NÉGY

Chel dolgozószobájának kopott bőrkanapéján régi tudományos cikkek és a Maja Lingvisztikái Folyóirat korábbi példányai tornyosultak. Íróasztalát és irodai székét bevándorlási űrlapok, kölcsönigénylő dokumentumok, valamint a Fraternidad gyülekezet tagjainak egyéb papírjai borították, egy régi számítógép társaságában. Egyedül a keleti szőnyegen volt egy pici hely, amelyet nem takart el a polcokra már nem férő könyvek halmaza. Itt ült most Chel már közel egy órája a padlón, és az előtte heverő dobozt méregette.

Egy pillanatra már láthatta, hogy milyen csodákat rejt – jeleket, amelyek az ősök valamelyik mesés történetét mondják el, és művészi rajzokat, amelyek az isteneket ábrázolják. Chel a karrierjét a maja epigráfiának, az ősi feliratok tanulmányozásának szentelte, ezért hatalmas kísértést érzett arra, hogy újra levegye a műanyag burkolatot, ismét megnézze a jeleket, lefényképezze őket, és többet megtudjon annál, mint amit valaha is látott. Attól kezdve azonban, hogy Gutierrez elhajtott a templomtól, egyfolytában egy korábbi kollégájának az arca lebegett előtte, ahogy a nő egy olasz bírósági tárgyalóteremben áll, újságírók kameráinak össztüzében, A Getty korábbi műkincskurátora, aki Chel irodájának szomszédságában dolgozott, jogi csetepatéba bonyolódott, amikor az olasz hatóságok megvádolták azzal, hogy törvénytelenül kiásott műtárgyakat szerzett meg gyűjteménye számára.

Chel nagyon is tudta, hogy úgy a Getty, mind az ICE példát statuálna vele, ha felfedeznék a tettét. Papírokat hamisítani, mint tette Gutierrez teknőspáncéljával, az egy dolog… A kódex azonban már egészen más. Nincs olyan múzeuma a világnak, ahol elhinnék, hogy nem tudta, mit vesz át ott a templomban.

Chel óvatosan újra felemelte a dobozt. Három kilónál nem volt nehezebb. Hogy maradhatott egyáltalán fenn az írás? A tizenhatodik század közepén a katolikus egyház inkvizítorai megpróbálták megszabadítani a majákat a pogány befolyástól, és az autodafék részeként hatalmas máglyákon több ezer szent maja könyvet, műtárgyat és írásos emléket égettek el. Egész mostanáig Chel és a szakterületén mindenki úgy hitte, hogy mindössze négy kódex menekült meg. A Grolier töredéke Vénusz balladáit írja le; a madridi a terméssel kapcsolatos jövendölésekre utal; a párizsi a rituálékat és az újévi ceremóniákat taglalja. Chel kedvenc drezdai kódexe – a legrégibb ismert maja könyv, amely úgy Kr.u. 1200 környékéről származik – asztrológiáról szól, királyok életéről és az aratásra vonatkozó kitételekről. De még a drezdai kódex sem a maja civilizáció klasszikus korszakából való. Ezt hogyan őrizhették meg ilyen sokáig?

Megszólalt a csengő.

Nyolc óra volt. Lehet, hogy Gutierrez máris visszajött a kincséért? És ő miért nem nyitotta ki a dobozt? Vagy mi van akkor, ha az ICE emberei jelentkeztek? Mi van akkor, ha az eladót már le is tartóztatták? Végig figyelték volna, ahogy a templomba ment?

Chel felkapta a dobozt, és odavitte a dolgozószoba szekrényéhez. Senki nem tudott az ott felfedezett rejtekhelyről, amelyben egy korábbi lakó emlékképei voltak az 1920-as Los Angelesről. Elrejtette a dobozt egy tucat fekete-fehér kép alá, amelyek a Wolfskill Farmot ábrázolták – az első világháború előtt így hívták Los Angeles Westwood városrészét.

A csengő újra megszólalt, ő pedig ment ajtót nyitni.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az ablakon kikukucskálva az anyját pillantotta meg a bejárat előtt.

– Itt akarsz várakoztatni egész éjszaka? – kérdezte Ha’ana, miközben Chel ajtót nyitott. Az édesanyja százötven centiméternél alig volt magasabb, és térdig érő, pamutruhát viselt – egyike azoknak a daraboknak, amelyeket annál a cégnél kapott, ahol az Amerikába érkezésük óta varrónőként dolgozott. Ha’ana még az ezüstszínű hajával és pár kiló túlsúllyal is sugárzó jelenség volt.

