HÁROM

Kelet-Los Angeles-i Presbiteriánus Kórház: az ablakokon rácsok, az épület körül az ütött-kopott kórházak tövében többnyire felbukkanó dohányosok tipikus csoportja pöfékel. A főbejáratot lezárták, mert csőtörés keletkezett az előcsarnok fölött, ezért a biztonságiak a dolgozókat és a betegeket is a sürgősségi részlegen keresztül vezetik át.

Bent Stantont karakteres szagok csapták meg: alkohol, piszok, vér, vizelet, hányadék, oldószerek, légfrissítő és dohány. A váróterem székein több tucat szenvedő ember vár a sorára. Stanton csak ritkán időzött hasonló intézményekben: ha egy kórházban naponta kell foglalkozni csoportos garázdaság sérültjeivel, az intézménynek nincs túl nagy igénye egy prionspecialista tudományos előadásaira.

Amint Stanton a falra szerelt tévé előtt összegyűlt látogatók csoportjához csatlakozott, a golyóálló ablak mögött ülő, szemmel láthatóan fáradt nővér beleegyezett, hogy kihívja Thane-t. A tévében a parti őrség egyik mentőhajója éppen egy repülőgépet emelt ki az óceánból. Motorcsónakok és helikopterek köröztek az Aero Globale 126-os járatának gépe fölött, amely Los Angelesből Mexikóváros felé tartva zuhant a Kaliforniai-öbölbe. Hetvenkét utas és a személyzet nyolc tagja veszítette életét.

Ez hát mindennek a vége, futott át Stanton agyán. Függetlenül attól, hogy az élet már hányszor bebizonyította neki, a gondolat még mindig a meglepetés erejével hatott rá. Valaki sportol, megfelelően táplálkozik, évente elvégezteti a szükséges orvosi vizsgálatokat, keményen dolgozik a hét minden napján és soha nem panaszkodik, majd egy napon rossz repülőgépre száll fel.

– Doktor Stanton?

A mellette álló, műtősruhát viselő, magas fekete nőn első pillantásra az volt feltűnő, hogy milyen széles a válla. A harmincas évei elején járt, és rövid hajával, vastag, fekete keretes szemüvegével egy dzsesszrajongó rögbi játékos benyomását keltette.

– Michaela Thane vagyok.

– Gabriel Stanton – felelte, és kezet fogott a nővel.

Thane a televízióra pillantott.

– Borzalmas, ugye?

– Tudják, hogy mi történt?

– Azt mondják, hogy emberi mulasztás – válaszolta Thane, és kivezette a sürgősségi részlegről. – Vagy, ahogy mi nevezzük, EÁÜ. Eset az átkozott ügyvédeknek.

– Ha már erről van szó, felhívta a Megyei Egészségügyi Szolgálatot? – kérdezte Stanton, miközben a lift felé haladtak.

Thane egymás után többször megnyomta a hívó gombot, amelyen a lámpa csak nem akart kigyulladni.

– Megígérték, hogy küldenek valakit.

– Ne várja lélegzetvisszafojtva!

Amíg a lift előtt várakoztak, a nő látványosan hatalmas levegőt vett. Stanton elmosolyodott. Épp az ilyen típusú rezidenseket kedvelte.

Végre a lift is megérkezett. Thane megnyomta a hatodik emelet gombját. Ahogy a műtősruha ujja felcsúszott, Stanton észrevette a tetoválást – fehérfejű sas, papírtekerccsel a szárnyai között.

– A hadsereg? – kérdezte.

– Ötszázhatvanhatos egészségügyi osztag, szolgálatára.

– Fort Polk laktanya?

– Igen – felelte Thane. – Ismeri a zászlóaljat?

– Apám az ötvenhatos műszakiaknál szolgált. Három évig éltünk a Fort Polk mellett. Szolgált a rezidensképzés előtt?

– Orvosi tartalékostiszt-képzésen vettem részt, és oda hívtak be az iskola után – felelte a nő. – Két bevetés Kabul mellett, helikopteres mentés. A végén kifejezetten jó minősítést kaptam.

Stantont lenyűgözték a hallottak. Katonák frontvonalból való kimentése az egyik legveszélyesebb egészségügyi feladat a hadseregben.

