TIZENHÁROM

A Getty egyetemi negyedének északi végén Chel és ügyvédje a központi irodában ült. Velük szemben, az asztal másik oldalán a múzeum vezető kurátora, az ICE egyik alkalmazottja és a testület igazgatósági tagjai foglaltak helyet. A CDC legújabb utasításai szerint mindenki szemvédőt viselt, és ott volt előttük Chel hivatalos nyilatkozatának egy példánya.

Dana McLean, az ország egyik legjelentősebb befektetési alapjának vezetője, és a kurátorok tanácsának elnöke hátradőlt a székén, ahogy megszólalt.

– Dr. Manu, a vizsgálat alapján hivatalosan fel kell mentenünk a munkavégzés alól, további fizetésének megvonásával. Be kell fejeznie minden, a múzeummal kapcsolatos munkát, amíg meg nem hozzuk a végső döntést.

– Mi lesz a velem dolgozó munkatársakkal?

– A kurátor fogja felügyelni őket, de ha kiderül, hogy bármelyiküknek köze lehetett az illegális ügyletekhez, őket is ellenőrizni fogjuk.

– Dr. Manu – szólalt meg a testület egyik tagja. – Azt állítja, hogy Dr. Chacon nem tudta, ön mivel foglalkozik. Akkor miért volt itt magával tizenegyedikén éjszaka?

Chel a védőügyvédre, Erin Billingsre pillantott. Amikor Billings bólintott, hogy válaszolhat a kérdésre, megpróbált nyugodt hangon megszólalni.

– Nem mondtam meg Rolandónak, hogy min dolgozom. Megkértem, hogy jöjjön be, és adjon választ néhány kérdésre a restaurálással kapcsolatban. A kódexet viszont nem látta.

A nyilatkozatában leírtak alapján a csoport nem vonta kétségbe az állítását. Ez volt az egyedüli hazugság, amely megnyugvással töltötte el.

– Tudnia kell, hogy minden feljegyzését át fogjuk vizsgálni, árulkodnak-e szakmai vétségekről – jegyezte meg Grayson Kisker, az ICE alkalmazottja.

– Megértjük az eljárást – mondta az ügyvéd.

– Mi lesz a kódexszel? – kérdezte Chel.

– Visszaadjuk a guatemalaiaknak – felelte McLean.

Most Kisker szólalt meg.

– És mivel az illegális tranzakció az Egyesült Államok területén történt, mi fogunk büntetőeljárást kezdeményezni ön ellen.

Chel még akkor is fásultnak érezte magát, amikor a CDC-től felhívták, hogy a vizsgálat szerint a vérében nyoma sincs semmilyen prionnak. Az elmúlt nap történéseinek következtében a bűntudat, a tanácstalanság és a sokk olyan elegye kavargott benne, amilyet még soha életében nem tapasztalt. Tudta, hogy végül azonnali hatállyal kirúgják, és az UCLA-n sem taníthat tovább.

De mindazok után, amiket látott és megtapasztalt, már semmi nem érdekelte.

Chel és Billings felállt az asztaltól. Chel arra készült, hogy még utoljára kihozza a személyes dolgait a laboratóriumból.

Kisker mobiltelefonja megszólalt. Miközben a férfi hallgatta a hívót, különös kifejezés ült ki az arcára.

– Igen – mondta, és Chelre pillantott. – Itt van ő is. – Lassú mozdulattal átnyújtotta a telefont. A hangja szinte szégyenlős volt. – A főnököm akar beszélni magával.

Chel a délutáni napsütésben ballagott lefelé a Getty kerti ösvényén a virágokkal tarkított dzsungel felé, amely a múzeum parkjának legmélyebb részén volt, az épületeknél lejjebb, de még így is jóval a város fölött. A látogatók szerint a hegy tetején álló múzeumból eléjük táruló látvány többet ér, mint maga a kiállítás, de Chel leginkább a kerteket szerette. Ahogy egyedül maradt a rózsaszín és vörös murvafürtökkel, leszakította az egyik papírszerű képződményt, és eldörzsölte az ujja között.

Dr. Stantonnal beszélt a mobilon.

– Még nem találtak eseteket Guatemalában – közölte a férfi. – De ha pontosabban meg tudjuk határozni, hogy Volcy honnan jött, talán elküldhetünk egy kutatócsoportot.

A korábbi telefonbeszélgetés során az ICE igazgatója arra kérte Chelt, hogy további utasításokért hívja fel Stantont. Chel megkönnyebbülten hallotta, hogy az orvos sem kapott fertőzést. Mindketten szemüveget viseltek, ami némi védelmet adhatott, jegyezte meg Stanton futólag, mintha nem is lenne fontos, és csak utána tért rá a lényegre.

