HAT

A Presbiteriánus Kórház előtt összesereglett újságírók tömegét látva Chel a korábbinál is feszültebb lett. Az orvos, akivel telefonon beszélt, azt mondta, hogy az eset nagyon bizalmas, és ő ezt egyáltalán nem bánta. A szerepe most eléggé komplikált, és minél kisebb figyelmet kap, annál jobb. Ennek ellenére világos volt, hogy valami komoly sajtószenzációról van szó; a parkolóban mindenütt rádiós és televíziós társaságok emberei, kamerák és riporterek hemzsegtek.

Az autójában ült és az esélyeket latolgatta, hogy a sajtó jelenlétének lehet-e bármi köze ahhoz, amiért most ő is itt van. Ha bemegy, és kiderül, hogy kapcsolat áll fenn a beteg ember és a könyv között, igen nagy bajba kerülhet. De ha nem megy be, sosem tudja meg, hogy egy beteg bennszülött miért ismételgeti a kódex maja nevét egy nappal azután, hogy Gutierrez felbukkant népe történelmének bizonyára legfontosabb dokumentumával.

Tíz perccel később Chel a páciens szobájában állt a kórház hatodik emeletén Dr. Thane mellett, és meg is feledkezett arról, ami korábban nyugtalanította. A beteg ágya fölé hajoltak és figyelték a férfit, aki nagyon izzadt, és akinek kétséget kizáróan fájdalmai voltak. Chel nem tudta, hogyan került oda a beteg, de idegen helyen meghalni, távol az otthontól a sorscsapások egyik legrosszabbika.

– Meg kell tudnunk a nevét, hogy mióta él az Egyesült Államokban, és mikor betegedett meg – sorolta Thane. – És mindent, amit még elmondhat. Bármilyen részlet fontos lehet.

Chel újra John Doe-ra nézett.

– Rajawxik chew… mormolta a férfi qu’iche nyelven.

– Tudunk neki vizet adni? – kérdezte Chel Thane-t.

Thane az intravénás csövekre mutatott.

– Ebben a pillanatban több nedvesség van benne, mint bennem.

– Azt mondja, hogy szomjas.

Az orvos felvette a korsót John Doe tálcájáról, a csaphoz vitte, majd vizet töltött a beteg poharába. A férfi két kézzel megragadta, és felhajtotta a vizet.

– Biztonságos közel menni hozzá? – kérdezte Chel.

– Nem fertőző – felelte Thane. – A betegség szennyezett hússal terjed. Csak azért van rajtunk maszk, hogy ne kaphasson tőlünk újabb fertőzést, mivel az immunrendszere nagyon gyenge.

Chel meghúzta az arcát fedő maszk szíját, és közelebb lépett. Valószínűtlennek tűnt, hogy a férfi árusként dolgozott, ugyanis a guatemalai utak mentén a portékájukat turistáknak kínáló maják valamennyire megtanultak spanyolul. Tetoválások és a bőrön átszúrt tűk sem voltak rajta, tehát nem lehet sámán vagy varázsló. A tenyere viszont kérges volt, és a bőr mindegyik ujja tövénél megkeményedett, egészen a hüvelykujjáig. Ez a bozótvágó kés használatára utalt, annak a szerszámnak a forgatására, amellyel az indigenák az erdőt irtják a talajműveléshez. A tolvajok is ennek segítségével keresnek romokat az őserdőben.

Elképzelhető, hogy azt az embert nézi, aki megtalálta a kódexet?

Thane megszólalt:

– Rendben van, kezdjük a nevével.

– Mi a családod neve, testvér? – kérdezte Chel a férfit. – Én Manu vagyok – mondta. – A keresztnevem Chel. Téged hogy hívnak?

– Rapapem Volcy – hangzott a rekedt suttogás.

A rapapem menekülést jelent, a Volcy pedig gyakori vezetéknév. A páciens tájszólása alapján Chel úgy vélte, hogy Petén déli részéről származhat.

– A családom Peténből való – mondta. – A tiéd is?

Volcy nem felelt. Chel megpróbált másképp fogalmazni, de a férfi néma maradt.

– Mikor érkezett az Egyesült Államokba? – kérdezte Thane.

