HARMINCHAT

– Ott lent már maga a levegő is vagy száz embert megfertőzhetne. Fel kell vennie.

Stanton Chel felé nyújtotta a biológiai védőruhát.

A lány már annyira izzadt, hogy el sem tudta képzelni, valaha is kényelmesen fogja érezni magát.

– Már megfertőződtem. Maga mondta, hogy a melegtől csak rosszabb lesz az állapotom.

– Minél nagyobb koncentrációnak teszi ki magát, annál gyorsabb a hatás. A lehető leggyorsabban…

A mondatot nem fejezhette be.

Segített felvenni az öltözéket. Chelnek fogalma sem volt, miképp jutott be a sírkamrába abban a ruhában; legalább annyira esetlen volt, mint amennyire meleg. Már sok sírkamrában járt, de sosem érzett klausztrofóbiát. De a gondolat, hogy abban a ruhában ereszkedjen le a katakombába… úgy érezné magát, mintha elevenen eltemetnék.

A sisak tompította a külvilág hangjait. Ahogy kinézett az üvegen, körülötte minden – a dzsungel lombsátra, Paktul városa, Stanton és a felszerelése – nagyon távolinak tűnt.

– Készen van? – kérdezte az orvos.

Segített neki, hogy ügyetlen mozdulatokkal átnyomakodjon az elhagyott csákány mellett talált nyíláson. Utána ő is bepréselte magát, és átnyúlt a vállán, hogy a zseblámpával megvilágítsa az utat maguk előtt.

Ahogy Chel térden csúszott előre, érzékelte, hogy a lélegzetétől a sisak üvege bepárásodik. A köveken az évszázadok során összegyűlt penész volt. A mohás felület még a ruha anyagán keresztül is idegen benyomást keltett. Chel tudta, hogy a levegőben denevérguanó szaga lehet, de a maszkjában csak a védőruha tisztító mechanizmusának enyhén antiszeptikus szagát érezte.

A keskeny átjáróból végre egy tágasabb helyre értek. A mennyezet körülbelül másfél méter magasan volt. Chelnek csak kicsit kellett lehajolnia; Stanton viszont guggoló helyzetbe kényszerült. A lány rávilágított a távolabbi falra, és megcsodálta a rajta lévő ábrákat, amelyek díszes, állatbőrből készült fejéket viselő vallási áldozatokat ábrázoltak, valamint kígyófejű és embertestű lényeket. Kinyújtotta a kezét, megérintette őket, és kesztyűjével letörölt egy vékony porréteget. Semmi kétsége nem volt, hogy a rajzokat Paktul kortársai készítették. Mindegyik vonal kifaragásához órák kellettek, és már egyetlen hibáért is halál lehetett a büntetés.

A hely távolabbi végén lépcső vezetett lefelé. A templomot egyértelműen több helyiséggel tervezték, az egyik oldalán négy vagy öt lépcsővel, amelyeken a föld alatti legalsó szintre lehet jutni. Chel gyanította, hogy találnak még több, rituális célt szolgáló kisebb helyiséget is és egy nagyobbat, ahol a királyt eltemették – mint Mirador templomaiban.

Folytatták az ereszkedést. Mindegyik lépcső keskenyebb volt, mint az előző, és a biológiai védőruhában oldalt kellett fordulniuk, hogy átpréselhessék magukat a falak között. Chel tudta, hogy lefelé menet a levegő egyre hűvösebb lesz, és szinte bármit megadott volna egy szippantásért belőle, mert az öltözékben minden lélegzetnek áporodott és mesterséges íze volt.

Végül elértek egy helyet, ahonnan már nem lehetett továbbmenni. Chel a zseblámpájával bevilágított egy üregbe, amelynek mindkét oldalába ajtókat vágtak. Úgy öt vagy hat méterrel lehettek a föld alatt, és ilyen mélyre még napközben sem juthat természetes fény. Ott viszont magasabb volt a plafon; még Stanton is szinte teljesen kiegyenesedhetett.

– Erre – mondta Chel, és megindult az üreg belsejébe. Bevilágított két üres helyiségbe, majd megtalálta, amit keresett.

A legtávolabbi kamra közepén mészkőből készült szarkofág állt.

