KETTŐ

Chel Manu szokás szerint az istentisztelet végére ért oda az Angyalok Nagyasszonya templomhoz, Los Angeles négymillió katolikus lakójának legfontosabb imahelyéhez. A Getty Múzeumban lévő irodájától a belvárosi katedrálisig az út majdnem egy óráig tartott csúcsforgalom idején, de boldogan megtette minden héten. Leginkább a Getty kutatólaboratóriumában görnyedt, vagy az UCLA Egyetem előadótermeiben volt, de ilyenkor elhagyhatta a nyugati városrészt, rátérhetett a gyorsforgalmi útra, és autózhatott egy kicsit. Még a nagy forgalom, Los Angeles istencsapása sem zavarta. Az út a templomig egyfajta meditációs terápia volt, amikor minden háttérgondolatot ki tudott zárni: a kutatását, az anyagi helyzetét, a kollégáit, a kari bizottságokat, az anyját.

Elszívott egy cigarettát (vagy kettőt), felcsavarta a rockzenét sugárzó KCRW adó hangerejét, és egy pillanatra megfeledkezett a világról. Mindig azzal az érzéssel tért le a gyorsforgalmi sávról, hogy bárcsak folytathatná az utat.

A hatalmas katedrális mellett elnyomta második cigarettájának csikkjét, és bedobta a bejáratot őrző Mária szobornak különös, hermafrodita kialakítású figurája alatti szeméttartóba. Ezután kinyitotta a nehéz, bronzból készült ajtót. Bent Chelt az ismerős képek és érzések fogadták: édes tömjén a levegőben, kántáló hangok a szentélyben, és a világon a legtöbb együtt látható alabástrom ablak, amelyeken át tompa fény vetődik a padsorokban összegyűlt maja bevándoroltak arcára. Ezek a nők és férfiak annak az ősi népnek a közvetlen leszármazottai, amely közel ezer éven át uralta Közép-Amerikát, és a Kolumbusz előtti időben kiépítette az Újvilág legfejlettebb civilizációját. Ugyanakkor ők Chel barátai is.

A Jézus életének szakaszait jelképező öt aranykeret alatti pulpituson állt Maraka, az idős és szakállas „jövendőmondó”, és füstölőt lóbált.

– Tewichim – kántálta qu’iche nyelven, amely a Guatemalában élő, több mint egymillió indigena őslakos által beszélt maja nyelv egyik változata. – Tewchuninaq ub’antajik q’ukumatz, ajyo’l k’aslemal.

Áldott legyen a tollas kígyó, az élet forrása.

Maraka kelet felé fordította az arcát, majd ivott egy pohárból, amelyben baalché volt, vagyis fakéreg, fahéj és méz tejfehér, szent kombinációjából készült ital. Amikor végzett, intett a gyülekezetnek, és a templomot újra megtöltötték a kántálás hangjai – ez volt az egyik ősi szokás, amelyet az érsek hetente egyszer engedélyezett, mindaddig, amíg az indigenák is eljárnak a hagyományos katolikus misékre.

Chel végigment a templomhajó szélén, igyekezve nem magára vonni a figyelmet, azonban egy ember meglátta, és lelkesen integetett neki. A férfi már vagy hat alkalommal meg akarta hívni, mivel a múlt hónapban segített neki egy bevándorlási űrlap kitöltésében. Chel hazudott, és azt mondta neki, hogy keres valakit. Százötvenhét centis termetével bizonyára más, mint a legtöbb Los Angeles-i nő, de itt sokan szépnek tartották.

Az oltár mellett várta, hogy az istentisztelet véget érjen. Végignézett a hívek csoportján, melyben két tucatnál is több fehér arcot látott. Egészen az utóbbi időkig a Fraternidad gyülekezet mindössze hatvan tagból állt. Kedd délelőttönként jöttek össze, hogy kifejezzék tiszteletüket őseik istenei előtt, és gyakorolják vallásukat – a maja régió minden részéből voltak bevándorlók, köztük Guatemalából is, Chel szülőhazájából.