– Az FFI hány esetével találkozott már? – kérdezte Thane. A lift végre megindult felfelé.

– Héttel – felelte Stanton.

– Mindegyik meghalt?

– Igen. Kivétel nélkül. Vannak már genetikai eredmények?

– Bizonyára hamarosan megkapjuk őket. Közben sikerült kiderítenem, hogyan került ide a páciens. A Los Angeles-i rendőrség letartóztatta a Super 8 motelnél, miután erőszakoskodott néhány vendéggel. A rendőrök felismerték, hogy beteg, és ide hozták be.

– Egy hét álmatlanság után még jó, hogy nem tett több kárt másokban.

A kognitív funkciók akár egyetlen alvás nélkül töltött éjszaka után is annyit romlanak, mint 0,1-es véralkoholszintnél, ami hallucinációval, delíriummal és a kedélyállapot szélsőséges változásaival járhat. Egy hét egyre súlyosodó álmatlanság után az FFI az öngyilkosság gondolatát váltja ki az emberben. A legtöbb áldozat viszont, akikkel Stanton találkozott, az álmatlanságnak a testre gyakorolt sorvasztó hatásától halt meg.

– Doktor Thane, ön állt elő az amilázszint vizsgálatának a gondolatával?

Megérkeztek a hatodik emeletre.

– Igen. Miért?

– Nem sok rezidensnek jutna eszébe, hogy az FFI-t felvegye az elkülönítő kórisme listájára.

Thane vállat vont.

– Láttam ma reggel egy hajléktalant a sürgősségi részlegen, aki nyolc zacskó banánpelyhet evett meg, hogy felvegyük. A sok banánpehelytől megemelkedett a káliumszintje. Töltsön el egy kevés időt Los Angeles keleti részén, látni fogja, hogy szinte mindenre gondolnunk kell.

Stanton észrevette, hogy a személyzet szinte minden tagja mosolyog, bólint vagy integet Thane-nek, miközben az ideggyógyászati központ felé közeledtek. A recepció olyannak tűnt, mintha évtizedek óta nem újították volna fel, és a számítógépek is nagyon régiek voltak. A nővérek és a rezidensek kopott, műanyag irattartókban tárolt lapokra írogattak. A kórtermi takarítók is végezték a munkájukat, elhasznált tálcákat hordtak ki a betegszobákból.

A 621-es kórterem elé biztonsági őrt állítottak. Középkorú, sötétbőrű, nagyon rövidre nyírt hajú férfit, aki rózsaszín maszkot viselt az arcán.

– Minden rendben van bent? – kérdezte Thane.

– Most éppen nem sokat mozgolódik – felelte az őr, és becsukta a keresztrejtvényes füzetet. – Volt pár rövid kitörése, de az idő legnagyobb részében nyugodtnak tűnt.

– Ő Mariano – mondta Thane. – Mariano, bemutatom Doktor Stantont. Hozzánk társul a John Doe-ra keresztelt, ismeretlen nevű ember vizsgálatában.

A Mariano arcát takaró maszkból csak a sötétbarna szeme látszott, és tekintete Stantonra irányult.

– Az elmúlt három napban leginkább csapkodott és hadonászott. Időnként elég hangos. Még mindig azt ismételgeti szüntelenül, hogy vúzs, vúzs, vúzs.

– Mit ismételget? – kérdezte Stanton.

– Nekem úgy tűnik, mintha a vúzs szó lenne. Kutya legyek, ha tudom, hogy mit jelent.

– Beírtam a Google keresőjébe, de semmilyen nyelven nem találtam rá magyarázatot – mondta Thane.

Mariano szorosan meghúzta maszkjának zsinórjait a füle mögött.

– Doktor, ha maga szakember, lehet egy kérdésem?

Stanton rápillantott Thane-re.

– Természetesen.

– Amiben ez a fickó szenved – kezdte az őr –, nem fertőző, ugye?

– Ne aggódjon, nem az – felelte Stanton, és követte Thane-t a helyiségbe.