– Mit gondol, hol lehet az a hely?

– Valahol a déli vonulatok között – mondta Chel. Kinyújtotta a kezét, letépte az egyik murvafürtöt a tövéről, és bedobta a patakba. Őt magát is meglepte a hirtelen mozdulat.

– Mekkora területről van szó? – kérdezte Stanton.

– Több ezer négyzetkilométer. De ha a betegség már itt van, mit számít, hogy honnan indult el?

– Ez az egész olyan, mint a rákos sejtek burjánzása. Lehet, hogy már végbement az áttét, de el kell távolítani a tumort a kialakulás helyéről, hogy ne terjedjen tovább. Tudnunk kell, hogy miről van szó és hogyan kezdődött, mert csak így lesz esélyünk, hogy legyőzzük.

– A kódexben rejlik még bizonyára több információ – jegyezte meg Chel. – Találhatunk valamilyen jelet, amely kisebb területre utal, vagy valamilyen földrajzi leírást, de csak akkor, amikor a restaurálás már elkészült.

– Mennyi idő kell hozzá?

– Már az első oldalak is rossz állapotban vannak, a többi pedig annál is siralmasabb. Ráadásul itt vannak a nyelvi akadályok. Bonyolult rajzok és különös kombinációk – minden tőlünk telhetőt megteszünk a megfejtésük érdekében.

– Jól lenne, ha kicsit gyorsítanák a munkát.

Chel lehuppant egy fémpadra. Vizes lett a permetezőtől, és érezte, hogy átnedvesedik a nadrágja, de nem törődött vele.

– Nem értem – szólalt meg. – Miért bízik meg bennem a kódexet illetően azok után, hogy hazudtam önnek?

– Nem bízom önben – válaszolta Stanton –, de az ICE szakértői szerint maga adhatja a legtöbb segítséget a könyv származási helyének gyors kiderítéséhez.

Kevesebb, mint egy órával később Chel a 405-ös úton haladt Culver City felé. A történtek után az a hely vonzotta a legkevésbé, de nem volt más választási lehetősége. Egyelőre nem lesz bűnügyi vizsgálat, és a maja történelem legfontosabb műtárgya a laboratóriumában marad. Nem számít, hogy korábban mennyire ellenezte Victor Granning bevonását a munkába. Most csak az fontos, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, és segítsen az orvosoknak. Nem hagyhatja, hogy a személyes indulatok megakadályozzák ebben.

A Venice Boulevard-on a Jurassic Technology Múzeum Los Angeles, de talán a világ egyik legkülönösebb intézménye. Chel egyszer már járt ott, és miután eligazodott a labirintusszerű folyosók és a sötét helyiségek között, megkönnyebbült, és hagyta, hogy a múzeum csodái magával ragadják a képzeletét. Olyan apró szobrokat látott, amelyek elférnek akár egy tű fokán is, aztán ott voltak az oroszok által az 1950-es években az űrbe kilőtt kutyák fotói, valamint érdekes gyermekjátékok kiállított tárgyai is. Mindegyik különösebb és furcsább volt, mint az előző.

Rögtön a Venice Boulevard hamburgerüzlete, az In-N-Out Burger után megpillantotta a meghatározhatatlan külsejű, szürkésbarna épületet, és beállt a megtévesztően kicsi homlokzat előtt egy parkolóba. Korábban a volt barátjával járt itt. Patricket teljesen lenyűgözte egy kiállítás azokból a levelekből, amelyeket a Mount Wilson obszervatórium gyűjtött a földönkívüli élet létezésével kapcsolatban. Azt mondta, hogy a levelekből kiderül: az eget nem csak távcsővel lehet kémlelni. Ahogy együtt olvasták az írást a lesötétített teremben, és Chel Patrick hangját nagyon közelről hallotta, az egyik levél tartalma őt is megérintette. Sohasem felejti el azokat a szavakat, amelyeket egy nő írt egy másik világban szerzett tapasztalatairól: Mindenféle holdat, csillagot és égi jelenséget láttam…

A múzeum ajtajánál Chel megnyomta a gombot a CSAK EGYSZER CSENGESSEN! feliratú tábla fölött. Az ajtó kinyílt, és ott állt előtte egy, a negyvenes éveiben járó, vörösesbarna hajú férfi, aki fekete kardigánt és gyűrött, khakiszínű öltözetet viselt.

