HÉT

Volcy szája, torka, de még a gyomra is úgy kiszáradt, mintha két napon át a mezőn kaszált volna. A szomjúság olyan, mint amilyet Janotha tapasztalt Sama szülése közben; olthatatlan. A körülötte cikázó fények halványodtak és erősödtek, ahogy behunyta, majd kinyitotta a szemét, miközben azt próbált megfejteni, hogy is került ágyba.

Sosem látom többé Samát. Itt halok meg, és a lányom nem fogja megtudni, hogy egyedül miatta vettem el az ősök könyvét; csakis őérte.

Amikor elért minket az aszály, a sámán varázsszavakat mormolt, és minden nap áldozatot mutatott be Chaaknak, eső azonban továbbra sem hullott. Családok bomlottak fel, a gyerekeket a városban élő rokonokhoz vitték, és sok idős ember meghalt a hőségben. Janotha aggódott amiatt, hogy nem lesz teje.

De te, sólyom, ezt sosem fogod engedni – soha.

Volcy még gyerek volt és az anyja éhezett, csak hogy etethesse a gyerekeket – ő átmászott a kunyhójuk padlóján, miközben a szülei aludtak, kisurrant, és kukoricát lopott egy olyan családtól, amelyiknek a megélhetéshez szükségesnél több élelme volt.

A sólyom sohasem fél.

Évekkel később, amikor a családja ismét nélkülözött, Volcy megint csak követte a wayob utasítását. Miközben böjtölt, a sólyom meghallotta a romokhoz vezető hangot. Társával, Malcinnal karöltve három napon át a sűrű erdőt járta, valamit kerestek. Csak Ix Chel, a hold istene adott némi fényt. Malcin félt, hogy magukra haragítják az isteneket. Ám az agyagedények darabjait ezrekért lehetett eladni a fehér embernek, mivel közelgett a Visszaszámlálás órája.

Az istenek elvezették őket a romokhoz, ahol az égig érő fák között megtalálták azt az épületet, amelynek falait az eső és a szél málladozóvá tette. A sírkamrában várt rájuk a dicsőség: obszidiánból készített kések; stukkódíszes kulacsok és kristályok; gyöngyök és kerámia. Egy maszk és számos koponya, bennük jáde-ékszerrel ékesített fogak. És a könyv. Az átkozott könyv. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelenthetnek a rajzok és a szavak a fakéregpapíron, ugyanakkor egyfajta bűvölet hatása alá kerültek.

Volcy most egyedül volt a sötétségben – de hol? A férfi és a qu’iche nő már elment. Újra a vizespohárért nyúlt, de az üres volt.

Lecsúsztatta a lábát a padlóra, majd bizonytalanul elindult. A végtagjai cserbenhagyták éppúgy, mint a tekintete. Viszont mindenképpen innia kellene. Maga után húzta az infúziós állványt a fürdőszobába, odament a mosdóhoz, kinyitotta a csapot, a vízsugárba nyomta a fejét, és nagy kortyokban inni kezdett. Ám ez nem volt elég. A víz eltömte az orrát és a száját, lefolyt az arcán, de még ennél is többet akart. A könyv átka minden nedvességet kiszívott belőle, és bőre minden négyzetcentimétere kiszáradt. Hagyta, hogy a fehér embernek a Visszaszámlálással kapcsolatos őrülete birtokba vegye, és feladja ősei tiszteletét.

A sólyom felegyenesedett a vízcsaptól, és meglátta saját arcát a tükörben. Csupa víz volt, de a szomjúság érzete nem múlt el.

Stanton a kórház előtti udvaron járkált le-fel, és Daviesszel folytatott telefonbeszélgetést. Mindenütt vörös és kék fények villogtak; a Los Angeles-i Rendőrséget hívták ki, hogy visszatartsák az újságírók hadát. John Doe-val és a titokzatos betegségével kapcsolatos hírek nyilvánvalóan egy betegszállítótól szivároghattak ki, aki kihallgatta Thane és a kezelőorvos beszélgetését, majd feltett némi információt a kergemarhakórral foglalkozó, internetes portálra. Az ország minden jelentős újságjától és hírműsorától itt voltak a riporterek.