Chel lefordította a kérdést.

– Hat napkeltével ezelőtt.

Thane meglepettnek tűnt.

– Csak hat napja?

Chel ismét Volcyra nézett.

– Átjöttél Mexikón?

A férfi kissé fészkelődött az ágyán, de nem felelt, viszont lehunyta a szemét.

– Vúzs – mondta újra.

– Mit mond? – kérdezte Thane. – Vúzs, ugye? Ez mit jelent? Minden lehetséges írásmód szerint utánanéztem, de megfejtést nem találtam rá.

– Ez a v-u-d-zs egyik nyelvjárása.

– Mit jelent?

– A Qu'iche szó a Popol Vuh, a népünk eredetét leíró szent eposz megjelölésére – felelte Chel. – Tudja, hogy beteg, és bizonyára vigaszt vár a könyvtől.

– Azt szeretné, hogy hozzunk be neki egyet?

Chel benyúlt a táskájába, kihúzta a szent könyv egyik megkopott példányát, és rátette az éjjeliszekrényre.

– Mint amikor egy keresztény Bibliát kér.

Egyetlen indigena sem mondaná a vudzs szót – amelyet a maják az ősi könyvek megnevezésére használnak – a Popol Vuh teljes neve helyett, de Chel tudta, hogy ez a pontatlanság ott senkinek sem fog feltűnni.

– Nézzük meg, hogy tud-e valamit mondani a megbetegedéséről – javasolta Thane. – Kérdezze meg, hogy emlékszik-e rá, amikor először volt alvásproblémája.

Chel lefordította az orvos kérdéseit qu’iche nyelvre. Volcy résnyire kinyitotta a szemét.

– A dzsungelben – mondta.

Chel zavartan pislogott.

– A dzsungelben voltál beteg?

A férfi bólintott.

– Beteg voltál, amikor ebbe az országba jöttél, Volcy?

– Amikor ide jöttem, már három napkelte óta nem aludtam.

– Guatemalában betegedett meg? – kérdezte Thane.

– Biztos benne, hogy ezt mondta?

Chel bólintott.

– Miért? Ez milyen szempontból fontos?

– Abból, hogy… most több helyre is telefonálnom kell.

Chel rátette a kezét a Volcy nyaka és válla közötti bemélyedésre. A módszert még az anyja használta, amikor Chel kislány volt, hogy megnyugtassa egy-egy rémálom vagy kellemetlen élmény után; a nagymamája is ugyanezt tette az anyjával. Ahogy Chel előre-hátra mozgatta a kezét, érezte, hogy Volcy testében csökken a feszültség. Nem tudta, hogy az orvos meddig lesz távol. Ez volt számára az adott lehetőség.

– Mondd, testvér – suttogta. – Miért jöttél el Peténből?

Volcy megszólalt:

– Che’qriqa’ ali Janotha.

Segíts megtalálni Janothát!

– Kérlek – folytatta a beteg. – Vissza kell jutnom a feleségemhez és a lányomhoz.

Chel közelebb hajolt.

– Van lányod?

– Most született – mondta a férfi. – Sama. Janotha most egyedül van vele.

Chel tudta, hogy a sors kis fintorával akár ő is lehetne Janotha helyében, és most egy pálmatetős házban várná haza a férjét újszülött gyerekével, és nézné a tetőről lelógó üres függőágyat. Valahol Guatemalában Janotha a tűzhelyen éppen tortillât süt, és azzal nyugtatja a csecsemőt, hogy az apja hamarosan hazatér.

Volcy figyelme láthatóan hol erősödött, hol csökkent, de Chel úgy döntött, hogy kihasználja a helyzetet.

– Ismered az ősi könyvet, testvér?

A férfi hirtelen úgy tekintett rá, mint ahogy addig sohasem.

– Láttam a vudzsot, testvér – folytatta Chel. – Beszélnél róla?

Volcy rámeredt.

– Azt tettem, amit bármelyik férfi megtenne a családjáért.

– Mit tettél a családodért? – kérdezte a nő. – Eladtad a könyvet?

– Már darabokra hullott szét – suttogta a beteg. – A templom padlóján hevert… sok ezer napon át száradt.