Akkor viszont megjelentek az apokalipszis hirdetői. A sajtó 2012-esekként írt róluk, és úgy tűnt, néhányan azt hiszik, hogy a maja szertartásokon való részvétel megmenti őket a világvégétől, amely szerintük két héten belül bekövetkezik. Sok 2012-es még csak nem is akart ide jönni – ők pusztán a saját pulpitusaikról prédikáltak elméleteket a „Visszaszámlálásról”. Egyesek azt állították, hogy az óceánok kiöntenek, földrengések szakítják fel a törésvonalakat, a mágneses sarkok pedig helyet cserélnek. Néhányan úgy vélték, a világ visszatér egy korábbi állapotába, és eltűnnek a felesleges műszaki eszközök. Megint mások azt hitték, hogy beköszönt az emberiség „ötödik korszaka”, és elpusztul a teljes „negyedik faj”, mindenki, aki most a Földön él.

Komoly maja szakértők, köztük Chel is, a december 21-i apokalipszist nevetségesnek tartották. Igaz, hogy őseinek egyik jelentős alkotása egy komplex naptárrendszer kidolgozása volt, és a 2012-esek igazat mondanak, amikor azt állítják, hogy az ötezer évesnél is régibb Visszaszámlálás szerint az emberiségnek négy korszaka van. De semmilyen hiteles érv nem támasztja alá azt a megállapítást, miszerint a Visszaszámlálás tizenharmadik ciklusának vége különbözni fog bármilyen más naptári szakasz végétől. Ez természetesen nem tartotta vissza a 2012-eseket attól, hogy feliratos pólókat és konferenciajegyeket áruljanak, vagy Chel népét viccek céltáblájává tegyék a késő esti tévéműsorokban.

– Chel?

A lány megfordult, és Marakát pillantotta meg maga mellett. Észre sem vette, hogy a ceremónia véget ért, és az emberek egymás után lépnek ki a padsorokból. A jövendőmondó a vállára tette a kezét. Már közel nyolcvanéves volt, egykoron fekete haja pedig teljesen fehér.

– Légy üdvözölve! – mondta. – Az iroda elfoglalható. Természetesen mindnyájan azt szeretnénk, ha az egyik istentiszteletre is eljönnél valamelyik héten.

Chel vállat vont.

– Megpróbálok hamarosan valamelyiken részt venni, ígérem. Mostanában nagyon elfoglalt vagyok, jövendőmondó.

Maraka elmosolyodott.

– Természetesen az vagy, Chel In Lak’ech.

Én te vagyok, te pedig én.

Chel fejet hajtott a férfi előtt. A hagyományt már Guatemalában sem gyakorolták, de sok idős még nagyra tartotta, és úgy tűnt, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet, ha már az imádsággal nem foglalkozik behatóan.

– In Lak’ech – ismételte meg halkan, majd engedélyt kért, hogy a templom hátsó részébe menjen.

A lelkész irodájánál, amelyet Chel minden héten használt, a Larakam házaspár állt a sor elején. Hallotta, hogy Vicentét, a férjet egyfajta kölcsönüzletbe hajszolta bele valami svihák, aki a hozzá hasonlókon élősködik: olyanokon, akik most érkeztek, és el sem tudják képzelni, hogy a rájuk váró sors rosszabb is lehet, mint amit Guatemalában maguk mögött hagytak. Chel azon tűnődött, hogy a feleségnek, Inának, aki értelmes nő benyomását keltette, hogyhogy nem volt több esze. Ina földig érő szoknyát viselt és bonyolult mintákkal díszített, pamut huipilt. Hagyományos módon öltözködött. Az ő kultúrájukban a feleség tradicionális szerepe azt követeli, hogy támogassa a férjét, függetlenül attól, hogy az olykor rossz döntést hoz.

– Köszönöm, hogy fogad minket – szólalt meg halkan a nő.

Vicente lassan elmagyarázta, hogy csillagászati kamatra vett fel pénzt, hogy kibérelhessen egy egyszobás lakást az Echo Parkban, és most több pénzt kell kifizetnie, mint amennyit kertészeti munkával keres. Olyan fáradt arca volt, mintha az egész világ súlyát kellene magán viselnie. Ina csendesen állt mellette, de a tekintete esdeklőn kérlelte Chelt. Hang nélküli üzenetváltás zajlott a két nő között, és Chel megértette, mekkora áldozat Vicentétől, hogy eljött hozzá segítséget kérni.

