TIZENHÉT

Színpompás tollaimon sárga és kék csíkok vannak. Amikor idejöttem, éheztem, és elpusztultam volna, ha ő meg nem ment. Vonultunk, de Kanuataba fölött leszakadtam a többiektől, és csak az írnoknak köszönhetem az életemet. Gilisztákat ettem, melyeket a földből húzott elő. Olyan régóta nem volt eső, hogy még a giliszták is aszottak és szárazak, de támaszt jelentünk egymásnak.

* * *

Engem, Paktult, Kanuataba udvari írnokát csak egy színes papagáj gyámolít, amely berepült a barlangomba. A születéskor kapott szellemalakom papagáj, és a madár mindig nagyon rossz előjel volt, ha eggyel is találkoztam. Auxila meggyilkolásának estéjén sebesülten érkezett. Gilisztát adtam neki, mivel nincsenek gyümölcsmagok, majd a nyelvemből pár csepp vérrel üdvözöltem. Ezzel eggyé váltunk. Álmaimban a madár szellemét testesítem meg. Most legalább annyira örülök neki, mint ő nekem. Nem gyakran fordul elő, hogy egy szellemállat megtalálja azt a hús-vér embert, akihez tartozik, nekem most ő az egyedüli örömöm.

Ugyanis eső mostanában csak álmomban hullik, és Kanuataba népe napról napra éhesebb. A kukorica, a bab és a paprika majdnem olyan ritka, mint a hús, az emberek bokrok evésére fanyalodtak. A fejadagomat odaadtam a barátaim gyerekeinek, mivel az istenekkel való együttlétek során megszoktam, hogy csak a lehető legkevesebbet egyem, ezért az étvágyam is kisebb.

Auxila halála mindössze tizenkét napkeltével ezelőtt történt, de még mindig magam előtt látom. Auxila jó ember volt, szent ember, és az apja szülők nélküli gyerekként engem is befogadott. Csak az apámat ismertem, mivel anyám meghalt, miközben engem a világra hozott a méhéből. Apám maga nem tudott volna egy kisfiúval bánni, ám a király, Imix Jaguár apja nem engedte neki, hogy új feleséget válasszon magának Kanutabában. Elmenekült hát a nagy tóhoz az óceán mellett, őseink földjére, hogy csatlakozzon hozzájuk, mint ahogy a madár is csatlakozik a csapatához. Sosem tért vissza, és Auxila apja fogadott be, mint árvát, így Auxila testvére lettem. Most a testvéremet ölte meg a király, akit szolgálok.

A papagájommal a palota felé mentem egy olyan napon, amikor a holdnak csak a fele látszott, az esti csillag pedig közvetlenül áthaladt a Xibalbán. Magamba fojtottam az Auxila halála miatt érzett szomorúságomat, mivel nem bölcs dolog elégedetlenséget mutatni az uralkodó jelenlétében. Általam ismeretlen okok miatt idéztek a király elé.

A palota felé tartva több nemes mellett haladtam el, akik a középső udvarban álltak. Maruva, a tanács egyik tagja, akinek soha sincs saját ötlete, az udvart övező nagy pillérek egyikének támaszkodott, és eltörpült a kő mellett, amely olyan magas volt, mint hét ember együttvéve. A király egyik követével beszélt, akiről köztudott volt, hogy látomáskeltő anyagokkal látja el a szegénynegyed feketepiacát. Ahogy elmentem mellettük, mindketten gyanúsan néztek rám, és suttogni kezdtek.

Elértem a palotát, és az őrök egyike bevezetett a király lakosztályába. A király és a kegyencei éppen akkor fejezték be a lakomát, azt a titkos szertartást, amelyen csak az uralkodó és a talpnyalói vehetnek részt. Az emberek a királyi lakoma végén jártak. Éreztem a tömjén illatát az orromban, amely még az állathús illatát is elnyomta. A tömjén szaga jellegzetes. Már korábban is jártam hasonló királyi étkezések végén, és mindig van egy kis keserű illat a levegőben abból a tűzből, amelyet az ételeik megszentelésére gyújtanak. Az elégetett növények titkos keveréke a királyok erejének forrása, és a tömjén aromája Imix Jaguár számára a büszkeségforrása. Amikor letettem a papagájt és megcsókoltam a mészkövet, az aroma megváltozott, és már nem éreztem a nyelvem, mint korábban.