Chel már akkor találkozott Andrew Fisherrel, a múzeum hóbortos igazgatójával, amikor először járt az épületben. Még a férfi arcán viselt műanyag lap sem takarta intelligens tekintetét. – Üdvözöljük újra nálunk, Dr. Manu – köszöntötte.

Emlékszik rá?

– Köszönöm. Dr. Granninget keresem. Bent van?

– Igen – szólalt meg Fisher, és Chel belépett. – Chel, ugye? – Alkalmazom Ebbinghaus néhány memóriafejlesztő módszerét, amelyek hatásosnak bizonyultak. Nézzük csak: a Gettynél dolgozik, saját megfontolásból túlságosan is komoly, és… túl sokat dohányzik.

– Victortól tudja?

– Azt is mondta, hogy maga a legokosabb nő, akit ismer.

– Nem ismerhet sok nőt.

Fisher elmosolyodott.

– Az épület végében dolgozik a kiállításán. Határozottan érdekes anyag.

A múzeum kicsi és furcsa előcsarnokában terpentin szaga terjengett, a világítást sötétvörös és fekete színű égők szolgáltatták. A hatás a kinti erős napfény után zavaró volt. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, különös című írásokkal: Sonnabendtől az Obliszcencia, Ricky Jay bűvésztől az Anomáliák naplója, és egy furcsa reneszánsz kötet, a Hypnerotomachia Poliphili. A múzeum szándékosan elmosta a határokat a valóság és a képzelet szüleményei között. Már az is érdekes feladatnak tűnt kitalálni, hogy melyik kiállítás mutatja a valóságot. Chel ennek ellenére vegyes érzésekkel közeledett egy olyan helyhez, amely zavarodottságot ébreszt, és ellentmond a logikának. A kiállításról nem is beszélve, amelyet a hajdani mentora állít össze.

Fisher folyosók útvesztőjén vezette végig, ahol a recsegő hangszórókból állati és emberi hangok kakofóniája áradt. Chel a különös kiállítási vitrineket nézegette: talapzatra tett üvegekben diorámák mutatták egy hangya életének ciklusait. II. János Pál miniatűr szobra egy tű fokában volt elhelyezve, és csak erős nagyítóval lehetett látni.

Ezután elkanyarodtak, majd a folyosó egy pici helyiségbe nyílt, ahol egy üvegszekrény a tizenhetedik századi német tudós, Athanasius Kircher néhány művét tartalmazta. A terem közepén csengőkkel teletűzdelt kerék függött a mennyezetről, és forgás közben hátborzongató hangokat adott. Egy üvegtárlóban fekete-fehér rajzok sorakoztak: napraforgó dugóval a közepében, a kínai nagy fal vagy Bábel tornya.

Fisher Kircher egyik vázlatára mutatott.

– Ő volt az utolsó nagy polihisztor. Egyiptomi hieroglifákat fejtett meg. Feltalálta a megafont. Férgekre bukkant a pestis áldozatainak vérében.

Megérintette az arcát fedő műanyag lapot.

– És ez? Tudta, hogy még azt is javasolta az embereknek, hogy maszkkal védjék magukat a betegség ellen?

Megrázta a fejét.

– A túlzott szakosodás őrületében mindenki egyre kisebb területekkel foglalkozik, és nem lát túl saját kutatási mezsgyéjének határain. Milyen kár. Hogyan érvényesülhet a zseni, amikor olyan kevés lehetőség van a szellem táplálására?

Chel megszólalt:

– Ez most olyan kérdésnek tűnik, amelyre csak egy zseni válaszolhat, Mr. Fisher.

A férfi újra elmosolyodott, és lekísérte a sötét folyosók egy újabb birodalmába. Végül megérkeztek a múzeum végébe – egy jól megvilágított munkaterületre, ahol a kiállítandó tárgyakon végzett munka a befejezetlenség különböző fázisaiban volt. Fisher átvezette Chelt egy keskeny ajtón, amely az épület leghátsó helyiségébe nyílt.

– Népszerű vagy ma, Victor – szólalt meg, ahogy beléptek.

Chel meglepődött, hogy Victor nincs egyedül. Egy másik, nála jóval magasabb férfi állt mellette a négyszögletes munkaterületen. A helyiség tele volt szerszámokkal, üveglapokkal és félig kész polcokkal. A padlón kiállítási tárlók talapzatai sorakoztak.

– No lám – szólalt meg Victor, és megindult a padlót borító összevisszaságon keresztül –, az én második kedvenc indigenám. Az első természetesen az édesanyja.

