HÚSZ

Shetter úgy döntött, hogy a Verdugo Mountains hegyei között építi fel a városukat, mivel a hely spirituális szempontból is jelentős a kaliforniai Tongva őslakosok számára, akik a spanyolok megérkezése előtt évezredeken keresztül a vidéken éltek. Egy nyolchektáros telken, amelyet a gazdasági válság idején sikerült megszereznie Los Angeles önkormányzatától, a jövendőmondójával és egyre növekvő közösségük tagjaival feltűnés nélkül tizenöt kis kőházat épített. Mindegyikben négyen fértek el. Megszerezték a szükséges engedélyeket, megbarátkoztak a rendszeresen arra járó túrázókkal, és benyújtották a dokumentumokat, hogy a várostól harminc kilométerre megalapíthassanak egy önfenntartó, mezőgazdasági közösséget.

– Megcsináltuk – közölte a többiekkel egy hónappal korábban, ami határozott büszkeséggel töltötte el a jövendőmondót. – Mind. Együtt. – Amit mondott, komolyan is gondolta. Ők végezték a munkát, még akkor is, ha a huszonhat férfi, nő és a közösségben született két gyermek közül néhányan nem igazán ismerték fel, hogy mekkora szerepük volt az eredmények elérésében. Aznap páran arra kérték, hogy ne házának egyszerű küszöbéről, hanem a hegy tetejéről beszéljen. Ő azonban csak mosolygott. – Egy nap talán lehet majd király közöttünk – jelentette ki –, de nem ma, és a király egészen biztos nem én leszek.

Valamikor katona volt. Életének jelentős részét sivatagokban töltötte; Arizonában, Kuvaitban és Szaúd-Arábiában. Amikor először küldték Guatemalába, alig tudta belélegezni a nyirkos levegőt. Alig tudta elviselni az érzést, hogy a lombkorona a napfény jelentős részét magába szívja a feje fölött. Később azonban megszerette a helyet. Nem Guatemala Cityt a koldusokkal és tolvajokkal; nem a katonákat, akiknek a kiképzésére küldték, és akik ok nélkül hencegtek. A dzsungel rejtett világába lett szerelmes.

Kezdetben az indigenák csak homályos alakok voltak a vidéki utak mentén, akik alig néztek fel a munkájukból, amikor a katonai terepjárón elviharzott mellettük. De később felfedezte Tikal és Copán romjait, amikor a hétvégeket a laktanyán kívül töltötte. Olvasott a kultúráról, amely túlélte a konkvisztádorokat, majd a hozzá hasonló emberek pusztításának századait. Kezdte megérteni az ősök próféciáit, hogy mennyit tudtak a világ titkairól. Amikor találkozott a jövendőmondóval, már tudta, hogy mit kell tennie.

Katonaként felismerte a határozott parancsok értékét, és ki is használta a módszert, hogy befolyása alá vonja az őt követőket. Parancsokkal azonban többet nem lehet elérni, és ezt tudta jól. A katona megtanulja, hogy parancsnokát mindenhová követnie kell, bármi áron. A parancsok megtanítják az embereknek, hogyan lehet csatákat nyerni, de nem járulnak hozzá a kultúrák fennmaradásához. Nem tanítják meg a lelkes követőknek, hogy vezérek és papok legyenek, hogy lerakják egy olyan város alapjait, amely túléli őket is, és a jövendőmondót is. Követőik, akik kérlelték, hogy másszon fel a hegy tetejére és onnan intézzen hozzájuk beszédet, mindezt csak azért akarták, mert szükségük volt a parancsokra. Szükségük volt valakire, aki felülről kormányoz. Puszta kézzel építettek fel egy várost a semmiből, ám féltek megteremteni a civilizációt. Olyan sok mindent feláldoztak a hitük érdekében – családot, állást és még többet – és most valami nagyon ijesztő dolog történt: kiderült, hogy igazuk volt.

Kinézett a hegyek között épült kis házának ablakán, talán utoljára. A sok előkészület és tervezés után világossá vált, hogy ezek a vonulatok nem adják meg a szükséges védelmet. Bár a hely mindentől távol van, de még mindig a karantén zónájában fekszik, abban a körzetben, ahol ezrek haldoklanak a városban, és hamarosan több tízezerre ugyanez a sors vár. Ki kell vezetni az embereit egy olyan helyre, amelyet csak könyvekből ismernek, és tudta, hogy nem mindenki fogja túlélni a vándorlást.

Elfordult az ablaktól, és olyan arckifejezést vett fel, hogy még ezek az idős tagok – két férfi és egy nő, akik az ebédlőasztal körül ültek – is csak ösztönző biztatást érzékeljenek.

– Tizennyolc hónap építkezés – szólalt meg Mark Lafferty. – És most mindent újra kell kezdenünk.

Lafferty középkorú építészmérnök volt, aki Three Mile Island környékén nőtt fel, tehát nem véletlenül látta sötéten a dolgokat. Ennek ellenére nagyon hasznos tagja volt a közösségnek. Ő irányította az építkezést.

A vezetőjük nem felelt, látványos mozdulattal felállt, és le-fel járkálni kezdett a kis helyiségben. Figyelték, miképp szedi össze a gondolatait. Időnként elszomorította, milyen könnyű kihasználni az emberek vágyát az utasításokra. Ha nem lenne a jövendőmondó, akivel beszélgethet, halálra unná magát.

– Mark – szólalt meg –, nézd, milyen fantasztikus munkát végeztetek itt. Képzeld csak el, hogy mennyivel jobb lesz minden, ha az eredeti anyagokat használhatjátok. Agyagot, fát, megfelelő szalmát. És lent délen helyünk is több lesz. Sokkal több, mint itt valaha is lenne. Mellesleg, gondolj csak bele! Te is tudod, akárcsak én, hogy ezek a hegyek sosem voltak igazán megfelelők számunkra. Mindig is délre kellett volna vonulnunk.

