TIZENÖT

A 10-es autópályát Cloverfield mellett lezárták, hogy a Nemzeti Gárda tagjai élelmet és a mindennapi élethez szükséges cikkeket vihessenek át a nyugati oldalra. Stanton mellékutakat választott, amelyek elhagyatott üzletek, általános iskolák és autójavító-műhelyek mellett haladtak el. Kevés autó volt az úton, ám haladni csak lassan lehetett, mivel a Nemzeti Gárdának szinte kilométerenként voltak ellenőrzőpontjai. Kalifornia kormányzója elfogadta Cavanagh és Stanton meglehetősen vitatott tervét, és aláírt egy szükségintézkedési felhívást, mellyel az Egyesült Államok történetében először elrendelték egy egész város lezárását.

A karantén határait – északon a San Fernando-völgy, keleten San Gabriel, délen Orange County és nyugaton az óceán – a Nemzeti Gárda biztosította. Egyetlen repülőgép sem szállhatott fel a repülőterekről, és a parti őrség közel kétszáz motorcsónakkal felügyelte a kikötőt és a tengerpartot. A legtöbb Los Angeles-i olyan együttműködéssel és nyugalommal fogadta a karantént, ami Sacramentóban és Washingtonban még a legoptimistább tisztviselőket is meglepte.

A karantén határain kívül a CDC stábja ellenőrizte azokat, akik az elmúlt héten Los Angelesben voltak, vagy akkor hagyták el a várost. Megvizsgálták a Los Angeles-i repülőterekről korábban felszálló valamennyi repülőgép papírjait, a hitelkártyával végzett fizetések adatai alapján megkeresték az Amtrak vonatok utasait, és sok olyan embert is felkutattak, akik útdíjat fizettek, vagy akik autójának rendszámáról fénykép készült. Addigra nyolc esetet találtak New Yorkban, négyet Chicagóban és hármat Detroitban, miközben Los Angelesben már közel ezeregyszázan voltak a VFI-tól megbetegedettek.

A fertőzöttek számának növekedésével Stanton szeme előtt sötét képek jelentek meg. A többi orvossal együtt nem tehetett mást, mint hogy nyugtassa a pácienseket. A legtöbb áldozatnál a részleges álmatlanság és az izzadás rövid lappangási idő után kezdődött, amely után görcsök jelentkeztek, láz és teljes álmatlanság. Azok jelentették a legnagyobb gondot, akik már három vagy több napja ébren voltak. Érzékcsalódást tapasztaltak, pánikrohamokat, majd hallucináció lépett fel náluk és olyan heves kitöréseik voltak, mint amilyeneket Volcy és Gutierrez is produkált. A halál egy héten belül valószínű volt. A fertőzöttek közül már majdnem húszan elhunytak.

A katonai festésű Humvee terepjárók, vagy a Lincoln Boulevard-on géppisztollyal sétáló, egyenruhás férfiak és nők látványa rendkívül nyugtalanító volt. Venice felé visszatérőben Stanton az autósorban lassan haladva várakozott az igazolvány ellenőrzésre. Rápillantott a fertőzött páciensek legfrissebb listájára a telefonja kijelzőjén. Az áldozatok között minden csoport tagjai előfordultak, etnikai hovatartozásuktól, anyagi helyzetüktől vagy életkoruktól függetlenül. A szemüveg néhány embert megvédett, de sok szemüveges is megfertőződött. Úgy tűnt, hogy a VFI-tól egyedül a vakok védettek, akiknek szemidegei nem kapcsolódnak az agyhoz, továbbá az újszülöttek. A babáknál a látóideg még nem elég fejlett, és amíg a látóideg hüvely meg nem erősödik, a betegség nem juthat be az agyba. Ez a védelem azonban nem tart tovább hat hónapnál, tehát enyhe vigasz.

Stanton centiméterenként araszolt az Audival az ellenőrzésre várók sorában, és közben a páciensek listáját böngészte. Olyan orvosok és nővérek neve volt rajta, akikkel a Presbiteriánus Kórházban találkozott, vagy a CDC két alkalmazottja is, akiket ismert és kedvelt.

Végül meglátta Maria Gutierrez és fia, Ernesto nevét.