Chel figyelmesen nézte közeledő mentorát. A férfi valamikor nagyon jóképű volt, és még a szemvédőn át is jól látszott ragyogó kék tekintete, amely hetvenöt év után sem fakult meg. Nyakig begombolt, rövid ujjú piros inget viselt, amelynek alsó részét a nadrágjába gyűrte – már az UCLA egyetemen is így öltözködött. Fehér szakálla gondosan volt nyírva.

– Szervusz! – köszönt Chel.

– Köszönöm, Andrew – mondta Victor, és a múzeum igazgatójára pillantott, aki szó nélkül visszament az előtérbe.

A korábbi mentor arcán egyértelmű érzések tükröződtek, ahogy újra Chelre fordította a tekintetét. A nőt is elfogták az érzések, mint mindig.

– Chel – kezdte Victor –, bemutatom Mr. Colton Shettert. Colton, a hölgy Dr. Chel Manu, az ősi írások terén a világ egyik legjobb szakembere, aki ha szabad így mondanom, mindent tőlem tanult.

Shetternek vállig érő, barna haja volt, és arcát több napos, gondozatlan szakáll borította a szemvédő alsó részéig. Keményített, fehér inget viselt, fekete farmernadrágot és fényes, magas szárú cipőt. Az öltözék jól illett nyúlánk termetéhez. Legalább százkilencvenöt centi magas volt.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Chel.

– Mi a szakterülete, Dr. Manu? – kérdezte Shetter. Mély hangja volt, és enyhe déli akcentussal beszélt. Talán floridai, vélte Chel.

– Epigráfia. Ön is foglalkozik ezzel a tudományággal?

– Csak nagyon felületesen.

– Maguk ketten ezért ismerik egymást?

– Tíz évig Peténben dolgoztam – jegyezte meg a férfi.

– Mivel foglalkozott?

Shetter Victorra pillantott.

– A guatemalai hadseregben végeztem kiképzést.

Ezeket a szavakat egyetlen indigena sem akarta hallani. Ami vonzerő a férfiból egy pillanattal korábban áradt, egy csapásra elillant.

– Mire képezte ki őket?

– Leginkább városi harcmodorra, és a terroristák elleni küzdelemre.

– A CIA-nak dolgozik?

– Nem, hölgyem, semmi ilyesmi. A hadsereg kommandósai azt mutatják meg a guatemalaiaknak, hogy miképp korszerűsíthetik a technikájukat.

Mindegy, hogy az Egyesült Államok kormánya milyen segítséget ad a guatemalai hadseregnek, Chel nem akarta hallani. Az ötvenes években a CIA közreműködött a demokratikusan választott kormány megbuktatásában, hogy diktatórikus bábkormányt hozzanak létre. Sok indigena őket hibáztatta a polgárháborúért, amelyben az apja is életét vesztette.

– Colton nagyra tartja az indigenákat – szólalt meg Victor.

– A szabadidőmet Chajulban és Nebajban töltöttem a falusiak között – mondta Shetter. – Csodálatos emberek. Elvittek a tikali romokhoz, és ott találkoztam Victorral.

– De most már Los Angelesben él?

– Általában. A Verdugo Mountains hegyei között is van egy kis házam.

Chel is többször túrázott már arrafelé, és leginkább úgy emlékezett a helyre, mint vadrezervátumra.

– Élnek ott fent emberek? – kérdezte.

– Néhány olyan szerencsés, mint én – mondta Shetter. Az a táj történetesen a maguk közép-amerikai hegységeire emlékeztet. Erről jut eszembe, hogy már úton kellene lennem hazafelé. – Victorhoz fordult, és rámutatott a szemvédőre. – Tartsd magadon! Kérlek.

– Köszönöm, hogy beugrottál, Colton.

Pár másodperccel később az óriás már nem volt ott.

– Miért jött? – kérdezte Chel, amikor egyedül maradt Victorral.

Victor vállat vont.

– Colton egyszerűen rengeteg tapasztalatot szerzett veszélyes helyzetek kezelésében. Most mindent megtesz, hogy a barátai védjék magukat a kockázatos időkben.

– Igaza van. A helyzet komoly.

Chel Victort vizsgálgatta, és apró jelekből a lelki állapotára próbált következtetni. De ha volt is bármilyen, feszültségre vagy fájdalomra utaló jel, nem vette észre.

– Igen, tudom – mondta Victor. – Nos… mivel foglalkozik éppen Patrick?

– Már megszakítottuk a kapcsolatot.

– Milyen kár – jegyezte meg Victor. – Kedveltem. És úgy gondolom, ezzel az esélyeim is csökkennek, hogy keresztapa lehessek.

