HARMINCEGY

A maja hegyvidéket észak-déli irányban évmilliók óta aktív tűzhányók sora szeli át. Az első hegylakók istenként tisztelték a vulkánokat, ám az erős kitörések, amelyek egy teljes törzset egy csapásra elnyelhettek volna, végül délre űzték a majákat, a Fák Földjére – a qu’iche nyelvben így hívták –, Guatemalába.

Négyórányi repülés után, miközben a C-2 Greyhound hétszáz méternél is alacsonyabban haladt, Stanton és Chel a lenti zöld lombkoronát fürkészte, amely az ország nevét adta. Uranam, a pilóta radarral próbálta megtalálni a megfelelő koordinátákat, de az ablakból mindenfelé csak erdős hegyek látszottak. A lombok színe sötétedett, ahogy köröztek a terület fölött, és Chel aggódott, hogy az éjszaka beálltáig esetleg nem találják meg Kiaqixet.

Ha feltételezése helytálló, Kanuataba úgy száz és százhatvan kilométer közötti távolságra lehet a falujától, 230-235 fokra délkeleti irányban. Volcy három nap gyaloglással megtalálta a várost, tehát az egész terület nem lehet nagyobb, mint hétszáznyolcvan négyzetkilométer. Minden centiméterét átfésülik.

– Láthatunk majd ara papagájokat? – kérdezte Stanton, túlkiabálva a motorok dübörgését.

– Csak a költözési időszakban – felelte a lány, és megigazította a szemvédőjét. – A falu a madarak vándorlásának útvonalán van, és ősszel ezrével repülnek, de már elköltöztek.

Tovább vizsgálta a tájat, hátha megpillantja a ciprusfákkal borított hegyeket, amelyek jeleznék, hogy már a leszállópálya közelében vannak. Mielőtt megtalálják Kanuatabát, előbb Kiaqixet kell megtalálniuk.

– Kapaszkodjanak! – kiáltotta Uranam.

A repülőgép bukdácsolt, valahányszor hegyek fölül völgyes részhez értek, vagy fordítva, és pont akkor a bal oldali szárny is légörvénybe került. Hirtelen megemelkedett, és egy percig úgy érezték, a gép ketté akar törni.

Amikor újra egyenesbe kerültek, Chel lenézett a földre. A sűrű erdők között lecsupaszított mezőgazdasági területek voltak, hogy kielégíthessék az észak-amerikaiak kukorica- és marhahúsigényét.

Egy perccel később a völgy peremén észrevette a nagy, ciprusfákkal borított hegyet. Ősei ötven generáción át éltek, imádkoztak és neveltek utódokat ezen a tájon. Megmutatta Stantonnak a falut, amelyért apja az életét adta. Beya Kiaqix.

– Ott van.

Az esős évszak puhává tette a talajt, de fél tucat mahagóni és cédrustörzs is hevert Kiaqix leszállópályáján, mivel a szél a nagy ágakkal együtt odasodorta őket. A repülőgép kerekei ijesztően közel mentek el mellettük. A napfény utolsó sugarai akkor hunytak ki az erdőben, amitől a leszállás még inkább veszélyessé vált.

Chel utolsó látogatása alkalmával falusiak százai özönlöttek ki a leszállópályához, hogy üdvözöljék Alvar Manu lányát, a nagyszerű tudóst. Akkor egy tucatnyi kerekarcú gyermek tömjént és gyertyát is tartott a kezében. Most emlékeztetnie kellett magát, hogy senki nem tud az érkezésükről.

A repülőgép lassan gurult, végül megállt.

Uranam sietve kiugrott, és hátul felcsapta a rakomány ajtaját. Az őserdő fojtó hősége azonnal beáradt.

Berakták a biológiai védőruhákat, sátrakat, prionmintákat, fémdobozokat, kémcsöveket és egyéb üvegtárgyakat a terepjáróba, leengedték az emelőkosarat, és Stanton kihajtott a kocsival a földre. Amikor készen álltak, hogy megtegyék a kilenc kilométeres utat Kiaqixbe, Chel leengedte az ablakot, hogy egy kis levegő jusson be.

– Itt lesz? – kérdezte Uranamtól, a megerősítést várva. – Huszonnégy óra múlva visszajövünk.

A pilóta arcán a félelem jelei látszottak.

– Nem – felelte, és visszaindult a repülőgép felé. – Nem maradok.

– Beleegyezett, hogy marad – mondta Stanton, miután Chel lefordította a választ. – Meg kell várnia minket.

– Nem tudom, hogy miről van szó – mondta Uranam. – De nem is akarom megtudni.

Az erdő fölé mutatott. Chel megfordult, és vastag füstcsomókat látott, ahogy az ég felé kúsztak, mintha gyár lett volna a dzsungel mélyén.

– Csak a talajt tisztítják meg a jövő évi aratáshoz – magyarázta Chel előbb Uranamnak, majd Stantonnak. – Ez minden.