Munkája révén szembe kellett tudnia nézni a halállal, és élete során már néhány csúnya esetet is látott. Erre a helyzetre viszont semmi nem készítette fel. Valami kötődésre volt szüksége, és ilyenkor mindig Ninát szokta felhívni. A nő kiment a vízre, miután Stanton távozott tőle. Telefonált neki, hogy a VFI légi úton terjed. Szakmai szempontból vissza kellett volna rendelnie a partra, hogy megvizsgálják, de Nina semmilyen tünetet nem mutatott, és ezért Stanton azt akarta, hogy a nő távol, nagyon távol legyen. A városban a buszokon, a nyilvános mosdókban és szinte minden kórházban kimutatható a prion, és még a védőruhák tisztítására használt szerekkel sem lehet megszabadulni tőle.

Megszólalt a mobiltelefonja.

– Stanton.

– Chel Manu vagyok.

– Dr. Manu. Sikerült valami eredményre jutni?

Chel beszámolt az apa-fiú jel megfejtéséről, és hogy a kódex első részét már lefordították. Stanton igazából nem tudta követni, de lenyűgözte a nő nyilvánvaló okossága, hogy milyen jól ismeri a bonyolult nyelvet és a nép történelmét. A szenvedélyt is kihallotta a hangjából. Lehet, hogy nem bízik benne, de a belőle áradó energia máris javított a hangulatán.

– Az első részben semmilyen földrajzi utalás nincs – folytatta Chel. – De a leírás kifejezetten részletes. Nagyon reméljük, hogy az írnok a későbbi oldalakon már a helyről is több információt ad meg.

– Mikorra tudják befejezni a munkát? – kérdezte Stanton.

– Dolgozunk rajta. Talán pár napig eltart még.

– Mennyi idő kellett ehhez az első részhez?

– Körülbelül huszonnégy óra.

Stanton az órára pillantott. Hozzá hasonlóan, Chel is éjjel-nappal dolgozott.

– Van bármi problémája az alvással? – kérdezte.

– Néhány percre ledőltem. Egyfolytában dolgozom.

– Vannak rokonai a városban? Velük minden rendben van?

– Csak az anyám, de ő jól érzi magát. És mi a helyzet az ön családjával?

– Igazából nincsen, de a volt feleségem és a kutyám jól van.

Stanton észrevette, hogy a volt feleségem szavakat már könnyebb kimondania, mint korábban.

Chel sóhajtott, majd azt mondta:

– Ma k’o ta ne jun ka tere’k.

– Ez mit jelent? – kérdezte Stanton.

– Imádság, amelyet az indigenák mondanak. Azt jelenti, hogy Senki ne maradjon el tőlünk.

Kis szünet után Stanton folytatta:

– Ha bármilyen tünetet észlel, először engem hívjon fel!

A parton megtörő hullámok hangja csak ritkán terjed a sétányig, aznap este viszont Stanton szinte semmi mást sem hallott azon kívül. Hiányoztak a marihuánás boltok előtt rendszerint ott ácsorgó, zajos kölykök, és a parton sem vonultak hangos, vidám társaságok. A negyedet létrehozó Abbot Kinney falfestménye mögött állította le az autóját, és látta, hogy a sétány szinte üres. A zsaruk mindenkit hazaküldtek, vagy az egyik hajléktalanközpontba.

Ha a rendőrség elől kell eltűnni, az Ocean Front lakosai a városban a legügyesebbek közé tartoznak. Stanton fogta a laboratóriumból hozott hat doboz szemvédőt és berakta őket a táskájába. Vagy ezernyi dologgal kell még foglalkoznia, de a sétány különcei mind a barátai és a szomszédjai. Nehéz volt nem érezni a tehetetlenséget, és most végre tehet valamit, függetlenül a helyzet abszurditásától.

Először a nyilvános mosdókat ellenőrizte, és az egyikben egy pár húzta meg magát. Mindegyikőjüknek adott egy-egy szemvédőt, és folytatta az útját. A mütyürkéket áruló üzletek között talált egy fickót, akit futólag ismert, és aki úgy hívta magát, mint „a Világ Legmulatságosabb Szeszkazánja”. Legtöbbször azt énekelte, hogy „Száncsengő, száncsengő, részegedjünk le.” Aznap este csak idétlenül nevetett, ahogy Stanton kitett elé egy szemvédőt.

A zsidóközpont mögött négy tizenévest pillantott meg, akik egy Volkswagen kisbuszban füvet szívtak.