Mindazok ellenére, amiken keresztülmentek, Chelnek jóleső érés volt tapasztalni a férfi korábbi, iránta érzett vonzódását.

– A következő könyvedet a csak egyetlen dologra koncentrálás előnyeiről kellene írnod – jegyezte meg.

Victor elmosolyodott.

– Ne is foglalkozz vele! – mondta. Intett a nőnek, hogy kövesse. – Örülök, hogy itt vagy. Végre megláthatod a kiállításomat.

Visszamentek a sötét előtérbe, ahol a kiállítás anyagát állították össze. Még nem volt kész, de a hátsó részben már állt egy megvilágított üvegvitrin, és ahogy Chel a fény felé indult, szorongással gondolt rá, hogy mit lát majd. A tárlóban négy férfiszobor volt, mindegyik hatvan centi magas, és mind a maja történelemhez kapcsolódó különböző anyagokból készült: az első csirkecsontból, a második agyagból, a harmadik fából, a negyedik pedig kukoricából. A maja teremtésmítosz szerint az istenek három sikertelen kísérletet tettek az emberi faj megteremtésére. Az emberek első nemzedékét állatokból gyúrták össze, ám ezek nem tudtak beszélni. A második kísérlethez sarat használtak, de ezek az emberek nem tudtak járni. A harmadik csoport fából készült, de a tagjai nem tudtak megfelelő naptárt készíteni, és teremtőiket sem dicsérték név szerint. Az istenek az embereknek csak a negyedik, kukoricából készített nemzedékével voltak elégedettek.

Ahogy a tárlót nézegette, Chelnek feltűnt valami, ami talán a legérdekesebb, és számára Viktor kiállításával kapcsolatban biztató volt: valami nem szerepelt az anyagban: az emberiség ötödik nemzedéke.

– Tehát? – kérdezte a mentora. – Minek köszönhetem ezt a nagy megtiszteltetést?

Chel nem tudta elfojtani magában az érzést, hogy Victor Granning élete annak a civilizációnak a tükörképe, amelynek tanulmányozása munkája középpontjában áll: fejlődés, tündöklés, összeomlás. Mire a férfi befejezte tanulmányait a Harvard Egyetemen, nagymértékben javította az ősi maja írások mondattanának és nyelvtanának használatát. Tudományos könyveit mindenütt dicsérték, a legjelentősebb alkotások között tartották számon, a New York Times pedig a maja tudományok kiemelkedő szakembereként ünnepelte. A legelőkelőbb keleti egyetemeken elért sikerek után Victor nyugatra költözött, hogy elfoglalja az UCLA-n a maja tanulmányokkal foglalkozó fakultás elnöki székét, és a következő nemzedék sok tudósának segített karrierje elindításában.

Többek között Chelnek is. Amikor a lány belevágott a kutatásaiba, Victor lett a mentora. Chel elsősként gyorsabban tudott megfejteni jeleket, mint a szakon bárki más. Victor mindent megtanított neki, amit ő maga tudott az ősi ábrákról. Hamarosan több lett, mint közönséges patronált. Chel és anyja gyakran töltötte együtt a szünetet Victorral és feleségével, Rose-zal a Cheviot-hegységben lévő faházukban. Amikor Chelt véglegesítették egyetemi oktatóként, és megkapta a kinevezését a Gettybe, először Victort hívta fel telefonon. Az első találkozásuk óta eltelt tizenöt évben a férfi folytonos bátorítást jelentett neki, vidámságot, és mostanában szívfájdalmat.

Victor összeomlása 2008-ban kezdődött, amikor Rose-nál gyomorrákot állapítottak meg. Ahogy minden lehetséges pillanatot vele töltött, Victor valami magyarázatot kezdett keresni. Nem tudta elképzelni az életét Rose nélkül, és olyan mértékben megszállottja lett a zsidó vallásnak, mint még korábban soha: naponta templomba járt, kóser ételeket evett, megtartotta a szombat ünnepét és kapedlit viselt. Ám amikor Rose egy évvel később meghalt, Victor a vallás ellen fordult: úgy érezte, nem létezhet Isten, mert nem hagyhatta volna szenvedni a feleségét. Ha van valami felsőbb hatalom, teljesen másnak kell lennie.