Tehát Chelnek igaza volt: az előtte fekvő férfi a tolvaj.

A guatemalai nehéz helyzet miatt a Volcyhoz hasonló indigenáknak – kétkezi munkásoknak – nincs sok lehetőségük a boldogulásra. Mégis, ez az ember minden kilátástalanság ellenére talált egy templomot és benne egy könyvet, amelyről tudta, hogy Amerikában vagyont fog érni. Az egészben a leghihetetlenebb, hogy neki magának sikerült idáig elhoznia.

– Testvér, az Egyesült Államokba hoztad a könyvet, hogy eladd?

– Je – felelte Volcy. Igen.

Chel hátrapillantott, hogy meggyőződjön, továbbra is egyedül van-e, és csak utána kérdezte meg:

– Hector Gutierreznek adtad el?

Volcy nem felelt.

– Mondd csak – folytatta Chel, és új taktikát alkalmazott. Az arcára tette az ujját. – Egy olyan embernek adtad el, akinek vörös folt van az arcán? Rögtön a szakálla mellett?

A páciens bólintott.

– Itt találkoztál vele, vagy Peténben?

Volcy lemutatott a padlóra, az idegen földre, ahol kétségtelenül meg fog halni. Megtalálta a sírkamrát, ellopta a könyvet, sikerült eljutnia idáig, és valahogy összeakadt Gutierrezzel. Egy hét múlva a könyv Chel laboratóriumában volt, a Getty épületében.

– Testvér, hol van ez a templom? Nagyon sok jót jelentene a népünknek, ha megmondanád, hogy hol van a templom.

A válasz helyett Volcy az éjjeliszekrény felé fordult, és vadul hadonászva mindenáron el akarta érni a vizeskancsót. A telefon és az ébresztőóra leesett a földre. Megragadta a kancsót, majd kiitta belőle a maradék vizet. Chel hirtelen hátralépett, és feldöntötte a székét.

Amikor Volcy befejezte az ivást, Chel megfogta a takaró szélét, majd megtörölte vele a férfi arcát. Tudta, hogy kevés ideje van a szükséges válaszok megszerzésére. A beteg ismét nyugodt volt, ezért Chel folytatta a kérdések sorát.

– Meg tudod mondani, hogy Janotha hol lakik? Melyik faluban éltek? Üzenetet küldhetünk a családodnak, hogy itt vagy.

A templom nem lehet messze a férfi otthonától.

Úgy tűnt, hogy Volcy zavarban van.

– Kit küldötök oda?

– Sok guatemalai van a maja Fraternidad gyülekezetben. Megígérhetem, hogy valaki egész biztos eltalál a faludba.

– Fraternidad?

– Ez a mi templomunk – felelte Chel. – Ahol a maják imádkoznak Los Angelesben.

Volcy szemében bizalmatlanság tükröződött.

– Ez spanyol név. A ladinókkal együtt imádkoztok?

– Nem – mondta Chel. A Fraternidad biztonságos hely az indigenáknak az imádkozáshoz.

– Semmit nem mondok a ladinóknak.

Chel hibát követett el. A fraternidad testvériséget jelent spanyolul. Los Angelesben a spanyolok, maják és angolok keveredése teljesen megszokott. De ahonnan Volcy jött, ott el sem lehetne képzelni maja templomot ilyen elnevezéssel.

– A Fraternidad nem tudhatja meg – folytatta Volcy. – Sosem fogom odavezetni a ladinókat Janothához és Samához. …Ajwaral vagy.

A szónak nincs angol megfelelője. Szó szerint azt jelenti, Ide tartozol. Volcy viszont lenézően említette. Chel olyan faluban született, mint az övé, és egész életét az őseik tanulmányozásának szentelte, a Volcyhoz hasonlók számára azonban mindig is idegen lesz.

– Dr. Manu? – szólalt meg mögötte egy hang.

Megfordult, és egy fehér kabátos alak állt az ajtóban.

– Gabriel Stanton vagyok.