Uranam úgy mászott vissza a pilótafülkébe, mint aki már teljes mértékben meghozta a döntést.

– Nem. Ez valami más – mondta, és a füstre szegezte a tekintetét. – Az istenektől.

Egy perc múlva már begyújtotta a motorokat.

Ahogy a repülőgép felemelkedett és eltűnt az éjszakában, Stanton nyugtatni próbálta Chelt. Ha megtalálják, amiért jöttek, erősködött, módot kerít rá, hogy valaki értük jöjjön.

Chel azonban tudta, hogy belátható időn belül lehetetlen lesz újabb repülőgépet hívni, és attól tartott, hogy ha az időjárás megváltozik, hetekre ott rekednek. Utána megfordult, hogy újra a fekete füstcsóvákat nézze, és félelem szorította össze a torkát. Akármilyen babona üldözte el a pilótát, egy dologban igaza volt: senki nem égetne tarlót, amikor már benne járnak az esős évszakban.

Elindultak a Kiaqixbe vezető úton, és fogalmuk sem volt, hogyan jutnak vissza valaha is. A dzsip tartálya tele volt benzinnel, de Chel tudta, hogy legalább százhatvan kilométer választja el őket a legközelebbi Esso töltőállomástól. És Peténnek ebben a részében az utak leginkább csak vonalak a térképen, mivel a hegyek eróziója és a földcsuszamlások az év nagy részében járhatatlanná teszik őket.

Az volt a terv, hogy az éjszakát Kiaqixben töltik, és hajnalban indulnak el az őserdőben az Izabal-tóval ellentétes irányba, ugyanazon a csapáson, amelyen az Ősi trió haladt, csak visszafelé. A leszállópályától a kilenc kilométeres út olyan hepehupás volt, hogy szinte végig az első sebességi fokozatban kellett haladniuk. Apró szemű eső hullott. Noha lecsupaszított vidéken haladtak, mindig jól hallották az őserdő hangjait: a szivárványcsőrű tukán éles rikoltását és a majmok farkaséhoz hasonló üvöltését.

Sötét volt, de Stanton megpróbálta azonosítani a növényeket maguk körül, és valami arra utaló jelet keresett, hogy mi védhette a királyt és az embereit a betegségtől. Lefelé menet a trópusi erdő növényeit vizsgálta, és a lámpafényben felismert néhány fát az alakjáról: a spanyol cédrusfát, amelynek ágai úgy néznek ki, mint a kinyújtott karok, vagy azonosítani tudta a vanília indáit, amelyek a vékony, gyantás fatörzsekre kúsznak fel.

– Hol töltjük az éjszakát? – kérdezte Stanton, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Még sosem járt ennyire délen, és el sem tudta képzelni, hogy milyen hőség fogadja őket a leszálláskor.

A hőség nem volt új Chel számára, de a nagy páratartalom miatt még ő is úgy érezte, hogy víz alól figyeli a világot.

– Talán anyám unokahúgánál, Dorominál. Vagy apám egyik lánytestvérénél. Bármelyikük befogad minket. Ismernek.

Egyikőjük sem merte említeni, hogy semmi nem utal rá, mit találnak majd valójában Kiaqixben. De még ezek a sötét félelmek sem akadályozták meg Chelt, hogy ne érezzen egyfajta izgalmat, amely mindig elfogta ezen az úton. Kiaqix olyan elevenen élt az emlékeiben, mint Los Angeles. A hosszú utcák, az illatos piacok, a szalmából, fából és kőből készített házak sora; olyan házaké, mint amilyenben ő is született. És ott vannak a nemrég épített, modern kőépületek: a színes ablakú templom, a tágas közösségi ház, a többosztályos iskola.

A bevezető úton először annál az egészségügyi létesítménynél állnak meg, amelynek a megépítéséhez Chel is segített pénzt gyűjteni. A húszágyas mini kórház egy évtizede készült el Kiaqix szélén. Havonta egyszer orvos érkezik repülőgépen, hogy beadja az oltásokat és antibiotikumokat. Egyébként idős falusi nők dolgoznak benne, és egy sámán, aki tradicionális gyógymódokat alkalmaz.

Az út mahagónifák csoportján vezetett keresztül. A fák között néhány részt éretlen kukoricaszárak borítottak. Bár most szemerkélt az eső, Peténben borzalmas aszály lehetett. Még ha a falusiak nem is tudták kiszedni a fatörzseket, mert túl nagyok voltak, beültették körülöttük a földet. Egyértelmű volt, hogy minden talpalatnyi termőtalajra szükségük van.

Hamarosan feltűnt az egészségügyi létesítmény. A falusiak a ja akjun néven hívják, ami qu’iche nyelven azt jelenti, hogy az orvos háza. Stanton számára inkább tűnt mediterrán templomnak, mint kórháznak. Faoszlopok tartottak egy fehér tetőt, és egy külső csigalépcső vezetett az emeletre – olyan építészeti megoldás, amely csak ott használható, ahol soha sincs hideg.

