HUSZONÖT

Már majdnem hat óra eltelt azóta, hogy Davies otthagyta Thane-t a kórház előtt, és Stanton ideges volt. Az ablakon át figyelte, ahogy felkel a nap, közben pedig várta, hogy a telefonja megtörje a csendet. Vagy bármi megtörje. A Venice Boulevard is túlságosan kihalt volt. Hallani szerette volna, hogy valamelyik árus rákiált a turistákra, ne fényképezzék őt, vagy hogy a szakállas gitáros, a sétány tiszteletbeli polgármestere játszik a hangszerén, miközben fel-le görkorcsolyázik. Vagy azt, hogy a Rém kopog az ajtaján.

– Szerintem egy kicsit aludnod kellene.

Davies egy pohár Jack Danielt nyújtott Stanton felé, de Stanton nem kérte. Valaminek azonban örült volna. Miért nem telefonált Thane? Az injekciókat már be kellett adnia. Megpróbálta felhívni a mobiltelefonján, de nem érte el. Los Angelesben mindig is voltak zavarok a rendszerben, de most végképp összeomlott. Ennek ellenére Thane kereshetett volna egy vezetékes telefont.

Végre megszólalt a készülék. Egy helyi számról hívták, amelyet nem ismert.

– Michaela?

– Emily vagyok.

Cavanagh. A francba!

– Miről van szó? – kérdezte, és mindent megtett, hogy ne keltsen gyanút.

– Azonnal el kell jönnöd hozzám az irányító központba, Gabe.

– Most éppen néhány különleges kísérletet végzünk – hazudta Stanton, és Daviesre pillantott. – Pár órán belül ott lehetek.

– Itt van az igazgató Los Angelesben, és beszélni akar veled – mondta Cavanagh. – Nem érdekel, hogy mit csinálsz éppen. Most kell idejönnöd.

Adam Kanuth, a CDC igazgatója a járvány kitörése óta Washingtonban és Atlantában volt; a távolléte majdnem mindenkinek feltűnt, a sajtót is beleértve. A támogatói azt mondták, hogy ügyesen foglalkozik az országban és most már az egész világon felbukkanó esetekkel. Az ócsárlói szerint azért kerülte Los Angelest, mert nem akarja kockáztatni, hogy megfertőződjön.

Ahogy Stanton kiszállt az autóból a CDC irányító központjánál, a levegőből hamu pergett. A HOLLYWOOD szó hatalmas betűi fölötti hegyekben tűz keletkezett, amely több száz hektárnyi területet pusztított el, és a városközponttól az óceánig füstfelhők terjengtek. Stanton minden igyekezetével azon volt, hogy összeszedje magát, mielőtt belép. Sosem kedvelte a CDC igazgatóját. Kanuth a gyógyszergyárak világából érkezett, és úgy beszélt a tudományról, mintha gazdasági kérdés lenne – a kereslet nyomán megjelenő kínálat. Most Kanuth kizárólag a karanténról akar beszélni. Hogyan kell megszervezni más városokban. Neki pedig úgy kell részt vennie a beszélgetésben, hogy még mindig semmi hír nincs Thane-től.

A hajdani posta épületében a CDC alkalmazottai golyóálló üvegablakok mögött dolgoztak, amelyek korábban rablók ellen védtek. A falakon nagyon régi, Ronald Reagant népszerűsítő plakátok lógtak. Egy tisztviselő bevezette Stantont a postamester irodájába.

Cavanagh az íróasztal előtti széken ült. Stanton észrevette, hogy a nő nem néz a szemébe. Az asztal mögött ült Kanuth – széles mellkasú, az ötvenes éveiben járó férfi, gyér ülő ősz hajjal és szakállal.

– Üdvözöljük Los Angelesben, igazgató úr.

Stanton számára nem volt szék. Kanuth közömbösen bólintott.

– Problémánk van, Gabe.

– Elhiszem.

– Küldött egy rezidenst a Presbiteriánus Kórházból, hogy egerekből kinyert antitestek injekcióját adja be páciensek egy csoportjának? A tiltásunk ellenére?

Stantonban meghűlt a vér.

– Hogy mi?

Cavanagh felállt.

– Két tucat injekciós tűt találtunk, amelyek egerekből kinyert antitestek oldatával voltak teli.

Észrevették, hogy Thane megpróbálja beadni az injekciókat?

– Hol van most Doktor Thane? – kérdezte Stanton óvatosan.

Kanuth Cavanagh-re nézett.

– Törött nyakkal találtak rá a lépcső alján. Amennyire meg lehet állapítani, az ütéstől halt meg.

Stanton sokk hatása alá került.

– Leesett a lépcsőn?

Cavanagh átható tekintettel ránézett.

– Egy páciens ölte meg.

– Hacsak nem akarja azt mondani, hogy a nő a saját akaratából végzett titkos antitest-próbát – mondta Kanuth –, fel kell tételeznem, hogy ezért maga a felelős.

Stanton becsukta a szemét és úgy látta maga előtt Thane arcát, mint amikor először ment el hozzá a Presbiteriánus Kórházba, mert a nő odaráncigálta, hogy nézzen meg egy pácienst, akit figyelmen kívül hagyhatott volna. Felidézte a tekintetét, hogy milyen volt, amikor megpillantotta a lakásban berendezett laboratóriumot; a gyors hajlandóságát, hogy segítsen, függetlenül attól, hogy mi történik a karrierjével. Kihallotta a reményt a hangjából, amikor elindult, hogy beadja az injekciót a kollégáinak.

– Én kértem meg, hogy adja be az antitesteket – suttogta végül.

– Engedélyt kellett volna kérnie, hogy egy kiválasztott csoporton kipróbálhassa őket – mondta Cavanagh. – Már elvittük az FDA vezetőjéhez, és egy nap sem kellett volna a jóváhagyás megadásához. Ellenőrzött körülmények között végezhettük volna a kísérletet. Most egy nő meghalt, mert maga úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a határozott utasításainkat.

Ezután Kanuth szólalt meg:

– Nem csak erről van szó, de ha az emberek megtudják – ami egész biztos –, azt fogják mondani, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. Az egész rohadt város okokat keres, hogy forronghasson, és maga most adott erre egy újabb jogcímet.

– Add át az azonosító kártyádat, és ne is próbálj visszamenni a Prion Központba vagy a CDC bármi más egységébe – mondta Cavanagh. Hangjából megvetés érződött.

– Ki van rúgva, Doktor Stanton – mondta Kanuth.