HUSZONHÉT

A böjtöm a nap negyven égi útjának idejéig tartott, amikor is csak kukoricakását és vizet vettem magamhoz. Semmi eső nem hullott az ültetényeinken, az erdeinkben, a vízkészletek nagyon megcsappantak. A város minden pontján vizet, kukoricát és maniókát kezdtek gyűjteni, és szóbeszédek terjednek, hogy szomjúságuk csillapítására a férfiak saját vizeletüket isszák.

Azt is suttogják, hogy néhányan már északra készülnek, hogy művelhető földet keressenek, noha Imix Jaguár rendeletet hozott, hogy aki Kanuatabát elhagyja, halállal lakol, vagy még annál is súlyosabb büntetést kap. Az utolsó húsz napkelte óta tizennyolc haláleset történt Kanuataba legszegényebb részein; az áldozatok közül sokan gyerekek, akik éhen haltak, mert az élelmiszer elosztásakor ők vannak az utolsó helyen.

A városunk hajdan tíznapi járóföldre a legjobb áruk központja volt. De a jáde ékszerek haszontalanok, és az iparosoknak már nincs munkájuk. Az igazgyöngy fülbevalók és a színes tollból készült palástok helyett a nemesség asszonyai tortillát és narancsféléket akarnak maguknak. Ha egy nő nem tudja etetni a gyerekét, nem sokat gondol az arany medálokra, függetlenül azok szentségére.

Tegnap, amikor a nap a legmagasabban járt az égen, behívattak a palotába.

Auxila lányait a déli napsütésben magukra hagytam a barlangban, mivel tudtam, hogy a szellemállatom vigyáz rájuk a távollétemben. Őszentsége Imix Jaguár, aki nemrég tért vissza az esti csillag feljövetelekor indított háborúból, behívatott a palotába, hogy felfedje nekem Akabalam isten jelentőségét, és folytathassam az ifjú herceg oktatását.

Amikor pár száz lépés távolságra megközelítettem a városközpontot, és ezer lépésnél is közelebb voltam a király nemrég felszentelt temetési templomához, nem akartam elhinni, amit látok. Sűrű, fekete füst szállt fel a kis templom tornyainak teteje, a szent katakombánk fölött. És ahogy befordultam a sarkon, annyi kanuatabai férfit és nőt láttam együtt, amennyit hatszáz napkelte óta még egyszer sem.

Tudtam, hogy komoly gyűlést hívtak össze erre a napra, de el sem tudtam volna képzelni a méretét és pompáját. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mit éreztem, amikor újra olyan élőnek láttam Kanuatabát, mint amilyen gyerekkoromban volt, amikor apám a széles vállán vitt végig a kereskedők portékái között. Mindenfelől suttogás hallatszott, hogy Imix Jaguár csodát tett, és olyan nagyszerű lakomában részesíti a népét, amely a következő aratásig táplálékot ad számunkra.

Figyeltem, hogy férfiak fűszer, fa és jáde adományait viszik a palota déli lépcsője felé. Mások sót, szegfűborsot, koriandert vagy tűzön szárított chilit és fűszereket vittek pulyka és szarvashús ízesítéséhez. Még az én gyomrom is korgott az éhségtől. Biztos voltam benne, hogy kétnapi járóföldre nincs semmilyen szarvas, pulyka vagy aranynyúl. Imix Jaguár és dicső hadserege húskészleteket zsákmányolt volna az esti csillag feljövetelekor indított háború során?

A királyi törpe közeledett. Idézem a szavait, hogy igazoljam, micsoda mesterkedésekre képes. A következőket mondta:

„Ha az emberek úgy ismernének, írnok, mint ahogy én magam ismerlek, és tudnák, hogy sosem érsz hozzá azokhoz a lányokhoz, elveszítenéd a szeretőidet, akiket befogadtál. Az életedet és azoknak a lányoknak az életét is tízezer napkeltével lehetne megrövidíteni. Tanácsolom, hogy soha többé ne okozz nekem csalódást.”

Még sosem éreztem nagyobb vágyat, hogy egy ember vérét vegyem, és kivágjam a szívét. Valami tömegre áhítoztam az átjáróban, amely elég hangos, hogy elnyomja Jacomo kiáltásait. Darabokra tépem, és jelöletlen sírokba temetem a darabokat.

