HARMINCHÁROM

Nem sokkal éjfél után Chel Samát ringatta a karjában, és figyelte, Initia hogyan süti a tésztát a főépület kőből rakott tűzhelyén. A másik lakrészben Stanton egyenként ellenőrizte a babákat, hogy biztos legyen benne, egyiken sem látszanak a kezdeti tünetek. Amikor Yanala bement, hogy Samát vigye a vizsgálatra, Chel csak vonakodva akarta átadni a babát.

Ahogy újra kettesben voltak, Chel beszélt Initiának az érkezésükről.

– Megtámadott egy ladino, és azt hiszem, hogy fertőzött volt. Anyám figyelmeztetett, hogy itt lehetnek, de nem hittem neki. Sajnos igaza volt.

– Nem, az a férfi segíteni jött, Chel.

– Micsoda?

– Egy ladino vallási csoport megtudta, hogy itt betegek az emberek. Ennivalót és más szükséges dolgokat hoztak – magyarázta Initia. – Orvos is jött velük. Ezek a ladinók segíteni akartak rajtunk. Nincs kit hibáztatni. Sem a ladinókat, sem az indigenákat, akikre lesújtott az átok. Amikor valaki nem tud kapcsolatba lépni az istenekkel alvás közben, elveszíti önmagát, függetlenül attól, hogy korábban ki volt. Bármelyikünkkel megtörténhetne. Sajnálom, hogy ez az ember rád támadt az átok miatt. Tudom viszont, hogy jó szándékkal érkezett.

Chel Rolandóra gondolt, és a szomorúság egy újabb hulláma tört rá.

– Nem hibáztatlak, mint ahogy anyádat sem okolom, amiért így éreztek a ladinókkal kapcsolatban – mondta Initia. – Rengeteget szenvedett tőlük, és ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni.

Chel magában felidézte anyja helytelenítő arckifejezését.

– Egy ideje már mindent el szeretne felejteni Kiaqixről – mondta Initiának. – Nem akarta, hogy visszajöjjek. És határozottan kétli, hogy valaha is megtaláljuk az elveszett várost. Meggyőződése, hogy apám unokatestvére sem találta meg, és nem is hisz a létezésében.

Initia sóhajtott.

– Már évek óta nem gondoltam Chiamra.

Chel kíváncsi volt, hogy Initia mire emlékszik a gyerekkorából.

– Ott voltál, amikor Chiam apám leveleit felolvasta a falu lakosságának?

– Apád leveleit?

– Amelyeket a börtönben írt – emlékeztette Chel.

– Természetesen – felelte Initia. – Igen. Hallgattam, ahogy felolvassa őket.

Chel kis habozást vett észre nagynénje hangjában.

– Mire gondolsz?

– Semmi – mondta Initia. – Öreg vagyok, és nem igazán jó a memóriám.

– Nagyon jól emlékszel dolgokra – mondta Chel, és megfogta a nő karját. – Miről van szó?

– Biztos vagyok benne, hogy van oka – mondta Initia, szinte csak magának.

– Oka? Minek?

– Ez tartotta benned a reményt – válaszolt Initia. – Édesapád leveleinek a története. Ha’ana így akarta.

– A levelek nem csak elbeszélésben léteztek – mondta Chel. – Mások is emlékeznek rájuk. Beszéltem olyanokkal, akik hallották őket felolvasni, és azt mondják, cselekvésre buzdították az embereket, harcra ösztönözték őket.

– Igen, a levelek tényleg ilyenek voltak, gyermek.

– Mire gondolsz?

Nagynénje összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.

– Nem tudom, hogy anyukád miért nem beszélt neked róla korábban. Ha’ana okos nő. Ati’t par Nim, a ravasz szürke róka a szellemállata. De jogod van megtudni.

– Nem értem – mondta Chel.

– Apád csodálatos ember volt, családszerető – mondta Initia. – Érted, anyádért, a családjáért élt, és védeni akart benneteket. De a wayobja a tapír, amely erős, akárcsak a ló, de nem okos. Egyszerű ember volt, de nem tudta volna megírni azokat a leveleket.

– Apám börtönbe került, mert vezette a népet. – Chel igyekezett úgy beszélni, hogy ne tűnjön kioktatónak. – Amikor börtönben volt, titokban írta a leveleket, és megölték érte. Anyám mindent elmondott, ami az apámmal történt, és hogy harcolt Kiaqixért minden lehetséges módon.

– De most tedd fel magadnak a kérdést, hogy kitől hallottad ezeket a történeteket – mondta Initia.