– Talán hat gyereke van – suttogta Thane, ahogy hallótávolságon túl voltak. – Mindig arról beszél, hogy senkit nem szeretne megfertőzni. Még sosem láttam maszk nélkül.

Stanton egy tiszta maszkot vett ki a falon lévő tartóból, és feltette az arcára.

– Követnünk kell a példáját – mondta, és Thane-nek is a kezébe nyomott egyet. – Az álmatlanság gyengíti az immunrendszert, ezért ügyelnünk kell arra, hogy ne fertőzzük meg John Doe-t náthával vagy bármi olyasmivel, amiből nem épülhet fel. Mindenkinek maszkot és kesztyűt kell húznia, amikor belép. Tegyenek figyelmeztető táblát az ajtóra!

Stanton már rosszabb betegszobát is látott, de nem az Egyesült Államokban. A 621-esben két vaságy volt, ütött-kopott asztalok, két narancssárga szék, és a függönyök széle is foszladozott. A falon Purell kézfertőtlenítő lógott, a mennyezeten beázás nyoma éktelenkedett. Az ablak melletti ágyon feküdt John Doe: körülbelül százhatvanöt centi magas, vékony, sötét bőrű, sötét, hosszú hajú férfi. A haja a vállát verdeste. A fejére tett apró tapadókorongokból az agyi hullámok regisztrálására drótok vezettek egy EEG-készülékhez. A páciensre nedves itatósként tapadt a kórházi köntös, és halkan nyögdécselt.

Az orvosok azt figyelték, miként forgolódik és dobálja magát a beteg. Stanton John Doe szemmozgására koncentrált, a furcsa, szaggatott lélegzésére és reszketeg kezére. Ausztriában kezelt egy FFI-ban szenvedő nőt, akit az ágyához kellett láncolni, olyan erősen rángatózott. Addigra a gyermekei a szomorúság és a tehetetlenség bénító érzésének hatása alá kerültek, és attól féltek, hogy egy nap ők is ugyanígy végzik majd. Nézni is rossz volt.

Thane lehajolt, hogy megigazítsa a párnát John Doe feje alatt.

– Meddig lehet kibírni alvás nélkül? – kérdezte.

– Teljes álmatlanság esetén legfeljebb húsz napig – felelte Stanton.

A legtöbb orvos szinte semmit nem tud az alvásról. Az egyetemeken a képzés négy évéből mindössze egy napig foglalkoznak a tanításával, és maga Stanton is csak az FFI-esetekből merítette az ismereteit. Valójában senki nem tudja, hogy az élőlényeknek miért is van szükségük alvásra: a funkciója és fontossága legalább olyan titokzatos, mint a prionoké. Egyes szakértők úgy vélik, hogy az alvás feltölti az agyat, segít a sérülések gyógyításában, és javítja az anyagcserét. Mások azt gondolják, hogy véd az éjszaka veszélyei ellen, vagy, hogy az alvás tulajdonképpen az energiakonzerválás egyik technikája. De eddig senki nem tudta megmagyarázni azt, hogy a folytonos ébrenlét, az álmatlanság miért ölte meg Stanton FFI-ban szenvedő pácienseit.

John Doe véraláfutásos szeme hirtelen kerekre tágult.

– Vúzs, vúzs, vúzs! – kiáltotta, a korábbinál is hangosabban.

Stanton a monitoron úgy figyelte a páciens agyműködését, mint ahogy a zenész nézi a kottát, amelyből már vagy ezerszer játszott. A normális alvás szakasza négy, kilencven perces ciklusra oszlik; mindegyiknek megvan a maga jellegzetes formája, és mint ahogy számítani lehetett rá, most egyiknek sem volt nyoma sem. Nem volt egyes ciklus, sem kettes, sem nyugodt alvás, sem gyors szemmozgás, az ég adta világon semmi. A gép megerősítette, amit Stanton tapasztalatból és az ösztönös megérzéseiből már tudott: nem metamfetamin-addikcióval állnak szemben.

– Vúzs, vúzs, vúzs!

– Nos, mit gondol? – kérdezte Thane.

Stanton a szemébe nézett.

– Ez lehet az FFI első esete az Egyesült Államok történetében.

Kiderült, hogy igaza van, de Thane mégsem tűnt elégedettnek.