Imix Jaguár behívott a helyiség végébe, és rám parancsolt, hogy üljek le a padlóra a királyi trón előtt, ahová a nap a téli napforduló idején süt be, a hold pedig akkor, amikor az aratás ideje elérkezik. Imix Jaguár arca kemény vonású, és ebből mindig erőt gyűjtött. Orra hegyes, mint egy madár csőre, lapos homloka pedig az isteni hatalmát bizonyítja. Pamutruhát visel, amilyet az udvari szövőszékeken készítenek, és királyi zöldre festenek; szinte sosem látni őt a jaguár fejfedője nélkül.

Imix Jaguár, a szent uralkodó megszólalt. Hangja dörgött, hogy mindenki hallja.

„Köszönetet mondunk a nagy Akabalam istennek, és megköszönjük a sok ajándékot, amelyben királyságomat részesítette. Dicsérjük hát! Akabalam, neked ajánljuk a szent ételeket, amelyeket készítünk, és számodra kínáljuk fel ezt a csekélységet, hogy még sok ajándékkal áldj meg minket. Kanuataba minden egyes lakója olyan húslakomában részesül, amilyet még soha, semmilyen városban nem láttak. Akabalam tiszteletére tesszük, hogy megáldjuk vele az új piramis építését.”

Egészen elképedtem. Milyen lakomáról beszél? És honnan lesz ennivaló egy ilyen lakomára, amikor a városunk éhezik?

Megszólaltam:

„Elnézést, fenség, de szent lakoma lesz?”

„Olyan, mint amilyet a város a naptár száz átfordulása során sem látott még”

„Milyen lakoma?”

„Mindent időben megtudsz, írnok.”

Imix Jaguár rámutatott az egyik ágyasára, aki csatlakozott hozzánk, belenyúlt egy kis edénybe, és kihúzott belőle egy darab fakérget. Ura fogai közé tette, és a király azt rágcsálta, miközben újra megszólalt:

„Paktul, szolga, midőn transzban voltam, megtudtam az istenektől, hogy ellenzed az új templomot. Most megkérdőjelezed az Akabalam által elrendelt lakomát, és ez megerősíti mindazt, amit az istenek mondtak. Tudhatod, hogy mindent látok, írnok. Igaz, amit az istenek mondanak? Hogy kétségbe vonod a tényt, miszerint az ő eszközük vagyok?

Ezek a szavak szinte a halálos ítélettel értek fel, és annyira féltem, mint korábban még soha – a bíróság tagjai a szemüket rajtam tartották, és a véremre szomjaztak. Még a papagáj is érezte a ketrecében. Auxilát kevesebbért áldozták fel. Kitépik a szívem az oltáron! A törpe Jacomóra pillantottam, aki csokoládé, fahéj és chili keverékét kortyolgatta egy csészéből. Tudtam, hogy nem az istenek állnak a háttérben, hanem csak egy gonosz törpe.

Félelemmel a szívemben szólaltam meg:

„Imix Jaguár, a legszentebb és hőn magasztalt uralkodó, csak azt kérdeztem a tanács ülésén, hogy valóban megfelelő-e az idő az új piramis építésére. Kívánom, hogy a piramis tíz nagy ciklus során álljon, és örökre őrizze meg a szent neved. Remélem, hogy vagy ezer rajzzal jelképezhetlek a homlokzaton, de nem akarok puszta kövekre festeni, mert nincs elég ember és nincs elég anyag az építéshez.”