– Mi van akkor, ha John Doe hazudik? – kérdezte Davies.

– Miért hazudna?

– Nem tudom – talán mert a felesége megszállott vegetáriánus, és ő nem szeretné, ha a nő megtudná, hogy éppen egy Big Mac hamburgert evett.

– Ugyan már!

– Rendben. Akkor talán még azelőtt betegedett meg, hogy felhagyott volna a húsevéssel?

– Láttad a lemezeket. Egy évnél jóval kevesebb idő telt el a megbetegedése óta.

Davies sóhajtott.

– A tolmácsod azt mondta, hogy sajtot vagy tejet is fogyaszthatott, így van? Ideje foglalkoznunk egy kicsit a tejtermékekkel is.

Több évtizednyi kutatás során mindössze egyetlen páciens szolgáltatott ilyen jellegű bizonyítékot, és Stanton a lehetséges okokat illetően továbbra is szkeptikus volt mindennel szemben, ami nem hús. A lehetőséget azonban meg kell vizsgálniuk. Az E. coli, a lisztéria és a szalmonella mind kimutatható a tehéntejben, és Stanton már régóta tartott attól, hogy a prion bejuthat a forgalmazott tejtermékekbe. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó átlagos marhahúsfogyasztás évi húsz kiló; ugyanez a szám a tejtermékeknél százötven. És az ugyanattól a tehéntől származó tejet gyakran több ezer különböző termékben használják fel, ami miatt sokkal nehezebb kideríteni a fertőzés forrását.

– Utánanézek, hogy a guatemalaiaknak milyen infrastruktúrájuk van a tejtermékeik eredetének az ellenőrzésére – mondta Davies. – De itt most egy harmadik világbeli ország egészségügyi szolgálata vizsgálna egy olyan betegséget, amelyről nem akarják, hogy bárki megtudja, tőlük ered. Nem túl jó epidemiológiai recept.

– Hogy halad a kórházak ellenőrzése?

– Még mindig semmi – felelte Davies. – A csoport tagjai Los Angeles minden sürgősségi osztályát felhívták, és Jiaót is elküldtem, hogy nézzen meg néhány gyanús pácienst, de a riasztások tévesek voltak.

– Újra végeztesd el az ellenőrzést! – mondta Stanton. – Huszonnégy óránként.

Befejezték a beszélgetést, majd Stanton sietve átment az épület másik oldalára. A parkolóban nem pusztán a sajtó emberei csoportosultak; a sürgősségi osztály előtt mentőautók egész sora várakozott villogó lámpákkal. Egészségügyi dolgozók nyüzsögtek, orvosok és ápolók ontották az utasításokat, miközben mindenfelé pácienseket hurcoltak hordágyon. Komoly baleset történt a 101-es autópályán, és kritikus állapotban lévő betegek tucatjait kellett beszállítani.

Stanton egy másik gyors telefonhívást is lefolytatott, ahogy visszatért az épület főbejáratához.

– Én vagyok – mondta rá higgadtan Nina üzenetrögzítőjére. Szétnézett, meggyőződvén arról, hogy senki nem hallja. – Tégy meg nekem egy szívességet, és dobd ki a tejet meg a sajtot is!

A sürgősségi osztályon Stanton a falhoz lapult, hogy elférjenek mellette a baleset sérültjeit szállító, kerekes hordágyak. Egy bekötözött karú idős férfi ordított a fájdalomtól. Az orvosok a nem steril sürgősségi részlegen operálták azokat a pácienseket, akiknek az állapota nagyon kritikus volt, de már nem lehetett a műtőbe vinni őket. Hálát adott magában a sorsnak, hogy nem neki kell eldönteni a fontossági sorrendet.

A hatodik emeleten Chel Manut a váróteremben találta. A nő a magas sarkú cipő ellenére is alacsony volt, és Stanton felfigyelt arra, hogy Chel tarkóját nézi a ráomló fekete hajjal. Nemcsak vonzó jelenség – ügyesen is dolgozik. Már sikerült alapvetően fontos információkat megszereznie Volcytól, ezért arra kérte, hogy maradjon.