– Kérsz? – kérdezte az egyikük, és feléje nyújtotta a cigarettát.

– Tegyétek fel ezeket a szemvédőket, srácok – mondta Stanton, és elhárította a kínálást.

A Venice Beach egyetlen plasztikai sebészeti klinikája előtt megállt, hogy megnézze a BOTOX ON THE BEACH kozmetikai reklámra festett falfirkát. Már másutt is látta a jelet, de sosem értette, hogy mi köze van 2012-höz:

Még 10 9 8 nap

Folytatta útját déli irányban, de a rajzot nagyon furcsának tartotta. Valahonnan emlékezett arra, hogy a saját farkába harapó kígyó görög szimbólum, amennyire tudja, és nem maja. Az viszont tény, hogy mostanában az emberek mindent mindennel összekapcsolnak.

A Groundwork kávézó fémkapuja zárva volt, az ablakában pedig kis tábla állt: ZÁRVA, A TETVES RENDELET VISSZAVONÁSÁIG. A tábláról Stantonnak eszébe jutott valaki, akiről megfeledkezett. Pár perccel később már néhány háztömbbel északra, a sétány mellett a mutatványos Rém helyiségének házában ment felfelé a lépcsőn. Kopogott az ajtó közepére festett, sárga kérdőjelen. A mutatványos helyiség egyben a barátja lakása is volt.

– Rém, itthon vagy?

Az ajtó picit kinyílt, és egy meghatározhatatlan korú nő jelent meg – csíkos harisnyát és rövid szoknyát viselt, bőre, pedig mint a porcelán. A „Felvillanyozott Hölgy” fekete haja teljesen göndör volt, állítólag azért, mert gyerekként belecsapott a villám. Stanton egyszer látta, hogy egyfajta elektromos széken ül, és nyelvével meggyújt egy nem szikrázó gázöngyújtót. A Rém barátnője volt. Felvillanyozott barátnője.

– Most nem lenne szabad senkit beengednünk – mondta.

Stanton megmutatta a dobozokat.

– Ezeket nektek hoztam.

A mutatványos házában volt egy nagyobb szoba és egy kis színpad, ahol a fellépők kardot nyeltek, és tűzőgéppel bankjegyeket tűztek a bőrükre. A Felvillanyozott Hölgy intett Stantonnak, hogy lépjen be, és folytatta a bolygón valaha összegyűjtött legtöbb kétfejű állat etetését. Voltak közöttük „sziámi” teknősbékák, akadt egy kétfejű albínó kígyó, egy kétfejű leguán, valamint egy ötlábú, pici dobermann. Befőttesüvegekben kétfejű csirke, mosómedve és mókus csontváza volt látható.

Stanton a mutatványos parányi könyvtárszobájában bukkant a tetovált testű barátjára. A sarokban mindenütt ruhadarabok hevertek. A Rém az asztalnál ült az öreg laptop előtt, amely mindig vele volt.

– Mindenütt ott van a neved, Gabe – mondta a Rém. – Azt hittem, hogy Atlantában vagy.

– Másokhoz hasonlóan, én sem hagyhatom el a várost.

– Mit keresel Venice-ben? Nem egy laboratóriumban kellene most lenned inkább?

– Ne aggódj emiatt! – Stanton felmutatott egy szemvédőt. – Tegyél meg nekem egy szívességet, és vedd fel! Adok többet is, és oszd szét őket olyanoknak, akiknek nincs ilyen.

– Köszönöm – mondta a Rém. A megkötőket elhúzta a fülében sorakozó karikák mellett, és feltette a szemvédőt. – Hiszel ebben a baromságban a városházáról?

– Milyen baromságban?

– Még nem láttad? Pár perce vált elérhetővé. Még a te nevedet is említik néhányszor. – Úgy fordította a számítógépet, hogy Stanton is lássa a képernyőt. – Az interneten másolat volt minden olyan belső e-mail üzenetről, amelyet a karantén elrendelése előtti és utáni nyolc órában küldtek a polgármesteri hivatalból. Titkos információkat kiszivárogtató weboldal. Már vagy kétmillióan láthatták.

Stanton gyomra összeszorult, ahogy a híreket böngészte. Ott voltak a CDC üzenetei, melyekben tájékoztatták a polgármestert, hogy a VFI eseteinek száma milyen gyorsan nőhet, volt pár kérdés a városháza munkatársaitól, hogy hányan halnak meg egy héten belül, és akadtak megjegyzések is, hogy mivel a prion elpusztíthatatlan, a köztereket pedig lehetetlen fertőtleníteni, ezért Los Angeles egyes részei örökre lakhatatlanná válhatnak.