– Mit keresel itt, mama?

Ha’ana felemelte a kezében tartott vászontáskát.

– Vacsorát főzök neked, nem emlékszel? Most azt akarod, hogy itt álljak a hidegben, vagy behívod az idős hölgyet?

A nap viharos eseményei során Chel teljesen megfeledkezett a vacsoramegbeszélésről.

– Ez a hely valamikor sokkal tisztább volt – jegyezte meg Ha’ana, ahogy belépett, és megpillantotta a ház állapotát. – Amikor Patrick még itt volt.

Patrick. Chel közel egy évig járt a férfival, és Ha’ana azt szerette volna, ha vele marad. Szakításuk oka komplikáltabb volt annál, mintsem hogy azt Ha’anával megbeszélje. Az édesanyjának azonban igaza van: amióta a férfi négy hónapja elköltözött, Chel otthona szinte csak átjáró ház az UCLA diáknegyede mentén az egyetemi oktatótermek és a Getty között. A fárasztó napok után gyakran csak hazaesik, levetkőzik és elalszik, miközben a Discovery Channel műsorát nézi.

– Segítenél? – kérdezte Ha’ana a konyhából.

Chel bement hozzá, és hozzáfogott kipakolni a zöldségeket. Mostanában Ha’ana hátfájdalmai megnehezítették számára a mozgást, és bár Chel jelenleg egy vacsorára vágyott a legkevésbé, igazából sosem tudott nemet mondani az anyjának.

A vacsora spenóttal és sajttal szórt lasagna volt, bőségesen fokhagymázva. Chel többnyire nem tudta rávenni Ha’anát arra, hogy maja ételeket készítsen – makarónit és fehér kenyérrel készített szendvicseket kellett mindig ennie. Mostanában az anyja folyton a főzési tanácsokat adó Food Network csatornát nézte, ezért a szakácstudománya is javult. Evés közben Chel az anyját nézte és hallgatta, hogyan telt a nap a gyárban. Gondolatai azonban folyton a másik szobában jártak, a kódex körül. Rendes körülmények között figyelt volna az édesanyjára. De nem ma.

– Jól vagy?

Chel felnézett a tányérjáról, és azt látta, hogy Ha’ana fürkésző tekintettel méregeti.

– Minden rendben, mama. – Jó sok pirospaprikát tett a lasagnájára. – Izgatott vagyok amiatt, hogy a jövő héten eljössz az órámra.

– Ó, el is felejtettem mondani. Nem tudok elmenni a jövő héten. Sajnálom.

– Miért nem?

– Munkahelyem is van, Chel.

Harminc év alatt Ha’ana szinte egyetlen napot sem hiányzott.

– Ha megmondanád a főnöködnek, hogy mit csinálsz, egészen biztos azt akarná, hogy gyere el. Beszélhetek vele, ha gondolod.

– Aznap két műszakban is dolgozom.

– Figyelj! A diákoknak a falu történelméről beszélek, és úgy gondolom, nagyon izgalmas lenne számukra valaki olyannal találkozni, aki ténylegesen ott élt Kiaqixben.

– Igen – mondta Ha’ana. – Valakinek beszélni kell nekik a mi hihetetlen Ősi triónkról.

Lehetetlen volt nem észrevenni az iróniát a hangjában.

Beya Kiaqix, a pici falu, ahol a két nő született, bővelkedett a mítoszokban, főként az eredetével kapcsolatos legendákban. A történet úgy szólt, hogy egy nemes és két felesége elmenekült az ősi városukból, amelyet egy despota király uralt, és megalapították a falut. Azóta Chel őseinek már több mint ötven generációja élt a Sárgaszárnyú ara völgyében, Guatemala Petén régiójában.

Chel és anyja azon kevesek közé tartozott, akik elhagyták a helyet. Amikor Chel kétéves volt, Guatemalában a Forradalom, a közép-amerikai történelem leghosszabb és legvéresebb polgárháborúja a tetőpontjára jutott. Ha’ana aggódott a saját és lánya életéért, így hát távozott Kiaqixből – ahogy a falusiak hívták a települést – és soha nem ment vissza többé. Harminckét éve érkeztek az Egyesült Államokba, munkát talált magának, és gyorsan megtanulta az angol nyelvet. Mire Chel négyéves lett, Ha’ana megszerezte a zöldkártyát; hamarosan mindketten megkapták az állampolgárságot.