A férfi csendben átadta az aláírt papírokat, és ahogy Chel elolvasta az apró betűs részt, érezte, hogy az ismerős düh hatalmába keríti. Vicente és Ina csupán két ember volt a guatemalai bevándorlók hatalmas tengerében, akik boldogulást keresnek ebben a számukra ijesztő új országban, és ezt sokan megpróbálták kihasználni. A majákra jellemző, hogy túlságosan bíznak másokban. Ötszáz évnyi elnyomás sem volt elég ahhoz, hogy Chel népének többségét a legelemibb mértékben cinikussá tegye, és ennek ára van.

Larakamék szerencséjére azonban Chel szerteágazó kapcsolatrendszerrel rendelkezett, különösen a jogsegély területén. Leírta egy ügyvéd nevét, és már a következő személyt akarta behívni, amikor Ina belenyúlt a táskájába, és átadott neki egy műanyag dobozkát.

– Pepian – mondta. – A lányommal készítettük önnek.

Chel hűtőszekrénye már tömve volt a csirkehúsból készült, édes étellel, amellyel a Fraternidad gyülekezet tagjai mindig megajándékozták, de a felkínált ennivalót mégis elvette. Örömmel gondolt arra, hogy Ina és fiatal lánya együtt főznek, és hogy a közösségnek jövője van Los Angelesben. Az anyja, aki Guatemala egyik kis falujában nőtt fel, bizonyára a Jó reggelt Amerika adását hallgatja egy tányér Special K zabpehely fölött.

– Tájékoztassanak a fejleményekről – kérte Chel, és visszaadta Vicentének a papírokat –, és legközelebb ne álljon szóba akárkivel, akinek az arcát a buszmegálló hirdetőoszlopán látja. Ettől még nem híres, legalábbis nem a jó értelemben. Inkább hozzám jöjjön!

Vicente kézen fogta a feleségét, elmosolyodott kicsit, majd távoztak.

És ez így ment egy órán keresztül. Chel elmagyarázott egy oltási programot egy terhes nőnek, tanácsot adott hitelkártya-ügyben a fiatalabb jövendőmondónak, és foglalkozott egy lakásbérleti panaszbeadvánnyal, amelyet anyja egyik régi barátnője ellen indítottak.

Ahogy az utolsó látogató is elment, Chel hátradőlt a széken, behunyta a szemét, és arra a kerámiavázára gondolt, amelyiken éppen a Gettyben dolgozik, amelynek a belsejében a fellelhető legrégebbi dohányból van némi maradék. Nem csoda, hogy ilyen átkozottul nehéz leszoknia a dohányzásról. Az emberek már ezer éve hódolnak ennek a szenvedélynek.

Kitartó kopogás zökkentette vissza a valóságba.

Felállt, és igencsak meglepődött, ahogy megpillantotta az ajtóban álló férfit. Már egy éve nem látta, és a Fraternidad gyülekezetbe járó indigenákétól annyira eltérő világhoz tartozik, hogy kifejezetten meghökkent a látványától.

– Mit keres itt? – kérdezte, ahogy Hector Gutierrez belépett.

– Beszélnem kell önnel.

Korábban néhány alkalommal találkozott vele, és akkor Gutierrez határozottan kiegyensúlyozottnak látszott. Most viszont árnyékok húzódtak a szeme alatt, és a tekintete is fáradtnak tűnt. Gyöngyöző homlokát szorgalmasan törölgette egy zsebkendővel. Chel addig még soha nem látta borostásan. A férfi szakálla a bal halántéka alatti, vörösborszínű folt felé terjeszkedett. A nő észrevette, hogy egy fekete, flanelból készült zsák van nála.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Telefonáltam az irodájába.

Chel figyelmeztette magát arra, hogy intézkednie kell a laboratóriumban: ezután soha senki ne adjon meg ilyen információt.

– Szeretném, ha megnézne valamit – folytatta a látogató.

A nő a fekete zsákra pillantott.

– Nem kellene itt lennie.

– A segítségére van szükségem. A pasasok megtalálták a régi raktárt, ahol a készletemet tartottam.

Chel az ajtó felé nézett, hogy nem hallja-e őket valaki. A pasasok csak egy dolgot jelenthet: a Bevándorlási és Vámhivatal, az ICE emberei voltak a látogatók, annak a szervezetnek az alkalmazottai, amely régiségek illegális kereskedelmével foglalkozik.