Mielőtt azonban felemelhettem volna a kezem, kiáltozás támadt a téren. Sorban kék színnel megfestett bőrű rabokat, tizenötöt vonszoltak be az átjárókba. Mindegyik fogoly kezét és nyakát az előtte haladóhoz kötözték, testüket pedig egy hosszú rúdhoz. Több ember párszor meg is botlott, és sokan már félholtnak tűntek.

Az egyik rab testén tetoválások jelezték, hogy komoly méltósága van, és még sosem láttam nemest, aki ennyire félt volna az áldozattól. Ordított és vonaglott, miközben a kanuatabai foglyul ejtői vonszolták; a földön húzták a lábát, amivel nagy port vertek fel. A fogva tartók arckifejezéséből megítélhettem, hogy még ők sem láttak semmi ilyesmit. Micsoda méltatlanság! Csak egy beteg elme károsíthatta ennek a nemesnek a jellemét annyira, hogy ne fogadja el a sorsát!

Bementem a palotába, ahol átlavíroztam magam a szálláscsinálók, szabók és szeretők sokaságán. Az izzasztószoba a legfelső szinten van, egy kupolás helyiség a toronyban, és ez a legszentebb hely a jövőbe látásra és a túlvilági lényekkel való társalgásra. Akárcsak a titkos ebédek és más rituálék, általában ez is kizárólag a király kísérete számára fenntartott.

Amikor megérkeztem az izzasztókádhoz, a királyt egyedül találtam, ami olyan különös volt, hogy vagy ezer napkelte óta nem is emlékeztem hasonlóra. Beesett arcát addig még sosem láttam ennyire fennköltség nélkülinek. Még rabszolga vagy alacsonyabb méltóságú feleség sem tartózkodott a helyiségben, hogy kielégítse az igényeit.

Akkor a király megszólalt:

„Azért kérettelek ide, hogy lásd a nagy lakoma elkészítését, Paktul, és feljegyezhesd a nagy könyvekbe a későbbi generációk számára.”

Ahogy letérdeltem a forró széndarabokra, a melegség elviselhetetlen volt. De az izzasztó szobába való bebocsáttatás nagy kegynek számított, és nem mutathattam a szenvedés jelét. Azt mondtam:

„Felség, valóban fel kell jegyeznünk ezt a nagyszerű eseményt, de újra meg szeretnélek kérni, hogy magyarázd meg, az istenek miképp részesíthettek minket ebben a lakomában, amikor az irántunk való könyörület semmi más jelét nem mutatják. Pontosan akarom feljegyezni a nagy könyvekben, ezért megtudhatom, hogy miért lakmározhatunk ma, amikor minden más napon éhezünk?”

A király összeszorította a fogát. Haragos tekintettel mögém nézett, mintha uralkodni próbálna dühén. Merev tartással markolta a királyi jogart. Amikor mondandóm végére értem, nem állt fel, és nem üvöltött; nem hívta az őröket, hogy vigyenek el. Csak lenézett a kezemre, és rámutatott a gyűrűre, az előttem élő írnokok jelképére, és újra megszólalt:

„Hogy gondolod, hogy a majom írnokoknak ez a gyűrűje, amelyet viselsz, összemérhető az istenek koronájával, amelyik a fejemen van? Semmit nem kívánok jobban, minthogy megoszthassam ezt a terhet a népemmel, és elmagyarázhassam, milyen kompromisszumokkal biztosítom az istenek békéjét. Ezt a terhet nem lehet megismerni könyvekből, és csak azok tudhattak róla, akik előttem éltek; őseim, akik hajdan a teraszos városunkat uralták. Nem értheti meg olyan halandó, aki az írnokok gyűrűjét viseli.”

Ezután meztelenül felállt. Arra gondoltam, hogy lesújt rám, de csak utasított, hogy álljak fel. Ágyékkötőt vett fel, és megparancsolta, hogy kövessem a királyi konyhába.

Az a szóbeszéd járja, hogy a világon semmi sincs, amit az udvari szakácsok ne tudnának elkészíteni a király ízlése szerint. Akár egyheti járóföldre is elküldik a segédeiket, hogy guajávát vagy vadszilvát szedjenek, amely csak a legmagasabb hegyeken nő, vagy, hogy cserével olyan édesburgonyát szerezzenek a bennszülöttektől, amely kizárólag a ceibafa árnyékában terem meg.