– Arra gondolsz, hogy valaki más írta a leveleket, és anyám azt akarta, hogy azt higgyem, apám volt?

– Nem csak te – mondta Initia. – Mindenki azt hitte, hogy apád írta őket. De a férjem volt a testvére, gyermek. Ő tudta az igazságot.

– Akkor hát, ki írta őket? – kérdezte Chel. – Valaki, aki ott volt vele a börtönben?

Faágak pattogtak a tűzhely kövei alatt.

– Anyukád kislány kora óta sosem félt – mondta Initia. – Sem a földtulajdonosoktól, sem a hadsereg tagjaitól. Odament hozzájuk a piacon, amikor csak tízéves volt, és a cipőjükre köpött. Ellenállt a szándékuknak, hogy modernné tegyenek bennünket, megváltoztassák az életmódunkat. Segített megfékezni a ladinókat, amikor ők próbálták eldönteni, hogy mit tanítsanak az iskoláinkban, amikor azt akarták, hogy a gyerekeink az ő történelmüket tanulják.

Chel mozdulatlanná dermedt.

– Anyám?

– Mikor Ha’ana húszéves lett – folytatta Initia –, belopódzott az öregek gyűléseire. Amikor a katonák lelógattak egy fiatal férfit a városháza erkélyéről, sokan féltek. Anyád azonban megpróbálta meggyőzni a férfiakat, hogy harcoljanak, ha a katonák vagy a gerillák visszatérnek. Azt mondta, hogy fel kell fegyvereznünk magunkat, de senki sem hallgatott egy nőre. Amikor az apád börtönbe került, akkor kezdődött a levelek sora.

Chel végignézett a kőből készült tűzhelyen, a függőágyakon, a kis faasztalon, a mészkőporos padlón lévő székeken, és a száradni kiakasztott huipileken. A maja nők ilyen helyen végezték a feladatukat ezer éven keresztül. Nem a csatatéren.

– Miért hazudna? – kérdezte Chel.

– Ha’ana ismerte a népét – mondta Initia. – Maga mellé tudta állítani a nőket, de egyetlen férfi sem figyelne oda egy asszonyra fegyveres ügyekkel kapcsolatban. Ha’anának férfi hangjára volt szüksége, hogy akcióra serkentse az embereket. Amikor apád börtönben volt, az nagy csapást jelentett az anyukádnak, de lehetőséget is kínált neki, hogy meghallgassák.

– De apám halála után elköltözött. Mindnyájatokat itt hagyott, és sosem tért vissza. Ha valaki ilyen leveleket ír, hogyan mehet később el?

– Nem volt számára könnyű, gyermek. Aggódott, hogy valaki rájön, mit tett, és a nyomába ered, és ezzel téged is veszélybe sodor. Egyedül úgy tudott téged megvédeni, hogy mindent itt hagyott.

– Miért nem mondta el nekem?

Initia Chel hátára tette a kezét.

– A levelek miatt ölték meg az apádat, noha nem ő írta őket. A gyilkosság után anyádban rengeteg bűntudat volt. A levelei eredménye ellenére magát hibáztatta férje haláláért.

Chel szinte sokkos állapotba került. Büntette az anyját az érzéketlenségéért, amiért elhagyta a falut, és Ha’ana sosem igazította helyre. Csendben maradt, de tudta, hogy milyen keményen harcolt, és mennyi mindenről mondott le népe érdekében.

– Anyád a szürke róka – mondta Initia. – az Ati’tpar Nim mindig ravasz.

Chel folyton azt gondolta, hogy az Ati’t par Nim nem megfelelő Ha’anához. Most már másképp látta. Az ősök úgy vélték, hogy a wayob ereje mindenütt jelen van; hittek az emberi formában való megjelenésében, és hitték, hogy befolyásolja az életet és az ember képességeit. A róka azt hitette el az emberekkel, amit akarta, hogy higgyenek.

Chelnek hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan odament az egyik táskához, és addig keresgélt benne, amíg meg nem találta a kódex fordítását.

– Minden rendben van, gyermek? – kérdezte Initia.

Chel korábban úgy gondolta, hogy Paktul a gyerekeket Kanuatabából az őserdőbe vezette, oda, ahol valaha az ősei éltek. Ám az írnok a kódexben végig egyesítette az emberi formáját a szellemállata formájával. Chel és társai pedig képtelenek voltak megfejteni, hogy a szóban fennmaradt történetben miért egy Ősi trió menekül az Elveszett városból, és nem egy négyfős csoport, melynek tagjai Paktul, Szálló Füst és a két kislány.

De mi van akkor, ha Paktul az ember nem tartott velük?

