HARMINCKETTŐ

Stanton keze remegett, ahogy elfordította a gyújtást, és megindult a dzsippel. Megölt egy embert. A pisztoly, amelyet használt, az ölében volt, hogy újra lőhessen vele. Bizonyára más fertőzöttek is vannak még ott a sötétben. Célszerűbbnek tűnt azonban elindulni, mint maradni.

Chel magába roskadva gubbasztott mellette az ülésen. Kell egy kis idő, hogy megtudják, a támadónak sikerült-e megfertőznie, mielőtt Stanton megölte. Még egy gyors vérvizsgálat is csak órák múlva produkálna bármi eredményt.

A lámpafényben apró szúnyogfelhőket lehetett látni, ahogy a falu közepébe vezető úton mentek lefelé. Amint közelebb értek, Stanton a reflektor világításában észrevette, hogy mi okozhatta a fekete füstöt, amelyet a leszállópályáról láttak. Egy parázsló épület, amely akkora volt, mint egy orvosi létesítmény. A falak leomlottak: a mészkő darabokra tört. Tető sem volt rajta.

– Ez volt az iskola – mondta Chel, és már semmi érzelem nem volt a hangjában.

Folytatták az utat. Mindkét oldalon egyszobás házak maradványai sorakoztak. Párszáz méterenként négy-hat volt belőlük együtt; mindegyiken csak ajtó volt, ablak már nem. Az agyaggal vakolt, fából készült falakat ledöntötték, és a tetőket hajdan fedő pálmaleveleket lehúzták. Az út közepén függőágyak tucatjai hevertek, amelyeket bizonyára az egyik házból vonszoltak ki, csak otthagyták őket. Vörös, sárga, zöld és bíborszínű ruhadarabok pettyezték szerteszét a sarat, és a dzsip kerekei a színeknek ebben a tengerében futottak.

Stanton vágyat érzett, hogy kihajtson a faluból, és a mezőn töltsék az éjszakát. Már nem keresték az embereket; inkább el akarták kerülni őket. Eszébe jutott viszont, hogy a dzsip több figyelmet irányítana rájuk, mintha elrejtik valahol, és meghúzzák magukat az egyik elhagyott épületben.

Rámutatott az egyik házra, amelyik mellett elmentek, és amelyik érintetlennek tűnt.

– Ismeri az itt lakókat?

Úgy tűnt, Chel nem is hallja a kérdést. Gondolatban teljesen másutt járt.

Stanton úgy döntött, hogy a hely nem rosszabb, mint bármelyik másik lenne. Leállította a dzsipet és Chelt a ház felé vezette, miközben szabad kezében a pisztolyt tartotta. Kopogott, és amikor senki nem jött ki, berúgta az ajtót.

Zseblámpája fénye először két testre esett, amelyek függőágyban feküdtek. Egy fiatal nő és egy kisgyermek. Úgy tűnt, hogy már legalább egy hete halottak.

Megpróbálta megakadályozni Chelt, hogy közelebb menjen, de a nő már a bejáratnál volt, és a testeket nézte.

A hangja meglepte az orvost.

– El kell temetnünk őket. Ehhez tömjénre van szükség.

Egyértelmű volt, hogy nem tud világosan gondolkodni.

– Nem maradhatunk itt – szólalt meg Stanton.

Újra megfogta a nő kezét, és elindultak. A következő házban nem voltak holttestek, csak ruhadarabok hevertek szétszórtan a földön, valamint egy törött kapa és kerámiatálak. Stanton mindent összeszedett és kivitt.

– Gondolja, hogy biztonságos? – sikerült Chelnek megfogalmaznia a kérdést.

Garancia nem volt rá, de az tűnt a legjobb megoldásnak.

– Magunkon kell tartanunk a szemvédőt.

Lerogytak a fal mellé, és kimerülten egymáshoz bújtak. Stanton müzli szeleteket vett ki a készletek zsákjából, és kényszerítette Chelt, hogy több darabot lenyeljen. Végül eloltotta a lámpát, és remélte, hogy a lány tud majd aludni. Ő megpróbál ébren maradni, és őrködni.

– Tudja, hogy miért égetünk tömjént a halottak mellett? – suttogta Chel.

– Miért?

– Amikor egy lélek eltávozik, a tömjén füstjére van szüksége, hogy a középső világból átjuthasson a túlvilágra. Itt mindenki a két világ közé rekedt.

Az elmúlt néhány napban a lány sokat beszélt népe hagyományairól, de nem így. Stanton meg akarta nyugtatni, de nem tudta, hogyan tehetné; az ilyen alkalmakra csak a lelkipásztoroknak vannak szavaik. Ehelyett azzal foglalkozott, amihez értett. Még mindig határozottan biztos volt benne, hogy valami megvédte a királyt és embereit a VFI-tól, mielőtt Kanuatabában kitört a járvány. Holnap kiderítik, hogy mi volt az.

