TIZENKILENC

Nem sokkal hajnali hat után, miközben Davies és Thane még egyszer, utoljára ellenőrizte tervük minden részletét, Stanton kilépett az üres tengerparti sétányra, hogy telefonos konferenciabeszélgetést folytasson Los Angeles-i, atlantai, washingtoni, és az országban még sok más helyen dolgozó kormánytisztviselőkkel. A nap csak lassan közeledett a partvidék felé, és még nem kezdte átmelegíteni az óceáni levegőt, ezért a vékony, hosszú ujjú ing és a farmernadrág meglehetősen hiányos öltözéknek bizonyult a hajnali sétához. A hullámok csapkodásán kívül az egyedüli hang egy láthatatlan helikopteré volt valahol a távolban.

Ahogy Stanton az előírásos névsorolvasást tartotta, néhány férfit vett észre, akik nyugágyakon ültek körben a parton; mindegyikőjük szemvédőt viselt. Először el nem tudta képzelni, hogy ki lehet olyan arcátlan, hogy megszegje a kijárási tilalmat. Akkor vette észre, hogy pontosan ott ülnek, ahol a Venice Beach anonim alkoholistái rendszeresen összegyűlnek reggelente. Gyakran már hajnalban találkoztak, és akármilyen meglepő, egyfajta különös megnyugvást jelentett Stantonnak, hogy bizonyos találkozókat egyszerűen nem lehet kihagyni.

– A közművek nem tudnak megbirkózni az igénnyel vagy a kimaradásokkal – mondta éppen a telefonba a Katasztrófavédelmi Igazgatóság, a FEMA egyik vezetője. – Ha nincs áram, ivóvíz sincs.

Los Angelesben már évtizedek óta súlyos problémát jelentett az energia. Most, hogy a város lakóinak fele nem tudott aludni az idegességtől, napi huszonnégy órán keresztül működtek a lámpák, televíziók és a számítógépek. Egyre gyakoribb volt az áramkimaradás. A vízfogyasztás mértéke az egekbe szökött. A csapokból egy héten belül kifogyhat a víz.

– Mit tegyünk a holttestekkel? – vágott közbe Stanton, bár nem ő következett. – Városszerte lehetnek házak, amelyekben oszló tetemek hevernek.

– Egy központi gyűjtőhelyre kell vinnünk őket – javasolta valaki. Stanton nem ismerte fel a hangját – most már rengeteg hivatalnok vett részt minden döntésben.

– Pár napon belül ezrekről beszélhetünk – tette hozzá Stanton. A VFI-nak már több mint nyolcezer ismert áldozata volt a városban. – Nincs meg a felszerelésük az ilyen jellegű biológiai kockázat kezelésére, és semmiképp sem tudják majd szavatolni a dolgozók biztonságát.

– Nos, valamit tennünk kell – vágott közbe Cavanagh –, és bár magam sem hiszem, hogy ilyet mondhatok, de kezdem azt gondolni, hogy közölni kell az emberekkel, öntsék le a tetemeket savval vagy lúggal, és hagyják őket lebomlani a fürdőkádban.

Stanton főnöke a hívást Los Angeles keleti részének egy postahivatalából fogadta, amelyet a CDC irányító központjává neveztek ki. Stanton a hangjából érezte, hogy a helyzet milyen nagy megpróbáltatást jelent neki. A CDC ellenőrei és ápolói közül már negyvenketten fertőződtek meg a VFI-tól, és mivel elég jól ismerte Cavanagh-et, tudta, hogy a nő magát hibáztatja érte. Személyesen választott ki több embert, hogy jöjjenek el Atlantából, és segítsenek a fertőzés kezelésében.

Ahogy a hívás véget ért, Stanton megkérte a főnökét, hogy még maradjon vonalban. Így vagy úgy, de ő, Davies és Thane a következő huszonnégy órában elvégzi a tesztet az antitestekkel. A tervük már megvan. De ha meg tudná győzni Cavanagh-et, hogy ez most a helyes dolog, sokkal nagyobb csoportból vehetnének mintát, és törvényes úton járnának el.

