EGY

Dr. Gabriel Stanton bérháza a tengerparti sétány végén állt, ahol a Velencét idéző Venice Beach sétány dús pázsittá szélesedett, és ahol a Tai Chi művelői gyűltek össze rendszeres időközönként. A szerény épület nem kifejezetten felelt meg Stanton ízlésének. Jobban szeretett volna valami olyasmit, amihez egy kis történelem is társul. A kaliforniai tengerpartnak ezen a részén viszont már nem volt más, mint lepusztult viskók vagy modern, kőből és üvegből készült házak. Stanton nem sokkal reggel hét után indult el otthonról régi Gary Fisher kerékpárján, délnek tartva, a mellette futó sárga labrador, Dogma társaságában. Los Angeles legjobb kávézója, a Groundwork csak hat háztömbnyire van innen, és amint Stanton belép, Jillian szinte azonnal méregerős Black Gold kávét készít neki.

Dogma legalább annyira szerette a reggeleket, mint a gazdája. A kutyát azonban nem engedték be a Groundwork épületébe, ezért Stanton kint megkötötte, majd belépett, intett Jilliannak, elvette tőle a poharat, aztán alaposan körülnézett. A korai vendégek közül sokan szörfösök voltak, akiknek a ruhájából még csöpögött a víz. Stanton általában hatkor kelt, de ezek a fickók már órák óta ébren lehettek.

A törzsasztalánál ott ült a sétány egyik legismertebb és legfurcsább külsejű lakója. Egész arcát és tar fejét kusza minták, karikák és szögek borították, apró láncok lógtak a fülcimpájáról, az orrából és az ajkáról is. Stanton gyakran tűnődött azon, vajon honnan a csudából jöhetnek az olyan emberek, mint például Rém. Mi történhetett vele korábban, aminek a hatására úgy döntött, hogy az egész testét furcsaságokkal borítja? Amikor Stanton a Rém korábbi életére gondolt, valami különös oknál fogva minduntalan egy osztott szintű lakást képzelt el egy katonai bázis mellett – pont olyat, mint amilyenben ő is a gyermekkorát töltötte.

– Mi hír a nagyvilágban? – kérdezte Stanton.

A Rém rápillantott a számítógép mellől. Rögeszmésen falta a híreket, és amikor nem a kacatokat árusító boltjában dolgozott, vagy éppen nem a turistákat szórakoztatta a Venice Beach hóbortos különceként, itt időzött bejegyzéseket írva politikai témájú blogokba.

– Azon kívül, hogy mindössze két hét sem telik bele, és a galaxisok együttállásának hatására felcserélődnek a mágneses pólusok, mi pedig mind meghalunk? – kérdezte.

– Azon kívül.

– Pokolian kellemes minden.

– Hogy van az asszonyság?

– Köszönöm, felvillanyozott, mint mindig.

Stanton az ajtó felé indult.

– Ha még élünk, holnap újra látjuk egymást.

Stanton már kint hajtotta fel a Black Gold kávét, majd folytatta az utat Dogmával, dél felé. Vagy egy évszázaddal ezelőtt több kilométernyi csatorna szelte végig Venice Beach utcáit, mivel Abbot Kinney, a dohánymágnás a valódi Velence másolatát próbálta megteremteni. Mostanra azonban a korábbi vízi utakat, ahol annak idején gondolán szállították a lakókat, szinte mind lefedték aszfaltburkolattal, s rajta edzőtermek, zsíros ételeket kínáló büfék, és feliratos pólókat árusító boltok sorakoztak.

Stanton rosszkedvűen figyelte a Venice Beachen az utóbbi hetekben lépten-nyomon előbukkanó „maja apokalipszis” falfirkákat és bizsukat, ahogy az árusok igyekeztek kihasználni az őrületet. Katolikusnak nevelték, de évek óta nem járt templomban. Ha az emberek a sorsukat kívánják fürkészni, vagy valami ősi rituáléban akarnak hinni, ám tegyék; ő megmarad a bizonyítható hipotéziseknél és a tudományos módszereknél.