Chel kiment az új orvossal a maszkot viselő biztonsági őr mellett a folyosóra. A doktor hangja kifejezetten határozott volt, magas termete tekintélyt parancsoló külsőt kölcsönzött neki. Mennyi ideje lehetett már ott? Megérezte vajon, hogy a Volcyval folytatott beszélgetés milyen kényelmetlen irányt vett?

Stanton megfordult.

– Tehát Mr. Volcy azt állítja, hogy már akkor beteg volt, mielőtt az Egyesült Államokba jött volna?

– Ezt mondta nekem.

– Biztosan kell tudnunk – folytatta Stanton. – Itt, Los Angelesben kerestük a betegség forrását. Ha igaz, amit mond, akkor inkább Guatemalában kell vizsgálódnunk. Megmondta, hogy az ország melyik részéről jött?

– Az akcentusa alapján feltételezem, hogy Peténből. Ez a legnagyobb tartomány – az állam ottani megfelelője. A falujáról azonban semmit nem tudtam meg. És azt sem mondja el, hogy miképp jutott az Egyesült Államokba.

– Akárhogy is van – jegyezte meg Stanton –, most már a guatemalai húst gyanúsíthatjuk. És ha egy kis bennszülött faluból jött, ott juthatott hozzá ahhoz a húshoz. Ahogy hallottam, több ezer hektár trópusi erdőt vágtak ki, hogy teheneket tenyészthessenek azon a vidéken. Jól tudom?

Chel bólintott. A bizonyosság lenyűgöző volt, a férfi pedig kifejezetten okos, még ha olykor kicsit ijesztő is.

– Volcy bármelyik tehenészeti farmról kaphatott szennyezett húst – állapította meg Stanton. – Tudnunk kell, hogy milyen húsokat evett a tünetek jelentkezése előtt. Amennyire csak vissza tud emlékezni. Főként marhahúst, de lehet csirke- vagy disznóhús is, bármi.

– A falusiak egyetlen étkezés során fél tucat különböző állat húsából ehetnek.

Úgy tűnt, hogy Dr. Stanton figyelmesen vizsgálgatja. Észrevette, hogy az orvos szemüvege ferdén áll, és akaratlanul is kísértést érzett, hogy megigazítsa. A férfi legalább harminc centivel magasabb volt nála, ezért erősen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Azt akarom, hogy rávegye: a lehető legmélyebbre ásson le a memóriájában – mondta Stanton.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Elmesélte, hogy mit csinál itt? Munkát akart keresni?

– Nem – hazudta Chel. – Nem mondta meg. A beszélgetés végére már gyakran alábbhagyott a figyelme, és nemigen válaszolt a kérdéseimre.

– Ilyen álmatlanság mellett az emberek figyelme percenként erősödhet és gyengülhet. Próbálkozzunk más módon!

Bent a szobában Volcy most csukott szemmel feküdt, és nehezen lélegzett. Chel félt, hogyan fog majd reagálni, amikor meglátja őt, és a másodperc töredékéig az is megfordult a fejében, hogy elmondja Stantonnak az igazságot – beszámol a kódexről, és hogy Volcy miképp kapcsolódik hozzá.

Végül azonban nem tette. Túlságosan aggódott, hogy az ICE vagy a Getty megtudja. Túlságosan félt, hogy mindent elveszíthet, amiért dolgozott, és még a kódexet is elvesztheti.

– Alzheimertől tudjuk, hogy az ilyen agykárosodás nyomán a páciensek jobban reagálhatnak kérdésekre, ha vannak indító jelek – mondta Stanton. – Fontos, hogy egyszerre csak egy lépést tegyünk, és kérdésről kérdésre vezessük őket.

Volcy kinyitotta a szemét és Stantonra nézett, mielőtt újra Chelre pillantott volna. Amikor tekintetük találkozott, Chel arra készült, hogy a férfi ellenséges érzései a felszínre törnek.

De semmi ilyen nem történt.

– Kezdje a nevével! – javasolta Stanton.

– Ismerjük a nevét.

– Pontosan. Mondja neki: „A neved Volcy”.

Chel a pácienshez fordult.

– At, Volcy ri’ab’i.

Amikor a beteg semmit nem szólt, megismételte.

– At, Volcy ri’ab’i.

