KILENC

A Presbiteriánus Kórház sürgősségi részlegének minden szegletében sérültek voltak. Stanton átrohant a közúti baleset helyszínén. Technikusokba ütközött bele. Életmentő készletek tartó részeit lökte fel. Lázasan kereste azt az embert, aki az egészet okozta. Az autóbaleset gyakran szerepel az FFI-ban szenvedő páciensek jelentéseiben; az egyik németországi esetnél karambol jelezte, hogy az álmatlanság véglegesnek bizonyult. A kívülálló számára úgy tűnt, hogy a vezető elaludt az autópályán.

A túlzsúfolt sürgősségi részlegen Stanton egymás után húzta félre a függönyöket, amelyek mögött felügyelet nélkül dolgozó sebész rezidensek végeztek olyan műtéteket, amelyekre nem lett volna engedélyük, és ápolók hoztak meg orvosi szintű döntéseket egyedül, mert nem volt elég orvos az intézetben. Egyedül olyan embert nem talált, aki megmondhatta volna, hogy ki okozta a balesetet, és behozták-e az illetőt.

Stanton megállt, és alaposan szétnézett a helyiségben. Kicsit távolabb két egészségügyi dolgozó állt, őket katonai szolgálatra sorozták be, onnan kerültek a kórházba.

Odafutott hozzájuk. Éppen oxigént kapcsoltak rá egy páciens maszkjára.

– Ott voltak az esetnél? Ki okozta a karambolt?

– Valami latin-amerikai fickó – mondta az egyikük.

– Hol van? Itt?

– John Doe-t keresse!

Stanton a páciensek kórlapját tanulmányozta. Egy újabb John Doe? Elképzelhető, hogy a vezetőnél nem volt igazolvány, de az autóját már azonosítani lehetett.

A kórlap alján talált egy név nélküli pácienst. Sietve visszament a 14-es függönyhöz, és felrántotta. Bent izgatott mozgás – orvosok kiabálnak utasításokat, a véres, vonagló férfi pedig nyöszörög.

– Beszélnem kell vele.

Stanton felmutatta CDC igazolványát.

A bent lévők láthatóan zavarban voltak, de utat engedtek neki.

Közel hajolt a férfi füléhez.

– Uram, voltak alvási problémái?

Semmi válasz.

– Beteg volt?

A monitor hangosan csipogott.

– Esik a nyomás – szólalt meg figyelmeztetően egy ápoló.

A sürgősségi részleg egyik orvosa félretolta Stantont. Újabb adag injekciót adott be intravénásán. Mindannyian a monitort figyelték. A nyomás továbbra is csökkent, ahogy a páciens szíve egyre lassabban vert.

– Az életmentő készletet! – kiáltotta a másik orvos.

– Uram! – szólalt meg mögötte Stanton. – Hogy hívják?

– Ernesto arca pont olyan volt, mint az övé – nyögte végül a vezető. – Nem akartam megütni…

– Kérem – folytatta Stanton –, a nevét!

A vezető tekintete vibrált.

– Azt hittem, hogy Ernesto a madárember. A madárember tette ezt velem.

A szavak olyan izgalmat váltottak ki Stantonban, amit nem tudott megmagyarázni.

– A madárember – folytatta a kérdezősködést. – Ki az a madárember?

Hosszú sóhaj tört elő a páciens torkából, majd a dolgok szokásos sorozata következett: a szívműködés leállását jelző vonal, kiáltozás, az életmentő készlet, injekciók, újabb kiáltások. Utána pedig csend. És a halál beállta.

Chel az irodájában ült a Getty Múzeumban, és a csomagból az utolsó cigarettát szívta. Korábban még sosem figyelte meg, hogy milyen az, amikor valaki meghal. Miután látta, hogy Volcy búcsút vesz az élettől, kirohant, és egy szót sem szólt az orvosoknak. Órákon át a kórházból érkező telefonhívásokat is figyelmen kívül hagyta, pedig kettő Stantontól jött. Tehetetlenül meredt a számítógép képernyőjére, és az üggyel kapcsolatos internetes oldalakat nézte újra és újra.