Imix Jaguárkirály végső nyughelye.

– Ez az?

Bár Stanton közvetlenül mögötte állt, a hangját csak egy parányi hangszóróból hallotta fojtottan.

Chel ugyan teljesen kimerült, de agya még mindig mindent be akart fogadni. A padlóra vetett egyetlen pillantás elárulta, hogy a sírkamrát kirabolták. Ettől függetlenül, Volcy rengeteg mindent hátrahagyott; faragott kovaköveket és rozsdás nyakláncokat, kagylóból készült függőket, kígyószobrokat.

És csontvázakat.

A szarkofág körül a padlón tizennégy vagy tizenöt ősi csontváz hevert rituális pózban, és mindet vöröses por fedte. Bizonyára ugyanattól a betegségtől haltak meg, amely most őt öli meg, és ők is ugyanúgy érezhették magukat: melegük volt, kimerültek voltak, és borzasztotta őket a tudat, hogy sosem álmodhatnak többé.

– Kié a többi csontváz? – kérdezte Stanton.

– Az ősök úgy vélték, hogy a halál csak egyet vesz el a király harminckilenc lelkéből – mondta Chel –, és a többi harmincnyolc megmarad vagy átkerül a túlvilágra. Az ajawnak újabb lelkek áldozatára volt szüksége, hogy biztosítsák számára a túlvilágba való biztonságos átjutást. – Rámutatott a hat legkisebb csontvázra. – Gyerekekére is.

Stanton lehajolt.

– Látja, itt a csípőcsont teljesen kialakult széleit? Ez egy apró termetű felnőtt volt.

– Jacomo, a törpe, akit a királyával együtt temettek el.

Chelt hirtelen suhogásra figyelt fel, amely a sötétből jött. Még időben fordult meg, hogy észrevegye, denevérek csapata tart egyenesen felé.

– Hajoljon le teljesen! – kiáltotta Stanton. – Lyukat tépnek a védőruhába!

A repülő teremtmények miatt Chel egy pillanatra elvesztette a tájékozódó képességét. A falat kereste, ám a keze csak az ürességet érte, és a padlóra bukott. Fölötte Stanton csapkodott, és a bejáró felé terelte a denevéreket.

Az éles, sikoltó hangok elhalkultak.

Chel azon tűnődött, lesz-e benne annyi erő, hogy felálljon. Az öltözék érzéketlenné tette a karját és a lábát. Csak feküdt a földön, szemtől szembe a csontvázakkal, és teljesen elborzadt tőlük. Utána, amikor már éppen készült becsukni a szemét, megpillantott valami fémtárgyat a porban. Nagy jáde-gyűrű volt, rajta egy bevésett ábra.

A majomember írnok.

A herceg elmenekült, és Auxila lányai is. Mindnyájan Paktul szellemállatát, az ara papagájt követték Kiaqix felé, ám az emberi írnok nem csatlakozott hozzájuk. Imix Jaguár testőrei ölhették meg, akik utána őt, a gyűrűjét és a könyvét is eltemették a királlyal együtt.

Chel a koponyákat nézte, és azon tűnődött, hogy melyik lehet Paktulé. Valahol, ezek között a maradványok között fekszik népének az apja. Sosem fogják megtudni, hogy pontosan hol, de Chel örült, hogy az írnok közelében lehet. És mert tudta, hogy megtalálták.

Stanton felsegítette, de nem tudott járni. A férfi támogatta, hogy átbotorkálhasson a király szarkofágjához. Chel még abban a gyenge állapotában is jól látta, hogy a mészkőlapot az egyik végétől a másikig ábrák díszítik, mestermunkák tömege egyetlen kövön. Tudta, hogy Volcy sem hatolt be a szarkofág belsejébe: a nehéz fedő a helyén volt, és Volcy egyáltalán nem fáradt volna, hogy visszategye. Bizonyára gyorsan megtalálta a könyvet, és tudta, hogy csak arra van szüksége.

– Fel tudja emelni? – kérdezte Stantont.

Stanton megmarkolta a kőlapot és apránként mozgatta, egyszerre csak az egyik saroknál. A lap végre a földre hullott, olyan hanggal, amely az egész kamrában visszhangzott.