– Te is Kiaqixben éltél – folytatta Ha’ana, és újabb falatot kapott be. – Ismered a mítoszokat. Nincs rám szükséged.

Chel gyermekkora óta tapasztalta, hogy édesanyja mindent megtesz, csak hogy ne kelljen a múltjáról beszélnie. Ha bizonyítható lenne, hogy a falujuk szájhagyomány útján fennmaradt történelméből minden szó igaz, Ha’ana még akkor is találna módot arra, hogy nevetség tárgyává tegye. Chel már nagyon régen felismerte, hogy anyja egyedül így tud menekülni a történtek által okozott megrázkódtatás elől.

Hirtelen semmit nem akart jobban, mint hogy odafusson a szekrényhez, elővegye a kódexet, és anyja ölébe tegye. Még Ha’ana sem tudná kivonni magát a hatása alól.

– Mikor olvastál utoljára maja nyelven írt könyvet? – kérdezte Chel.

– Miért kellene maja könyvet olvasnom, amikor egész idő alatt angolul tanulok? Mellesleg, mostanában semmi jó titokzatos történetről nem hallottam, amelyet qu’iche nyelven írtak.

– Mama, tudod jól, hogy nem modern könyvre gondolok. Valami olyasmire, amit az ősi korban írtak, mint például a Popol Vuh.

Ha’ana a szemét forgatta.

– Történetesen, valamelyik nap láttam a Popol Vuh egy példányát a könyvesboltban. A 12.21-es marhasággal együtt kínálják. Hangos majmok és virágos istenek; ez kapható most maja nyelven.

Chel megrázta a fejét.

– Apa is qu’iche nyelven írta a leveleit, mama.

1979-ben, két évvel Chel születése után a guatemalai hadsereg börtönbe vetette az apját, mert segített kirobbantani a zavargást Kiaqixben. Alvar Manu titokban leveleket írt a börtönből, és arra biztatta a faluját, hogy a végsőkig tartson ki. Maga Ha’ana csempészett ki több mint harminc ilyen kérést, és adta őket a falusi vezetők kezébe a Petén régióban, aminek eredményeként az önkéntesek serege pár héten belül megkétszereződött. De a levelek Chel apjának halálos ítéletét is jelentették: amikor a börtönőrök észrevették, hogy ír a cellájában, tárgyalás nélkül kivégezték.

– Miért beszélünk folyton erről? – kérdezte Ha’ana, és felállt, hogy elmosogassa a tányérokat.

Chel csalódottan fogadta a méltatlankodást. Szerette az anyját, és mindig is hálás lesz a tőle kapott lehetőségekért. A lelke mélyén azonban azt is érezte, hogy anyja elhagyta a népüket, és Ha’ana ezért nem szereti, ha emlékeztetik rá, tehát haszontalan lenne megmutatni neki a kódexet az adott állapotában. Amíg Chel ki nem deríti, hogy mi áll benne, az anyja csak annak a történelemnek az összefüggéstelen darabjainak tekintené, amelyet el akar felejteni.

– Ne foglalkozz az edényekkel! – szólalt meg Chel, és felállt.

– Csak egy percig tart – mondta Ha’ana. – Különben úgy felhalmozódnak, mint minden más ebben a házban.

Chel nagy levegőt vett.

– Mennem kell.

– Menni? Hová?

– A múzeumba.

– Kilenc óra van, Chel. Milyen munkáról van szó?

– Köszönöm a vacsorát, mama, de most már indulnom kell.

– Kiaqixben ez sértés volna – mondta Ha’ana. – Ha egy nő főz rád, nem kéred fel a távozásra.

Ha’ana a szokásaikat úgy használta, mint egy vallást, amelyet kényelmesen a maga javára fordított, amikor lehetett, és gúnyolt, ha az útjában állt.

– Nos – jegyezte meg Chel –, akkor szerencse, hogy már nem Kiaqixben élünk.