A CDC-ben tudták, hogy Volcy vegetáriánus volt, de az újságírók még mindig azzal foglalkoztak, hogy a betegséget miképp okozhatta fertőzött hús. Az internetes blogok tele voltak a Visszaszámlálás főcímével és ostoba teóriákkal, amelyek szerint nem lehet véletlen, hogy egy, a kergemarhakórhoz hasonló új vírus 12.21. előtt egy héttel jelenik meg.

Valaki halkan kopogott az iroda ajtaján, majd Rolando Chacon dugta be a fejét.

– Ráérsz egy percre?

Chel intett, hogy lépjen be. A kollégája elfogulatlanul hallgatta, ahogy a kórházról beszél, és arról is, hogyan hazudott az orvosoknak Volcy Amerikába jövetelének okait illetően.

– Rendben vagy? – kérdezte Rolando, és leült.

Chel megvonta a vállát.

– Talán haza kellene menned, aludni egy kicsit.

– Jól vagyok – felelte Chel. – Miről van szó?

– Megjött a radiokarbonos kormeghatározás eredménye: 930 plusz-mínusz 150 év. Pontosan az, amit gondoltunk. A klasszikus időszak utolsó szakaszának közepe.

Chel ujjonghatott volna. Megvan a bizonyíték, amelyre vártak. A munkájával kapcsolatban minden összeállt, és a kódex határtalan mennyiségű információ megismeréséhez nyithat utat. Ennek ellenére semmit nem érzett.

– Remek – mondta Rolandónak minden lelkesedés nélkül.

– A rekonstrukcióval is haladok – folytatta a férfi. – De van egy probléma.

Átadott Chelnek egy papírt, amelyre két jelet rajzolt:

Ősi maja kiejtéssel chit és unen.

– Apa és az apa fiúgyermeke – jegyezte meg Chel szinte oda sem figyelve. – Apa és fia.

– De az írnok nem csak erre gondolt. – Rolando átadott egy újabb papírt. – Itt van a második bekezdés hevenyészett fordítása.

Az apa ésfia születés szerint nem nemesek, tehát nagyon sok minden van, amit az apa és a fia sohasem fog megismerni a minket figyelő istenekkel kapcsolatban. És nagyon sok minden van, amit az istenek a király fülébe súgnak, de az apa és a fia nem fogja ezeket hallani.

– Tehát utalnia kell valamire – mondta Rolando. – Egy nemesre. Egy királyra. Valami ilyesmire. Akármiről van is szó, a jelpár az egész szövegen végigvonul.

Chel újra figyelmesen megnézte a jeleket. Az írnokok gyakran használtak szópárokat stilisztikai fordulatként, tehát valószínűleg ennek a szövegnek az írója is abból a célból alkalmazta a párt, hogy az alapjelentésen túl valamire ráirányítsa a figyelmet.

– Lehetett valami köze a nemesi címhez, amelyet a fiúk az apjuktól örököltek? – kérdezte Rolando. – Az apai ág fontosságához?

Chelnek ezzel kapcsolatban kétségei voltak, de nem tudott igazán koncentrálni.

– Gondolkodnom kell róla még.

Rolando megkopogtatta az íróasztalt.

– Tudom, hogy hallani sem akarsz róla, és megértem az aggodalmaidat is. De most ez egy igazi szintaktikai kérdés, és ebben a témában Victor a legjobb. Nagyon sokat segíthetne, és szerintem félre kellene tenned a személyes indulatokat.

– Mi magunk is rájövünk – mondta Chel.

– Amíg nem tudjuk, hogy miről van szó, nehéz lesz sokkal több eredményt elérni. Csupán az első oldalon tízszer jelenik meg a kombináció az első bekezdés után. Néhány további oldalon kéttucatszor bukkan elő.

– Én foglalkozom vele – jelentette ki Chel. – De azért köszönöm – tette hozzá.