Szerencsére azonban úgy tűnt, Venice Beachen nem mindenki gondolja úgy, hogy december 21-én eljön a világvége; piros és zöld fényben úszott a sétány arra az esetre, ha a rögeszmés nagyokosok jóslata mégsem válik valóra. A karácsonyi készülődés ideje különös időszak Los Angelesben. A betelepültek közül csak kevesen tudják valójában értékelni az ünnepet húszfokos melegben, de Stanton szerette az ellentéteket – a mikulássapkát a gördeszkán, a csizmába rejtett napolajat, vagy a rénszarvas aganccsal díszített szörföket. Egy tengerparti kerékpározás karácsonykor tökéletesen illett az ünnep hangulatához.

Tíz perccel később Dogma kutyával együtt elérte a Marina del Rey északi csücskét. Elhaladtak a régi világítótorony, majd a vitorlások, valamint a kikötőben ringatózó halászhajók mellett. Stanton levette Dogmáról a pórázt, a kutya boldogan előreszaladt, ő pedig mögötte lépdelve hallgatta a zenét. A nő, akivel találkozni akart, jazzrajongó volt, és amikor Bill Evans billentyűjátéka vagy Miles Davis trombitahangja nyomta el a parti zajokat, lehetett tudni, hogy ő sincs messze. Az utóbbi évtizedben leginkább Nina Countner jelentette a nőt Stanton életében. A szakításuk óta eltelt három évben akadt még néhány kapcsolata, de egyik sem volt több holmi futó kalandnál.

Stanton a tengerparti sétány kikötőjéhez vezette Dogmát, amikor meghallotta a szaxofon szomorú hangját a távolban. A kutya a déli móló csúcsához érkezett, ahol ott állt Nina masszív, kétmotoros McGray kishajója, hétméternyi tiszta fa és fém, a dokk utolsó beállójában.

Nina leguggolt Dogma mellé, és az állat hasát simogatta.

– Rám találtatok hát, fiúk.

– A változatosság kedvéért egy igazi tengerparti sétányon – mondta Stanton.

Megpuszilta a nő arcát, és mélyen beszívta az illatát. Annak ellenére, hogy ideje nagy részét a tengeren töltötte, Ninának mégis mindig rózsavíz illata volt. Stanton hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse. Édes álla volt két oldalt apró gödröcskékkel és igéző, zöld szeme. Az orra vonala kissé görbe, a szája pedig keskeny és kicsi, Stanton számára azonban így volt tökéletes.

– Megengeded valaha is, hogy szerezzek neked egy igazi sólyát? – kérdezte.

Nina rápillantott. A férfi már korábban is többször felajánlotta, hogy bérel számára egy állandó sólyát a hajó vízre tételéhez, mivel remélte, hogy így gyakrabban csábíthatja ki a nőt a partra, de ő ezt sosem fogadta el, és Stanton tudta, hogy valószínűleg soha nem is fogja elfogadni. A szabadúszó újságírás ritkán biztosít állandó jövedelmet, így tehát kifejlesztett egy technikát, amelynek segítségével szabad hajóbeállókat találhat eldugott partszakaszok mentén, és olyan, a radarok képernyőjén nem látszó dokkokat, amelyekről csak kevesen tudnak.

– Hogy halad a kísérlet? – kérdezte Nina, miközben Stanton felment vele a hajóra. A Plan A fedélzetét egyszerűen alakították ki, mindössze két összecsukható szék volt rajta, a kapitány ülőkéje fölött zsinegre fűzött CD-k lógtak, no meg két tál állt ott Dogma etetéséhez és itatásához.

– Ma reggel már több az eredmény – felelte a férfi. – Érdekes lehet.

Társa elfoglalta a kapitány székét.

– Fáradtnak látszol.

Stanton azon tűnődött, hogy vajon nem a kor jelei kezdenek-e mutatkozni az arcán, szarkalábak a keret nélküli szemüveg alatt. Az előző éjjel azonban hét órát aludt egyvégtében, ami az ő esetében ritkaság.

– Remekül érzem magam.

– Véget ért már a per? Teljesen lezárult?

– Már több hete befejeződött. Ünnepeljük meg! Van pezsgő a hűtőszekrényben.