Victor a gyász következő kilenc hónapjában elméleteket kezdett gyártani 2012. december 21-ével kapcsolatban. A végzősök megjegyzésekről sustorogtak, amelyeket a tanáruk a Visszaszámlálás végének jelentőségével kapcsolatban tett. A diákok először mindezt érdekesnek tartották, de figyelmük egyre lankadt, amikor Victor megkérdőjelezhető forrásokkal állt elő, és alá nem támasztott maja hiedelmeket hozott fel igazolásukra. A lingvisztikái órák előadásai a tizenharmadik ciklus végéről szóltak, hogy egyes elképzelések szerint miként köszönt be az emberiség egy új korszaka, amely visszatérés lesz az egyszerűbb és aszkétikusabb életmódhoz. Néhány diák akkor kezdett Victor tanári különcségeiről beszélni Chelnek, ő azonban nem ismerte fel, hogy az eltévelyedés mennyire súlyos.

A férfi előadásai hamarosan kirohanásokká váltak, hogy miképp okoznak rákot a feldolgozott ételek, ami bizonyítja, hogy az emberiségnek alacsonyabb szintű életmódhoz kell visszatérnie. Egyre inkább félt a technikai eszközöktől, e-mailben már nem adott információt iskolai ügyekben, és arra kényszerítette a diákjait, hogy személyesen keressék fel a hivatalos órákban. Később arra kérte őket, hogy ne használják az internetet, ne vezessenek autót, és arról beszélt, hogy a Visszaszámlálással miként jön el a 2012-esek által hangoztatott egybeesés – egyfajta tudat, hogy a világon minden mindennel összefügg –, a szellemi megújulás. Chel megpróbált másról is beszélni vele, de végül mindig az abszurd elképzeléseknél kötöttek ki, és végül feladta.

Amikor Victor neve az ország legnagyobb New Age összejövetelének vezető előadójaként bukkant fel, és a sajtó megszellőztette az UCLA Egyetemmel való kapcsolatát, az intézmény vezetői felelősségre vonták. Ezután 2010 közepén, ahogy a júniusi időszak rátelepedett az UCLA diáknegyedére, Victor felhívta Chelt a Gettyben, és megkérte, hogy menjen át az irodájába. Ott a kezébe nyomott egy kéziratot, amelyen már hónapok óta dolgozott titokban. A címlapon nagy, nyomtatott betűkkel a következő állt: Időhullám, 2012.

Chel olvasni kezdte a bevezető részt:

Példa nélküli technológiai változások korát éljük. Őssejtekből olyan szövetet állítunk elő, amilyet csak akarunk, injekciókkal és gyógyszerekkel pedig elérjük, hogy a most születő gyermekek egy évszázadnál is tovább élhessenek. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy robotrepülőgépek arc nélküli irányítói rakétákat lőnek ki, a nukleáris titkok pedig folyamatosan szivárognak ki elnyomó rezsimekhez. Hamarosan nem tudjuk majd kézben tartani az emberi képességet meghaladó tudást. A számítógépek algoritmusai fokozzák a világ pénzügyi válságát. A fosszilis tüzelőanyagokkal elpusztítjuk a környezetet, a láthatatlan, rákkeltő anyagok pedig megmérgeznek minket.

Az 1970-es évek végén a filozófus Terence McKenna írta, hogy a tudományos fejlődés legfontosabb pontjai az írásos történelem kezdetétől jól meghatározhatók: a nyomtatás feltalálása; Galilei felfedezése, hogy a nap jelenti a naprendszer közepét; az elektromosság munkába állítása; a DNS felfedezése; az atombomba; a számítógépek; az internet. McKenna megállapította, hogy a fejlődés mértékének görbéje egyre emelkedik, és pontosan kiszámította, hogy a lejtős vonal mikor válik függőlegessé. Meggyőződése volt, hogy azon a napon – amelyet Nulla időhullámnak nevezett el – a technológiai haladás végképp elszabadul, lehetetlen lesz ellenőrizni, és senki nem fogja tudni, hogy mi történik a civilizációval.

Ez a nap 2012. december 21-e, az ötezer éves maja Visszaszámlálás tizenharmadik ciklusának vége, amikor is a jövendölések szerint a Föld hihetetlen átalakuláson megy keresztül, és az emberiség negyedik nemzedékét új váltja fel. A világon mindenütt tapasztalt felfordulás bizonyítja, hogy jelentős átalakulásra számíthatunk. Még 12.21. előtt fel kell készülnünk a ránk váró változásokra.

– Ezt nem adhatod ki nyomtatásban – szólalt meg Chel.

– Már több embernek megmutattam, és izgatottan fogadták – mondta a férfi.

– Milyen embereknek; 2012-eseknek?

Victor mély lélegzetet vett.

– Okos embereknek, Chel. Néhányuknak doktori címe van, és többen közülük maguk is írtak könyveket.