Rolando visszatért a laboratóriumba, Chel pedig a számítógépéhez. Ahogy a Los Angeles Times honlapját nézte, új híreket talált Volcyról és a Presbiteriánus Kórházról. A figyelmét azonban valami más ragadta meg: fényképek a 101-es autópályán egymásba rohant autókról, amelyekből mentik az utasokat.

Középen egy zöld luxusterepjáró volt.

Stanton Daviesszel állt a halottas kamrában, a kórház alagsorának mélyén. Az egyik fémasztalon feküdt a sofőr teste; mellette egy másikon Volcyé.

Davies fültől fülig terjedő metszést végzett a vezető fején, majd steril kendővel lefedte a bőr egy részét, és eltávolította a koponyatetőt, hogy szabaddá váljék az agy.

– Készen van – mondta.

Stanton odalépett, levágta az agykéreg középső részét az agyi idegekről, és leválasztotta a gerincoszlopról is. Benyúlt, és kivette az agyat a koponyából. Reményei szerint ennek a szervnek a redőiben lehet elrejtve a válasz a VFI megfejtésére. Letette az agyat egy steril asztalra, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szerv még meleg.

Nekiláttak a szeletelés munkájának. A talamusz vizsgálatakor Stanton apró likacsok csoportját vette észre; a mikroszkóp kráterek és deformálódott szövetek pusztaságát mutatta. Ahogy az FFI a tankönyvekben szerepel, csak sokkal, sokkal agresszívabb.

– Van valami? – kérdezte Daviest.

– Még egy másodpercet kérek – felelte Davies. – Összetörtnek látszol – tette hozzá.

– Ezt milyen értelemben gondolod?

– Baromi pocsékul nézel ki. Alvásra van szükséged, Gabe.

– Mindnyájunknak szüksége van rá.

Davies kuncogott.

– Majd akkor alszom, ha én is abban az állapotban leszek, mint ezek a fickók itt.

– Ugyan már!

– Korainak tartod?

Ahogy végeztek az autós agyával, Volcy felpuffadt testén is végrehajtották ugyanazokat a műveleteket. Amikor mindkét agyból kinyerték a metszeteket, Stanton újra a mikroszkópba nézett, és erősebbre vette a háttérvilágítást. Volcy agyában a kráterek mélyebbek voltak, és az agykéreg is deformáltabbnak tűnt. Egyértelmű, hogy ő kapta meg előbb a fertőzést.

Stanton ennyit már korábban is gyanított, de egész mostanáig nem tudta, hogy mit kezdhet az információval.

– Készíts lemezeket ezekkel a metszetekkel! – mondta Daviesnek. – És keresd meg azokat az MRI-felvételeket, amelyeket Volcyról még életében csináltunk. Próbáld kideríteni, hogy milyen gyorsan terjedt a betegség az agyban, és ebből következtess a korábbi folyamatokra! Ha rájövünk a terjedés sebességére, megközelíthető pontossággal meg tudjuk mondani, hogy mikor betegedtek meg.

Davies bólintott.

– Kapunk egy időintervallumot.

Ha meg tudnák határozni, hogy Volcy mikor lett beteg, azt is megállapíthatnák, hogy hol. Kis szerencsével ugyanezt megtehetjük a sofőr esetében is. Az autó vezetője a kulcsfigura: valaki csak ismerte a városban. Amint sikerül azonosítani a sofőrt, banki igazolásokból és hitelkártya-számlákból kiderülhet, hogy hol vásárolt élelmiszert, és hol étkezett. A papírok elvezetnek egyenesen a fertőzés forrásáig.

– Cavanagh van a vonalban – mondta Davies, és előrenyújtotta a mobiltelefonját.

Stanton lehúzta a második kesztyűt is. Egyetlen szót mondott a telefonba:

– Megerősítve.

Cavanagh mélyet lélegzett.

– Biztos vagy benne?

– Ugyanaz a betegség, különböző stádiumokban.

– Most azonnal repülőgépre szállok. Mondd meg, mire van szükségetek, hogy megbirkózzatok a helyzettel.