– A kapitánnyal a Catalinára megyünk – mondta Nina. Elfordított néhány kart és kapcsolót, amelyek használatát Stanton valójában soha nem tanulta meg, és ezzel beindította a hajó GPS- és elektromos rendszerét.

A Catalina-sziget halvány körvonalát éppen csak ki lehetett venni a sétányról.

– Mit szólnál, ha veletek mennék? – kérdezte Stanton.

– Miközben türelmesen várod a központból érkező eredményeket? Ugyan, Gabe.

– Ne anyáskodj felettem!

Nina odament, és a kezébe vette a férfi arcát.

– Nem véletlenül vagyok az ex-nejed.

A döntést a nő hozta meg, de Stanton magát hibáztatta érte, és gondolatai mélyén soha nem adta fel igazán a reményt, hogy valaha még összekerülhetnek. Házasságuk három éve alatt a munkája általában hónapokra külföldre szólította, a felesége pedig az óceánra menekült, ahová a szíve mindig is vonzotta. Hagyta, hogy a nő elsodródjék tőle, és úgy tűnt, számára ez a legkellemesebb – a magányos hajózás.

A távolban egy konténerszállító hajó szólaltatta meg a kürtjét, amitől Dogma határozottan izgatott lett. Többször is ugatással viszonozta a hangot, majd folytatta a saját farka kergetését.

– Holnap visszahozom őt – mondta Nina.

– Maradj itt vacsorára! – kérte Stanton. – Azt főzöm, amit csak szeretnél.

Nina mélyen a szemébe nézett.

– Mit fog szólni a barátnőd, ha együtt beállítunk vacsorára?

– Nincs barátnőm.

– Mi történt a hogyishívjákkal? A matematikussal.

– Négy randevúnk volt.

– És?

– El kellett mennem, hogy megnézzek egy lovat.

– Ugyan már!

– Komolyan mondom. Angliában kellett megvizsgálnom egy lovat, amelyről feltételezték, hogy surlókórban szenvedhet, ezért a lány azzal vádolt, hogy valójában nem is akarom őt.

– Igaza volt?

– Négyszer találkoztunk. Tehát, együtt vacsorázunk holnap?

Nina begyújtotta a Plan A motorját, Stanton pedig kiugrott a partra, hogy megkeresse a kerékpárját.

– Gondoskodj egy üveg tisztességes borról! – szólt hátra a nő, miközben eloldotta a hajót, és távolodni kezdett. – Akkor majd meglátjuk…

A CDC egyik egysége, a Boyle Heights-i Prion Központ már közel tíz éve Stanton állandó munkahelye volt. Amikor nyugatra költözött, hogy a Járványügyi Intézet első igazgatója legyen, az mindössze egy kis hordozható laboratórium volt a Los Angeles County & USC Gyógyászati Központ mellett. Mostanra már a teljes hatodik emeletet elfoglalta a LAC & USC fő kórházépületében, abban, amely több mint harminc éven át a Közkórház szappanopera felvételeinek helyszínéül szolgált.

Stanton átment a kétszárnyú ajtón és belépett a helyiségbe, amelyről a kollégái gyakran csak úgy beszéltek, mint az „odújá”-ról. Egyikőjük karácsonyi lámpafüzéreket függesztett fel dekorációként; Stanton a halogénlámpákkal együtt ezeket is bekapcsolta, úgyhogy zöld és piros fények árasztották el a laboratóriumon végignyúló mikroszkópasztalok sorát. Az irodájában lerakta a táskáját, maszkot és kesztyűt húzott, majd hátra indult. Ez ígérkezett az első olyan délelőttnek, amikor eredményeket várhattak egy kísérlettől, amelyen a csapatával együtt hetek óta dolgozott, és már igazán furdalta a kíváncsiság.

A laboratórium állatkísérleti terme csaknem olyan hosszú volt, mint egy kosárlabdapálya. Különféle számítógépekkel volt felszerelve: érintőképernyős adattároló egységekkel, valamint a viviszekcióhoz és a boncoláshoz szükséges elektronikus állomásokkal. Stanton odament a déli fal mellett sorakozó tizenkét ketrec közül az elsőhöz, és bekukucskált. Két állatot látott benne: egy hatvan centi hosszú, fekete-sárga pikkelyű korallsiklót, és egy pici, szürke egeret. A kép első pillantásra a világ legtermészetesebb dolgának tűnt: a kígyó a megfelelő pillanatot várja, hogy bekaphassa zsákmányát. Valójában viszont valami természetellenes dolog történt ebben a ketrecben.