– Ezek csak megalapozatlan sejtések a legrosszabb eshetőségekkel kapcsolatban – jegyezte meg Stanton. – Nem tények.

– 2012-t írunk, testvér – a kettő között már nincs különbség.

A Rém számítógépén egy másik írás arról szólt, hogy Volcy úgy jöhetett át a határon, hogy tudta, már beteg és politikai okból, szándékosan akarta elterjeszteni a VFI-t.

– Nevetséges – jegyezte meg Stanton.

– Ettől függetlenül sokan elhiszik. Rengeteg őrült van, aki nem törődik a tényekkel. És nem csak a 2012-esek. Nagyon sokan pánikba estek, tehát vigyáznod kell. A neved szerepel az oldalakon, cimbora.

Stanton nem maga miatt aggódott, hanem inkább azért, hogy miképp reagálnak majd az emberek, ha egyértelmű félelmet látnak a vezetőkön, akiknek kezelniük kellene a helyzetet. Az utcák nyugalma illékony, és az indulatok nagyon gyorsan elszabadulhatnak.

– Tartsd magadon a szemvédőt – javasolta Stanton a barátjának. – És ha bármi másra szükségetek van, tudod jól, hogy hol találsz.

Stanton kinyitotta lakása ajtaját, és teljes felfordulás fogadta. A nappali díványa és az ebédlő asztala a konyhában volt, oldalára fordítva. A sarkokban két feltekert szőnyeg, a polcokon pedig mindenütt könyvek, lámpák és egyéb kacatok. Minden helyre szükség volt.

– Drágám, te vagy itt?

A nappali szobában Alan Davies ült egy laboratóriumi asztalnál. A bútorok helyén dobozok, mikroszkópok és centrifugák voltak. A hely bűzlött a fertőtlenítőtől. A házi laboratórium berendezésével egyértelműen megszegték az utasításokat, és csak kevés eszközt sikerült kicsempészni. Folytonosan tisztítani kellett a kémcsöveket, a kancsókat és más üvegtárgyakat, hogy többször lehessen használni őket. A tévéállványon üvegedények száradtak várva az újbóli használatra.

– Elégedett vagy a lakás átalakításával? – kérdezte Davies, és felnézett a mikroszkópról. Stanton elcsodálkozott azon, hogy társa öltözéke még az adott helyzetben is milyen kifogástalan; rózsaszín nyakkendő, fehér ing és kék nadrág.

A tévé a CNN adására volt állítva: „Amerikai állampolgárokra vonatkozó utazási korlátozások nyolcvanöt országban… biológiai terrorizmus… a polgármesteri hivataltól kiszivárogtatott információk… A YouTube videómegosztó portálon felvételeket lehetett látni, ahogy a Koreatown üzleteit fosztogatják, és épületek égnek…

– Jézus – szólalt meg Stanton. – Fosztogatók garázdálkodnak?

– Zavargások a feszültség pillanataiban – mondta Davies. – Los Angelesben nem ismeretlen.

Stanton lement a garázsba. A tudományos folyóiratok, a Notre Dame-ból hozott emléktárgyak és régi kerékpáros kellékek dobozai mögött volt egy kis széf. Ebben tartotta a házilag összeállított készletét földrengés vagy szökőár esetére: víztisztító tabletták, síp és jeladó lámpa, ezer dollár készpénzben, valamint egy 9 mm-es Smith & Wesson pisztoly.

Davies megállt az ajtónál, és bekukucskált.

– Mindig is tudtam, hogy republikánus vagy.

Stanton nem vett róla tudomást. Ellenőrizte, hogy a pisztoly valóban töltve van, majd visszatette a széfbe.

– Hogy állunk az egerekkel?

– Ha szerencsénk van, holnapra meglesznek az antitestek – felelte Davies.

A rendelkezések ellenére Stanton nem tudta elfogadni a helyzetet, hogy nem próbálnak tenni valamit a kezelés módjának a megtalálására, ezért itt rendezték be a titkos laboratóriumot, távol a kíváncsi tekintetektől. Az ebédlőben egy tucat ketrec volt a fapadlón, mindegyikben egy-egy elkábított egérrel.