Amikor Chel utoljára itt járt, ápolók sereglettek ki, és büszkén mutatták, hogy a modern és hagyományos gyógymódokat miként használják együtt a bozótvágó késsel okozott sérülések, a komplikált szülések és a kiaqixi élet részét képező, töméntelen betegség kezelésére. Most senkit nem lehetett látni. A kórház vörös ajtaja nyitva állt, és csak a dzsungel éjszakai hangjait lehetett hallani – a szélben suhogó fákét és a pókmajmok hátborzongató rikoltását.

– Felkészült? – kérdezte Stanton. Megszorította a nő karját, és kiszálltak az autóból. Megállt, hogy elővegyen két zseblámpát a kellékek zsákjából, és olyan természetes mozdulattal, mintha a kocsikulcsot tenné zsebre, a Smith&Wesson pisztolyt is becsúsztatta az övébe.

Miután mindketten feltették a szemvédőt, elindultak a nyitott ajtó felé.

Azonnal sejteni lehetett, hogy valami nincs rendben. A bejárati rész koromsötét volt. Stanton a zseblámpa fényét végigjártatta a helyiségen. Az volt a rendelő. A különböző részeit függönyrudak választották el egymástól. Széttört faszékek jelezték, hogy hol várakoztak korábban a páciensek. Semmi élet jelét nem lehetett tapasztalni, és nagy valószínűséggel már elég régóta nem volt ott mozgás.

– In ri’ ali Chel – kiáltott Chel, ahogy beléptek a sötét helyiségbe, amely visszhangzott. – Umyal ri al Alvar Manu.

(Chel vagyok, Alvar Manu lánya.)

Semmi válasz.

Ahogy bementek a vizsgálóterembe, zseblámpáik fénye a padlón szétszórt papírokat világított meg. A székek felfordítva, a padlóra kiöntött fertőtlenítőszer tócsáiban álltak. Egy porcelándobozt összetörtek, és a cserépdarabok nedves gézzel és vattacsomókkal keveredtek. Hatalmas legyek dongtak körülöttük. A hely bűzlött az ammóniától és még valamitől, aminek olyan szaga volt, mint az ürüléknek.

Stanton benyúlt a zsebébe, és kivett két pár latex kesztyűt.

– Semmihez ne nyúljon puszta kézzel!

Chel, miközben felráncigálta izzadt kezére a kesztyűt, qu’iche nyelven újra hangosan megszólalt, hogy ő Alvar Manu lánya, és azért jött, hogy segítsen. Saját hangját gyengének tartotta, de visszhangzott az üres helyiségben.

Ahogy beljebb mentek az épületbe, aggodalma egyre nőtt. A helyiségeket nem csak elhagyták – vandál módon feldúlták őket. Az ágyak az oldalukra borítva, a matracok tömése kiszedve. Mindenütt üvegdarabok voltak. Stanton kinyitotta a szekrényeket, belenézett a fiókokba; az egészségügyi szereket kereste. Valaki a legtöbbet elvitte.

A folyosó túlsó végén Chel kitárta a kis kápolnába vezető ajtót. A zseblámpa fényében látta, hogy a nagy fakeresztet leszedték a pulpitus fölül, és összetörték. A szép, festett üveg darabokban hevert a földön, a padok közé és az átjárókba pedig a Bibliából és a Popol Vuh köteteiből kitépett lapokat szórtak.

Hirtelen ismerős jelet vett észre, és a maradék reménye is elillant.

Hallotta, hogy mögötte Stanton belép a kápolnába.

– Már az indigenák is hisznek benne – suttogta. – Talán mégis igaz.

A férfi nem szólt semmit, de Chel megérezte a kezét a vállán, ahogy megszorította. Odanyúlt, és akkor vette észre, hogy a kéz csupasz.

Hirtelen megfordult.

– Ki maga?

Az idegen nem válaszolt. Magas termetű volt. Csuklyás sportpulóvert viselt, melyen rozsdaszínű folt látszott. És nem maja volt.

– Qué está haciendo aquí? – kérdezte Chel spanyolul.

Nem tudta, hogy egy ladino hogyan került oda, és mit keres ott. Anyja szavai visszhangzottak a fülében. Zakatoló szívvel lépett hátra.

– Estoy aquí con un médico. Gabe! Gabe! – sikoltotta, de a hangját nagyon erőtlennek érezte. Levegőt is alig kapott.

A ladino rávetette magát, és a földre rántotta. Letépte róla a szemvédőt, és a szájára tette a kezét. Chel megpróbált újra sikítani, de nem tudott. A férfi arca felé kapott, de az lehajolt, és átfogta a torkát. Tudta, hogy mi lehet a férfikézen, és olyan erősen becsukta a szemét, amennyire csak tudta. Csakhogy ennek nem sok értelme volt: sokkal előbb lesz halott, mint beteg.

Chel Manu vagyok, Alvar lánya. Öljön meg mint ahogy megölték az apámat is.

Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt eldördült a pisztoly.