Az egér közömbösen böködte orrával a kígyó fejét. Még azzal sem törődött, ha a kígyó sziszegett, ő tovább folytatta a döfködést – nem futott a ketrec távoli zugába, nem próbált meg menekülni. Még annyira sem félt a kígyótól, mint ahogy egy másik egértől félt volna. Amikor Stanton és kis csapata először fedezte fel ezt a viselkedést a Prion Központban, ujjongásban törtek ki. Genetikai beavatkozással eltávolították a prion néven ismert parányi proteineket az egér agysejtjeinek hártyájáról. A különös kísérlet sikerrel járt, megzavarták az egér agyának természetes működését, és kiiktatták a kígyóktól való természetes félelem érzetét. A művelet nagyon fontos lépés volt azoknak a halált okozó proteineknek a megismeréséhez, amelyeknek a kutatására Stanton az életét szentelte.

A prion minden állati és emberi agyban megtalálható, de több évtizednyi kutatás után sem értette senki, hogy mi lehet a konkrét funkciója. Stanton kollégái közül néhányan úgy gondolták, hogy a prion proteinek a memóriával vannak összefüggésben, vagy a csontvelő képzésében játszanak fontos szerepet. Biztos azonban senki sem volt benne.

A prionok legtöbbször jóindulatúan helyezkednek el az agy neuron sejtjein. Ritka esetekben azonban ezek a proteinek „megbetegedhetnek” és osztódhatnak. Az Alzheimer- vagy Parkinson-kórhoz hasonlóan a prion rendellenessége is elpusztítja az egészséges szöveteket, amelyeket működésre képtelen szövetekkel pótol, és így fokozatosan megszünteti az agy normális működését. Van azonban egy alapvetően fontos, és ijesztő különbség: amíg az Alzheimer- és Parkinson-kór szigorúan genetikai úton örökölhető, addig bizonyos prionbetegségek szennyezett hússal is terjedhetnek. Az 1980-as évek közepén beteg angol tehenekből származó mutáns prionok kerültek a fertőzött marhahúsból a helyi élelmiszerekbe, és az egész világ megismerte a prionfertőzés fogalmát. A kergemarhakór kétszázezer tehenet pusztított el Európában, majd átterjedt az emberekre is. A betegeknek először a járással voltak gondjaik, remegtek, majd pedig elveszítették az emlékezetüket, nem ismerték meg a barátaikat vagy a családtagjaikat. Az agyhalál is hamarosan bekövetkezett.

Stanton már pályafutása elején a kergemarhakór egyik szakértőjének számított, és amikor a CDC megalapította az Országos Prion Központot, nem volt meglepő, hogy őt jelölték ki a vezetésére. Akkoriban ez Stanton élete nagy lehetőségének tűnt, és boldogan költözött Kaliforniába: az Egyesült Államokban korábban nem létezett kutatóközpont a prionok és a prionbetegségek tanulmányozására. Stanton vezetésével jött létre a laboratórium a világ legtitokzatosabb fertőzésének diagnosztizálására, tanulmányozására és végső célként a legyőzésére.

Erre azonban soha nem került sor. Az évtized végére a marhahústermelők sikeres kampánnyal bizonyították, hogy az Egyesült Államokban mindössze egyetlen embernél diagnosztizálták a kergemarhakórt. Stanton laboratóriuma egyre kevesebb anyagi támogatást kapott, és ahogy Angliában is csökkent az esetek száma, a betegség gyorsan kikerült a nagyközönség érdeklődési köréből. És ami az egészben a legrosszabb, hogy nem tudtak meggyógyítani egyetlen prionbetegséget sem; évekig teszteltek különböző gyógyszereket és terápiás gyógymódokat, ám a remény minden esetben hiú ábránd maradt. Stanton azonban legalább annyira makacs volt, mint amennyire optimista, és soha nem adta fel a reményt, miszerint talán már csak egy kísérlet szükséges a válaszok megszerzéséhez.

