HUSZONNÉGY

– Kétezer napkelte – mondta Rolando. – Majdnem hat év. Pusztító aszály.

Chel és Victor társaságában állt a kódex öt frissen rekonstruált és megfejtett lapja fölött. Chel újra Paktul megállapítását figyelte a huszonnyolcadik oldalon: Néhány kukoricacső nagyra megnő még egy olyan hosszú és borzalmas aszály idején is, mint a mienk, amely közel kétezer napkelte óta tart.

– Egyetértesz velem? – kérdezte Rolando Victort, aki a Getty laboratóriumában ült és a fordítás egyik példányát tanulmányozta, miközben teát kortyolgatott.

Az előző este, amikor Chel visszatért a templomból, ahol meglátogatta az anyját, Victorral akarta megosztani a csalódottság érzését, mert biztos volt benne, hogy egyedül csak ő értheti meg. Victor azonban csak jóval éjfél után tért vissza a tudományos folyóiratok titokzatos készletéhez tett eredménytelen útjáról. Addigra Chel gyorsan lezuhanyozott a Getty Conservation Institute épületében, lemosta magáról a Ha’anával folytatott beszélgetés utolsó nyomait, és újra belevetette magát a munkába.

– A király nem sokat segített – mondta Victor. – De valóban úgy tűnik, hogy rettenetes aszály volt, és az lehetett az elsődleges ok.

Egy normális világban a hír egész pályafutásuk legfontosabb felfedezése lehetett volna. A szárazföld belsejében megbúvó, klasszikus városokban a maják legfeljebb tizennyolc hónapra elegendő vizet tudtak tárolni. Egy hat évig tartó aszályt igazoló bizonyíték még Chel legmakacsabb kollégáit is meggyőzné, hogy a pusztulást valóban az idézte elő, amit már évek óta bizonygatott.

A világ azonban már nem működött normálisan. Most a kódex és az elveszett város közötti összefüggés számított, amit minden lefordított szövegrész megerősített. Nyilvánvaló volt, hogy Paktul megvédte a két kislányt, amikor befogadta őket, és szinte egyértelműnek tűnt, hogy feleségül is vette őket. Rolando elmélete, hogy ők alkothatták az Ősi triót, egyre hihetőbbnek tűnt.

Noha a felfedezések nagy jelentőségűek voltak, még mindig nem tudtak rájönni arra, hogy pontosan hol lehet az elveszett város, vagy Volcey hol betegedhetett meg. Szerencsére már többet tudtak a titokzatos Akabalam-ábráról, amely annyira gátolta a szöveg megfejtésének folyamatát. Az írnok leírása alapján, miszerint a rovarok úgy néztek ki, mintha az istenekhez imádkoztak volna, Chel, Rolando és Victor egyetértett, hogy imádkozó sáskákról lehet szó. A sáskák a maják területén gyakoriak voltak. És az írnok kétsége ellenére, hogy miért kellene imádni őket, Chel tudta, hogy a maják időnként magasztalták a rovarokat, és isteneket teremtettek tiszteletükre.

Egy darab azonban még hiányzott. Harminckét fakéreg-oldal már majdnem teljesen elkészült, de még a kis szünet után is, az ábra tízszer vagy tizenegyszer bukkant fel egyetlen lapon a legmeglepőbb, legfurcsább formában. Amikor Chel az imádkozó sáska vagy az imádkozósáska-isten szavakat helyettesítette be mindenhová, ahol az Akabalam szót látták, a szövegnek még akkor sem volt sok értelme. A korábbi részekben az ábra az új isten nevére utalt. Az utolsó oldalakon azonban úgy tűnt, mintha Paktul valami cselekvés megjelölésére használná.

– Valami belülről fakadó dolognak kellett lenni számukra, nem? – kérdezte Rolando. – Mint ahogy a méhek az édeset szimbolizálják.

– Vagy, ahogy a Hunab Ku az átalakulás kifejezésére használható – tette hozzá Victor, a lepkeistenre utalva.

Kint furcsa, erős hang hallatszott, mire mind felriadtak, és Chel az ablakhoz sietett. Az utolsó két nap során, a könnyű zsákmány reményében, fosztogatók autóval megpróbáltak feljutni a Gettyhez. Visszafordultak azonban, amikor meglátták, hogy a biztonsági szolgálat még mindig őrzi a területet.

– Minden rendben van? – kérdezte Rolando.

Az éjszaka sötétjében nem lehetett messzire látni.

– Úgy gondolom – felelte Chel.

– Akkor… hát? – kérdezte a férfi, ahogy a kolléganője visszafordult. – A király azért teremti meg ezt az új istent, mert az imádkozó sáskák ájtatosnak tűnnek?

– Az aszály bizonyára számos kételyt ébresztett az emberekben – mondta Chel. – Talán azt hitte, hogy az új isten ösztönzést adhat nekik.

