engedélyt kért az amerikai hadnagytól, hadd tartson beszédet az embereknek, mielőtt elmennek. Lipton beleegyezett.
„Hosszan és okosan beszélt nekik - idézte fel Lipton. - Azt mondta, Németország elveszítette a háborút, de ők jó katonák voltak, teljesítették a kötelességüket és ő, mint a parancsnokuk, büszke rájuk. Most mindekinek az a kötelessége, hogy hazamegy és újjáépíti az életét. Azt mondta nekik, Németországnak mindnyájukra szüksége van az újjáépítésben. Amikor befejezte, az emberek hangos éljenzésben törtek ki, majd útra keltek."
Számos olyan magas rangú német hivatalnok és tiszt is akadt, aki joggal tartott attól, hogy háborús bűnökkel fogják vádolni és ezért a hegyekben bujkált. Speirs századosnak sok hontalan menekült mesélt egy bizonyos férfiról, akit hol itt, hol ott láttak, és aki a környék valamennyi munkatáborának a főnöke volt. A náci tiszt számtalan atrocitás elkövetésében vett részt. Speirs nyomozott, keresztkérdéseket tett fel, és végül meggyőződött róla, hogy a menekültek igazat beszéltek. A további nyomozás hamarosan feltárta, a kérdéses személy egy közeli, kisebb tanyán él.
Speirs hívatta Lynch főhadnagyot. Elmagyarázta az előzményeket és kiadta a rá jellemző parancsot: „Vigye magával Moone-t, Liebgottot és Sisket, keressék meg és likvidálják a pasast!"
Lynch összehívta a katonákat, eligazította őket, beültek egy 0,75 tonnás Dodge terepjáróba és nekivágtak a hegynek. Moone út közben elgondolkodott, micsoda kutyaszorítóba került. Abban biztos volt, hogy Speirs századosnak nincsen joga a menekültek vallomása alapján bárkit kivégeztetni, de abban is, hogy ő, mint közlegény, parancsot kapott, Speirs pedig tiszt és ráadásul éppen az ő századának a parancsnoka. Végül Moone így döntött: „Én ebben a szarban nem veszek részt. Ha valakinek le kell lőnie a pasit, az biztosan nem én leszek."
Megtalálták a tanyát és ellenállás nélkül foglyul ejtették a nácit. Liebgott harminc percig faggatta a foglyot, majd kijelentette, semmi kétség, ezért az emberért küldték őket, és bűnös minden ellene felhozott vádpontban. Az amerikai katonák fegyverrel a terepjáróba kényszerítették foglyukat és elhajtottak. Lynch megállította a kocsit egy szurdoknál. A németet puskatussal kilökdösték az autóból, Liebgott előhúzta a pisztolyát és kétszer belelőtt.
A fogoly sikoltozni kezdett, sarkon fordult és futni kezdett, felfelé a hegyoldalban. Lynch megparancsolta Moone közlegénynek, azonnal lője le.
- Lője le maga! - felelte Moone. - A háborúnak vége.
Ekkor előlépett „Skinny" Sisk, leakasztotta válláról az M-l-ét, célzott és agyonlőtte a menekülőt.
A hadifoglyok és a hontalan menekültek szétválogatása és elszállítása után a következő nagy feladatot a zsákmányolt német hadianyag biztonságba helyezése és leltárba vétele jelentette. Ezzel párhuzamosan a feleslegessé vált amerikai felszerelést is rendszerezniük kellett. Az összegyűjtött és nyilvántartásba vett anyagot őrzött gépkocsioszlopok szállították el folyamatosan a Franciaországban berendezett raktárakba.