Követtem a fenséget, Imix Jaguárt, és megpillantottam ezeket a szakmájukat művészi szinten űző embereket, ahogy a nagy, ünnepi lakoma előkészületeinek végén jártak. Mindegyiknek volt segédje. Néhány an a szószokat és körítéseket készítették, mások a manióka kis virágait tették bele a chilis pástétom keverékeibe, amelyek fahéjjal, kakaóval és szegfűborssal készültek. Magát a tényleges főzést másokra bízták, akik nagy nyársakra felügyeltek a helyiség minden szegletében, és húst sütöttek, hogy beletegyék a konyha közepén lévő, hatalmas kondérokban készülő, szaftos pörköltbe.

Átmentünk a konyhai tüzektől forró területen, ahol a levegő majdnem annyira fullasztó volt, mint az izzasztószobában. Tudtam, hogy a vágóhíd felé tartunk. Amikor megérkeztünk az ajtóhoz, a király káprázatos mosollyal rám villantotta a fogán lévő jádét.

Megszólalt:

„Alantas írnok, nem lehet nagyobb tehetség a jövőbe látásra, mint amit húsz holdtöltével ezelőtt kaptam Akabalamtól. Örökre megváltoztatja Kanuatabát, és az üdvünk lesz. Közel egy éve árad bennem ez a vér, és ideje, hogy népem is osztozzon az erőm forrásában. Udvari kémeim szerint ezek a szertartások teljesen megszokottak más népeknél. Nemcsak a nemesek között, de az alacsonyabb rétegeknél is, és sok holdtölte óta tartják fenn vele magukat”

Követtem a vágóhíd helyiségébe.

A padlót vér borította, és átjárta a szandálomat is. Több mint két tucat test lógott bentfelakasztva, megnyúzva és fej nélkül, kibelezve, vértelenül és darabokra szedve. A mészárosok éppen elválasztották a húst a csonttól; minden kart és lábat másképp vágtak, hogy vastag szeleteket készítsenek belőlük. A vágóhíd szakácsai éles kovakővel készítették elő a húst a főzéshez, és minden értékes darabkáját meg akarták őrizni a lakomához. Azonnal felismertem, hogy mi lóg a kampókról.

Emberi testek!

A király megszólalt:

„Akabalam azt az utasítást adta, hogy fogyasszuk el ezt a húst, ami által erőt merítünk a lelkekből, amelyek valaha a testekben lakoztak. Legközelebbi szolgálóimmal együtt ilyen erőt nyertünk a húsból készült ételekből, mivel az elmúlt háromszáz napkelte óta több mint húsz embert fogyasztottunk el. Most Akabalam úgy határozott, hogy nagy nemzetünk minden egyes tagját tíz ember erejével fogja felruházni. Az imádkozó sáskák elfogyasztják társaik fejét, hogy életben maradjanak: áldottak, és hozzájuk hasonlóan mi is saját fajtánk húsát esszük meg.”

Ahogy befejezte a beszédet, tudtam: Ezt nem isten rendelte el a hit megerősítésére. Ez a valami sokkal ijesztőbb volt, és sosem kellett megtanulnom, hogy féljek tőle.

* * *

Sok idő eltelt Kanuatabában az utolsó bejegyzés óta. Hatvan nap támadt fel az újjászületés színében, és hunyt ki a feketeségben. A város minden zugába eljutott a hír, hogy Akabalamot a király a nagy téren tartott lakomán szentesítette, amikor Imix Jaguár ellenségeink nemeseinek húsával etette saját népét. Mivel semmi eső nem hullik a földjeinkre, az üstjeinkbe a halottak húsa kerül; semmi nem megy pocsékba, minden apró darabot leszednek a csontokról. A király egyedül azt kötötte ki, hogy senki nem eheti meg saját fia vagy apja, lánya vagy anyja húsát, mivel az istenek nem engedik. Láttam gyermek rabszolgákat, akiket kényszerítettek, hogy hús nélkül készítsenek ételeket, hogy utána őket áldozzák fel, mint az állatokat, és főzzék meg az általuk készített, sózott és fűszerezett lében.

Nem fogyasztottam Akabalam étkeit, és Auxila lányainak sem engedtem meg. Kizárólag leveleken, gyökereken és apró bogyókon élünk. Tarka Pillangó és Lángoló Toll is már étellé vált volna a tömegek számára, ha nem védem meg őket. A város árvái az elsők voltak a feláldozottak között, de a barlangomban biztonságban vannak. A szellemállatom, az ara papagáj vigyáz rájuk. A lányok nem mennek ki, mivel így parancsoltam nekik, mert az utcákon elszabadult a pokol, és a tömegek minden gyermek életét elvennék, hogy táplálékot biztosítsanak maguknak.