– Emily, a karantén falai repedeznek – mondta. – Hamarosan Amerika minden városában hasonló beszélgetések lesznek holttestekről és fürdőkádakról. Meg kell tárgyalnunk a kezelés lehetőségeit.

– Gabe, erről már beszéltünk.

– Igen, de folytatni kellene a témát. Hamarosan lehetne egy kísérleti antitest-terápiánk, ha rögtön nekilátunk. Egy vagy két napon belül. – Hátrapillantott a lakására, és meg sem próbálta elképzelni, hogy mi lenne Cavanagh reakciója, ha tudná, hogy amíg beszélgetnek, addig is zajlik az antitestek előállítása a lakásban. Azt viszont tudta, hogy amennyiben az antitestek beválnak, és ezt bizonyítani lehet, a nőnek nem lesz más választási lehetősége, tehát melléjük kell állnia.

A helikopter Stanton mögött valahol már közelebb volt, és a hangja is erősebb lett.

– Megbeszélem az igazgatóval – mondta Cavanagh végül. – Talán rábírhatja a Fehér Házat, hogy adjanak ki egy rendeletet, és függesszék fel az FDA szokásos eljárási gyakorlatát.

– Az FDA akadékoskodni fog. Mindig azt teszik.

– Közös a célunk, Gabe.

Stanton befejezte a beszélgetést, és elszomorította a nő hangjából érezhető rezignáltság. Nem sok lehetősége maradt. Mielőtt még visszaért volna az épületbe, megszólalt a telefonja.

Felvette.

– Talált valamit?

– Dr. Stanton? Chel Manu vagyok.

– Tudom. Talált valami újabbat?

– Elnézést. Igen. Találtunk. Lehet… hogy hasznos. Jónak tűnik.

Kellemes érzés volt élénk, sőt reményteljes hangot hallani.

– Ez határozottan jó hír – mondta Stanton. – Miről van szó?

Chel beszámolóját hallgatva – hogy az ősi város hosszúsági foka valószínűleg egybeesik szülőfalujának koordinátáival – Stanton nem tudta, hogy mit gondoljon. Nem volt más választási lehetősége, és ennél a pontnál hinnie kellett neki. Mindenki azt mondta, hogy a nő tudja, mit csinál. De mégis, minden kijelentése még a korábbinál is valószínűtlenebbnek hangzik. Úgy tűnt, hogy munkájában és életében minden egyfajta önmagába visszatérő körfolyamat.

– Nem tudta megállapítani, hogy Volcy a maga falujából származott? – kérdezte Stanton.

– Tudjuk, hogy Peténből jött – felelte Chel. – De nem Kiaqixből. És félt, így semmi konkrétat nem mondott, hogy honnan származik.

– Tudná ezt bármilyen módon igazolni, mielőtt foglalkozunk vele?

– Kiaqixben nincs telefon, de beszéltem egy unokatestvéremmel. Guatemala Cityben lakik, de rendszeresen visszamegy, hogy meglátogassa az apját. Kértem, hogy nézzen meg egy képet egy hírportálon, és felismerte Volcyt a fotón, amelyet ön tett közzé.

A helikopter hangja most a közvetlen közelből hallatszott. Stanton felnézett, és nem egy, hanem két helikoptert vett észre. Alacsonyan repültek, és úgy tűnt, egyenesen a tengerpart felé tartanak. Az egyik nagy volt, és katonainak tűnt. A másik kisebb volt – négy ülés egy üvegbuborékban. Pár másodperccel később mindkettő hirtelen leereszkedett, szorosan egymás mellett. Ez volt az egyik legfurcsább esemény, amelyet Stanton valaha is látott a parti sétányon, és pokolian sok mindenre lehetett következtetni belőle.