– Átköltözik a túlvilágra, ugye?

– Valószínűleg.

– Semmit nem tehetünk érte?

Stanton is ugyanezt kérdezte már vagy tíz éve. A prionok felfedezése előtt a tudósok azt gondolták, hogy az élelmiszerekkel terjedő betegségeket baktériumok okozzák, vírusok vagy gombák, és DNS vagy RNS segítségével szaporodnak. A prionokban azonban egyik sincs. Tisztán proteinből állnak, és úgy „szaporodnak”, hogy ennek eredményeként a közelükben lévő más proteinek alakjának mutációját is okozzák. Ez mind azt jelenti, hogy a baktériumok és vírusok elleni, hagyományos kezelések hatástalanok a prionok esetében. Nincsenek antibiotikumok, vírus elleni szerek. Semmi sincs.

– Olvastam a pentozánról és a kvinakrinról – mondta Thane. – Mi a helyzet ezekkel?

– A kvinakrin mérgező a májra – magyarázta Stanton. – A pentozánt pedig nem tudjuk úgy bevinni az agyba, hogy ne okoznánk vele még több kárt.

Vannak ugyan kísérleti fázisban lévő kezelések, magyarázta, de még egyiket sem lehet embereken is tesztelni, ráadásul az Élelmiszer- és Gyógyszer-felügyeleti Hatóság, az FDA sem hagyta jóvá őket.

Léteztek azonban más lehetőségek is arra az esetre, hogy John Doe jobban érezze magát az elkerülhetetlen vég bekövetkezte előtt.

– Hol vannak a hőmérsékletszabályozók? – kérdezte Stanton.

– Minden központilag szabályozott, az alagsorból – felelte Thane.

A féri végignézett a falakon, függönyöket húzott be, és bútorokat tolt arrébb.

– Szóljon le nekik, hogy kapcsolják nagyobb fokozatra a légkondicionálást ezen a folyosón. Olyan alacsonyra kell levenni a hőmérsékletet ebben a szobában, amennyire csak lehet.

– A páciensek mind meg fog fagyni a folyosón.

– Erre valók a takarók. Hozzanak neki tiszta ágyneműt és köntöst is. Nagyon izzadni fog, tehát mondják meg a nővéreknek, hogy óránként cserélni kell az ágyhuzatot.

Thane kisietett, Stanton pedig lekapcsolta az összes fényforrást, és bezárta az ajtót. Teljesen behúzta az ablak előtti függönyt, hogy ne juthasson be külső fény a szobába, majd felvette a törülközőt és ráterítette az EEG monitorára, hogy az se világítson.

A talamusz – neuronok csoportja az agy középső részében – a test „álompajzsa”. Amikor elérkezik az alvás ideje, kizárja a külvilág „ébresztő” ingereit, mint például a fényt és a hangokat. Minden FFI-os páciensnél, akiket eddig kezelt, Stanton láthatta, milyen borzalmas hatással jár, ha az agynak ez a része elpusztul. Semmi sem zárható ki, de még csak nem is tompítható, ezért a betegeknél szinte fájdalmasan erős hatást vált ki a fény és a hang. Ezért amikor Clarával, az ausztrál páciensével foglalkozott, rájött, hogy picit enyhítheti a nő szenvedését, ha a szobáját egyfajta barlanggá alakítja.

Óvatosan rátette a kezét John Doe vállára.

– Habla español?

– Tinimit vúzs, Tinimit vúzs.

Mivel tolmács nélkül reménytelen volt az értekezés, Stanton hozzálátott a test vizsgálatához. John Doe pulzusa váltakozott, az idegrendszere pedig minden ponton nagyon aktív volt. A száján át, akadozva lélegzett, a belei az emésztést gyakorlatilag leállították, és a nyelve is megdagadt. Az FFI újabb bizonyítékai.

Thane visszajött, és új maszkot tett az arcára. Kesztyűs kezében a Stanton által kért, kinyomtatott adatokat tartotta.

– Most kaptuk meg a genetikai eredményeket.

DNS-mintákat vettek John Doe véréből, és elvégezték a vizsgálatot a 20-as kromoszómán, ahol az FFI-mutáció általában történik. Ez lesz a végső bizonyíték.

