HUSZONNYOLC

Chel egyedül volt a Getty kutatóépületének előcsarnokában, és figyelte, ahogy a délutáni nap bevilágít a kinti udvar tetejének kerek üvegnyílásába. A nyári napforduló idején a nap közvetlenül belesüt, és a tervezése az ősök csillagászati alapú építkezéséből is tükröz valamit. Ez volt a fő érv, amivel meggyőzte a Getty vezetői testületét, hogy szükség van maja ösztöndíjakra, mivel történelmi bűn lenne figyelmen kívül hagyni az Újvilág legfejlettebb civilizációját.

Kiderült, hogy a bűnt maguk a maják követték el.

A konkvisztádorok évszázadokon keresztül kannibalizmussal vádolták az őslakókat, ezzel bizonyítva saját erkölcsi felsőbbrendűségüket; a misszionáriusok is ezt hozták fel a maja szövegek elégetésének okaként; a spanyol királyok pedig ennek alapján követeltek földet. Ez a vérvád a hódoltság idején sem szűnt meg – még Chel gyerekkorának forradalma alatt is hamis állítások láttak napvilágot a modern maják elnyomásának igazolására.

Most arra készül, hogy népe ellenségének kezébe adja a régóta keresett bizonyítékot. Az aztékok a posztklasszikus időszakban három évszázadon keresztül uralták Mexikót, építkeztek és művészetük volt, valamint az egész hajdani Közép-Amerikában forradalmasították a kereskedelmet. Ha viszont valaki megkérdezi, hogy ki mit tud az aztékokról, a válasz a legtöbb esetben a kannibalizmus és az emberáldozat. Most ugyanez lenne igaz a majákra is; Chel őseinek minden vívmánya eltűnik ennek a felfedezésnek az árnyékában. Nem marad más az ősökről, mint hogy olyan nép alkottak, melynek tagjai az imádkozó sáskákat bálványozták, mert a rovarok megették társaik fejét. Feláldozták a gyermekeket, hogy megehessék őket.

– Ez már évezredek óta így megy.

Stanton követte az előcsarnokba. Ő is a múzeumban töltötte velük az éjszakát, miközben Victorral és Rolandóval rekonstruálták a kódex utolsó részét. Chel hálás volt érte; jelenléte még azok után is egyfajta megnyugvást adott, hogy annyi mindent megtudtak.

– Minden civilizációban vannak bizonyítékok a kannibalizmusra – mondta a férfi. – Pápua Új-Guinea szigetén, Észak-Amerikában, a Karib-tengeren, Japánban és Afrika középső részén, amióta csak megtelepedtek ott az őseink. Az emberi DNS genetikai jegyei közül néhány az egész világon arra enged következtetni, hogy hajdanában az őseink emberek húsát fogyasztották.

Chel újra az üvegnyílást nézte. Lent alig lehetett látni a könyvtár anyagának halmait – több ezer ritka kötet, rajz és fénykép a világ minden részéről. Mindegyiknek megvan a maga bonyolult története.

– Hallott már Atapuercáról? – kérdezte Stanton.

– Spanyolországban?

– Ez az a hely, ahol az emberré válás előtti legrégibb leleteket felfedezték Európában. A Gran Dolina völgyében. Olyan gyermekek csontvázait is megtalálták, akiket megettek. A konkvisztádorok ősei sokkal korábban tettek ilyet, mint a magáé. Ha valaki eléggé kétségbeesett, a családja táplálása érdekében elképzelhetetlen dolgokra is képes. Az emberek a történelem kezdete óta minden lehetségest elkövettek, csakhogy életben maradjanak.

Fél órával később, ahogy beállt a szürkület, Stanton Chel, Rolando és Victor társaságában üldögélt a laboratóriumban, ahol gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztak. Próbálta megérteni a szavakat, amelyeket a király mondott az írnoknak:

Legközelebbi szolgálóimmal együtt ilyen erőt nyertünk a húsból készült ételekből, mivel az elmúlt háromszáz napkelte óta több mint húsz embert fogyasztottunk el. Most Akabalam úgy határozott, hogy nagy nemzetünk minden egyes tagját tíz ember erejével fogja felruházni.

Stanton megpróbálta elképzelni az ősi konyhát, ahol a szereplők álltak. Ijesztően hasonlított a vágóhidakra és hasonló létesítményekre, amelyeket már egy évtizede vizsgált. A kannibalizmus és a betegség közötti kapcsolat egyértelmű. A kergemarhakór is azért tört ki, mert a gazdák más tehenek agyával etették a marháikat; a VFI azért ütötte fel a fejét, mert egy kétségbeesett király prionnal fertőzött emberi aggyal táplálta a népét.