Az anonim alkoholisták találkozóján részt vevők felálltak, és eltakarták arcukat a levegőben kavargó homok elől. Végül mindkét helikopter leszállt vagy száz méterrel arrébb, a tengerparton, és a Nemzeti Gárda tulajdonában lévőből öt, álcázó egyenruhás férfi ugrott ki géppisztollyal. Odafutottak a másik járműhöz, és kiráncigálták belőle a fiatal pilótát és az utasokat; egy, a hatvanas éveiben járó férfit és egy vörös hajú nőt, aki nem lehetett idősebb harmincnál. Az idősebb férfi zakót és nadrágot viselt, mintha üzleti megbeszélésre indult volna. A vörös hajún még mindig rajta volt a napszemüvege és sikított, ahogy megbilincselték és letartóztatták őket. Stanton hitetlenkedve figyelte a jelenetet: Los Angeles leggazdagabb polgárai megpróbálnak menekülni a karanténból.

– Doktor Stanton?

Az orvos újra Chelre figyelt, és hozzá intézte a szavait:

– Ki kell derítenünk, hogy a falujában az emberek mikor látták Volcyt utoljára, és melyik irányban indulhatott el, hogy megtalálja ezt az… elveszett várost – mondta. Egy Atlantisz a dzsungelben, mint a VFI forrása – aligha ilyen megoldásban reménykedett. De csak ezt kapták.

– Ahogy mondtam, nincs telefon. A postai küldemény is hetek alatt ér oda . Most tényleg a dzsungel közepéről beszélünk.

– Akkor repülőgépet küldünk – szólalt meg Stanton.

– Azt hittem, hogy a guatemalaiak nem működnek együtt.

Mivel már több ezren fertőződtek meg, nagyon nehéz lett volna meggyőzni bárkit az Egyesült Államokban, nem is beszélve Guatemaláról, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha csapatot küldenek az őserdőbe, hogy eltűnt romok után kutassanak.

– Derítse ki, hogy melyik helyről van szó, és intézkedni fogunk – mondta a nőnek.

– Megteszek mindent, amit tudok – hangzott a válasz.

– Tudom, hogy megteszi, Chel. – A nevet úgy ejtette ki, mint ahogy a nő is mondta az első találkozásuk alkalmával – lágy hangsúllyal, mintha a „shell” szó lenne. Ez volt az első alkalom, hogy ezt tette. Egy másodpercig aggódott is, hogy talán nem kellett volna.

A válasz csak annyi volt:

– Hamarosan telefonálok, Gabe.

Fuvallat érkezett az óceán felől, és a tengerparti pára eltakarta a felkelő napot. Mire befejezték a beszélgetést, az őrség tagjai betuszkolták a karantént megszegőket a katonai helikopterbe, és felszálltak. Csak a kis, buborékszerű jármű maradt a homokon. Az anonim alkoholisták közül ketten az üres pilótafülke belsejét méregették, és valószínűleg arra gondoltak, hogy felszállhatnának-e vele.

Ahogy egyikük az ablakon keresztül megfogott egy feltűnő színű kart, arról Stantonnak eszébe jutott valaki. Megfordult, és gyors lépésekkel megindult a sétányon. Az üzletek fémkapuit kifeszítették és feltekerték, mint a régifajta szardíniásdobozok fedelét. Autókkal sosem volt szabad behajtani a sétányra, de most lépten-nyomon elhagyott tragacsokat kellett kerülgetnie. Egy furgon áttörte a téglafalat, és az üzletben állt meg. Az aszfaltozott rész és a part közötti füves területen több tucatnyi sárga póló hevert, rajtuk a szöveg: VENICE, AHOL A MŰVÉSZET ÉS A BŰN TALÁLKOZIK.

Ahogy Stanton a Rém mutatványos helyisége felé közeledett, meglátott valamit, ami mozgott. A lépcsőn egy kétfejű leguán ugrált előre-hátra. Az épület üvegajtaját betörték a fosztogatók, így az állatok kiszabadultak.