Az elmúlt nyolc év során Chel egy igazán profi mezo-amerikai kutatóközpontot épített ki Kalifornia egykor legtradicionálisabb múzeumában. Amikor ideje csak engedte, szeretett munka után az üres termekben bóklászni, ahonnan remek kilátás nyílt Los Angelesre. Ahogy elsétált van Gogh Íriszek, vagy Pontormo Cosima I arcképe alabárdos ruhában című képe előtt, mosolyogva gondolt rá, hogy vajon mit érezne John Paul Getty, a múzeumot alapító olajmilliárdos, ha szeretett európai műkincsei mellett még térdeplő maja hívők és mezo-amerikai istenek kerámiaszobrait is kiállítva látná.

Ez az éjszaka azonban más volt. Nem sokkal hajnali kettő után Chel Dr. Rolando Chacon, a legtapasztaltabb műkincs-restaurátor szakember társaságában állt a Getty 214A számú kutatólaboratóriumban, nagy felbontású fényképezőgépek, tömeg-spektrométerek és a konzerváláshoz használt szerszámok között. Általában a helyiségben egymás mögött sorakozó, hosszú faasztalok mindegyikét jade és kerámia kincsek, valamint ősi maszkok borították, de most a hátsó asztalok közül többet letakarítottak, hogy legyen hely a kódexnek. A falakon romokról készült fotók lógtak, melyeket Chel a helyszíni munkák során vett fel, és ezek arra emlékeztették, hogy minden alkalommal milyen magasztos élményt jelent a visszatérés népe ősi hazájába.

Rolandóval egyenként óvatosan kivették Gutierrez dobozának tartalmát; minden darabot hosszú csipeszekkel és orvosi fogókkal emeltek fel és különítettek el, majd a világítóasztalokon elhelyezett üvegtálakba tették őket. Néhányuk csak akkora volt, mint egy postai bélyeg, de még ezek is nehezek voltak – a sűrű, fügefakéreg papír súlyát csak fokozta a sírkamrában felszedett por és nedvesség.

Már négy órája dolgoztak, és még csak az első oldal tetején jártak, de ahogy Chel az összeállított töredékeket nézte, a gondolatai őseinek korábbi dicsősége körül forogtak. Úgy tűnt, hogy a már összerakott első szavak csoportja az esővel és a csillagokkal kapcsolatos – egyfajta imádság, egy másik világba röpítő varázsszőnyeg.

– Feltételezhetem, hogy ezen éjszakánként fogunk dolgozni? – kérdezte Rolando.

Chel restaurátora 187 cm magas férfi volt, az arcán egyhetes borostával.

– Majd nappal aludj! – felelte Chel. – És elnézést kérek a barátnődtől.

– Remélem, hogy feltűnik neki a távollétem. Talán egy kis titokzatosságot is visz a kapcsolatunkba. És te? Mikor fogsz aludni?

– Amikor lehet. Az én távollétem senkinek nem fog feltűnni.

Rolando óvatosan újabb részletet helyezett az üvegre. Chel senki mást nem ismert, akinek nagyobb érzéke lett volna a finom dolgokkal való munkához, ha törékeny régiségek rekonstruálásáról volt szó. Maximálisan megbízott a kollégájában; mindenki másnál régebben volt csapatának oszlopos tagja. Nem akarta kockázatos helyzetbe sodorni, de szüksége volt a segítségére.

– Szeretnéd, ha valaki mást hívtam volna? – kérdezte.

– Ugyan már! – felelte Rolando. – Én vagyok az egyetlen és egyedüli ladino melletted, tehát nem hagyom, hogy kitegyél ebből a lőporos hordóból.

A szleng ladino szót a Guatemalában élő hétmillió spanyol leszármazott megnevezésére használták. Chel egész életében azt hallotta az anyjától, hogy a ladinók miképp támogatták a hadsereget a maják kiirtásában, és hogyan tették az indigenákat bűnbakká a gazdasági bajaikért. Ám a két csoport között még mindig meglévő feszültség ellenére a Rolandóval hosszú időn át szoros együttműködésben végzett munka megváltoztatta az álláspontját. A forradalom alatt a férfi családja kiállt a bennszülöttek mellett. Az apját még le is tartóztatták érte, mielőtt az Egyesült Államokba költöztek volna.

– El nem tudom képzelni, ez a valami hogyan származhat a nagyobb romok bármelyikéből – mondta Rolando, és addig mozgatta a darabokat, amíg meg nem találta a megfelelő illesztést.