Bűnbánóan lehajtottam a fejem, és akkor Imix Jaguár kiköpte a fakérget a földre, majd kivillantotta a fogait. A Kanuatabában valaha készített legszebb jáde- és gyöngyberakást lehetett látni. Imix Jaguár szeret mosolyogni, hogy mindenkit emlékeztethessen az értékére. Imix Jaguár legfőképpen hűséget követel népétől, és milyen sokszor láttam már, hogy élvezi, ha hízelkednek neki, de még a nagy égi csillag következő megjelenése előtt ki is végezteti az illetőt.

Behunytam a szemem, és készültem a kivégzésre. Felvisznek a piramis csúcsára és feláldoznak, mint ahogy Auxilával tették.

Ekkor azonban megszólalt a király:

„Paktul, alsóbbrendű polgár, bocsánatot kapsz. Elnézem az oktalanságodat, és hiszem, hogy helyrehozod a hibát az Akabalam tiszteletére tartandó szent lakoma előkészítésével.”

Kinyitottam a szemem, és nem hittem el, amit hallok. A király folytatta:

„Fiam, a herceg kedvel téged, ezért most még megbocsátom a botlásod, hogy taníthasd Szálló Füstöt, és a herceg haladhasson a számára kijelölt úton. Megtanítod neki, hogy milyen hatalmas Akabalam, a legtiszteletreméltóbb isten, aki megjelent előttem. Felkészíted Szálló Füstöt a közelgő lakomára.”

Remegtem, ahogy kipréseltem magamból a szavakat:

„Fenség, alaposan átnéztem a nagy könyveket, de sehol nem találtam bennük ezt az Akabalamot. Mindenütt kerestem, de nincs rá utalás az idő nagy ciklusaiban. Szeretném tanítani a hercegnek, de miből tanítsam?”

„A korábbiak alapján folytatod a herceg tanítását, alsóbbrendű írnok, azokból a nagy könyvekből, amelyeket jól ismersz. És az Akabalam tiszteletére tartandó lakoma előkészületei közben mindent felfedek majd előtted, hogyfeljegyezhesd az információt az új szent könyvekbe, tehát Szálló Füst és az őt követő isteni királyok is megismerhessék.”

Kábán távoztam a királyi rezidenciáról, beleszédültem, hogy milyen új életem lesz.

A szent herceg tanítása minden más megbízásnál fontosabb, és a saját életemet is megmentettem. Megpróbáltam félretenni az aggodalmaimat, miközben a palota könyvtárába mentem, hogy találkozzam a herceggel; egyedül a kalitkában lévő madárral, szellemem megtestesítőjével oszthattam meg félelmeimet.

Az udvari könyvtár, ahol a herceget tanítom, a legcsodálatosabb hely mind közül az egész teraszos városunkban. Megálltam a tudás fája alatt; a tudást a bölcsek a Naptári ciklus tíz nagy változása alatt gyűjtötték össze. Van mindenfajta könyv, tele szent bölcsességgel. Ezek a könyvek tartalmazzák az égi világot kétfejű kígyóként leíró csillagászok vallásos tudását.

Beléptem a könyvtárba, egy olyan helyiségbe, ahol a kőfalakat királykékre festett kárpit fedi. A kőbe vájt szögletes ablak fényt vet a szövetre: a nyári napforduló idején hajnalban a nap közvetlenül beszórja sugarát, hogy jelezze a hajnali ismeretszerzés fontosságát, ahogy erre már őseink is utaltak. A polcokon sorakoznak a nagy könyvek, néhányukat soha ki sem nyitották – akkor készültek, amikor még bőségesen el voltak látva fügekéregpapírral, és az írnoknak nem kellett azért lopnia, hogy dolgozhasson ezen a könyvön.

Több mint ezer napkeltével ezelőtt a király megbízott, hogy tanítsam meg a hercegnek őseink bölcsességét, és segítsek neki megérteni az időt, ezt a soha véget nem érő körforgást, amely mindig önmagába tér vissza. Csak a múltra visszatekintve álmodhatunk a jövőről.