Chel csak elképzelni tudta, hogy a férfit milyen nagyra becsülheti a 2012-esek közössége, különösen akkor, amikor a téves elképzeléseik tüzét szítja. Victor nem végzett komoly tudományos munkát, amióta a felesége beteg lett – és ez volt számára a lehetőség, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön.

Az új rajongói ugyan az egekig magasztalták érte, de amikor saját kiadásban megjelentette az Időhullám, 2012-t, a könyv nevetség tárgya lett, és még a Timesban is gúnyos cikket közöltek róla. Az elismert tudósok között még ennél is rosszabb volt a helyzet: az akadémián már senki sem vette Victort komolyan. Az ösztöndíjak elapadtak, feltűnés nélkül az egyetem elhagyására kényszerítették, és még az intézménytől kapott házát is elvesztette.

Chel képtelen volt hátat fordítani annak az embernek, akitől olyan sokat kapott. Szállást adott neki a westwoodi lakásában, és kutatói munkával bízta meg a Gettynél – bár feltételei is voltak: Victor nem tarthat előadásokat ludditáknak vagy 2012-eseknek, és a személyzetét sem hangolhatja a műszaki haladás ellen. Ha megtartja az ígéretét, használhatja a könyvtárakat, és valamennyi jövedelmet is kap, hogy újra talpra állhasson.

Közel egy éven át Victor napközben segítséget nyújtott a felbukkanó szövegek megfejtésében, esténként pedig a History Channel történelmi műsorát nézte. Volt, aki még a Getty számítógépénél is látta. Sikerült összekuporgatnia annyi pénzt, hogy lakást béreljen. Miután Victor 2012 elején meglátogatta az unokáit, a fia e-mail üzenetet küldött Chelnek, hogy mennyire örül, hogy visszakapta az apját.

Azt követően, júliusban Victornak egy kiállítást kellett volna összeállítani a klasszikus időszak utáni romokról. Ehelyett ellopta Chel UCLA igazolványát, és bement vele az intézmény könyvtárába. Akkor kapták el, amikor több ritka könyvvel akart kisétálni – mindegyik a Visszaszámlálással volt kapcsolatos. Chel bizalma megszűnt, közölte Victorral, hogy új állást kell keresnie, és a férfi így került végül a Jurassic Technology múzeumba. Azóta csak párszor beszéltek, és olyankor mindketten feszélyezettek voltak. Gondolatai mélyén Chel nyugtatgatta magát, hogy december 22. után maguk mögött tudhatják az egészet, és megpróbálhatják az újrakezdést.

De most nem várhat addig.

– Szükségem van a segítségedre – mondta, és visszafordult. Tudta, hogy régi tanárának milyen örömöt jelentenek a szavak.

– Ezzel kapcsolatban komoly kétségeim vannak – jegyezte meg Victor. – Ám érted mindent megteszek.

– Szintaktikai kérdés – mondta Chel, és benyúlt a táskájába. – És most azonnal kellene rá a válasz.

– Miről van szó? – kérdezte Victor.

Chel nagy levegőt vett, és előhúzta a laptopját.

– Nemrég került elő egy új kódex – magyarázta, miközben keveredett benne a büszkeség és a bizonytalanság érzése. – A klasszikus időkből.

A hajdani mentor felnevetett.

– Bizonyára azt gondolod, hogy szenilissé váltam.

Chel megjelenítette a kódex első lapjait a számítógép képernyőjén. Victor arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. A világon csak kevesen érthették meg a megjelenő képek jelentőségét, és ő volt az egyik ezek közül. Csodálkozó arccal le sem vette a szemét a számítógépről, mialatt Chel részletesen beszámolt a történtekről.

– A guatemalaiak nem tudnak róla – mondta a nő –, és nem hagyhatjuk, hogy mások is megpróbálják rátenni a kezüket. Meg kell bíznom benned.

Victor felpillantott rá.

– Bízhatsz, Chel.

Még aznap délután, kicsit később Chel laboratóriumában álltak a Gettyben, a vizsgálóasztal mellett. Victor csodálta az istenek megjelenítését, az új rajzokat, amelyeket még sosem látott, és az ismerteket, amelyek új kombinációban és szokatlan mennyiségben voltak jelen. Chelben már azóta erős volt a vágy, hogy megmutassa neki a könyvet, amióta először megpillantotta a leletet, és most izgalmas volt az ő szemével látni.

Victor azonnal vizsgálgatni kezdte a Gettybe tett látogatásuk okát: az apa-fiú rajzpárt, amelynek megfejtése olyan sok nehézséget jelentett Chelnek és Rolandónak.