Ekkor Chel a falnak dőlt, és figyelte, ahogy a férfi kiszedi a csontokat és a műkincseket. Egy jade-maszkot, benne gyöngyből készült szemekkel és kvarcfogakkal. Egy hosszú lándzsát, amely éles jade-csúcsban végződik. Faragott jade-lapokat.

Edények azonban nem voltak sehol. Vizeskorsók sem. Nem voltak tálak csokoládénak vagy kukoricának. Semmilyen edény nem volt. Csak ékszerek, maszkok és fegyverek.

Minden felbecsülhetetlen értékű, de használhatatlan.

Chel bízott benne, hogy kerámiatárgyakat is találnak a királlyal együtt eltemetve, és azokban rábukkannak az ősök által fogyasztott ételek maradványaira.

– Nem tudom, hogy mit mondjak, Gabe. Azt gondoltam…

Nem folytatta, mert észrevette, hogy Stanton még csak rá se néz. A férfi odament, ahol a kisebb csontvázak hevertek, és leszedte a törpe koponyáját a testről. Könnyen lejött.

– Mit csinál? – kérdezte a lány.

Stanton a koponyára mutatott.

– A fogak.

– Mire gondol?

– A fogak alapján talán megállapíthatjuk, hogy mit fogyasztottak. A magok részecskéi a végtelenségig megmaradhatnak. Még ha fel is élték a készletüket, a haláluk előtt sokkal korábban fogyasztott ételek szemcséi még mindig itt lehetnek.

Gyorsan összeszedett még néhány koponyát, és megkezdte az előkészületeket. Chel egy ideig a fal mellől figyelte, majd becsukta a szemét. Valahogy minden nagyon fényesnek tűnt. Még a sötétben is. És a sisak belsejében lévő levegő szinte forralta az agyát.

– Itt kell hagynia… – kezdte, de akkor hirtelen Paktulra gondolt, akinek a gyűrűjét feltette a kesztyűs ujjára, utána pedig az anyjára, hogy mennyire igaza volt. Így hát nem is hallotta Stanton szavait, ahogy a férfi hozzálátott a munkához.

– Sosem hagyom el.

Stanton először minden látható fogkövet eltávolított, és egy éles sebészkéssel mintákat vett a fogak minden részéről. Minden mintavételt háromszor ismételt meg, majd a lekapart részeket mikroszkóplemezekre helyezte. Ez a munka még a legjobb körülmények között is nehéz, de a sötétben, egyetlen zseblámpa fénye mellett szinte lehetetlen. Rendkívüli figyelemmel azonban lassan sikerrel járt.

A referenciaábrák segítségével összehasonlította a mikroszkóplemezeken látottakat az ismert fajok mintáival. Sok fajt a molekulalánc egyéni formái alapján tudott meghatározni: babot, avokádót, kenyérgyümölcsöt, papayát, paprikát, kakaót. Több száz maradvány volt a fogakon, de valószínűtlennek tűnt, hogy a gyakori ételek közül bármelyik is megvédhette volna a nemeseket az FVI-tól.

És akkor, az akkumulátoros mikroszkóp halvány fényében Stanton észrevett valami meglepőt. Az egyik molekulalánc felismeréséhez nem volt szüksége mintákra.

El nem tudta hinni, hogy bükkfa részecskéit látja. A bükk általában olyan hegyvidéki tájakon nő, mint Mexikó középső része. Sosem gondolta volna, hogy Guatemala dzsungeleiben találkozik vele, mint ahogy botanikus ismerősei sem tételezték volna fel. Ami azt jelentheti, hogy ez valami ismeretlen faj, és a világnak csak ebben a kis részében őshonos.

A bükk a pentozán aktív összetevője, azé az anyagé, amely korábban a legígéretesebb szernek tűnt a prionok terjedésének lassítására. Azonban sosem sikerült biztonságos eljárást találni az agyba való bejuttatására, és a bükk egyetlen faja sem tudta áttörni a vér és az agy közötti korlátot. Ezért nem is próbálták a VFI esetében.