– Az autó vezetőjének a személyazonosságára. Két páciensünk van, és mindketten névtelenül kerültek be.

Az Explorert nem regisztrálták, és a vezetője, akárcsak Volcy, semmilyen iratot nem tartott magánál. Aggasztó, hogy mindez nem lehet véletlen. De mit jelenthet?

– A rendőrség már dolgozik az ügyön – mondta Cavanagh. – Mi más van még?

– Az embereknek tudniuk kell, hogy találtunk egy második esetet is, és tőlünk kell ezt megtudniuk. Nem holmi internetes bejegyzésből, amelynek a felét csak kitalálták.

– Ha sajtótájékoztatót szeretnél, a válasz nem. Egyelőre. A városban mindenki azt képzelné, hogy beteg.

– Akkor legalább arról gondoskodjatok, hogy az élelmiszerüzletek egy darabig ne adjanak el tejterméket és húst, a biztonság kedvéért. Az USDA munkatársaival vizsgáltassatok meg minden guatemalai importot! És közöljétek az emberekkel, hogy ki kell dobniuk a tejet és a többi tejes ételt a hűtőszekrényükből.

– Ezt csak akkor tegyétek, ha bizonyítottuk a betegség forrását.

– Ha bizonyítást akarsz, rendeld ide az összes szakembert, hogy minden kórházban minden páciens pupillaméretét megvizsgálhassák. És nem csak Los Angelesről beszélek. Az egész völgyről: Long Beachről, Anaheimről. Kettőnél több helyről kellenek adatok.

– Már vannak szakemberek a helyszínen. Hagyd, hogy végezzék a munkájukat!

Stanton felidézte magában Cavanagh halálosan nyugodt tekintetét. A nő 2007-ben lett igazi sztár a CDC-nél, amikor egy repülőgép utasáról feltételezték, hogy gyógyszereknek ellenálló tbc-je van. A központban azon kevesek között volt, akik egészen az ijedelem elmúltáig megőrizték a nyugalmukat, és Washingtonban azóta is kedvenc. Most viszont nincs idő a higgadt viselkedésre.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – kérdezte Cavanagh-et.

– Úgy, hogy helyettem is idegeskedsz – felelte a nő. – Most árulj el valamit! Te magad mennyit aludtál mostanában? Hat óra múlva leszállok nálatok, és friss, kipihent állapotban lesz rád szükségem. Ha nem aludtál, akkor most pótold!

– Emily, én…

– Nem tanácsot adtam, Gabe. Utasítás volt.

Amikor Stanton visszaért a Venice Beachre, meglepetten látta, hogy semmi sem változott. A sörözők kerthelyiségei tele voltak az esténként szokásos emberekkel. Az üzletek sátorponyvái alatt hajléktalanok ültek. A sétányon néhányan még mindig talizmánokat árultak a maja apokalipszis elleni védekezésül. A látványtól Stanton egy pillanatra mindjárt jobban érezte magát.

Nem sokkal este tizenegy után a lakása konyhájában állt, és a Guatemalai Egészségügyi Szolgálat vezetőjével, Dr. Fernando Sandovallal beszélt telefonon.

– Mr. Volcytól tudjuk, hogy már beteg volt, amikor átjött a határon – mondta Stanton. – Ezt határozottan állította. Ellenőrizniük kell a kórházakat, a pánamerikai autópálya mentén lévő egészségügyi létesítményeket, és minden olyan orvos rendelőjét, aki bennszülötteket gyógyít.

– Van egy csapatunk, amely ellenőrzi a területet, ahol Mr. Volcy az elmondása szerint megbetegedett – felelte Sandoval. – Annak ellenére, hogy dollármilliókba kerül, és nincs rá pénzünk, a szakemberek végigjárják Petén összes farmját, és mintákat vesznek a tehenektől. Eddig természetesen semmit sem találtak. Nyoma sincs a prionnak.

– Még nincs. Érti azonban ugye, hogy mennyire sürgős a dolog? Ahogy innen látjuk, hamarosan járvány törhet ki önöknél.