Minden tiszt parancsot kapott, hogy azonnal adja le a normandiai ugrás előtt kiosztott, selyemre nyomtatott Franciaország-térképet, vagy fizessen 75 dollár bírságot. Az eredetileg menekülésük segítésére szánt térképeket a veteránok ekkor már szent ereklyeként őrizték, le tehát senki sem adta. Amikor Winters őrnagyot felszólították a büntetés megfizetésére, ő McAuliffe tábornoktól vett idézettel válaszolt: „Marhaság!" Az ezred hadtápfőnöke, egy bizonyos Sobel százados, jobbnak látta meghátrálni.
Tekintettel az ellenállás hiányára, sőt a németek és az osztrákok lelkes együttműködésére, május harmadik hetének a végére nem sok valódi, elvégzendő feladat maradt az amerikai csapatoknak. Minden konyhai és mosodai munkát, körlettakarítást és bármiféle építési tevékenységet a tömegesen jelentkező helyi lakosok végeztek el, hogy némi pénzhez, élelemhez és cigarettához jussanak. Az idő lassú múlása roppantul nyomasztotta a minden idegszálával hazavágyó amerikai fiatalembereket.
Winters akadálypályát építtetett, azután tenisz- és baseball-pályát is, végül puskalőteret. Sorra rendezték a versenyeket a századok, a zászlóaljak, az ezredek, fel egészen az európai hadszíntér bajnokságaiig. Az őrnagy bevezette a mindennapi alaki gyakorlatokat is.
Akadt, aki imádta ezt a fajta katonáskodást. A komoly sportembereknek, akik már az egyetemi vagy profi pályafutásukat ter- vezgették, istenadta lehetőség volt ez az edzésre. Minden más katonai kötelezettség alól mentesítették őket, külön sportkörletben laktak, viszont mindennap vagy edzésre, vagy versenyre kellett menniük. Azon kevesek, akik a hivatásos katonai pályára készültek, annak örültek, hogy lehetőségük nyílt mesterségük gyakorlására.
A többség azonban nem készült sem sportolónak, sem hivatásos katonának, s ezért halálra unta magát. Nekik négy másik kiút kínálkozott: a turisztika az Alpokban, a vadászat, az ivás és a nők hajkurászása. A Zeller See, ez a 4 kilométer hosszú, 2 kilométer széles tó lélegzetelállítóan szép természeti jelenség. Roppant kellemes volt a május végi, június eleji hosszú, napsütéses nappalokat úszással tölteni tiszta vizében. Webster május 20-án ezt írta az édesanyjának: „A fürdőnadrágom gyorsan kopik a sok használattól. Lennél olyan szíves és küldenél egy újat abból a rikítóan vidám színű úszónadrágból, amit Abercrombie és Fitch árul? Csípőméret 32-es, lehetőleg sortfazont kérek, nem a rövidet."
A Kaprun fölötti hegyen állt egy síszálló. Az oda vezető sílift persze kaput volt, de egy ösvényen is fel lehetett jutni. Winters háromnapos váltásokban minden szakaszt felküldött pihenni és regenerálódni. A szállóban osztrák pincérek, inasok, szakácsok, síoktatók és hivatásos vadászok álltak a „vendégek" rendelkezésére. A síterepek a lehető legjobbak voltak, a zergevadászat pedig a legigényesebb vadász igényeinek is megfelelő nehéz sport.
Valamivel alacsonyabban százával nyüzsögtek a szarvasok a hegyoldalban, nem véletlenül járt ide vadászni emberemlékezet óta az európai arisztokrácia. A 101. légideszant-hadosztály egy tekintetben hátrányban volt: az élelmiszerellátó-láncolat utolsó, legtávolabbi pontján állomásozott. Cherbourg és Le Havre kikötőjétől Ausztriáig mindenki, aki az élelemkészleteket kezelte, levette a, hadosztály előtt a maga sápját. Mindenkinek volt persze legalább egy nagycsaládos barátnője, akiről gondoskodnia illett, és minden kísértésével ott volt a virágkorát élő feketepiac. Az Alpokba már nem jutott elegendő ellátmány. Az ejtőernyősök csa-