Odament az üvegtárlóhoz, amelyben az utolsó oldalak egyikéből részben összeállított töredékek voltak, és gondolatban elkezdte elvégezni a behelyettesítést:

A király talán azért szólít fel [ájtatosságra], mert az esőért elmondott imája hiábavalónak bizonyult, és tudja, hogy nem lesz eső. De az ilyen találomra kigondolt [ájtatosság] nem okoz majd káoszt az emberek között, még azoknál is, akik félnek az istenektől? Kanuataba népe teljes joggal fél [az ájtatosságtól], a legnagyobb vétségtől, mint ahogy én is félek tőle, még akkor is, ha maga a király rendeli el!

– Ennek így nincs értelme – mondta Chel a férfiaknak. – Miért ijedt volna meg az írnok annyira az ájtatosságtól? És miért lenne vétség?

Chel újra az oldalakat nézegette, és számításba vette a különböző lehetőségeket.

– Mi a helyzet a műholdakkal? – kérdezte Rolando. Stantonnak köszönhetően a CDC a NASA több tucat műholdját már egy napja a Kiaqix körüli területre fordította, hogy romokat keressenek a dzsungelben.

Amikor Chel távozott az anyjától, először Stantont hívta fel. Megelégedettséggel töltötte el, hogy elmondhatja, apja unokatestvére, Chiam is éppen úgy számolt be az elveszett városról, mint Paktul a kódexben. Az orvos feszülten figyelt, és ezúttal semmiféle kétely nem érződött a hangjában. Mindössze annyit mondott:

– Lássunk neki!

Azóta nem hallott ugyan Stantonról, de folyamatosan figyelt a telefonjára. A férfi csapatából valaki érintkezésbe fog lépni vele, mihelyt felbukkan valamilyen kép, amelyhez az szakértelmük kell, és remélte, hogy maga Stanton lesz az.

– A műholdak egyenként napi ezer felvételt tudnak készíteni – jegyezte meg, és egy egész csapat foglalkozik a képek elemzésével.

Victor közbeszólt:

– Most már csak imádkoznunk kell, hogy Kanuataba is egy újabb Oxpemul legyen.

Az 1980-as években műholdas felvételek készültek két templom csúcsáról; látni lehetett, ahogy kibukkannak a levelek közül egy jelentős mexikói régészeti terület közelében, minek következtében egy nagyobb ősi várost lehetett felfedezni.

– Ez most az esős évszak, és állandóan felhők takarják Kiaqix környékét – emlékeztette Chel a férfiakat. – A fák mindent eltakarhatnak. Olyan épületekről beszélünk, amelyek már ezer évnél is régebbiek, és bizonyára omladoznak. Arról nem is beszélve, hogy évszázadok óta még nem bukkant rájuk senki.

– Épp ezért kell a kéziratra koncentrálnunk – mondta Victor.

Nem töltötte el örömmel, hogy a VFI áldozatai mennyire szenvednek, vagy az, hogy mennyivel többen fognak még megfertőződni. Borzalommal hallotta, hogy gyerekek is áldozatul esnek a betegségnek, vagy hogy az emberek miként fordulnak egymás ellen Los Angeles utcáin. Mindezek ellenére, ahogy Victor tanúja lehetett a részvénypiacok összeomlásának, és látta az üres élelmiszerüzleteket, önkéntelenül is önmaga igazolását érezte. Kollégái korábban gúnyolódtak rajta. A családja elhagyta. Egészen a járvány kitöréséig ő is kételkedett, hogy vajon a Végzetben hívő többi emberrel együtt nem téved-e, mint a Millerita mozgalom tagjaitól az Y2K hívekig bezárólag oly sokan mások… mint minden más csoport, mely hitt benne, hogy a világ megérett egy jelentős változásra.

Nem sokkal déli tizenkettő után a csapat feloszlott, hogy mindenki a maga módszerével folytassa az Akabalam-kérdés vizsgálatát. Chel visszavonult gondolkodni a laboratórium melletti irodájába, Rolando pedig egy másik épületbe ment át, ahol építkezéshez használt szerszámok és eszközök voltak, így Victor egyedül maradt a helyiségben. Megállt a lapok mellett, és azt nézegette, amelyiken Paktul a tizenharmadik ciklusra hivatkozik. Felemelte az üvegkazettát a helyéről, és a súlyát méregette – talán hét-nyolc kiló –, de egy ember egyszerre kettőt vagy hármat is el tud vinni.

Ahogy Victor a kezében tartotta a kódex egy részét, hihetetlen erőt érzett. Kisfiúként még egy zsinagógában hallotta a történetet, hogy a rabbik miképp vetették rá magukat a Tóra-tekercsekre, amikor a rómaiak elpusztították a jeruzsálemi második templomot. A rabbik azt gondolták, a zsidó nép nem maradhat fenn az írott Szó nélkül, és életüket adták, hogy megvédjék a tekercseket. Victor úgy érezte, hogy végre megérti, miért képesek egyesek olyan nagy áldozatot hozni egy könyvért.