– Szeretne egy kávét, amíg az ápolókra várunk, hogy befejezzék a munkájukat? – kérdezte, és az automatára mutatott.

– Nem, de egy cigarettát elfogadnék – felelte Chel.

Stanton huszonöt centes érméket dobott a nyílásba és figyelte, ahogy a műanyag pohár megtelik.

– Nem éppen Groundwork minőség, de megteszi.

– Azt nagy valószínűséggel nem talál itt.

A nő vállat vont.

– Egyébként is megfogadtam magamban, hogy az év végére leszokom róla.

Stanton kortyolt egyet a gyenge kávéból.

– Ez azt jelenti, hogy nem hisz a maja apokalipszis eljövetelében.

– Nem, ebben tényleg nem hiszek.

– Én sem.

Az orvos elmosolyodott, és arra gondolt, hogy picit tréfálkozhatnának egymással, de nem kapott semmilyen hasonló visszajelzést. A nő talán nem akar viccelni az ilyesmivel.

– Akkor most mi történik? – kérdezte Chel közönyösen.

– Amint az ápolók végeznek bent – mondta Stanton –, meg kellene próbálnunk rábírni Volcyt, hogy sorolja fel mindazokat a tejtermékeket, amelyeket az utolsó hónapban fogyaszthatott.

– Minden tőlem telhetőt megpróbálok, de nem mernék megesküdni arra, hogy teljes mértékben megbízik bennem.

– Csak folytassa az eddigi módon!

Stanton meglepődött azon, hogy senki nem áll Volcy szobája előtt. Marianót, a biztonsági őrt sehol sem lehetett látni, és a váltás sem érkezett meg. Bizonyára az épület minden őrét lehívták, hogy féken tartsák a közúti baleset miatt összegyűlt tömeget.

Bent Stanton és Chel nem talált mást, mint egy üres ágyat.

– Másik szobába vitték volna? – kérdezte Chel.

Stanton felgyújtotta a villanyt, és alaposan megvizsgálta a helyiséget. Néhány másodperccel később sziszegő hangot hallottak a fürdőszobaajtó mögül. Az ajtóra tapasztotta a fülét.

– Volcy?

A sziszegés elég éles volt, és úgy hangzott, mint mikor egy lyukas csőből folyik a víz, de válasz nem jött.

Stanton lenyomta a kilincset – az ajtó nem volt kulcsra zárva. Akkor megpillantotta Volcyt. A férfi arccal lefelé feküdt a padlón, mintha leütötték volna. A fürdőszoba romokban hevert: faldarabok hevertek szanaszét, a mosdókagyló a tartójáról lerántva, a falból rézcsövek álltak ki, és ömlött belőlük a víz.

– Masam… ahrana … Janotha … – motyogta Volcy.

Stanton gyorsan letérdelt, és megérintette a páciens vállát.

– Rendben van? Hall engem?

Semmi válasz.

A beteg karját a nyaka köré fonta, hogy könnyebben felemelhesse. Érezte, hogy Volcy teste mennyire felpuffadt: a felsőteste, a karja és a lába is úgy nézett ki, mint valami tömlő, amelybe túl sok levegőt pumpáltak. Mintha éppen kipukkadni készülne. A bőre hideg tapintású volt.

– Hívja a gondozókat! – kiáltott rá Chelre.

Úgy tűnt, a nő mozdulni sem tud.

– Menjen!

Chel kiviharzott, Stanton pedig a pácienshez fordult.

– Azt akarom, hogy belém kapaszkodjon, Volcy. – Megpróbálta visszavinni az ágyhoz, ahol rákapcsolhatják a ventilátort. – Gyerünk! – horkantotta –, fogadjon szót!

Mire az orvosi csapat többi tagja odaért, Volcy már alig lélegzett. Annyi vizet ivott, hogy túlzottan megterhelte vele a szívét, és közel volt ahhoz a pillanathoz, amikor leáll a szíve. Két ápoló és egy aneszteziológus lépett Stantonhoz az ágy mellé, és gyógyszereket kezdtek befecskendezni. Oxigénmaszkot tettek Volcy arcára, de a küzdelem reménytelen volt. Három perccel később Volcy szíve leállt.