Szálló Füst, a herceg erős fiú, aki a Naptári ciklus teljes tizenkét fordulóját élte meg. Szeme és orra az apjáé, a királyé, ám ő nem bosszúálló, és amikor a madárral beléptem a könyvtárba, szemmel láthatóan éppen aggódott valamiért.

Megszólalt:

„Láttam Auxila feláldozását, tanárom. A téren láttam a lányát, Lángoló Tollat, akit kedvelek; az apját gyászolta. Meg tudod mondani, hogy hol lehet most?”

Ránéztem Kawilra, Szálló Füst szolgálójára, aki a tanítás idején mindig az ajtóban áll. Kawil jó szolga, és nagyon magas termetű. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé.

Nagyon szomorú lett volna elmagyarázni, hogy mi történik majd a lányokkal, Auxila lányaival, ezért csak annyit mondtam:

„Igen, Herceg, életben van, de ki kell zárnod a gondolataidból Lángoló Tollat, mivel számodra érinthetetlen. A tanulásra kell koncentrálnod.”

A fiú szomorúnak tűnt, de rámutatott a papagájra és megkérdezte:

„Ez micsoda, tanárom? Mit hoztál nekem?”

A szellemállatom nagyon barátságos, ezért kiengedtem a kalitkájából, hogy megmutassam a hercegnek. Ahogy a szellemállatokról beszélgettünk, elmagyaráztam, hogy az enyém ennek a papagájnak a képében jött hozzám, és a véremmel váltam eggyé vele. Ekkor a madár, az állati alakot öltött formám körberepülte a helyiséget, ami nagyon tetszett a fiúnak. Az engem is megtestesítő papagáj a plafonig repült, majd leereszkedett; körberöpködte a herceget, és megpihent a vállán.

Mondtam a hercegnek, hogy a szellemállatom megállt Kanuatabában, miközben a raj a nagy vándorlást teljesítette. Közöltem vele, hogy pár héten belül folytatjuk az utunkat, hogy megkeressük a földet, ahová madárőseink évezredeken keresztül visszatértek minden aratáskor.

Így szóltam a herceghez:

„Minden embernek túl kell lépnie a hétköznapi emberi léten, és erre az állati alakunkban vagyunk képesek.”

Szálló Füst állati alakja a jaguár, ahogy az a leendő királyokhoz illik. Figyeltem, miközben a madarat nézi, és azon tűnődik, hogy a papagáj miként jelenthet nekem hidat a túlsó világba. Nagyon sajnálom, hogy Szálló Füst talán sosem láthatja a szellemállatát. Szent jaguárból már alig maradt néhány.

Amikor befejeztük az állatszellemekről folytatott beszélgetést, a fiú hozzám fordult.

„Bölcs tanítóm, tudnod kell valamit. Apám, a király mondta, hogy én is a hadsereggel tarthatok, hogy harcoljak Kanuataba népének oldalán. Eljuthatunk Sakamilba, Ixtachalba és Laranamba, hogy ott harcoljunk, a sötétségbe beleolvadó reggeli csillag utasítása szerint. Az esti csillag nagy háborújára kerül sor. Büszke vagy most, bölcs tanítóm?”

Harag töltött el, és olyan szavakat mondtam, amelyek az életembe kerülhettek volna:

„Jártál már az utcákon és az üres piacokon, ahol semmi sincs az aszály miatt? Nehéz megfogalmazni Herceg, de a nép szenvedését a saját szemeddel látod. Még a hadsereg is éhezik, függetlenül attól, hogy milyen sózási technikát használnak. Aligha engedhetjük meg magunknak, hogy távoli földeken háborút viseljünk.”

De a fiú hirtelen felcsattant:

„Apám isteni jövendölést kapott, hogy meg kell indítanunk a csillagok által elrendelt háborút a távoli királyságok ellen! Hogyan mondhatsz mást, mint a csillagok? Úgy fogunk harcolni, ahogy az isteneink parancsolták! Harcolni fogok Kanuataba katonái oldalán.”