De Stanton most valamit nem értett. A bükk gyümölcsét meg lehet enni, noha rendkívül keserű. Ám annak érdekében, hogy immunitást adjon a prionbetegséggel szemben, az egész városnak hétről hétre, nagy mennyiségben kellett volna fogyasztania.

Odament Chelhez, és finoman megütögette a vállát.

– Meg kell kérdeznem valamit – suttogta. – A maják rágtak fakérget?

Tudta, hogy Chel ébren van, de a nő szeme csukva volt. Sokkal nagyobb távot tettek meg a forró őserdőben, mint amit elvárt volna tőle. Reményt adott a lánynak, aki ennek hatására elvezette ide. Most azonban már haldoklik.

– In Lak’ech – Chel csak ennyit mondott.

Stanton gyorsan visszament a mikroszkóphoz. Emlékezett valamire a kódexből, hogy a törpe rágott valamit, majd kiköpte, és most mindent erre a megérzésre alapozott: a bükkfa kérge volt, és az adott nekik védelmet. Az ismerős fa valami új faja nőtt ebben a dzsungelben, amely képes volt áttörni a vér és az agy közötti határt. És ennek a fogyasztása védte a majákat, egész addig, amíg el nem fogyasztották mindet.

Stanton biztos volt benne, hogy a templom környékén a bükkfák ősi egyedei újra kinőttek a város pusztulása után, mint ahogy a ceibafák is. Hacsak a maják nem irtottak ki egy egész őserdőt – amit még napjaink emberei is csak ritkán tesznek –, lehetetlen lett volna mindet elpusztítani. A természet mindent túlél. Az egyedüli gond, hogy nem találja meg ezeket a fákat, hacsak nem ismeri fel őket valamiről.

Éjszaka az őserdőben a levelek nem látszanak. A fákat egyedül a kérgükről lehet felismerni. Ösztöne azt súgta, hogy ezek a guatemalai fák is rendelkeznek a jeggyel, amely minden bükkfát megkülönböztet a többitől: ez pedig a tökéletesen sima, ezüstszürke kéreg.

Amikor Stanton előbukkant az alagútból, zseblámpája fénye hunyorgott. Már órák óta használta. Hogy takarékoskodjon az árammal, úgy döntött, ágat szed egy közeli fáról, és azzal világít.

A sírkamra bejáratánál fenyőt és tölgyet látott, de semmi nem volt hasonló a bükkfa sima, szürke kérgéhez. Az ikertemplomok mögött kisebb növények nőttek minden zugban, és Stanton összeszedett belőlük egy vastag nyalábbal, hogy azokkal világítson, ha az első ág fénye kialszik. Az őserdő csendesebb lett. Csak a tücskök kórusát lehetett hallani az éjszakában, ezért határozottan meg is lepődött, ahogy két őz iramodott át előtte, amikor lehajolt aprófáért.

A fáklyát meggyújtotta, és folytatta az útját. Érezte, hogy a helyzet nem túl biztató, és egyre mélyebbre hatolt az őserdőben, ahol a fák már sűrűbben nőttek – törzsük úgy állt ki a földből, mint a repülőgépek teste. A sötétben nem tudta megbecsülni a magasságukat. Még egyenesen menni is nehéz volt, és azon kapta magát, hogy körbe jár, újra és újra ugyanazokat a tájékozódási pontokat veszi észre.

Amikor a király sírkamrájának helyt adó piramis másik oldalára ért, a kiábrándultságot kétségbeesés váltotta fel.

Fogalma sem volt, hogyan jutott oda, ahonnan indult. Utána egy másik fáklya is elaludt, és újra minden sötét lett. Stanton ágak után tapogatódzott a talajon. Kesztyűje valami élesbe ütközött, és ahogy meggyújtott egy újabb gyufát, megnézte, mi az. A dzsungel talaján egy mindössze hüvelykujjnyi nagyságú, barna csomó volt, melyet apró tüskék borítottak.

A bükk termése volt, egy darabka makk.

Magasra emelte a makkot, mintha vissza akarná küldeni azon az úton, amelyen a földre esett. Itt, rögtön a király sírkamrája mellett nőtt a sima kérgű fa, amelyről lehullott. A törzse magasabb volt, mint amilyen magasra Stanton világítani tudott a gyufájával.