Chel egyetértett. Guatemala, Honduras, Mexikó, Belize és Salvador klasszikus maja romjainak több mint hatvan ismert helyszíne egész évben tele van régészekkel, turistákkal és helyi lakosokkal. Még a legagyafúrtabb tolvaj se tudna lopni ilyen körülmények között, ezért úgy vélte, hogy a könyv egy újonnan felfedezett helyről származhat. A műholdak, helikopteres turisták és favágók minden évben régóta rejtőzködő régészeti értékekre bukkannak az őserdőben, ezért úgy gondolta, hogy a tolvaj – valószínűleg profi cserkész – rábukkant a helyszínre, majd később visszatért a társaival.

– Azt gondolod, hogy a tolvaj egy eltűnt várost fedezhetett fel? – kérdezte Rolando.

Chel vállat vont.

– Ha ez történt, Guatemalában minden indigena a sajátjának fogja tekinteni.

Nagyon sok maja faluban keltek szárnyra szóbeszédek egy hihetetlen, eltűnt városról, ahol az őseik hajdan éltek. A forradalom alatt Chel apjának egyik unokatestvére azt állította, hogy megtalálta Kiaqix elveszett városát, ahonnan az Ősi trió állítólag elmenekült. A valóság azonban kevésbé szép: sok maja mindig is apró falvakban élt az erdőben, ezért Chel népe úgy hivatkozik egy eltűnt várossal való kapcsolatra, mint ahogy a fehér amerikaiak állítják, hogy egyik ősük a Mayflower fedélzetén érkezett Amerikába – könnyű (és kecsegtető) állítani, de bizonyítani már annál nehezebb.

– Nem kérdezem, hogy a csudában jutottál hozzá… – jegyezte meg Rolando, miközben beillesztett egy újabb darabot –, de az ikonográfia alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus időszak végéről lehet. Talán a 800 és 925 között időből? Hihetetlen.

Chel megszólalt:

– Reméljük, hogy a radiokarbonos kormeghatározás is megerősíti.

Rolando letette a csipeszt.

– És tudom, hogy senkinek nem szólhatunk róla, de… nagyon sok komplikált jel van itt. Nagy segítséget kaphatnánk Victortól. Nála jobban senki nem ismeri a klasszikus jeleket.

Chel attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a kódexet, fel akarta hívni Victor Granninget, de túlságosan félt a férfi reakciójától. Már hónapok óta nem beszéltek; Chelnek minden oka megvolt, hogy kerülje.

– Nagyon jól megleszünk nélküle – mondta Rolandónak.

– Oké – hangzott a válasz. A kollégának több esze volt, mintsem erőltesse a dolgot. Granning érzékeny pont volt a társalgásban. Chel kedvelte régi segítőjét, de a férfi túlságosan vaskalapos. És kicsit lökött is.

Hogy ne gondoljon Granningre, Chel a jelek kirakós játékának darabjait nézte, amelyet Rolando az első oldalról kezdett összeállítani:

A maja jelek két alapvető csoportra oszlanak. Lehetnek szótagok kombinációi, amelyeket azért kapcsolnak egymáshoz, hogy szavakat képezzenek (mint az angol, vagy más, betűket használó nyelvben). Gyakran azonban inkább a kínaira emlékeztetnek, ahol is mindegyik jel vagy jelkombináció egy-egy tárgyat vagy gondolatot szimbolizál. Ha majd Chel szétszedi a tömböket, és minden összetevőt megfejt a százötven szótagot tartalmazó hivatalos katalógusok, valamint a nyolcszáz egyéb képes jel katalógusának segítségével, mondatokká tudja fűzni őket.

Az olyan szavak, mint például a jäb, egészen ismerősek; ugyanezt a szót használja a modern quiche nyelv is az eső megjelölésére. Néhány, mint a wulij, csak nagyon általános értelemben fordítható le, mivel nincs angol megfelelője; a bevinni szó hasonlít rá a legjobban, de ebből hiányzik az a vallásos utalás, ami a maja nyelven benne van. A kutatók körülbelül százötven jelet azonosítottak, amelyeket még mindig nem fejtettek meg, és nem csak ezek közül volt látható néhány már a kódex első oldalán, de olyanok is akadtak rajta szép számmal, amelyeket Chel még sosem látott. Úgy vélte, hogy mire a teljes szöveg rekonstruálása elkészül, több tucatnyi új jelet kell megfejtenie.