– In, Volcy ri nub’i – szólalt meg végre a férfi. A nevem Volcy. Semmi ellenségesség nem volt a hangjában. Mintha el is feledkezett volna a Fraternidaddal kapcsolatos nézeteltérésről.

– Megértette – suttogta Chel.

– Most kérdezze meg: „A szüleid is Volcynak hívtak?”

– A szüleim Merésznek hívtak.

– Folytassa! – kérte Stanton. – Kérdezze meg, hogy miért.

Chel újabb kérdéseket tett fel, és minden egyes válasznál meglepődött azon, hogy Volcy tekintete miként lesz egyre tisztább, értelmesebb.

– Miért hívtak Merésznek?

– Mert mindig meg mertem tenni azt, amit a fiúk többsége nem.

– Mit nem mert megtenni a többi fiú?

– Olyan bátran bemenni a dzsungelbe, mint én.

– Amikor szinte gyerekként, félelmet nem ismerve bevetted magad a dzsungelbe, hogyan sikerült életben maradnod?

– Az istenek akaratából.

– Az istenek vigyáztak rád a dzsungelben, amikor még gyerek voltál?

– Megvédtek, amíg felnőtt férfiként meg nem sértettem őket.

– Mi történt, amikor felnőttként már nem vigyáztak rád?

– A dzsungelben nem hagyták, hogy eljussak a másik oldalra.

– A másik oldalra, az alvás birodalmába?

– Nem engedték, hogy a lelkem megpihenjen, hogy erőt gyűjtsön az álmok talaján.

Chel abbahagyta a kérdezősködést. Biztos akart lenni abban, hogy jól hallotta az elmondottakat, és közelebb hajolt.

– Volcy. Azóta nem tudsz bejutni az álmok birodalmába, amióta a dzsungelben voltál? Amióta megtaláltad az ősi könyvet?

A beteg bólintott.

– Miről van szó? – kérdezte Stanton.

Chel nem figyelt rá. Meg kellett tudnia a választ.

– Hol volt a templom a dzsungelben? – kérdezte Volcyt.

A férfi azonban újra hallgatásba burkolódzott.

Stanton hangja türelmetlenül csengett, amikor megszólalt.

– Miért nem válaszol? Mit kérdezett tőle?

– Azt mondta, hogy az őserdőben lett beteg – felelte Chel.

– Miért volt a dzsungelben? Ott lakott?

– Nem. – Chel itt egy pillanatnyi szünetet tartott. – Azért volt ott, hogy meditáljon. Azt mondja, hogy a rituálé alatt tapasztalta először az álmatlanságot.

– Biztos benne?

– Az vagyok.

Számít valamit, hogy hazudott az őserdőben töltött időszakkal kapcsolatban? Teljesen mindegy, hogy a férfi a könyvért ment, vagy azért, hogy meditációt végezzen; akárhogy is történt, megbetegedett.

– Majd távozott a dzsungelból és északra jött?

– Minden bizonnyal igen.

– Miért jött át a határon?

– Nem mondta.

– Vannak marhatenyésztő telepek a dzsungel közelében, ahol… meditációt folytatott?

– Nem tudom, hogy Petén melyik részéről van szó – felelte Chel az igazságnak megfelelően. – A hegyek között mindenütt foglalkoznak marhatenyésztéssel.

– Mit evett az őserdőben végzett szertartás során? – kérdezte Stanton.

– Bármit, amit talált, vagy fogott.

– Tehát a szabadban, a dzsungelben élt, esetleg valamelyik marhatenyésztő farmja mellett. Ott volt három hétig, miközben valamit ennie kellett. Akár el is határozhatta, hogy megöli az egyik tehenet.

– Ez valóban elképzelhető.

Stanton az ilyenfajta kérdésekre volt kíváncsi továbbra is, a szavak egymáshoz kapcsolására. Chel újabb kérdéseket tett fel, ám gondosan került minden beszélgetést arra vonatkozóan, hogy miért is ment Volcy a dzsungelbe.

– Tehén húsát etted a dzsungelben?

– Nem volt ott tehén, hogy meg lehessen enni a húsát.

– Csirke húsát etted a dzsungelben?

– Miféle csirkét lehetne találni a vadonban?