A király eltűnt a palota zugaiban, hogy a jövőről határozzon. Egyedül Jacomo a törpe, a királynő és a herceg mehet be hozzá. A tanácsot feloszlatták. Imix Jaguár kijelentette, hogy kizárólag ő hallhatja a túlvilági hangokat, és a tanácsban hamis próféták ülnek! Jacomo a törpe minden napkeltekor ott áll a palota lépcsőjén. Felolvassa a király követeléseit, és hogy milyen áldozatokra van szükség az istenek akaratának kielégítéséhez.

Az áldozatokat minden napnyugtára elvégzik: a hóhérok férfiakat, nőket és gyerekeket, köztük nemeseket is, felvisznek az oltár tetejére, ahol a szívüket és a belső szerveket kivágják, mielőtt a húst a népnek adják.

Mégis, minden egyes áldozattal egyre többen kételkednek Kanuataba utcáin Imix Jaguár hatalmában. A köznép soraiból eltérő véleményeket hallottam. Az emberek félelemben élnek, hogy ők lehetnek a következők. Azt is suttogják, hogy Imix Jaguár elveszítette kapcsolatát az istenekkel, és az agyában átok zavarta össze a gondolatait.

És mit adott nekünk Akabalam? Semmi eső nem hullott a földjeinkre, és semmi segítséget nem kaptunk a túlvilágról, hogy tápláljuk az életet adó növényeket.

* * *

Annyi minden megváltozott, és olyan sok a borzalom! Mindenütt halál van, és az egész város a pusztulás hideg fekete ölelésében vergődik. Az utolsó jelentés szerint ezernél is többen haltak meg, de még ennél is több, elátkozott lélekre vár halál. Igazam volt, hogy rettegtem. Akabalam átka tömegeket sújt, kiszívja az emberek lelkét, és ettől képtelenek átjutni az álom világába, ahol kapcsolatba léphetnének az isteneikkel.

Az elátkozottak száma a fényes égitest minden egyes megjelenésével növekszik, és az átok azért van rajtuk, amit embertársaikkal tettek. Az utcákon éjjel és nappal tombol az erőszak, mivel a békés emberek egymás ellen fordulnak, mert képtelenek felidézni a szellemeiket az álom világában, és harcolnak a még a piacon maradt javakért.

Imix Jaguár és társai már sok holdtölte óta esznek emberhúst, és nem sújtotta őket átok. De akármilyen isten védte őket eddig, nem teszi többé. A királyt is elérte az átok, és a nemeseit is. Akabalam végigsöpört rajtunk, és elpusztított mindent.

Akabalam az embereket szörnyekké változtatta, és pont ettől féltem. Az álmok ideje alatt lehet békésen kiegyezni az istenekkel, akkor lehet kapcsolatba lépni a szellemállatokkal, és akkor adhatjuk át magunkat az isteneknek, mint ahogy tesszük a halálban is. De a megátkozottak nem álmodhatnak, nem adhatják át magukat az égi isteneknek, vagy nem léphetnek kapcsolatba a wayobjaikkal, akik vigyáznak rájuk.

* * *

Ez most a beszámolóm az utolsó utamról a nagy palotába, ahol korábban a tanács emberei hoztak határozatokat. Éjszaka volt, és a vállamon vittem a madarat, mivel minden jámbor ember számára túl veszélyes lenne napközben mutatni az arcát a város terein. Úgy érkeztem, hogy csak a hold fénye világította meg előttem az utat.

A hercegért mentem, Szálló Füstért, a tanítványomért, akit el akartam vinni a palotából. A fiút nem sújtotta az átok, és ez bizonyítja Imix Jaguár zavarodottságát: a saját fiának nem adott emberi húst, és ezzel megmutatta, hogy repedések vannak hite falán.

Szálló Füst azonban nem az egyedüli gyermek, aki megőrzi a teraszos város történeteit és legendáit. Lángoló Toll és Tarka Pillangó a barlangomban várakozik, ahonnan át akarunk menni annak a tónak az erdejébe, amelyet egykor apám keresett. Mivel nem engedtem nekik, Auxila lányai semmi emberhúst nem ettek az oltalmam alatt. A föld termésein fogunk élni, ott, ahol biztonságban leszünk az aludni nem tudóktól és azoktól, akik követik őket a halálba.