Három órával később már zsibbadt a lába, a szeme pedig annyira kiszáradt és szúrt, hogy a kontaktlencse helyett a szemüvegét kellett feltennie, pedig azt utálta. Végül összeállt az első jelcsoport hevenyészett fordítása:

Jön eső semmi,___a táplálék,___a csillag ciklusának fele. Termés, nem bevinni Kanuataba mezeiről___és fák, elmenekül szarvasok, madarak, Jaguár, a föld őrei. Újra felszentelés___földek. Pusztít hegyoldal, tömegek rovar, nem táplált levelek és talaj. Semmi nincs fedezék, Szent Életadó állatok, lepkék, növények élni nem. Nincs hús, állatok nekünk főzni.

Chel számára azonban ez a szó szerinti megfeleltetés nem volt elég – alapos fordítással kellett megragadni a lényeget, amit az írnok ki akart fejezni. A kódexek nagy tudású elbeszélők szemszögéből íródtak, és a stílusuk is nagyon hivatalos volt. A tudós ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy behelyezze a szövegösszefüggésből hiányzó szavakat, és a más könyvekben látott, jellegzetes szópárokat, végül sikerült pontosabb fordítást kapnia az első bekezdésről:

A nagy csillag ciklusának felében semmi tápláló eső nem hullott. Kanuataba mezeiről a termést nem lehetett bevinni, mert elpusztult, a fák és növények pedig kiszáradtak. A szarvasok, a madarak és a föld őrei, a jaguárok is elmenekültek. A földeket nem lehet újra felszentelni. A hegyoldalak elpusztultak, tömegével hemzsegnek a rovarok, és a talajt már nem táplálják a lehulló levelek. A Szent Életadó által teremtett állatok, lepkék és növények nem tudnak hol élni. Az állatokon nincs hús, amit meg lehetne főzni.

– Súlyos aszályról szól – mondta Rolando. – Kinek engedhették meg, hogy ilyet írjon?

Chel még semmi ehhez foghatót nem látott. Az írásos maja feljegyzések általában a királyok számára készített, ősi sajtóközlemények voltak. A királyi írnokok, akik lejegyezték őket – félig titkárok, félig vallási vezetők –, semmi olyasmit nem mertek megemlíteni, ami kellemetlen lett volna az uralkodójukra nézve.

Addig még egyszer sem tapasztalta, hogy egy írnok a napi élet nehézségeiről írt. A romok oszlopain, vagy a madridi és drezdai kódexekben volt említés a várható esőről, ám elképzelni sem lehetett volna, hogy egy írnok tartós aszályról számoljon be. A király feladata volt, hogy gondoskodjon az esőről, és nagyon kellemetlen lett volna olyasmit írni, hogy erre az uralkodó képtelen.

– Csak írnok rendelkezhetett ekkora kézügyességgel – mondta Rolando, és a kukoricaisten egy tökéletesen megrajzolt mására mutatott.

Chel újra a szavakat tanulmányozta. Az ilyen leírásáért akár halálbüntetés is járhatott.

A nagy csillag ciklusának felében semmi tápláló eső nem hullott. A nagy csillag a Vénusz, és egy fél ciklus majdnem tizenöt hónap. Amiről az írnok írt, az ismert maja történelem leghosszabb aszálya lehetett.

– Mi ez? – kérdezte Rolando.

– Nem csak az aszályról van szó. A kukoricakészletek kimerülését említi – mondta Chel. – A veszélyben lévő állatokat, és a művelhető földek területének csökkenését. Senkinek sem engedték volna, hogy ilyesmit írjon. Gyakorlatilag a civilizáció végének a bemutatása.

Rolando ismét elvigyorodott.

– Arra gondolsz, hogy…

– A pusztulásról ír.

Chelt karrierje során leginkább ősei civilizációjának az első évezred végén bekövetkező „pusztulásával” kapcsolatos kérdés nyugtalanította. Hét évszázadon keresztül a maják városokat építettek, és jeleskedtek a művészetek, az építészet, a mezőgazdaság, matematika, csillagászat és kereskedelem terén. Ám akkor, hatszáz évvel a spanyol konkvisztádorok érkezése előtt a városállamok terjeszkedése megszűnt, az építkezések leálltak, és Guatemala meg Honduras völgyeiben az írnokok felhagytak az írással. Mindössze fél évszázad leforgása alatt elnéptelenedtek a lakókörzetek, a királyság intézménye eltűnt, és a maja civilizáció klasszikus időszaka véget ért.