– Addigra már kiürítettem a raktárt – mondta Gutierrez. – De a pasasok rajtaütöttek, és már csak idő kérdése, hogy a házamban is megjelenjenek.

Chel torka összeszorult, ahogy a teknősbékapáncélból készült edényre gondolt, amelyet több mint egy éve vett ettől az embertől.

– És a könyvelés? Azt is megszerezték?

– Ne aggódjon! Semmi veszély nem fenyegeti. Van viszont valami, amit szeretném, ha megőrizne nekem, Dr. Manu, addig, míg biztonságos nem lesz minden.

Felemelte a zsákot.

Chel újra az ajtóra nézett, és megszólalt:

– Tudja, hogy ilyesmit nem tehetek.

– A Gettyben pincék vannak. Tegye be oda néhány napra! Senki nem fogja észrevenni.

Chel tudta, hogy azt kellene mondania Gutierreznek, hogy egyszerűen szabaduljon meg a dologtól, akármiről van is szó. Azt is tudta, hogy bármit rejt a zsák, nagyon értékes lehet, különben a férfi nem vállalta volna a kockázatot, hogy bevigye neki. Gutierrez nem olyan ember, akiben meg lehet bízni, viszont ravasz régiségkereskedő, és ismeri Chel elfogultságát népének műalkotásaival kapcsolatban. Gyorsan kikísérte a látogatót.

– Jöjjön velem!

Néhány imádkozó hívő rájuk pillantott, ahogy elindultak az altemplom felé. Kimentek az angyalokkal díszített bejárati ajtón, át a kolumbáriumba, ahol a falakba épített fülkékben álló urnák a város több ezer katolikus lakójának hamvait tartalmazták. Chel az egyik helyiséget választotta, ahol kőpadok sorakoztak a hófehér falak mentén, és a falakon a halottak neve volt olvasható, dátumokkal, valamint a halál okának rövid leírásával.

Végül bezárta az ajtót.

– Mutassa meg!

Gutierrez előhúzott a zsákból egy műanyag tokba helyezett, hatvan centis, szögletes fadobozt, amely egy ősrégi sírból csak nemrég előkerült tárgynak a tartozéka. Ahogy elővette a tokból, a helyiséget megtöltötte a denevérürülék átható, jellegzetes szaga.

– Megfelelő kezelést igényel, hogy ne pusztuljon tovább – mondta Gutierrez, és levette a doboz fedelét.

Chel az első pillanatban azt hitte, hogy valami papírból készült csomagolóanyagot lát, de közelebb hajolva látta, hogy a papír valójában töredezett, sárga fakéreg, amely lazán tölti meg a dobozt. Az oldalakon írás volt – szavak, sőt egész mondatok az ősei nyelvén. Az ősi maja írás hieroglifákhoz hasonló jeleket használt, és ezekből itt több száz volt a lapokon, díszes ruhában ábrázolt istenek képeivel együtt.

– Kódex? – kérdezte Chel. – Ugyan, ne butáskodjon!

A maja kódexek őseinek a történelmét tartalmazták, a király írnoka készítette őket. Chel a ritka szót már hallotta kék gyémántokkal vagy a Gutenberg-bibliákkal kapcsolatban is, de a ritka kifejezés valójában az ilyen esetekben használható: mindössze négy ősi maja könyv maradt fenn a modern időkig. Hogyan gondolhatná hát Gutierrez egy percig is, hogy elhiszi, valami új birtokába jutott?

– Harminc éve nem fedeztek fel új kódexet – jegyezte meg.

A férfi kibújt a kabátjából.

– Egészen mostanáig.

Chel ismét belenézett a kis dobozba. Végzős diákként egyszer lehetőséget kapott, hogy megnézzen egy eredeti kódexet, tehát pontosan tudta, hogyan kell annak kinéznie, milyen lehet a tapintása. Egy németországi pince mélyén fegyveres őrök felügyelete mellett lapozta a drezdai kódexet, melynek képei és szövege egy pillanat alatt ezer évvel vitték vissza a történelemben. Ez a meghatározó élmény adta meg számára az ösztönzést, hogy a szakvizsgára készülve őseinek a nyelvére és írására koncentráljon.