Amikor Stanton visszatért a főépületbe, Chel hangjában annyi energia volt, amennyit azóta nem tapasztalt, amióta együtt ültek a Getty udvarában.

– Azt hiszem, hogy nem a megfelelő dolgot kerestük. Az Izabal-tónak semmi köze a trió úti céljához.

– Mire gondol?

– Paktul nem az emberi őseiről ír. Itt van a fordításban. Váltakozva ír magáról és a szellemállatáról. Számára az „én” az emberi formáját és a wayobot is jelenti. Tudjuk viszont, hogy egy igazi ara papagájt is tartott a barlangjában, mert utal másokra, akik láthatták. Megmutatta a hercegnek és Auxila lányainak, és arról is ír, hogy a madár csatlakozik a társaihoz.

Mondtam a hercegnek, hogy a szellemállatom megállt Kanuatabában, miközben a raj a nagy vándorlást végezte – írta Paktul. – Közöltem vele, hogy pár héten belül folytatjuk az utunkat, hogy megkeressük a földet, ahová madárőseink évezredeken keresztül visszatértek minden aratáskor.

– Amikor azt írja, hogy az ősei felé vezeti őket – folytatta Chel –, arra gondoltam, hogy az emberi családjára gondol. De mi van akkor, ha ő sehová nem ment? Mi van akkor, ha megölték az őrök, ahogy készült rá, vagy csak azért maradt hátra, hogy gondoskodhasson a gyerekek meneküléséről?

– Ki vezette a gyerekeket Kiaqixbe? – kérdezte Stanton. – Arra gondol, hogy egy madarat követtek?

– A herceget megtaníthatták, hogy száz vagy kétszáz kilométeren át kövessen vadakat. Az ara papagáj pedig ösztönösen is visszatérhetett a csapatához. Kiaqix neve azt jelenti, hogy a vörös ara papagáj völgye. A vonulási útvonal közepén fekszik. A szóban terjedő történet azt mondja, hogy az Ősi trió jó előjelnek tekintette, amikor olyan sok ara papagájt láttak ott a fákon. Mi van akkor, ha az egyiket követték, mert úgy gondolták, hogy Paktul szelleme?

Chel kivette a szélességi fokokat mutató térképet. Vonalat húzott rá, amely az ara papagájok ismert vándorlási útvonalát jelölte.

– A vándorlás idején az ara papagájok délkeletről repülnek ide – folytatta, és a vonalak nagyon jól egybeesnek. Megkereshetjük a megfelelőt, és követhetjük.

Stanton felnőtt életének legnagyobb részében elképzelhetetlen lett volna, hogy három gyermek száz kilóméternél is messzebb követ egy madarat. Most nem tudta, hogy mit higgyen, de a valószínűtlenség ellenére nem tehet mást, bíznia kell Chel ösztöneiben. Ha a madarak vándorlási útvonalát kell követniük a dzsungelben, akkor azt teszik.

– Biztos benne, hogy ez a pontos útvonal? – kérdezte.

Chel belenyúlt az eszközök zsákjába, és előhúzta a mobiltelefont.

– Három internetes oldalt találtam, és mind ugyanazokat a koordinátákat adja meg. Ellenőrizheti.

Odaadta Stantonnak a telefont, de amikor megpróbálta bekapcsolni, a kijelző sötét maradt. Már napokkal korábban kezdett lemerülni az akkumulátor, és semmi áram nem volt benne. Teljesen el voltak vágva a világtól.

– Nem számít – jegyezte meg Chel, és újra a térképre mutatott. Mániákus lelkesedés fogta el. – Megvan, ami szükséges.

Ezután Stanton valami mást vett észre, amitől meghűlt benne a vér.

– Nézzen rám egy pillanatra! – szólalt meg.

Chel zavarban volt.

– Magára nézek.

Az orvos elővette a ceruzalámpáját, belevilágított a lány szemébe, és a fény kikapcsolása után a pupillákat vizsgálta benne. A fényben össze kellett volna húzódniuk, a homályban pedig kitágulniuk.

Amikor elvette a lámpát, semmi nem változott.

– Beteg vagyok? – kérdezte Chel, remegő hangon.

Stanton megfordult és letérdelt, hogy a zsákból elővegyen egy lázmérőt. Egy pillanatig úgy maradt, hogy összeszedje a gondolatait. Nem akarta, hogy a lány félelmet lásson a szemében. Chelnek erőre van szüksége. Hinnie kell, hogy megtalálja az elveszett várost, ami az egyedüli reménye most. Nem szabad, hogy kétséget érezzen.