Az egerek mellett viszont nem voltak kígyók – a VFI-nak tették ki őket. Stanton remélte, hogy hamarosan antitesteket fognak termelni, amelyekkel meg lehet fékezni a kórt. Ugyanaz a folyamat, mint ami már valamennyire sikeres volt a laboratóriumban, és normális esetben hetekig tartana. Davies azonban előállt egy újszerű eljárással, melynek segítségével a megtisztított prion rendkívül nagy koncentrációját lehet elérni, és ezzel gyorsíthatják a reakciót. Több egér már meg is kezdte az antitestek termelését.

Hangosan kopogtak az ajtón, és Stanton elfordult a ketrecektől.

Michaela Thane kimerültnek látszott. Haja kuszált volt, arca pedig nagyon komor. Mivel a Presbiteriánus Kórházat lezárták, és gyakorlatilag minden pácienst más helyre vittek, az orvosok már nem dolgoztak több műszakban. Stanton intézkedett, hogy a nő teljes munkaidőben az ő csapatánál lehessen.

– Örömmel látom, hogy rendben ideért – állapította meg.

– Várakoznom kellett az ellenőrzőpontnál, mert vagy száz rendőr- és tűzoltóautó haladt az ellenkező irányba. Feltételezem, hogy oda tartottak, ahol az a sok hibbant épületeket gyújtott fel.

Belépett, meglátta a sok eszközt, és úgy nézett Stantonra, mintha a férfi éppen Frankenstein alakját venné fel.

– Visszafelé kap majd kíséretet – mondta Stanton.

– Nyugtasson meg, hogy elhozta a teámat – szólalt meg Davies. – Kérlek, Mennyei Atyám, nyugtass meg, hogy maradt valami méltóság ebben a megveszekedett világban.

Thane felemelte az élelmiszerüzletből hozott zacskót.

– Mi a fene történik itt?

Davies elmosolyodott.

– Üdvözöljük szakmai karrierünk végén.

Tíz perccel később Thane még mindig a hevenyészve berendezett laboratóriumon csodálkozott – és azon, hogy Stantonnak és Daviesnek teljesen titokban kellett végeznie a munkát.

– Nem értem. Ha elő tudunk állítani antitesteket, a CDC miért nem hagyja, hogy próbát tegyünk velük?

– Allergiás reakciókat válthatnak ki – válaszolta Stanton. – Az emberek legalább harminc százaléka rosszul reagálhat rájuk.

Úgy tűnt, hogy Davies gondolatban már egy nagy bögre PG Tips teát kortyolgat.

– Évekbe telne, mire az FDA engedélyt adna, hogy egerekből származó antitesteket használjunk a prionbetegség kezelésére.

Thane megszólalt:

– Az áldozatok egyébként is meghalnának.

– De mégsem a CDC vagy az FDA öli meg őket – jelezte Stanton.

– Nem mi hozzuk a szabályokat – tette hozzá Davies.

– Mi csak megszegjük őket. Sajnos Cavanagh igazgatóhelyettes minden lépésünket figyeli, és valaki mindig a vállunk fölött kukucskál, valahányszor bent vagyunk egy beteg szobájában.

– Engem viszont nem figyelnek – szögezte le Thane, és egy csapásra rájött, hogy miért hívatták be. Még mindig vannak pácienseim az intenzív osztályon. Továbbra is bemehetek hozzájuk.

Már pusztán a laboratórium berendezése azzal járhat, hogy mindnyájuk orvosi engedélyét felfüggesztik, de a hajdani katonai orvos számára nem volt ismeretlen, hogy kockázatot kell vállalni a páciensek érdekében. Stanton már korábban is figyelte, hogy Thane milyen kapcsolatban van a pácienseivel és a kollégáival. Érezte, hogy megbízhat benne.

– Egy léleknek sem beszélhet róla – szólalt meg Davies. – Higgyen nekem, ha azt mondom, hogy egyetlen amerikai börtönben sem érezném jól magam.

– A tesztet a páciensek bármilyen csoportján el lehet végezni, akiket elérünk, ugye? – kérdezte Thane.

– Hacsak nincsenek nagyon előrehaladott stádiumban – válaszolt Stanton. – Két vagy három nap után már semmi nem segít.

– Akkor egy feltételem van.

Stanton ránézett.

– Mi ez az egy feltétel?