– Tényleg megmaradhatott ilyen sokáig a sírban? – kérdezte Rolando.

– A prion évezredeken át életképes – magyarázta Stanton. – Elképzelhető, hogy akcióra készen várakozott. A hely olyan volt, mint egy időzített bomba.

Amelyet kétségtelenül Volcy hozott működésbe. Bement a sírkamrába, felkavarta a port, és utána hozzáért a szeméhez.

Victor megjegyezte:

– Paktul azt írja, hogy csak azok betegedtek meg, akik emberhúst fogyasztottak. Feltételezem, nem gondolja, hogy Volcy is kannibál volt, tehát hogyan terjedhetett a VFI?

– A prion hajlamos a mutációra – felelte Stanton. – Bármikor megváltozhat. Ahogy ezer évig volt abban a sírkamrában, valami más lett belőle, és fokozódott a hatása.

Egy újabb fejezetet vizsgált az oldalon.

Imix Jaguár és társai már sok holdtölte óta esznek emberhúst, és nem sújtotta őket átok. De akármilyen isten védte őket eddig, nem teszi többé.

Már ismerték a betegség eredetét, de még Stanton sem tudta, hogy miképp lehet felhasználni az információt. Magában a sírkamrában rejlik a válasz? Az anyag birtokában két napja még megpróbálhatta volna meggyőzni a CDC-t, hogy adjon meghatalmazást átfogó kutatásra Kanuataba megtalálása érdekében. Felhívta Daviest – aki újra a Prion Központban dolgozott – és elmondta neki, hogy mit derítettek ki. De a csapat semmilyen kísérletet nem végezhet az információ alapján. Stanton arra gondolt, hogy e-mail üzenetet küld Cavanagh-nek, de még ha a nő le is tudja győzni a vele kapcsolatos dühét, nincs meg a pontos hely, hogy hová küldjék a csapatot. A guatemalaiak továbbra is tagadnák, hogy a VFI az ő országukból terjedt el, tehát bizonyára nem engednének be egy hivatalos vizsgálócsoportot.

A sajtóhírek szerint pedig a CDC-nek bőven volt miért aggódni közelebb is: Los Angelesből folyamatosan szivárogtak ki az emberek földön, vízen és levegőben, tehát a karantént már nem lehet sokáig fenntartani. Az eredeti forrás megtalálása aligha lehet Atlanta legfontosabb célja. Az ezer éve írt szavak nem fogják meggyőzni az ellenkezőjéről.

– Amennyiben Paktul és a három gyermek alapította Kiaqixet – mondta Rolando –, nem értem, hogy a mítoszban miért egy Ősi trió szerepel. Négyen voltak.

– A szóban elmondott legenda nem szent és sérthetetlen – jegyezte meg Chel. – Nagyon sok, különböző változata van, és ezeket olyan sok generáció adja tovább, hogy nem meglepő, ha egy személy elveszik közben.

Stanton csak félig figyelt a hallottakra. Az éppen olvasott részekben valami feltűnt neki, és újra tanulmányozni kezdte a szöveget. Mindegyik részletben az állt, hogy a király büszke, milyen régóta eszik emberhúst a társaival együtt, és milyen erőt kap tőle. Háromszáz napkelte. Közel egy év telt el, mire a király a népét is emberhússal kezdte etetni Addig a társaival együtt kannibalizmust követett el, és nyilvánvalóan emberi agyat is ettek. Akkor ők miért nem lettek betegek? A fogyasztott agy teljesen mentes volt a priontól?

Erre felhívta a többiek figyelmét.

– Amikor az emberhúst az egész nép számára elérhető táplálékká tették – mondta –, egy hónapon belül mindenki beteg lett, a királlyal és embereivel együtt.

– Mi történt? – kérdezte Rolando.

– Valami megváltozott.

– Például mi? – kérdezte Chel.

– Az ősök úgy hitték, hogy rossz dolgok akkor történnek, amikor nem tartják tiszteletben az istenek akaratát – mondta Rolando, és felidézte Paktul állítását, hogy akármi védte is korábban a királyt, többé már nem oltalmazta.

– Sok indigena még mindig azt állítaná, hogy a betegség az istenek dühének az eredménye.

– Nos, én azt mondanám, hogy a betegség a mutáns proteinek eredménye – jegyezte meg Stanton –, és én nem hiszek tudományos véletlenekben. A király és az emberei biztosan sokkal több agyat ettek az alatt az egy év alatt, mint amennyit a köznép tagjai pár hét során. Igaz? A betegség hirtelen pusztítóvá vált, és ennek valami oka kellett legyen.

– Tehát arra gondol, hogy a fertőzés erősebb lett – mondta Chel.

Stanton ezen eltűnődött.