És, meglepetésére, nem az volt az egyedüli.

Tucatnyi sorakozott belőlük. Ágaik a piramis homlokzata felé nyúltak, mintha megpróbálták volna megérinteni.

Chel szeme előtt időnként minden elhomályosodott, és úgy küzdött a sötétségbe húzó erő ellen, mint madár a heves szél ellen a levegőben. Azokban a pillanatokban, amikor látta a fényt, a nyelvét olyannak érezte, mint a csiszolópapír, és a nagy melegtől az egész teste fájt. A betegség pók módjára mászott szét az elméjében. De azokban a pillanatokban, amikor a fény eltűnt, és a sötétség lépett a helyébe, megkönnyebbülten süllyedt el az emlékek óceánjában.

Falujának ősi atyja – Paktul, Kiaqix szellemi megalapítója – itt fekszik mellette, és akármi jön most, biztonságban érzi magát a társaságában. Ha követnie kell, ha csatlakoznia kell Rolandóhoz és az apjához, talán megláthatja a helyet, amelyről ősei folyton beszéltek. Az istenek helyét.

Amikor Stanton újra belépett a sírkamrába, látta, hogy Chel ugyanazon a helyen van, ahol hagyta; a falhoz dőlt, tekintetében pedig fátyolos csillogás. Akkor vette észre, hogy a lány leszedte magáról a biológiai védősisakot. A meleg bizonyára elvette az eszét, és most olyan levegőt szív be, ami csak súlyosbítja az állapotát. Arra gondolt, hogy megpróbálja visszatenni rá a sisakot, de tudta, hogy a baj már megtörtént.

A lány egyetlen reménye másutt van.

A zseblámpa elemének utolsó energiacseppjét használva injekció készítésébe fogott; leveleket, fakérget, fát és gyümölcsöt tört össze parányi részekre, majd az elegyet só és enzimek oldatába rakta. Végül injekciós tűvel felszívott egy adagot, és beadta Chel vénájába. A nő szinte meg se rezdült a szúrástól.

– Meg fog gyógyulni – mondta Stanton. – Maradjon velem!

Ránézett az órájára, és meghatározta az időpontot, amelyhez a reakció első jeleit viszonyítani kell. Éjszaka 11:15 volt.

Stanton egyetlen módon állapíthatta meg, hogy a szer átjutott-e a vér és az agy közötti határon: gerinccsapolással, melynek során elemzi Chel gerincvelő-folyadékát. Ha bükk van a folyadékban, akkor bejutott a szívből az agyba, és áttörte a határt.

Húsz perc elteltével beszúrta a tűt Chel gerincoszlopába, két porc közé, és folyadékot szívott fel az injekciós tűbe. Stanton már tapasztalta, hogy férfiak is ordítanak gerinccsapolás közben, de Chel az adott állapotában szinte meg se mukkant.

Stanton hat mikroszkóplemezre gerincfolyadékot cseppentett és várt, hogy használni lehessen a lemezeket. Becsukta a szemét, és egyetlen szót suttogott a sötétségbe.

– Kérlek.

Berakta az első lemezt a mikroszkóp alá, és minden oldalról megvizsgálta. Utána betette a második lemezt, majd a harmadikat.

A hatodik után kétségbeesetten dőlt hátra.

Egyik lemezen sem voltak bükk-molekulák. Akárcsak a többi, amelyekkel Stanton valaha is kísérletezett, vagy amelyeket pentozán készítéséhez használtak, ez a faj sem volt képes áttörni a határt, hogy az agyba jusson.

Kétségbeesés hulláma tört rá. Rögtön feladhatott volna mindent, és tébolyodottan bolyonghatott volna a sötétben, ha nem hallja meg, hogy Chel mozog a sírkamra másik oldalán.

Odafutott hozzá. A nő vadul rugdalózott.

Rohama volt.

Nemcsak a szer volt hatástalan; a sírkamra belsejében uralkodó állapot – a meleg és a prion koncentrációja – is gyorsította a betegség lefolyását. Ha a láz emelkedik, megölheti a lányt.

– Maradjon velem! – suttogta. – Maradjon velem!