Odalépett a következő ketrechez, amelyben egy újabb kígyó volt és egy egér, a kis rágcsáló fittyet hányt az ellenségére. Ezzel a kísérlettel Stanton és csapata azt vizsgálta, hogy a prionok milyen szerepet játszanak a „természetes ösztönök” többek között a félelem szabályozásában. Az egereket nem kell tanítani arra, hogy féljenek a fű zizegésétől, ha a hang az ellenség közeledését jelzi – a rémület a génjeikben van. Amikor azonban a prionokat egy korábbi kísérlet során genetikai úton „kiiktatták”, az egerek agresszívan és irracionálisan kezdtek viselkedni. Stanton és csoportja így közvetlen módon tanulmányozta, hogy milyen hatással jár a prionok eltávolítása az állatok legalapvetőbb félelemérzései esetében.

A mobilja megrezzent a fehér köpeny zsebében.

– Halló!

– Doktor Stanton? – Női hang szólt bele. Nem ismerte, de bizonyára orvos vagy ápoló; csak az egészségügyi dolgozók nem mentegetőznek a reggel nyolc előtti telefonhívás miatt.

– Miben állhatok a rendelkezésére?

– A nevem Michaele Thane – mutatkozott be a telefonáló. – Harmadéves rezidens vagyok a Kelet-Los Angeles-i Presbiteriánus Kórházban. A CDC adta meg a számát. Úgy gondoljuk, hogy prionbetegséggel állunk szemben.

Stanton elmosolyodott, feljebb tolta a szemüvegét az orrán, mielőtt megszólalt:

– Rendben van.

Ezután a harmadik ketrechez lépett, amelyben egy kis egér a ragadozó farkával játszott. Úgy tűnt, a kígyó szinte zavarban van a szerepek felcserélődésétől.

– Rendben van? – kérdezte Thane. – Ez minden?

– Küldje át a mintákat a hivatalomba, és a kollégáim megnézik őket – felelte Stanton. – Doktor Davis vissza fogja önt hívni, hogy milyenek az eredmények.

– Ez mikor várható? Egy hét múlva? Talán nem voltam elég egyértelmű, doktor. Időnként túl gyorsan próbálok elmondani valamit. Úgy véljük, hogy prionbetegséggel állunk szemben.

– Megértem, hogy ezt feltételezik – mondta Stanton. – Mi a helyzet a genetikai tesztekkel? Megkapták már az eredményeket?

– Nem, de…

– Figyeljen, doktor… Thane? Évente hívások ezreit kapjuk – szakította félbe Stanton –, és csak néhányról derül ki, hogy valóban prionbetegség. Ha a genetikai tesztek pozitívak, hívjon vissza!

– Doktor, a tünetek rendkívüli mértékben egybeesnek egy olyan diagnózissal, amely…

– Megpróbálom kitalálni. A páciensük számára nehézséget jelent a járás.

– Nem.

– Emlékezetvesztés?

– Ilyenről nem tudunk.

Stanton megkopogtatta az egyik ketrec üvegét, és kíváncsi volt, hogy reagál-e rá bármelyik állat. Egyikük sem figyelt oda.

– Akkor ön szerint mi a vélelmezett tünet, doktor? – kérdezte Thane-t.

– Dementia és hallucinációk, rendellenes viselkedés, izzadás és remegés. Valamint az álmatlanság egy borzasztó esete.

– Álmatlanság?

– A beteg felvételekor azt gondoltuk, hogy az alkoholelvonás miatt lehet – magyarázta Thane. – Azonban nem volt folate-hiány, ami alkoholizmusra utalt volna, ezért további teszteket végeztem, és úgy gondolom, hogy végzetes, örökletes álmatlanságról lehet szó.

Ez már felkeltette Stanton figyelmét.

– Mikor vették fel a beteget?

– Három napja.