– Mit csinálsz?

Megdermedt Rolando hangjától. Mit keres itt máris? Victor óvatosan visszarakta az oldalt, és úgy tett, mintha a kazetta elhelyezésén igazítana valamit.

– Néhány üveg elmozdult – mondta –, és attól tartottam, hogy összekuszálhatják a részeket.

Rolando odament hozzá a világítóasztalhoz.

– Köszönöm a segítséget, de jobb lesz, ha rám hagyod az oldalakat. Rendben?

Victor lejjebb engedte az asztalt, és úgy tett, mintha az utolsó rész darabjait vizsgálgatná. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy túl gyorsan visszavonul. Rolando elégedett volt azzal, amit meg akart nézni, és a laboratórium vége felé tartott. Azután Victor kopogást hallott Chel irodájának az ajtaján, majd az ajtó becsukódott.

Gyanított valamit Rolando? Victor a lehető legnagyobb fesztelenséggel ült le az egyik laboratóriumi asztalhoz. Gondolkodott, hogy mit mondjon, ha esetleg Rolando kérdőre vonja.

Pár perccel később újra hallotta, hogy Chel ajtaja kinyílik, és a nő puha léptekkel bemegy a laboratóriumba. Mögötte állt meg. Victor nem mozdult.

– Beszélhetek veled? – kérdezte Chel.

– Természetesen. Miről van szó?

A nő leült az egyik asztalhoz.

– Éppen most hívtam telefonon Patricket. Megkértem, hogy jöjjön ide, és segítsen a csillagászati ábrák közül néhánynak az értelmezésében, de azt mondta, hogy nem hagyja ismét magára a barátnőjét, Marthát. Ki a fenét hívhatnak így a huszonegyedik században? Nem tudom, hogy vajon boldogulunk-e nélküle.

– Először is – mondta Victor –, a maga feladatát már teljesítette, és többé nincs rá szükségünk. Másodsorban… tudod, hogy sosem kedveltem igazán.

– Hazug.

Chel mosolygott, de Victor kicsit elfintorodott a szó hallatán.

– Patricknek azonban egy dologban igaza volt – jegyezte meg a nő.

– Mivel kapcsolatban?

– Volcy. A kódex. Kiaqix és az Ősi trió. Ő ismerte fel elsőként, hogy pokolian véletlen egybeesésről van szó.

Victor semmit nem hitt kevésbé, mint hogy a dolog véletlen.

– Minden lehetséges – jegyezte meg óvatosan.

Chel várt, hogy a férfi folytassa, és várakozással teli pillantása olyan érzéssel töltötte el Victort, amilyet már nagyon régóta nem tapasztalt: szüksége van rá valakinek, akit igazán szeret.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

Hosszas hallgatás után Chel azt mondta:

– A Visszaszámlálás miatti őrület felhajtotta az antik tárgyak árát, és Volcy elsősorban ezért ment a dzsungelbe. Minden, ami most történik, a 2012-es év miatt van.

Victor magában ismét azért imádkozott, hogy sikerüljön rávennie Chelt, tartson vele és a társaival. Mindig remélte, hogy fel tudja vinni a hegyek közé, ha eljön a vég. Remélte, hogy Chel végre kezdi belátni, a jövendölések igaznak bizonyulnak. Hamarosan talán elhiszi, hogy a menekülésen kívül más lehetőség nem marad.

– Úgy gondolom, nyitva kell tartanunk az elménket – szólalt meg csendesen –, és el nem lehet mondani, hogy mennyi mindent megtudhatunk így a világról.

Chel egy pillanatig gondolkodott, majd azt mondta:

– Kérdezhetek valamit?

– Természetesen.

– Hiszel a maja istenekben? Az igazi istenekben?

– Nem kell hinned az összes istenben, ha meg akarod érteni, hogy az ősök miképp látták a világ dolgainak összefüggését. Elég talán tudni, hogy van egy erő, amely mindnyájunkat összeköt.

Chel kis időre elhallgatott.

– Igen, talán. De nem biztos. Erről jut eszembe; meg akartam köszönni, hogy itt vagy velem, és segítesz.

– Szívesen teszem.

Victor figyelte, ahogy társa visszamegy az irodájába. Ugyanaz a fiatal nő volt, aki a diplomamunkája írásakor megjelent az irodájában, és közölte vele, hogy minden művét elolvasta. És aki évekkel később befogadta, amikor senki mástól nem várhatott segítséget.

Ahogy eltűnt a szeme elől, vissza kellett tartania a könnyeit.