Stanton egy másik inget keresett a kellékes zsákban, darabokra tépte, és megnedvesítette a cafatokat a vizes palackok alján maradt folyadékban. De mielőtt felrakhatta volna a kötést, érezte, hogy Chel homloka hűl. Tudta, hogy a test feladja a küzdelmet. Végighúzta az ujját a nő nyakán, rögtön az állkapocs alatt, és kitapintotta a pulzust.

A roham lassan csitult, és nagyon hosszú idő után először, Stanton fohászkodott. Hogy mihez, maga sem tudta. A tudomány istene, amelyet egész felnőtt életében imádott, cserbenhagyta. Hamarosan kimegy ebből a dzsungelból, és ő is cserbenhagyja az ezreket, sőt milliókat, akik meghalnak a VFI miatt. Értük imádkozott. Daviesért, Cavanagh-ért és a CDC többi tagjáért. Nináért imádkozott, de legfőképpen Chelért, akinek az élete már nem az ő kezében volt. Ha a nő meghal – ami szinte bizonyos –, nem marad más számára, csak a tudat, hogy nem tett meg mindent.

Ránézett az órájára. Éjszaka 11:46 volt.

A helyiség másik oldalán a régi koponyák mintha nevettek volna rajta, mert megőrizték titkukat. Nem hagyhatja, hogy Chel a végtelenségig ezek közvetlen szomszédságában legyen. Kiviszi innen. Mindjárt…

Akkor tört rá a borzalmas felismerés, hogy Chelt a dzsungelben el kell temetnie. Eszébe jutott valami, amit a nő az előző éjszaka mondott, amikor egy másik falnak támaszkodtak Kiaqix külső részén.

Amikor egy lélek eltávozik, a tömjén füstjére van szüksége, hogy a középső világból átjuthasson a túlvilágra. Itt mindenki a két világ közé rekedt.

Hogyan fog tömjént égetni érte? Mit használhatna?

Eszébe jutott, hogy Paktul is írt a tömjénről.

Amikor letettem a papagájt és megcsókoltam a mészkövet, az aroma megváltozott, és már nem éreztem a nyelvem, mint korábban.

Mi van akkor, ha valami miatt megváltozott a tömjén illata és íze? Paktul ismerte a király által használt tömjén szokásos kombinációját. Talán azért nem érezte a nyelvén, mert már nem volt keserű…

Stanton felállt, és felnyalábolta Chelt.

Ki kell vinnie a szabadba.

A karjában kivitte a lányt a király helyiségéből, átment vele a bejárati részen, majd a vállára vette, és megindult felfelé az első lépcsőn. Már egyedül is nehéz volt lejutni a lépcsőkön, de most még meredekebbnek és keskenyebbnek tűntek a fokok.

Pár perc múlva azonban felértek a tetőre, ahol érezni lehetett az éjszakai levegő ízét. Körülbelül három méterre, a piramis északi falán volt egy kis nyílás, elég nagy a tűzgyújtáshoz – Volcy és a társa minden bizonnyal ott állította fel a sátrat.

Stanton lefektette Chelt egy kis mélyedésbe a gyökerek között, és átiramodott a piramis másik oldalára. Lázas sietséggel újabb bükkfaágakat szedett össze, visszatért, és az ágakból kis máglyát rakott Chel mellett. Egy perccel később meggyújtotta, és hamarosan lángok csaptak az ég felé. A levegőben a füst csípős szagát lehetett érezni.

Szorosan a tűz mellé ült, és Chel fejét az ölébe vette. Olyan magasra húzta fel a lány szemhéját, amennyire csak tudta. A saját szemét is nyitva tartotta, bár erősen könnyezett a füsttől. Ha a VFI a retinán át jutott az agyba, akkor talán az ellenszere is ott kerülhet be.

Miközben a lángok erősödtek, Stanton öt néma percen át tartotta Chelt az ölében az éjszakai dzsungelben, és valami jelet keresett. Akármilyen jelet. Félresimította a nő haját az arcáról, hogy ellenőrizhesse a pulzusát. Még csak rá se nézett a karórájára – Chel szívverésére koncentrált –, pedig a mutató éppen a negyedik világból még hátralévő utolsó két másodpercet jelezte.

Éjfél volt.

12.21