Az aneszteziológus egymás után több elektromos sokkot is alkalmazott, egyre erősebbeket. A defibrillátor lapjai égésnyomokat hagytak a bőrön, ahogy a páciens teste meg-megrándult. Stanton azzal a módszerrel próbálkozott, amelyet utoljára rezidensként végzett. Vállból teljes erővel előrehajolt, és hirtelen nyomások sorozatát fejtette ki Volcy mellkasára, rögtön a szegycsont fölött. A test minden egyes alkalommal felemelkedett és visszaesett; egy, kettő, három, négy…

Az aneszteziológus végül megragadta Stanton karját, hogy lépjen kissé hátrébb az ágytól. Komor szavakat mondott.

– A halál beálltának időpontja délután tizenkét óra huszonhat perc.

A 101-es autópályáról újabb mentőautók közeledtek szirénázva a kórház felé. Stanton megpróbálta kizárni a hangokat, miközben Thane-nel együtt figyelte, ahogy a betegszállítók csoportja Volcy testét berakja a hullazsákba.

– Egy héten át izzadt, ugye? – szólalt meg Thane. – Bizonyára kiszáradt.

Stanton lenézett a kék, felpuffadt holttestre.

– Nem a veséje okozta, hanem az agya.

Thane zavartnak tűnt.

– Fokozott szomjúságra, polydipsiára gondol?

Stanton bólintott. A pszichés eredetű polydipsiától szenvedő páciensek kényszert éreznek, hogy túlzottan sokat igyanak. A csapokat el kell zárni, és a WC tartályokból a vizet le kell engedni. A legrosszabb esetben, mint most is, a szív túlterhelés következtében áll le. Stanton még sosem tapasztalt ilyet FFI páciensnél, de haragudott magára, amiért nem vette figyelembe a lehetőséget.

– Úgy gondoltam, ez a skizofrénia egyik tünete.

Thane a páciens orvosi lapjait nézegette, és megpróbálta felfogni, hogy mi történhetett.

– Egy hét alvás nélküli állapot után skizofrénia is jelentkezhetett nála.

Miközben a betegszállítók behúzták a hullazsák cipzárját, Stanton elképzelte Volcy életének borzalmas, utolsó perceit. A skizofrénia rendellenességeket okoz a valóság érzékelésében, és az FFI páciensek elég sok közös tünetet mutatnak ebben a tekintetben. Stanton gyakran elgondolkodott azon, hogy vajon egyedül az alvás akadályozza-e meg, hogy valaki az elmegyógyintézetbe kerüljön.

– Mi történt Dr. Manuval? – kérdezte Thane.

– Egy perce még itt volt.

– Nem csoda, ha nem bírta a látványt.

– Ő beszélt a beteggel utoljára – jegyezte meg Stanton.

– Meg kell kérnünk, hogy mindent írjon le, olyan precízen, amennyire csak lehet. Próbálják megkeresni!

A betegszállítók rátették Volcy testét a kerekes hordágyra, és kivitték.

A holttest előkészítése után Stantonnak beszélnie kell majd a kórbonctan patológusával a boncolással kapcsolatban.

– Itt kellett volna lennem – mondta Thane. – Lehívtak a sürgősségi osztályra. Rengeteg kritikus állapotban lévő baleseti sérültet hoznak be. Úgy néz ki most az osztály, mint valami nyamvadt afgán tábori klinika.

– Semmit sem tehetett volna – szólalt meg Stanton, és lehúzta a kesztyűjét.

– Valami barom elalszik a luxus terepjárója volánjánál az autópályán, és a többi páciensünk bánja – állapította meg Thane.

Stanton odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és lenézett. Sziréna sivított, ahogy egy újabb mentő állt be a sürgősségi részleg elé.

– A karambolt okozó autós elaludt a kormánynál? – kérdezte.

Thane vállat vont.

– A zsaruk így mondják.

Stanton a villogó fényekre koncentrált.