Megtört szívvel néztem a fiúra, és megszólaltam:

„Kanuataba minden emberének szívében láng ég, Herceg. De egy nap neked kell vezetned bennünket, és bizonyítanod kell a rátermettségedet. Tanulmányaid felénél jársz. Nem azért vagyok itt, hogy fúvócsövet vagy lasszót használó harcossá képezzelek, és meghalj a csatamezőn.”

A herceg kiszaladt a könyvtárból, és közben eltakarta a szeméből kibuggyanó könnyeket. Próbáltam visszahívni, de nem jött.

Arra számítottam, hogy a fiú szolgája, Kawil rögtön megindul a herceg után, de meglepetésemre nem mozdult, hanem beszélni kezdett:

„Visszahozom neked, írnok”

„Akkor hát, indulj!”

„Beszélhetek előbb, szent írnok? Auxilával kapcsolatban.”

Engedélyt adtam a szolgának.

Kawil elmondta, hogy a palota falain kívül üldögélt Auxila feláldozása után több éjszakával, amikor megpillantotta Hanibát, Auxila feleségét és a lányait.

„Imádkozni mentek az oltárhoz, ahol Auxilát feláldozták”, magyarázta.

Döbbenten hallottam a hírt. Minden nő tudja, hogy mit kell tennie, ha a férjét feláldozzák az oltáron. Haniba megsértette az isteneket, mert nem teljesítette a kötelességét. Kawil még elmondta, hogy követte a nőt egészen a szegénynegyedig, ahol lakik.

Ezek után már nem volt bennem kétség, hogy mit kell tennem.

Valakinek emlékeztetnie kellett Auxila feleségét a kötelességére. Itzamnaaj történelmünk során mindig úgy rendelkezett, hogy a feláldozott nemesek kötelessége, hogy méltó módon, öngyilkossággal kövessék férjüket. Auxila közeli barátom volt, testvérem, és a felesége többet érdemel a szegénynegyed borzalmainál.

Ha nem hallgat az istenek hívására, segítenem kell neki.

* * *

Amikor a reggeli csillag újra áthaladt a nagy égi skorpió legvörösebb részén, közember ruháját öltöttem magamra és bőrszandált húztam, hogy ne ismerjenek fel.

A szegénynegyedben él Kanuataba söpredéke, nők és férfiak, akiket jövendölések mentettek meg a haláltól, de a bűneik miatt száműzték őket a városból. Vannak itt tolvajok és házasságtörők, akik csak hajszál híján kerülték el a halált, kóbor kéregetők, akik csak az esti csillag kegyelméből élnek, bódító szereket fogyasztók, még olyanok is, akik állítólag a legnagyobb bűnösök, és az idők végeztéig kell bolyonganiuk a világban északról dél felé: akik buta módon csak azokat az isteneket imádják, akikről azt hiszik, hogy kedvelik őket.

Márványt vagy mészkövet nem pazarolnak a szegénynegyed épületeire, és ha elkapnak valakit a kőbányából, hogy mészkövet próbál becsempészni, azt halálra ítélik és kivégzik, tehát az épületek sárból és szalmából készülnek. Csak illegális üzelmek folynak – álomgombák árusítása, a szerencsejáték különböző formái, és amit a prostituáltak kínálnak.

Összekentem az arcom a könyvek készítésénél használt gipsszel szennyezett törülközővel. Kakaóbabot vittem magammal, és odaadtam őket az utcákon az asszonyoknak, hogy segítsenek eltalálni Hanibához. Ezek a nők mind a testüket kínálták a babokért cserébe, és teljesen zavarban voltak, amikor visszautasítottam őket. Beszélgettem egy öreg prostituálttal. Elküldött kétszáz lépés távolságra egy csomó fülkéhez, amelyeket azóta nem láttam, amióta fiatalemberként a szegény negyedben jártam, és elvesztettem a szüzességem.

