rohamra kijelölt partszakasz közül a Utah ígérkezett a legkevésbé kemény diónak. A brit és a kanadai partraszállási helyszíneken („Sword", azaz „Kard", „Juno" és „Gold", azaz „Arany") számtalan nyaraló, elárusítókioszk, szálloda és kaszinó szegélyezte a partot, s ezekbe remek álcázott géppuska- és lövegállásokat telepíthettek a németek. Az Omaha-parton ennél is kedvezőbb lehetőség kínálkozott a védelemre: ott a keskeny parti sáv fölé magasodó, 60-90 m magas sziklafal tetején a németek valóságos első világháborús lövészárokrendszert ástak, amelyből felülről tarthatták tűz alatt a vízen közeledő és a partra szálló naszádokból kiszálló csapatokat. A Utah-parton nem volt sem sziklafal, sem épületek. Erődített védelmi létesítmény azért ide is került néhány, főként több löveggel és géppuskával felszerelt kisebb vasbeton erődök. A legnagyobb La Madeleine mellett magasodott, a Utah-part kellős közepén (az erődítmény egy közeli, normann kori zarándokhelyről kapta a nevét). Az enyhe lejtésű part és a mögötte elnyúló alacsony dűnék azonban így is egyszerű, viszonylag gyors kijutást ígértek a szárazföld belsejébe - különösen az Omaha-parthoz képest.

Utahon a gondok kicsit beljebb kezdődtek. A homokdűnék mögött mélyen fekvő rétek terültek el, amelyeket a normandiai parasztok marhalegelőnek használtak. A partról mindössze négy elhanyagolt út vezetett befelé, s ezek nagyjából egyméteres, alacsony töltésen futottak. Erwin Rommel tábornagy, a védők parancsnoka elárasztatta a mezőket, hogy bármely, Franciaország belsejébe tartó csapatot és különösen páncélozott járművet ezeknek a keskeny utaknak a használatára, mintegy folyosóba kényszerítsen (Eisenhower tervezői a baljóslatú „töltés" szót használták a négy útra). Rommel ezen az arcvonalszakaszon tüzérsége zömét az elárasztott terület belső oldalán, álcázott föld-fa tüzelőállásokba vagy betonbunkerokba és kazamatákba telepítette, zavartalan kilövéssel a töltésekre, a német gyalogságot pedig súllyal az utak nyugati végeire csoportosította, hogy az addig eljutó gyalogságot még szétbontakozása előtt verhesse vissza.

Eisenhower pontosan ezeknek a szárazföld felőli töltésvégeknek az elfoglalását bízta a 101. légideszant-hadosztályra. A támadás módjául az éjszakai ejtőernyős ugrást választották. A cél a németek meglepése, összeköttetésük megszakítása, zűrzavar és káosz keltése volt, mindenekelőtt pedig a kijáratok megszer-