KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ian Caldwell nélkül sosem lettem volna író. Harminc éve lelkesít kreativitásával, képzelőerejével és barátságával. Segített, hogy belefogjak a 12.21 megírásába, és sokat áldozott rám az idejéből és tehetségéből, ahogy átolvasta a kéziratokat. Jennifer Joel támogatása jelenti azokat a csavarokat és szegeket, amelyek egyben tartják a szakmai munkásságomat. Segíti a munkámat, minden panaszomat meghallgatja, emellett igazi barát is.
Vagy egy évtizede a Dial Press kiadónál Susan Kamil olyan hatást tett rám, ami a VFI ellentéte; egyfajta álmot bocsátott rám, amelyből még mindig nem ébredtem fel. Elkötelezettsége páratlan, és minden szerző kifejezetten szerencsés, ha az ő cenzúrájának vetheti alá magát. Senki nem töltött több időt a 12.21 finomításával, mint Noah Eaker – talán még a köszönetnyilvánításhoz is megjegyzéseket fog fűzni. Nagyszerű kiadói útmutatása és humorérzéke rengeteg támogatást adott, bár úgy gondolja, hogy Los Angeles-i lakosként nem hiszem, hogy a „Valami bűzlik Dániában” idézet a Hamletból van.
Nagy köszönettel tartozom még Dana Isaacsonnak, aki felbecsülhetetlen értékű tanácsot adott, hogy a 2012-es jelenséggel foglalkozzam, és a többi szakértőnek, akik lehetővé tették a könyv megszületését; ők Daisy Meyrick, Jonny Geller, Clay Ezell, Sam Nicholson, Katie Sigelman, Niki Castle, Karen Fink, Theresa Zoro, Erika Greber, Hannah Elnan, Evan Camfield, Kevin Snow, Will Staehle és Paolo Pepe.
A könyv megírásához szükséges kutatómunka során lehetőségem nyílt arra, hogy a maja tudományok és a gyógyászat kiváló szaktekintélyeivel konzultáljak: Peter Harrison, Brad Schaefer, Robert Sharer, Mark Van Stone, Andy Barnett és T. J. Kelleher szaktanácsai nélkül a regény nem készülhetett volna el.
Rendkívüli mértékben hálás vagyok apámnak, Jim Thomasonnak, aki rengeteg kéziraton rágta át magát, jó meglátásokat tartalmazó visszajelzéseket adott, és fényt jelentett számomra a sötétségben az elmúlt tizennyolc hónap során. Mostohaanyám, Lan Thomason ragyogó példa a túlélésre, és a bevándorlók életéről szóló története inspirációt adott, miközben írtam. Mostohaapám, Ron Feldmann határozottabb jellem, mint bárki más, akit ismerek, és örökre hálás leszek az anyámhoz való ragaszkodásáért. Köszönetet mondok neki és családom minden más tagjának – Hyacinth és Lois Rubinnak, Bobnak, Dianne-nak és a michigani Thomasonoknak, Katzéknak és Hoangéknak, a Dang, Blount, Nasser, Fisher és a nagyszerű Cavanagh ág tagjainak.
Ahogy ezen a könyvön dolgoztam, a korábbinál is több embertől kaptam segítséget. Az itt felsorolt barátaim olyan sok kéziratot olvastak át, és oly sok mindennel járultak hozzá a munkámhoz, hogy akár társszerzők is lehetnének. Ők Sam Shaw, Michael Olson, Samuel Baum, Laura Dave, Scott Brown, Nick Simonds, Josh Singer, Jose Liana, Jordaná Brodsky, Joanna, Ken és Phyllis Sletten, Amy Cooper, Mark Lafferty, Andrew Paquin, John és Irina Lester, Sabah Ashraf, Katy Heiden, Adam Hootnick, a Checchi család, David és Bob Kanuth, Jac Woods, Dahvi Waller, Derek Jones, a Bakai család, Nancy Lainer, Ines Kuperschmidt, a teljes Kisker család, Sarah Shetter, Joe és Susan Geraci, Jon és Sharon Stein, Claudia Garzel, Nat és Maureen Pastor, Lila Byock, Wil Pinkney, Erik Rose, Dana Settle, Kate McLean, Joe Cohen, Jamie Mandelbaum, David Hoang, Larry Wasserman és Maria Wich-Vila, Sam és Amanda Brown, Olivier és Radhika Delfosse, valamint Jillian Fitzgerald, akiknek hatása a regény során végig érezhető.
Végül köszönetet kívánok mondani Michael Fishernek, egy olvasónak, régi barátomnak és a legnagyszerűbb sógornak, aki fogadást kötött velem, aminek eredményeként nem tehettem mást, komolyan hozzá kellett kezdenem a könyv megírásához, és szinte az asztalhoz tapadtam.