– Egyértelmű, hogy hamisítvány – jegyezte meg, és ellenállt a kísértésnek, hogy egyre csak a doboz tartalmát nézze. Az utóbbi időben még a legtisztességesebb kereskedők által neki kínált régiségeknek is legalább a fele hamis volt. Akár a denevérürülék szagát is lehet hamisítani.

– Megjegyzendő, hogy amikor eladta nekem azt a teknősbékapáncélból készült edényt, nem tudtam, hogy lopott. Félrevezetett a papírokkal. Ne is próbálja másképp előadni a rendőrségnek!

Az igazság azonban összetettebb volt. Chel a Getty Múzeumban a maja műkincsek kurátora volt, ezért minden tárgyat, amelyet megvásárolt, hivatalosan dokumentálnia kellett, és bizonyítani az eredetét. Ezt mind rendben el is végezte a Gutierreztől vásárolt teknősbékapáncélból készült edény esetében, de sajnos hetekkel az üzlet után egy kis gyanú merült fel a tulajdonosok láncolatát illetően. Chel tudta, hogy milyen kockázatokkal járhat, ha nem tájékoztatja a múzeumot a felfedezéséről, azonban képtelen volt elszánni magát arra, hogy megváljon a történelemnek ettől a hihetetlen darabjától, tehát megtartotta, és nem szólt semmit. Számára a legnagyobb botrány az volt, hogy népe történelmi öröksége eladó a feketepiacon, és ha nem vesz meg egy műtárgyat, az örökre eltűnik a gyűjtők lakásában.

– Kérem – mondta Gutierrez, és nem vette figyelembe a korábban eladott műtárggyal kapcsolatos panaszt. – Pár napig őrizze meg nekem!

Chel úgy döntött, hogy tisztázza a kérdést. Benyúlt a táskájába, és elővett egy pár fehér vászonkesztyűt és egy kis csipeszt.

– Mit csinál? – kérdezte a férfi.

– Keresek valamit, ami igazolja, hogy ez a dolog hamisítvány.

A műanyag burkolat még mindig nedves volt a férfi kezétől, és Chel picit összerándult, ahogy megérezte rajta a verejtékcseppeket. Gutierrez két ujjával az orrát dörzsölgette, egészen a tövéig. Chel a denevérürülék szagán át is érezte a testnedvet. Mikor azonban benyúlt a dobozba, és megtapintotta a fakéregből készített, töredezett oldalakat, a helyiségben minden más megszűnt számára. Az első gondolata az volt, hogy a jelek túl régiek. Az ősi maja történelem két részre oszlott: a „klasszikusra”, amelyben a civilizáció kialakult és virágzott körülbelül Kr.e. 200-tól 900-ig; és a „posztklasszikusra” amely a hanyatlást ölelte fel egészen a spanyolok 1500 körüli megérkezéséig. Az írásos maja nyelv stílusa és tartalma az idők során alakult ki külső behatások eredményeként, és mindegyik periódus írása más volt.

Chel folytatta a keresgélést a dobozban. Még soha nem került elő eddig fakéregből készült papírra írt szöveg a klasszikus időszakból; mind a négy ismert maja kódex több száz évvel későbbi időszakból származik. Csak a romokon megmaradt feliratokból tudni, hogy milyen írást használtak a klasszikus korban.

Ezeken az oldalakon viszont Chel számára a szöveg olyannak tűnt, mintha valamikor Kr.u. 800 és 900 között készült volna, ami a szakirodalom szerint teljesen lehetetlen: ha azonban tényleg így van, akkor ez a mezo-amerikai tanulmányok történetében a legértékesebb műkincs.

Tekintete végigfutott a sorokon és valami árulkodó hiba után kutatott – rosszul megrajzolt ábra, olyan kép egy istenről, amelyet nem odaillő fejék díszít, egy dátum, amely kilóg a többi közül. Semmi ilyesmit nem talált. A fekete és vörös festék árnyalata is megfelelő volt. A kék festék megtartotta a színét, mint ahogy a valódi maja kék megtartja. A papír patinás volt, mintha ezer éven át hevert volna egy barlang mélyén. A fakéreg málladozott.

Ami még ennél is lenyűgözőbb, hogy az írás folyékonynak tűnt. Az ábrák kombinációja egybefüggő benyomást keltett, akárcsak a piktogramok. A jeleket mintha a ch’olan korai változatával készítették volna, amint azt egy ilyen kódexnél várni lehet. Chel számára azonban a rajzok fonetikai „kiegészítése” volt a legfurcsább, ami segítette az olvasót a jelentés azonosításában, és le sem tudta venni róla a szemét. Qu’iche nyelven voltak megjelenítve.