– Semmi bizonyíték nincs rá, hogy a második páciensük valaha is itt volt, Dr. Stanton.

A második áldozat fényképét minden esti híradóban bemutatták, de az autó vezetőjének egyetlen rokona vagy barátja sem jelentkezett.

– Még nem azonosítottuk, de…

– Nincsenek más eseteink, és felelőtlenség lenne az önök részéről bármi ilyesmit állítani. Egyik páciensük sem itt betegedett meg. Persze minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítséget adjunk a vizsgálatukhoz.

A beszélgetés hirtelen ért véget, és Stanton csalódottnak tűnt. Mivel nem voltak bejelentett esetek, a guatemalaiak nem ijedtek meg eléggé ahhoz, hogy hathatós intézkedéseket hozzanak. Stanton tudta, hogy amíg csak a saját igazolt esetük létezik, nagyon nehéz lesz valódi támogatást kapni tőlük, és ha kapnának is, az ottani közegészségügyi rendszer meglehetősen alacsony színvonalú.

Arra lett figyelmes, hogy kulcs zörren a zárban, és valami kis állat fut a padlón. Gyorsan belépett a nappaliba, ahol Nina várt rá kopott farmerban, széldzsekiben és fényes gumicsizmában. Dogma szaladt feléje. Nina követte, és Stanton nyaka köré fonta a karját.

– Ezek szerint találtál kikötőhelyet, kapitány – szólalt meg Stanton, és arcon csókolta a nőt.

– Napkeltéig megjárja. Baromi pocsékul nézel ki.

– Mindenki ezt mondja.

Dogma vinnyogni kezdett, mire Stanton dörzsölgetni kezdte az állat fülét.

Nina kibújt a kabátjából.

– Mikor ettél utoljára?

– Fogalmam sincs.

A nő intett, hogy menjen be vele a konyhába.

– Ne akard, hogy erőszakot alkalmazzak.

A hűtőszekrényben kínai ételek maradékai voltak, és rávette Stantont, hogy egyen, de hagyta, hogy a férfi közben a nemzeti rádióadó legfrissebb híreit is meghallgassa. A hírműsor vezetője a CDC szóvivőjével készített interjút, akiről Stanton még csak nem is hallott. Ahogy a VFI-ról beszélgettek, egyértelművé vált, hogy egyikőjük sem tud sokat a prionokkal kapcsolatos tudományágról. Stanton egyfajta szorítást érzett a mellkasában.

– Mi a baj? – kérdezte Nina.

A férfi a villájával matatott, és a mikrohullámú sütőből kivett tofu darabjaiból nyomkodta ki a folyadékot.

– A helyzet romlani fog.

– Akkor még jó, hogy itt vagy nekik.

– Az emberek hamarosan rájönnek arra, hogy tehetetlenek vagyunk egy ilyen betegséggel szemben.

– Már régen figyelmeztetted őket, hogy eljöhet ez a nap.

– Nem a CDC-re gondolok. Azokra, akik most kérdezgetni fogják, hogy miért nincs megfelelő oltóanyag. A kongresszus őrjöngeni fog. Tudni akarják majd, hogy mit csináltunk a kergemarhakór megjelenése óta.

– Minden tőled telhetőt megtettél. Akkor is, és most is.

A nő hangja megnyugtató volt. Stanton kézen fogta. Rengeteg mindent el akart neki mondani.

Nina megpuszilta a férfi kezét, bevezette a nappali szobába, és bekapcsolta a tévét. Fejét Stanton vállára hajtotta. Wolf Blitzer a Fehér Ház helyzetelemző terméből adott jelentést, és arról beszélt, hogy a második páciens kilétét még mindig nem sikerült kideríteni.

– Van elegendő készlet a hajón? – kérdezte Stanton.

– Miből? Ne fesd az ördögöt a falra! Rossz hatással van a kutyára.