Hallottam, hogy az egyik fülke mélyén egy nő nyöszörög. Bementem, és egy férfi volt Haniba testén, egy visszataszító férfi hatolt éppen belé. Haniba bemocskolta magát! Négy kakaómag héja sorakozott mellettük a földön, és szeretkezés közben nem hallották, ahogy lehajoltam, hogy ellenőrizzem a babokat. Két héjból hiányzott a kakaóbab. A férfi csalt.

Felemeltem egy ülőhelyül szolgáló, nagy követ a fülke sarkában, és a fejem fölé emeltem. Minden erőmmel földhöz vágtam. A férfi hirtelen rázuhant Auxila feleségére, aki felkiáltott, és nem értett semmit. Talán arra gondolt, hogy a követ maga Iztamnaaj küldte, hogy megbüntesse az engedetlensége miatt. De amikor levettem róla a férfit, és megpillantotta az arcom, elfordult. Haniba mélységes szégyent érzett. Az istenek előtt viszont nem lehet nagyobb szégyen annál, mint hogy még mindig köztünk él.

Megszólalt:

„Mindent elvettek tőlem, Paktul; a házamat, az összes ruhámat és Auxila javait.”

„Tudom, hogy miért vagy itt, és azért jöttem, hogy a lelkedre beszéljek, Haniba. Okosan kell viselkedned. A gyerekeid éheznek, mert senki nem veszi őket magához, amíg élsz.”

A nő sírt, és szinte levegőt is alig kapott:

„Nem engedelmeskedhetem az utasításnak, amíg meg nem győződtem arról, hogy a gyerekeim biztonságban vannak. Lángoló Toll lassan eléri a női kort, és valami öreg férfi kaparinthatja meg, aki hamvas lányt akar magának! Láthattad, maga Szálló Füst herceg is hogy néz rá. Akár királyné is lehetett volna, Paktul! A király már az eljegyzésüket fontolgatta. A herceg jó ember, és megérdemli a lányomat. De most, miután az apja megszégyenült, mindnyájan tudjuk, hogy nem lehet szó eljegyzésről. Milyen jó embernek kellene most Lángoló Toll? Bizonyára megértesz, Paktul. Ez a szégyen valószínűleg olyan, mint amilyet te is éreztél, amikor elhagyott az apád!”

Kísértést éreztem, hogy megüssem, amiért így beszél. De amikor megpillantottam a szomorúságot a szemében, képtelen voltam megütni. Hiszen már attól fogva ismertem, hogy Auxilával együtt voltunk gyerekek.

Megszólaltam:

„Keress egy elég hosszú indát, és a következő napkeltéig tekerd a nyakad köré! Büszkén kell felakasztanod magad, Haniba, hogy teljesítsd az isteneknek feláldozott nemesfeleségének a kötelességét.”

„De őt nem az isteneknek áldozták fel, Paktul. Egy király gyilkoltatta meg. Imix Jaguár rendelte el a halálát, mert Auxilában volt bátorság hogy ellene szóljon, és a király egy nem létező isten nevében áldozta fel! Ez az isten, Akabalam egész biztosan nem kérhette Auxila feláldozását, mivel még meg sem mutatta magát nekünk”

Nem szóltam semmit az új istennel kapcsolatos aggályaimról. Ahogy egy írnok nem kérdő jelezhet meg egy jövendölést, egy özvegy sem vonhatja kétségbe a király állítását.

Így szóltam hozzá:

„Mit tudhatsz a király és a feláldozott tanácsnoka közti beszélgetésről? Honnan tudod, hogy a király sosem fedte fel Akabalam kilétét?”

Haniba kezével eltakarta az arcát.

Mivel egyértelmű volt, hogy vét az istenek akarata ellen, nemes emberként kötelességem lett volna megölni őt.

De átéreztem a szomorúságát, és képtelen voltam megtenni.