Chel kollégái számos elmélettel álltak elő a tekintetben, hogy mi okozta a pusztulást. Néhányan a mezőgazdasággal kapcsolatos felelőtlenségre gondoltak: a föld kizsákmányolására és az erdők újratelepítésének elmulasztására. Mások azt állították, hogy az ősi maják maguk idézték elő a pusztulást a folytonos háborúskodással, a túlzott vallásossággal és a véres áldozatokkal.

Chel szkeptikusan fogadta ezeket az elképzeléseket. Úgy vélte, hogy az európaiak hajlamosak lenézni az indigenákat, ezért állítanak ilyet. Az emberi áldozatok túlzásba vitele a spanyolok megérkezése óta jellemző volt a majákra, és a pusztulással évszázadokon át azt próbálták bizonyítani, hogy a konkvisztádorok a fejlettség magasabb szintjén álltak, mint a meghódítottak. Ez bizonyítja, hogy a maják képtelenek saját államuk kormányzására.

Chel úgy vélte, hogy a pusztulást az évtizedekig tartó, borzalmas aszályok okozták, amelyek ősei számára lehetetlenné tették az érdemi földművelést. A terület folyómedreiben végzett kutatások is azt mutatták, hogy a klasszikus kor vége hét évezred legszárazabb időszaka volt. Amikor ezek a hosszan tartó, száraz időszakok a városokat lakhatatlanná tették, a maják egyszerűen alkalmazkodtak a helyzethez. A legszükségesebb élelmiszerek termeléséhez tértek vissza, és elköltöztek az olyan apró falvakba, mint Kiaqix.

– Ha bizonyítani tudnánk, hogy ez lehet a pusztulás tényleges leírása – mondta Rolando vidáman –, mérföldkő volna a kutatásokban.

Chel belegondolt, hogy mi mást találhatnak még ezeken az oldalakon. Elképzelte, hogy milyen sokat segítenének a kódexek mindazon kérdések megválaszolásában, amelyekre addig nem lehetett választ találni. Elképzelte, hogy miképp állhatna vele egy nap a világ tudósai elé.

– És ha bizonyítani tudnánk, hogy a pusztulás a borzalmas aszályok következménye volt – folytatta Rolando –, az a tábornokok szarvát is letörné.

A lehetőség újra csak fokozta Chel adrenalin szintjét. Az elmúlt három évben a feszültség újra fellángolt a ladinók és az indigenák között. Polgárjogi aktivistákat öltek meg, és bűnöket követtek el ugyanazok a korábbi tábornokok, akik Chel apját is meggyilkolták. A politikusok ténylegesen a Parlament termeiben emlegették a pusztulást a maguk érdekében: a maják voltaképpen vademberek, akik egyszer már elpusztították a saját környezetüket, bizonygatták, és újra megtennék, ha megtarthatnák az értékes földjüket.

Bebizonyíthatná a könyv ennek az ellenkezőjét egyszer s mindenkorra?

Chel irodájában, a laboratórium mellett megszólalt a telefon. Ránézett az órára. Nem sokkal múlt reggel nyolc. Vissza kell tenniük a kódexet, le a pincébe. Hamarosan emberek kezdenek szállingózni a múzeumba, és nem kockáztathatják meg az esetleges kérdéseket.

– Majd én felveszem – mondta Rolando.

– Nem vagyok itt – szólt utána Chel. – És fogalmad sincs, hogy mikor leszek bent.

Egy perc múlva Rolando furcsa arckifejezéssel tért vissza.

– Egy fordítószolgálat a kórházból – mondta.

– Mit akarnak?

– Van egy betegük, akit három napja vittek be, és senki nem tud vele szót érteni. Valahogy kiderítették, hogy a qu’iche nyelvet beszéli.

– Mondd meg nekik, hogy délelőtt telefonáljanak a templomba. Ott majd lesz valaki, aki tolmácsként segíthet.

– Azt mondták, hogy a páciens kitartóan egy szót ismételget, mintha egyfajta mantra volna.

– Melyik ez a szó?

– Vudzs.