– Még én sem láttam így, párban – mondta Victor. – És az is szokatlan, hogy ilyen nagy számban jelenik meg alanyként és tárgyként is.

Közösen vizsgálgatták a bekezdést, ahol a jelpár először megjelent:

Az apa és fia születés szerint nem nemes, tehát nagyon sok minden van, amit az apa és a fia sosem fog megismerni a minket figyelő istenekkel kapcsolatban. És nagyon sok minden van, amit az istenek a király fülébe súgnak, de az apa és a fia mindezt nem fogja hallani.

– Alanyként gyakrabban fordul elő – mondta Victor. – Azt gondolom tehát, hogy olyan főnevekre kell koncentrálnunk, amelyeket állandóan ismételve használhattak.

– Így van – mondta Chel. – Ezért néztem meg újra a többi kódexet, és keresgéltem bennük a leggyakrabban használt alanyokat. Hat ilyen van: kukorica, víz, alvilág, istenek és király.

Victor bólintott.

– Ezek közül egyedül az istenek és a király szavaknak van értelmük.

– Az első oldalakon rengeteg hivatkozás történik egy aszályra, és hogy a nemesek az istenektől várják, hogy csapadékot hozzanak – mondta Chel.

– De az istenek szó így értelmetlen. Legalábbis abban a kontextusban, hogy az apa és fia az istenektől várja az esőt. Az istenek nem az istenektől várják az esőt. Ezt az emberek teszik.

– Próbálkoztam a király szóval, de akkor sem értelmes. Apa és fiúgyermek. Chit unen. Utalhat ez egy uralkodó családra? Az apa talán metaforikus formában jelneti a királyt, akinek van egy fia, és a fia követi majd a trónon.

– Vannak férjre és feleségre utaló párok is, melyek az uralmon lévő királyra és királynéra vonatkoznak – jegyezte meg Victor.

– De ha feltételezzük, hogy az apa és fiú az uralkodó családra vonatkozik, a kapcsolatot a következőképpen lehetne értelmezni: A király és fia nem nemes születés szerint. Ennek sincs így értelme.

Victor tekintete felcsillant:

– A maja mondatszerkesztés az összefüggéseken alapszik, ugye?

– Hogyne…

– Minden alany tárgyhoz kötődik – folytatta Victor.

– Minden dátum egy istenhez, és minden király az államához. Mindig Tikal K’awiil királyáról beszélünk, és nem csak K’awiil királyról. Úgy említjük a labdajátékost és a labdáját, mintha egyek lennének. Az ember is egy a szellemállatával. Egyik szó sincs a másik nélkül. A kettő jelent egyet.

– Egy dolgot – mondta Chel –, és nem kettőt.

Victor fel-le kezdett járkálni a laboratóriumban.

– Így igaz. Mi van akkor, ha ezek a rajzok is így készültek? Mi van akkor, ha az írnok nem egy apára és a fiára utal, hanem egyetlen emberre, aki mindkettő tulajdonságával rendelkezik?

Chel csak akkor kezdte felfogni, hogy a férfi mire gondol.

– Úgy véled, hogy az írnok magára utal, akiben az apja szelleme is benne van?

– Az angolban is alkalmazzuk ezt a fordulatot, ha arról beszélünk, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkhez. Anyád gyermeke vagy. Úgy is mondhatnánk, hogy apád gyermeke. Az írnok saját magára utal.

– Tehát a jelentés „én” – szólalt meg Chel döbbenten.

– Még sosem láttam pont ebben a formában – folytatta Victor –, de már láttam nyelvtani szerkezeteket, amelyek egy nemes és egy isten közötti kapcsolatra vonatkoznak.

Chel úgy érezte, mintha lebegne. Minden más kódex harmadik személyben íródott – az elbeszélő a leírt történetben távoli, különálló valaki.

Ez viszont teljesen más.

– Születés szerint nem vagyok nemes – olvasta Victor –, tehát nagyon sok minden van, amit sosem fogok megismerni a minket figyelő istenekkel kapcsolatban. És nagyon sok minden van, amit az istenek a király fülébe súgnak, de nem fogom hallani.

– Az egyes szám első személyben készített leírás egyedülálló a tudományág történetében. El sem lehet mondani, hogy mire enged következtetni. Áthidalhatna egy ezeréves űrt, és Chel népét összekapcsolhatná őseik belső világával.

– Nos – szólalt meg Victor, és úgy húzott elő egy tollat a zsebéből, mintha fegyver volna. – Szerintem ideje lenne kideríteni, hogy ez a dolog ér-e annyit, mint amennyi problémát már okozott.