Már húsz napkelte óta nem voltam a palotában, nem találkoztam a királlyal, és amit láttam, mind hamisnak tűnt. Gyanítani lehetett, hogy az élet a palotában és Kanuatabában ebben a formában véget ért, a látszatot többé nem lehet fenntartani. Magukat az őröket sem lehetett látni, és akadálytalanul juthattam be a királyi termekbe.

Mivel a herceg nem volt a szobájában, átmentem a király lakrészébe. A herceg átmehetett az apjához, és ez megijesztett, mert nem hittem, hogy a király kiengedi a palotából.

A király terméhez mentem, és bátran benyitottam. Ahogy beléptem, megláttam a herceget, aki apja ágyánál térdelt. Tudtam, hogy Ah Puch átvitte a király szellemét a túlvilágra, hogy az idő többi ciklusát más királyok társaságában töltse, mint ahogy elrendelték neki. Imix Jaguár nem lélegzett, és a szíve sem dobogott. Szálló Füst, ahogy tanítottam neki, nem ért a testhez, csak tömjénpálcákat mozgatott körülötte. Könnyes szemmel rám nézett.

Akkor hangot hallottam mögülünk:

„Ez a király terme, egyedül az övé, és nem kaphatsz bocsánatot a behatolásért, alantas írnok!”

A törpe felé fordultam, aki tíz lépésre állt mögöttem. Szakállát már több holdtölte óta nem nyírta.

Megszólaltam:

„Elterjesztetted a hazugságaidat az utcákon, és a nyelveddel megtévesztetted Kanuataba népét, de többé már nem hallgatják meg ezeket a hazugságokat. Megtudják, hogy a király halott.”

„Senkinek nem mondhatod el, mert különben közhírré teszem, hogy nem igazi ágyasként vetted magadhoz Auxila lányait, nem tetted magadévá őket, tehát nem is tarthatsz igényt rájuk. Én veszem őket magamhoz, kinyílnak, és fiúkkal ajándékoznak meg. A király őrei erőszakkal hozzák el őket.”

Sétapálcám hegyes jádéval díszített végével hatalmasat húztam a törpe hagymaformájú fejére, és ömleni kezdett belőle a vér. A padlóra rogyott, kiabált, és a herceget hívta segítségül.

Szálló Füst nem mozdult.

A törpe felém vetette magát, és beleharapott a lábamba. A fájdalom tűzként áradt szét bennem. Jáde-késem hegyével kinyomtam az egyik szemét, mire elengedett. Ezután a jádét teljes erővel belenyomtam a hasába, és kiszállt belőle az élet.

Ekkor a herceghez fordultam.

„Most itt kell hagynod. Magadhoz kell venned Lángoló Tollat és Tarka Pillangót, és el kell mennetek a városból.”

Amikor a herceg ezt meghallotta, új erővel szólt hozzám:

„Mint a legfelső ajaw, a város ura megparancsolom, hogy gyere velünk, Paktul. Akárhová megyünk, te leszel a jövendőmondóm. Ezt a parancsot királyként adom.”

Tudtam viszont, hogy a királyi testőrök maradéka utánam jön, mivel kötelességük, hogy megbosszulják a törpe halálát. A véremre szomjaznak, és nem akarom veszélyeztetni a gyermekek életét. Azt mondtam a hercegnek:

„A megtiszteltetés, hogy a jövendőmondóddá teszel, Szálló Füst, már épp elég jutalom számomra, amivel beléphetek az írnokok szent, felső világába. Most azonban itt kell hagynod, hogy Itzamnaaj, a szent isten védelmét élvezd.”

Akkor ő szólalt meg:

„Szent tanár, az ellenségeink közelednek. Hallom a kiáltásaikat. Mint az új királyod, megparancsolom, hogy kövess.”

Az mondtam a hercegnek:

„Akkor hagyd, hogy az elvesztett családom felé vezesselek, király, abba az irányba, ahonnan az előttem érkezők jöttek.”

Szent Itzamnaaj, tedd lehetővé, hogy a megváltás felé vezethessem őket a nagy erdők mélyén, ahol egykor az őseim éltek, és élnek örökké. Ahol az igazi isteneket tisztelhetjük, és új népet hozhatunk létre az idő következő nagy ciklusának hajnalán. Lángoló Toll Szálló Füst felesége lesz, és a kapcsolat új idők kezdetét fogja jelenteni; az emberek új faja születik, és az idő is újabb ciklusba lép. Csak álmodhatom az utódokról, akiket Szálló Füst teremt meg Lángoló Tollal és a húgával, emberekről, akik méltóságteljesen vezetik népüket. Kanuataba népe fennmarad.