A leguán visszafutott az épületbe. Stanton követte.

Bent mindent összetörtek.

A helyiség bűzlött a formaldehidtől, amely a törött befőttesüvegekből folyt ki. Egy kétfejű vörös szalagos kígyó döglötten hevert egy állvány alatt. Más állatnak semmi nyoma nem volt. Stanton odafutott a hátsó, kis irodához. Sem a Rém, sem a Felvillanyozott Hölgy nem volt ott. A laptop, amelyet a barátja mindig magánál tartott, darabokban hevert az íróasztalon, és a Rém dzsekije is az ágyon árválkodott.

Stanton üresnek érezte magát, ahogy hazafelé ballagott. A lakásban akadálypálya fogadta, mivel különböző készülékeket és kábeleket csatlakoztattak a már telepített, hordozható áramfejlesztőhöz. A padlón edényszárító polcok és centrifugák sorakoztak a nylonnal félig letakart bútorok mellett.

Davies és Thane a konyhában volt, és az áramfejlesztőhöz kapcsolt kávéfőzővel készített ital utolsó cseppjeit kortyolták.

– Melyik lenne jó? – kérdezte Davies. – A Quick surf? Az Ice cream cone? Úgy hallottam, hogy a sós karamell remek a N’ice Creamben.

Stanton nem is figyelt rá.

– Senki nem jött, amíg nem voltam itt, ugye?

A Rém tudta, hogy Gabe hol lakik, mert Stanton egyszer meghívta egy művészeti eseményre. Talán, ha bajban volt…

Davies megrázta a fejét.

– Halloween napi látogató gyerekeket vársz? A ruhám alapján mintha én is az alkalomhoz illő, ijesztő maskarában lennék.

Régimódi, végig gombos ing volt rajta és Stanton egyik nadrágja, mivel a saját ruháját éppen mosta. Daviest hanyagul öltözötten látni mintha az utolsó jelzés lett volna, hogy itt a világ vége.

Stanton Thane felé fordult.

– Ön jól van?

– Készen állok a feladatra.

– Ezzel kapcsolatban – jegyezte meg Davies –, valami jó hírünk is van számodra. Úgy gondolom, hogy az antitestek előbb elkészülnek, mint ahogy gondoltuk.

Az ebédlőben a nagy teljesítményű mikroszkóp egy másik áramfejlesztőről működött. Stanton belenézett. Miután VFI-oltást kaptak az elkábított egerek, az állatok által termelt antitesteket a beteg emberi prionokkal együtt betették egy kémcsőbe, és az eredmény egyenesen meglepő volt. Mindegyik mikroszkóplemezen azt lehetett látni, hogy a protein átalakul vagy lelassul, vagy teljesen megáll.

Davies Thane-re mutatott.

– Most már csak be kell adni intravénásan a szert a barátainak úgy, hogy közben nem kapják el.

Thane azzal a feltétellel vállalta a részvételt a munkában, ha a tesztcsoport a beteg barátaiból és a Presbiteriánus Kórházban dolgozó kollégáiból áll. Tudta, hogy kockáztatja az életüket, ha az antitest nem válik be. Azt is tudta azonban, hogy nincs más esélyük.

– Mennyi időbe telik, mire megtudunk valamit? – kérdezte.

– Nem szabad nagyon előremenni az időben – mondta Stanton. – A készítmény csak tizenkét óra múlva áll rendelkezésre.

Davies elmosolyodott.

– Addig talán napozni is lehet.

– És utána? – kérdezte Thane.

– Ha beválik, egy napon belül már látjuk az eredményeket – felelte Stanton.

– És ha nem válik be?

– Nem tudom, hogy ti, jenkik mit tehettek – felelte Davies –, de ha nem válik be, én magam lelépek ebből a nyomorult országból.