A mexikói befolyás hatására készült posztklasszikus kódexek yucatec és ch’olan maja nyelven íródtak, és Chel már régóta gondolt arra, hogy készülhetett klasszikus guatemalai könyv annak a dialektusnak a jeleivel is, amelyet a szülei beszéltek gyerekkorukban. Most itt ezek a jelek bizonyítják, hogy a hamisító alaposan és behatóan ismeri a történelmet és magát a nyelvet is.

Chel nem hitt az álokoskodásban, és gyanította, hogy még a legképzettebb kollégái közül is sokan bedőlnének a csalásnak.

Az egyik legnagyobb fakéregpapíron, amelyet a dobozban látott, három piktogram sorakozott egymás mellett, és a rajzok egy mondat részét alkották:

Víz, hogy előtörjön a kőből.

Zavartan pislogott. A szöveg írójának szökőkútra kellett gondolni. De a világ egyetlen hamisítója sem írhatott szökőkútról, mivel egészen a legutóbbi időkig egyetlen tudós előtt sem volt ismert, hogy a klasszikus maják ilyet használtak a városaikban. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy egy pennsylvaniai régész kiderítette, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a spanyolok készítették az Újvilágban az első, nyomással működő vízvezetékeket; a maják alkották meg őket, évszázadokkal az európaiak érkezése előtt.

Ilyen kódexet egy hónapnál rövidebb idő alatt lehetetlen volna hamisítani.

Hitetlenkedve pillantott Gutierrezre.

– Hol szerezte?

– Tudja jól, hogy nem mondhatom meg.

Nyilvánvalóan a maja romok közötti egyik sírból lopták, és eltulajdonították, mint oly sok mást az ősök temetkezési helyéről.

– Ki tud még róla? – folytatta a kérdezősködést Chel.

– Csak a szállítóm – felelte Gutierrez. – De arról azért van fogalma, hogy milyen értékes?

Ha Chel nem téved, ezeken a lapokon több információ lehet a maják történetéről, mint az összes ismert romnál együttvéve. A drezdai kódex, a négy ősi maja könyv közül a legteljesebb, tízmillió dollárt érne egy aukción – de ezek mellett az írások mellett szinte értéktelen lenne.

– El fogja adni? – kérdezte Gutierrezt.

– Ha eljön a megfelelő idő.

Még ha rendelkezne is azzal az összeggel, amit a férfi kérni akar, az időzítés bizonyára soha nem lesz alkalmas Chel számára. Nem vehetné meg legálisan, mivel nyilvánvalóan lopott, és az alapos rekonstruáláshoz, valamint a megfejtéséhez szükséges munka miatt képtelenség lenne sokáig rejtegetni. Ha felfedeznének nála egy lopott kódexet, elveszítené az állását és eljárást is indíthatnának ellene.

– Miért kellene megőriznem önnek? – kérdezte.

– Azért – felelte Gutierrez –, hogy egy kis időt nyerjek és kipuhatolózzam, miképp gondoskodhatnék holmi papírokról, amelyekkel akár el is lehetne adni egy amerikai múzeumnak, remélem, hogy a magáénak. És mert ha az ICE találja meg őket, egyikünk sem látja többé.

Chel tudta, hogy a látogatójának igaza van az ICE szerepével kapcsolatban: ha elkobozzák a könyvet, visszaadják a guatemalai kormánynak, amely nem rendelkezik szakértőkkel és infrastruktúrával, hogy az értékének megfelelő módon kiállíttassa és tanulmányoztassa a kódexet.

A Mexikóban talált Grolier-kódex a nyolcvanas évek óta málladozik egy pince mélyén.

Gutierrez visszatette a könyvet a dobozba. Chel egyfajta türelmetlenséget érzett, hogy újra megérinthesse. A fakéregből készült papír foszladozik és konzerválást igényel. Ami azonban ennél is fontosabb, a világnak meg kell ismernie mindazt, ami ezeken az oldalakon olvasható, mivel népének történelmét bizonyítják olyan időkben, amikor ez a történelem egyre inkább eltűnni látszik.