A végzetes, örökletes álmatlanság, az FFI egy különös és gyorsan terjedő jelenség, amely a mutáns gének következtében lép fel. Szülőről gyerekre öröklődik, és egyike azon kevés prionbetegségeknek, amelyek kizárólag genetikai gyökerűek. Stanton a pályafutása során fél tucat ilyen esettel került szembe. A legtöbb FFI páciens azért fordult orvoshoz, mert folyton izzadt, és éjszaka csak nehezen tudott elaludni. Az álmatlanságuk hónapokon belül véglegessé vált. A betegek impotensek lettek, pánikérzés fogta el őket, és csak nehezen tudtak járni. A hallucinációk és pánikrohamok közepette, a teljes álmatlanság állapotában szinte a legtöbb FFI páciens heteken belül meghalt, és sem Stanton, sem más orvos nem tehetett ellene semmit.

– Ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket! – mondta Thane-nek. – Az FFI világméretű előfordulásának lehetősége egy a hárommillióhoz.

– Mi más okozhat teljes álmatlanságot? – kérdezte Thane.

– Tévesen diagnosztizált metamfetamin-addikció.

– Ez itt Los Angeles keleti része. Naponta nyílik alkalmam metamfetaminos leheleteket érezni. Ennek a fickónak a toxikológiai vizsgálata negatív volt.

– Az FFI világszerte negyvennél kevesebb családot érint – szögezte le Stanton, és hátrébb lépett a ketrecek sorától. – És ha lennének ismereteik ilyen családról, már elmondta volna nekem.

– Történetesen még nem beszélhettünk a férfival, mert nem értjük. Latin-amerikainak vagy őslakosnak tűnik. Talán közép- vagy dél-amerikai. Fordítói segítségre lesz szükség. Talán akad egy fickó, aki rendelkezik a szükséges képesítéssel, és kell egy csomó szótár.

Stanton bekukucskált a következő ketrecbe. Ez a kígyó mozdulatlan volt, és egy pici, szürke farok lógott ki a szájából. A következő huszonnégy órában, amikor a többi kígyó is megéhezik, a helyiség minden ketrecében ez történik majd. Stanton még a laboratóriumban eltöltött hosszú évek után sem élvezte az egerek elpusztításában játszott szerepét.

– Ki vitte be a beteget? – kérdezte.

– A betegfelvételi lap szerint a mentők, de arra vonatkozóan már nem találok utalást, hogy melyik szolgálat volt.

Minden egybevágott azzal, amit Stanton a Presbiteriánus Kórházról, Los Angeles keleti részének egyik legzsúfoltabb és legeladósodottabb intézményéről tudott.

– Mennyi idős a páciensük? – kérdezte.

– A harmincas évei elején járhat. Tudom, hogy szokatlan, de olvastam az írását az életkor-aberrációkról prionbetegségek esetén, és arra gondoltam, hogy ez is ilyen lehet.

Thane viselkedése tökéletesen helyénvaló volt, ám igyekezete nem változtatta meg a tényeket.

– Biztos vagyok benne, hogy amikor megkapják a genetikai jelentéseket, minden gyorsan tisztázódni fog – mondta Stanton. – Bármikor nyugodtan hívja fel doktor Daviest, ha valamilyen kérdése lesz még.

– Várjon, doktor! Csak egy kicsit. Ne tegye még le!

Stanton értékelte a nő kitartását; rezidensként ő is lerázhatatlan volt.

– Igen?

– Tavaly készült egy tanulmány az amiláz szintjeiről, hogy miképp jelzik a kialvatlanságot.

– Ismerem a tanulmányt. És?

– A páciensemnél ez az érték háromszáz egység per milliméter, ami azt jelzi, hogy több mint egy hete nem aludt már.

Stanton felállt a ketrec mellől. Egy hét alvás nélkül?

– Voltak rohamai?

– Az agyi vizsgálat erre enged következtetni – mondta Thane.

– Hogy néznek ki a páciens pupillái?

– Gombostűfejnyiek.

– Miként reagál a fényre?

– Nem reagál.

Egy hét alvás nélkül. Izzadás. Rohamok. Gombostűfejnyi pupillák.

A tünetek ilyen kombinációját csak kevés állapot válthatja ki, és ezek még az FFI-nál is ritkábbak. Stanton leráncigálta a kesztyűjét, és teljesen megfeledkezett az egerekről.

– Senkit ne engedjen be a helyiségbe, amíg oda nem érek.