmenjen vele látogatóba hozzájuk.

– Csak gondolkodj rajta, jó? – mondta, amikor látta, hogy a lány habozik.

Folyamatosan próbálta meggyőzni a Valkűrt, hogy vállalják fel nyilvánosan a kapcsolatukat. Bár nagy volt a csábítás, valami mindig visszatartotta Daniit ettől a lépéstől.

– Még nincs itt az ideje – mondta most kertelés nélkül.

– És mikor lesz itt az ideje?

– Beleegyeztél a feltételembe. Majd közlöm veled, ha készen állok.

Murdoch kényszeredetten bólintott.

– Jövök, amint tudok – mondta, azzal futó csókot lehelt a lány hajára, de a feszültség tapintható volt közöttük.

Danii felsóhajtott, amikor Murdoch eltűnt. A férfi egyszer bevallotta neki, hogy soha semmi nem volt számára túl fontos. És hogy a hazája védelmén túl soha semmi mellett nem kötelezte el magát. A Valkűr nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ez talán kettejük ügyére is érvényes.

Bízni akart a vámpírban, de tudta, hogy állhatatlan. Egy nőcsábász nem változhat meg egyik pillanatról a másikra, nem igaz? Különösen mivel Danii nemcsak egy, hanem rögtön két alapvető igényét nem volt képes kielégíteni.

Annak ellenére, hogy tudta, a harapása elviselhetetlen fájdalmat okozna a Valkűrnek, gyakran képtelen volt tekintetét elfordítani a lány nyakáról. Daniit pedig minden alkalommal kellemetlen lázas remegés fogta el ettől. Másokat persze a hideg rázna ilyenkor.

Igen, a világ történései nem értek el hozzá, ám a feszültség mégis nőtt. Minden önmegtagadás csak még kiéhezettebbé tette őket egymásra.

Megismerték a gyönyört, de soha nem elégültek ki tökéletesen, a csalódottság pedig nőttön-nőtt, mint egy vulkánt feszítő erő: egyelőre csak füst és hamu lövell ki belőle, de elkerülhetetlen a kitörés.