Ahogy Stanton átfutotta az eredményeket, azt látta, hogy normális DNS sor tekint rá a papírról.

– Valami tévedés lehetett a laborban – szólalt meg, és Thane-re pillantott. El tudta képzelni, hogyan nézhet ki ez a laboratórium, és milyen gyakoriak a tévedések.

– Kérje meg őket, hogy ismételjék meg a vizsgálatot.

– Miért?

Visszaadta a papírt.

– Mert itt nincs mutáció.

– Kétszer végezték el. Tudják, hogy milyen fontos – mondta Thane, miközben az eredményeket tanulmányozta. – Ismerem a genetikust, és nem tolja el a dolgokat.

Elképzelhető, hogy Stanton rosszul ítélte meg a klinikai jeleket? Miért nincs mutációnak nyoma sem? Az FFI minden eseténél, amelyet korábban látott, a DNS mutációjának hatására a talamusz prionjai átalakultak, majd tüneteket okoztak.

– Lehet más is, mint FFI? – kérdezte Thane.

John Doe újra kinyitotta a szemét, és Stanton egy pillanatra meglátta a gombostűfejnyi pupillát. Semmi kétség nem volt benne, hogy az FFI egyik esetével állnak szemben. Minden tünet együtt van. A lefolyás a szokásosnál gyorsabb, de a jelek azonosak.

– Vúzs, vúzs, vúzs! – kiáltotta újra a férfi.

– Módot kell találnunk arra, hogy kommunikálhassunk vele – mondta Stanton.

– Jön egy csoport a fordítószolgálattól, ők szinte minden amerikai nyelvjárást, közép- és dél-amerikait is azonosítani tudnak – felelte Thane. – Ha kiderül, hogy milyen nyelvet beszél, hozunk valakit, aki tökéletesen megérti.

– Hívják ide őket most!

Thane megkérdezte:

– Ha nincs genetikai mutáció, nem szenvedhet az FFI-ban, ugye?

Stanton rápillantott, és agyában cikáztak a gondolatok.

– Így van.

– Tehát nem prionbetegség?

– De az. Ám ha nincs mutáció, más módon kellett megkapnia.

– Hogyan?

Az orvosoknak már több évtizede tudomása van egy ritka genetikai prionbetegségről, amely a CJD, vagyis a Creutzfeldt–Jakob-betegség. És emberek tucatjai, akik Nagy-Britanniában egyazon forrásból származó húst esznek, a CJD egyik variánsának, a kergemarhakórnak a tüneteivel lesznek rosszul. Az egyetlen különbség, hogy míg az egyiket genetikai mutáció, a másikat fertőzött hús okozza. És ez utóbbi egész gazdaságokat tesz tönkre, továbbá örökre megváltoztatja az élelmiszervizsgálati standardeket.

– Bizonyára fertőzött húst evett – állapította meg Stanton.

John Doe csapkodott, és a korlátot rázta. Stanton rengeteg kérdést szeretett volna feltenni: Mit mond a páciens? Honnan jött? Milyen munkát végzett?

– Jézus – szólalt meg Thane. – Egy új prion törzsre gondol, amely az FFI tüneteit produkálja? Honnan tudja, hogy hústól van?

– Vúzs, vúzs, vúzs…

– Mivel prionbetegséget ezen kívül más módon nem lehet kapni.

És ha Stantonnak igaza van – ha az FFI-nak ezt az új variánsát hús terjeszti –, ki kell deríteniük, hogy honnan származik a hús, és miként került az üzletek polcaira. Főként azonban arról kell megbizonyosodniuk, hogy nem betegedtek-e meg tőle mások is.

John Doe már egyfolytában kiáltozott.

– Vúzs, vúzs, vúzs!

– Mit tegyünk? – kérdezte Thane elég hangosan, hogy hallani lehessen mindent.

Stanton elővette a telefonját, és egy olyan atlantai számot tárcsázott, amelyet az egész világon mindössze ötvennél kevesebb ember ismer. A központos már az első csengetés után felvette.

– Járványügyi Intézet. Sürgősségi vonal.