– Szarvasok vannak a dzsungelben. Fogyasztottál szarvashúst?

– Szarvas húsát soha nem készítettem el a tűzhelyen.

– Amikor a vadonban éltél, vittél tűzhelyt, hogy főzzél raja?

– A tűzhelyen csak tortillát sütöttünk.

– Húst is készítettetek a tűzhelyen a falutokban?

– Chuyum-thul nem engedi meg hús készítését a tűzhelyen. Én is Chuyum-thul vagyok, aki az égből figyeli az őserdőt, és aki születésem óta irányítja lépteim.

Chuyum-thul egyfajta sólyom, és bizonyára Volcy lelkének jelképes állatfigurája; Chel tudta, hogy a falu sámánja választhatta számára szimbólumként. A wayob szimbolizálja az embert: a bátor férfi, mint például a király, jaguár; a mókás ember visító majom; a lassú pedig teknősbéka. Mind az ősök, mind a ma élő maják számára az ember átveheti a wayob szerepét, és Volcy most éppen ezen az úton haladt.

– Én Pape vagyok, a tigriscsíkos lepke – jelentette ki Chel. – Emberi alakom mindennap megfelel a wayob feltételeinek. Chuyum-thul tudja, hogy tisztelted, amikor betartottad az utasítását, hogy mit szabad főzni a tűzhelyen és mit nem.

– Tizenkét hónapon keresztül betartottam az utasítását – magyarázta Volcy, és a tekintete ismét elhomályosult, amikor észlelte, hogy a nő megérti. – Megmutatta nekem a dzsungel állatainak a lelkét, és azt is, hogy miképp figyeli őket. Azt is mondta, hogy embernek nem szabad őket elpusztítani.

Stanton itt közbevágott.

– Mit mond?

Chel megint csak figyelmen kívül hagyta a kérdést. Újra élvezi Volcy bizalmát, és meg kell tudni a kérdéseire a választ, mielőtt a férfi figyelme lankadni kezd.

– A sólyom vezetett a nagy templomhoz, ahhoz a helyhez, ahol gondoskodhattál a családodról? – kérdezte. – Janotháról és Samáról?

– A beteg lassan bólintott.

– Milyen messze van a falutól az a templom, ahová Chuyum-thul vezetett?

– Háromnapi járás.

– Melyik irányban?

A férfi nem felelt.

– Meg kell mondanod… kérlek, áruld el, hogy melyik irányba mentél három teljes napon át.

Volcy ismét némaságba burkolódzott.

Chel csalódott volt, így más módszerrel próbálkozott.

– Tizenkét hónapon keresztül betartottad Chuyum-thul utasítását? Miből állt mindez?

– Azt parancsolta, hogy tizenkét hónapon keresztül csak a legelemibb táplálkozást folytassam, és akkor segít, hogy a faluba ragyogást vihessek – felelte Volcy. – Utána pedig elvezetett a templomhoz.

Ezt hallva Chel zavarba jött. Csak a legelemibb táplálkozás tizenkét hónapon keresztül?

Mit jelenthet ez?

A legelemibb táplálkozás olyan gyakorlat, amely az ősökig nyúlik vissza, amikor a sámánok elvonulnak a barlangjaikba, hogy az istenekkel értekezzenek – ilyenkor hónapokon át csak vizet és gyümölcsöt vesznek magukhoz.

– A legelemibb táplálkozást folytattad tizenkét hónapon keresztül, testvér? – kérdezte Chel Volcytól, jól érthetően. – És megtartottad az esküdet?

A férfi bólintott.

– Mi a fenét mond? – vágott közbe Stanton.

Chel odafordult hozzá.

– Ugye, azt mondta, hogy a fertőzés hústól származik?

– Minden nem-genetikai prionbetegség hústól származik, és ezért kell tudnom, hogy milyen húst evett a páciens. Amennyire csak vissza tud emlékezni.

– Mostanában nem evett húst.

– Mit mond?

– Csak a legelemibb táplálkozást folytatta. Népünk számára ez a húsmentes étkezést jelenti.

– Az lehetetlen.

– Pedig így van – felelte Chel. – Az elmúlt év során végig vegetáriánus volt.