Újra helyet foglalt. Az asztalon Los Angeles, a nyugati partvidék és a Mexikón át Közép-Amerikába vezető útvonal térképei hevertek. Olyan helyek is tartoztak az úthoz, ahol Laffertyt, ha nagyon rossz hatással lenne a csoport moráljára, ott lehet hagyni. Ilyen döntésre azonban később kerülhet sor. Az első a menekülés – valamint az egyedüli feladat, amely még előtte van.

Tudta, hogy ezután David Sarno fog beszélni. Sarno az egyik legkorábban beszervezett tag volt. Korábban ipari méretekben űzött mezőgazdasággal foglalkozott, és elborzadt a genetikailag módosított szervezetektől. Ismerte a talajt és a növényeket, és vezetői tulajdonságai is voltak, melyeket ki lehet használni.

– A déli átlaghőmérséklet alapján természetesen semmi gond nem lesz a kukorica vagy a bab termesztésével. A búza már kis nehézséget jelenthet, de búzára nincs szükségünk.

– Mit gondol a jövendőmondó? – kérdezte Laura Waller. Amikor Shetter Laurával találkozott, és beszervezte, a nő harminckét éves volt, és egy iskolában tanított; nemrég vált el négy sikertelen mesterséges megtermékenyítési kísérlet után. Most tizenhárom hetes terhes volt, és a gyermek természetes úton fogant.

– Egyetért. Az egyedüli megoldás délre költözni.

Most újra Lafferty szólalt meg.

– Nyolc teherautóra van szükségünk, hogy elvigyünk mindent. Hogyan jutunk át annyi teherautóval a határon?

Shetter csendben rendezgette a térképeket.

– Maximum négy teherautóba rakunk be mindent, elsősorban a magvakat, egészségügyi felszereléseket és fegyvereket.

Kinyílt a bejárati ajtó. A jövendőmondó volt. Megnyugvás érzése töltötte be a helyiséget, ahogy a férfi biztonságosan visszaért. Nagyon sokat jelentett ezeknek az embereknek. Melegszívű volt. Kedves. Törődött velük és az életükkel.

– Gyere és ülj közénk, jövendőmondó. Szomjas vagy?

– Köszönöm, Colton, de nem vagyok szomjas.

Victor pár izzadságcseppet törölt le a homlokáról, és leült az asztalhoz.

– Elképzelhető, hogy az egész megyében ez az egyedüli békés sziget – mondta.

Lafferty újra a készletek kérdésével kezdett foglalkozni, de Shetter beléfojtotta a szót.

– Köszönöm a tanácsokat. Most pár percet a jövendőmondóval szeretnék lenni, kettesben.

Shetter arcon csókolta Laurát, ahogy a nő a többiekkel együtt kiment.

– Elfogadják a tervek megváltoztatását? – kérdezte Victor, amikor magukra maradtak.

– Félnek – felelte Shetter.

– Minden okunk meg is van a félelemre.

– De erősebbek, mint ahogy gondolják.

Még mielőtt találkoztak volna, Shetter már ismerte Victor munkáját. Amikor az elsőként beszervezettekkel találkozott, gyakran olvasott fel hangosan Victor írásaiból, amelyek a Visszaszámlálásról szóltak. Utána, tizennyolc hónappal korábban a két férfi egymás mellett találta magát egy rituális ceremónián El Mirador romjainál. Shetter tudta, hogy nem lehet szó véletlenről. Kezdettől fogva tökéletes partnerek voltak. Victor páratlan módon ismerte az ősi történelmet, képes volt lelkesíteni az embereket, és Shetterre hagyta a tervezést.

Victor papírokat vett elő a hátitáskájából.

– Itt vannak a fordítás utolsó oldalai. Ha valakinek még mindig kételyei vannak, ettől megnyugvást kap.

A kódex volt a végső bizonyíték mindnyájuk közös sorsára. Nem csak az állt benne, hogy az ősök előre megjósolták 2012-t, de az is, hogy néhány bölcs előre látta a katasztrófát, és életben maradt, mivel elmenekült a városból.

Shetter felolvasta a fordítás legújabb részeit.

– Egy nap a gyerekek ezeket a sorokat is úgy fogják tudni, mint ahogy a Hűségesküt ismerik. Hihetetlennek tűnik, nem gondolod?

Victor társaságában megengedte magának a mások elől titkolt izgatottságot.

Victor bólintott, de zaklatottnak tűnt.

– Jól vagy? – kérdezte Shetter.

– Minden rendben.

– Van valami problémánk?

– Abszolút semmi.

Shetter újra a tervekkel kezdett foglalkozni, az aktuális részletekkel.

– Megszerezted a fénymásolatokat?

– Nem lesz rájuk szükségünk.

A rajz, amelyet Victor odaadott neki, a Getty Múzeum egyszerű látogatói térképe volt. Nem szerepeltek benne méretek, elektromos vezetékek, biztonsági elemek. Victor felbecsülhetetlen értékű lesz az új világban, de a mostanira nem eléggé felkészült.

– Bízz bennem! – kérte Victor. – Nem lesz nehéz bejutni.

Shetter már eldöntötte, hogy a jövendőmondóval nem beszél fegyverekről. Victor a világ hanyatlásáért nagyrészt a haditechnikát hibáztatta; ragaszkodott hozzá, hogy az új társadalmukban ilyen dolgokról még beszélni se legyen szabad. Shetter eleget tesz a kérésnek, és a Luger P08-as pisztolyt nem veszi elő a zsebéből.