– Mi van akkor, ha az emberek védelmi mechanizmusa lett gyengébb?

– Mire céloz?

– Gondoljon egy AIDS-es betegre – mondta. – A HÍV vírus legyengíti az immunrendszert, és a páciens sokkal könnyebben megbetegszik.

Victor az órájára pillantott. Valami közönyösség volt a viselkedésében. Stanton önkéntelenül is azon tűnődött, hogy hol máshol járhatnak a férfi gondolatai ilyenkor.

– Tehát arra utal, hogy valami csökkentette a király és emberei védekező-mechanizmusát? – kérdezte Rolando. – Összezavarodott az immunrendszerük?

– Vagy talán pont az ellenkezője történt – mondta Stanton, és kapcsolatokat keresett. – A társadalmi összeomlás közepén voltak, ugye? Felélték minden erőforrásukat, az utolsó fákat is elégették, és minden fogytán volt, az élelmiszertől kezdve a fűszerekig, a papírig és az orvosságig. Valami talán mesterségesen fokozta korábban a szervezetük védekezését, és akkor hirtelen megszűnt a hatása.

– Mint egy védőoltásé? – kérdezte Chel.

– Inkább, mint ahogy a kinin megakadályozza a maláriát, vagy a C-vitamin a skorbutot – felelte Stanton. Valami úgy fékezte meg a betegséget, hogy nem is tudtak róla. A király azt mondja, hogy közel egy évig evett emberhúst, és nem érte átok. Paktul pedig arra gondol, hogy minden azért volt, mert felhagytak az isteneknek szánt adományokkal. De mi van akkor, ha történetesen elvesztették az őket védő szert, vagy felhagytak a fogyasztásával?

– Hogyan kaphatták volna ezt a… védelmet? – kérdezte Victor, és újra bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Talán valami olyasmitől, amit ettek vagy ittak. Bizonyára valami növényi alapú dologtól. A kinin már jóval azelőtt védte az embereket a maláriától, hogy tudták volna, mi az. A talajban lévő penicillingombák már akkor védtek mindenfajta baktériumfertőzés ellen, mielőtt bárki bármit tudott volna az antibiotikumokról.

Újra megvizsgálták a fordítás minden szavát, és figyelmesen tanulmányoztak minden egyes hivatkozást növényekre, fákra, ételekre vagy italokra – akármire, amit a maják a kannibalizmus elterjedése előtt fogyasztottak. A kukoricából reggelire készített ételeket, az alkoholt, csokoládét, tortillát, paprikát, narancsféléket és a fűszereket. Keresték, hogy utalhattak-e bármire, amit gyógyszerként használhattak. Bármire, ami megvédhette őket.

– Mindezekből mintákra van szükség, hogy tesztet végezhessünk velük – mondta Stanton. – Pont azokból a fajtákból, amelyeket a hajdani emberek fogyasztottak.

– Honnan szerezhetnénk meg ezeket? – kérdezte Rolando. – Még ha meg is találják őket az erdőben, honnan tudhatnánk, hogy ugyanazok a fajok?

– A régészek maradékokat gyűjtöttek a cserépedényekről – szólt közbe Chel. – Egy tucat különböző növényfajta nyomait találták meg egyetlen tálon.

– Sírkamrákban? – kérdezte Stanton.

Victor felállt, és a laboratórium ajtaja felé indult.

– Elnézést – szólalt meg. – A mosdóba megyek.

– Használd az irodámban lévőt! – javasolta Chel.

A férfi szó nélkül kiment, mintha nem is hallotta volna. Furcsán viselkedett. Hirtelen egy szomorú lehetőség jutott Stanton eszébe; ellenőriznie kell az öreg professzor szemét, nem mutatja-e a VFI jeleit.

Chel megszólalt.

– Le kell mennünk oda.

– Pontosan hová? – kérdezte Rolando.

– Az Izabal-tótól ellenkező irányba. Kiaqixből.

Paktul azt írta, hogy az őseinek irányába vezeti a gyerekeket, és a kódex egy másik részében úgy fogalmaz, hogy az apja egy nagy tótól származik, az óceán mellett. Guatemala keleti részében az Izabal-tó az egyetlen, amely a környéken megfelel a leírásnak.

– Ha az Izabal felé vezette őket – mondta Chel –, és Kiaqixhez értek, akkor feltételeznünk kell, hogy az elveszett város háromnapi járóföldnél közelebb van az ellenkező irányban.

– Az Izabal hatalmas – jegyezte meg Rolando. – Több száz négyzetkilométer. Óriási távolságokról lehet szó.

– Valahol ott kell lennie – mondta Stanton.

A laboratórium ajtaja újra kinyílt. Victor jelent meg, de nem egyedül.