Stanton ránézett, és valami olyasmit érzett, amire addig sosem számított. Miután egy évtizedet töltött a laboratóriumban, egy évtizeden át követelt anyagi támogatást, hogy fel lehessen készülni a prionbetegség elleni védelemre, és egy évtizede harsogja a figyelmeztetéseket, miszerint a betegség bármikor kitörhet, s most, amikor elérkezett az elkerülhetetlen, nem akar mást, mint hogy Ninával lemenjen a kikötőbe, vele és Dogmával együtt felszálljon a Plan A fedélzetére, és már ne is halljon többet a prionról.

– Mi lenne, ha elutaznánk? – kérdezte.

Nina felemelte a fejét.

– Hová?

– Kit érdekel. Hawaiira?

– Ne csináld ezt, Gabe.

– Komolyan beszélek – mondta Stanton, és a nő szemébe nézett. – Nem akarok mást, mint hogy most veled legyek. Semmi más nem érdekel. Szeretlek.

Nina elmosolyodott, de egy kis szomorúság is volt a mosolyban.

– Én is szeretlek.

Stanton előrehajolt, hogy megcsókolja, de mielőtt a szájuk összeért volna, Nina elfordult.

– Mi a baj? – kérdezte a férfi, és visszahúzódott.

– Hatalmas nyomás van rajtad, Gabe. Boldogulni fogsz vele.

– Most veled akarok boldogulni. Mondd meg, hogy mit akarsz.

– Kérlek, Gabe.

– Mondd meg!

Nina egyenesen ránézett, amikor megszólalt.

– Olyan valakit szeretnék, akit nem érdekel, hogy elkésik a munkából, mert túl sok időt töltöttünk az ágyban. Aki tényleg felszáll a hajóra, és itt hagy mindent. Te vagy a leghajszoltabb ember, akit valaha ismertem, és ezt szeretem benned. De ha eljönnél velem, két nap múlva visszaúsznál a laboratóriumba. Nem akarsz elmenekülni. Különösen most nem.

Stanton bizonyítani szerette volna, hogy az iménti leírásban szereplő ember nem létezik, és a neki tulajdonított jellemvonásokat Nina csak kitalálta. Valamennyire azonban érezte, hogy a nőnek igaza van. Most semmilyen hajóra nem száll fel.

Nina újra a vállára hajtotta a fejét. Csendben ültek, és Stanton hamarosan meghallotta a már jól ismert, lassú lélegzést. Nem lepődött meg; Nina bármikor és bárhol el tudott aludni – parkok padjain, a színházban vagy a zsúfolt tengerparton. Stanton is lehunyta a szemét. Az állkapcsát szorító feszültség enyhült. Arra gondolt, hogy felhívja Daviest, hogyan áll az időintervallum-meghatározásával. De az ötletet elvetette, mivel túlságosan kimerült és szomorú volt. El akart bújni a tudatlanság kényelmes álarca mögé.

Az álom azonban elkerülte. Ahogy figyelte a percek múlását, azt vette észre, hogy egymás után sorolja fel az okokat, amelyek miatt nem lehet beteg. Már hónapok óta nem fogyasztott tejterméket. Évek óta nem evett húst. Eszébe jutottak Cavanagh figyelmeztetései, hogy az emberek milyen könnyen úgy gondolhatják, elkapták a VFI-t.

Felvette Ninát, bevitte a hálószobába, és letette az ágynak arra a felére, amely korábban is az ő helye volt. Dogma is megjelent, és bár nagyon ritkán engedte a kutyát az ágyra, kicsit megpaskolta a matracot, mire az állat boldogan felugrott, és elnyúlt Nina mellett.

Stanton a dolgozószobája felé indult éppen, hogy megnézze az e-mail üzeneteit, amikor megszólalt a mobiltelefonja, és olyan szám látszott a kijelzőben, amelyet nem ismert.

– Doktor Stanton? Chel Manu vagyok. Elnézést kérek, amiért ilyen későn zavarom.

– Doktor Manu. Hová ment? Mindenütt kerestük.

– Nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem.

Stanton valami furcsát vett észre a nő hangában.

– Jól érzi magát?

– Beszélnem kell önnel.