– Megvan a térkép az Izabal-tó koordinátáival – mondta Chelnek –, és mihelyt világos lesz, megkezdjük a keresést.

A lány befúrta a fejét a férfi karjának hajlatába. Stanton érezte a súlyát, és a bőrük is összeért.

Stanton felriadt, és előhúzta a pisztolyt. Valami mozgott a nedves leveleken a fal másik oldalán. Chel már a fal mellett guggolt, és fülelt. Vékony, nyikorgásszerű hang hallatszott az esőben.

Chel qu’iche szavakat vett ki belőle.

– Engedd ki a gonosz szeleket, Hunab Ku.

– Miről van szó? – kérdezte Stanton.

– A nevem Chel Manu – mondta a lány qu’iche nyelven. – Kiaqixből származom. Alvar volt az apám. Orvos is van velem. Segít, ha beteg vagy.

Alacsony, derékig érő hajú nő jelent meg az ajtóban. Széles orrán vastag üvegű szemüveget viselt.

Stanton leengedte a pisztolyt. Mennydörgés hallatszott a távolban, a nő feléjük indult, és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban orra bukhatna.

– Vannak gonosz szelek a házban? – kérdezte qu’iche nyelven.

– Nem vagyunk betegek. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi okozta a betegséget. Én Chel Manu vagyok, Alvar lánya. Beteg vagy?

– Az égen át jöttetek? – kérdezte a nő.

– Igen. Beteg vagy? – ismételte meg Chel a kérdést.

– Rajtam nincs átok.

Chel Stantonra nézett, aki az orrára mutatott. A nőt a szemüvege védhette meg. Ők is így kaphattak védelmet egy hete Los Angelesben.

– Mikor jöttetek? – kérdezte a nő.

Chel megmondta, hogy körülbelül öt órája érkeztek Kiaqixbe.

– Kérdezze meg, hogy él-e még valaki a faluban – szólalt meg Stanton.

– Tizenöten vagy húszan a még álló házakban – felelte a nő. – Főként a falu szélén. Többen rejtőznek a dzsungelben, és várják, hogy a gonosz szelek máshová menjenek.

– Mikor kezdődött? – kérdezte Chel az öreg nőt.

– Húsz napkeltével ezelőtt. Valóban Chel Manu vagy?

– Igen.

– Hogy hívják az anyádat?

– Az anyám Ha’ana – mondta Chel. – Ismered?

– Természetesen – hangzott a válasz. – Yanala vagyok. Sok évvel ezelőtt mi is találkoztunk.

– Yanala Nenam? – kérdezte Chel. – Muramnak, a kiváló takácsnak a lánya?

– Igen.

– Él még valaki a családomból?

– Az egyik nagynénéd a néhány élő között van – felelte Yanala. – Initia, az idősebb. Maga is jöhetett volna, és akkor ő talál rátok, de már elég nehéz neki a járás. Gyertek!

Követték az idős nőt, több kis utcán és mezőkön át. Amikor befordultak egy tisztásra, és a dombon álló házak felé indultak, Chelnek hirtelen eszébe jutott az egyetlen gyerekkori emléke a hellyel kapcsolatban. Egy pillanatra újra az a kislány volt, aki az apja nyakában ül, és akit visznek az úton.

Most azonban senki nem készít kukoricalisztet, és a házakból sem hallatszik zene. Nincs más, csak a csend.

Egy fából épített kis ház bejáratához közeledtek. Az épületen megmaradt az erős szalmatető. A nő bevezette őket egy szobába, amelyben öreg bútorok és függőágyak voltak, és ruhaszárító kötél lógott benne. A nagy kövekből készített tűzhelyen tortilla sült, és kukorica illatával töltötte meg a helyiséget.

Yanala eltűnt a ház hátsó részében. Egy perccel később kitárult egy ajtó, és egy még öregebb nő jelent meg. Hosszú, ősz haját csatokkal fogatta össze a feje tetején. A bíbor és zöld színeiben pompázó hagyományos ruhát, huipilt viselt, amelyet tucatnyi színes gyöngysor díszített. Chel azonnal felismerte Initiát.

A nő egy szót sem szólt, és a bútorokba kapaszkodva, lassan feléjük indult.

– Chel?

– Igen, néni – felelte a lány qu’iche nyelven. – És hoztam egy orvost is Amerikából.

Initia kilépett a fénybe, és már a szemét is lehetett látni. Mindkét szivárványhártyáját tejfehér réteg fedte. Hályog, ismerte fel Chel. Bizonyára az mentette meg a VFI-tól.

– El nem tudom hinni, hogy itt vagy, gyermek.

– Nem vagy beteg, néni? – kérdezte Chel, miután megölelték egymást. – Tudsz aludni?

– Annyit, mint amennyit az én koromban lehet – felelte Initia. Intett nekik, hogy üljenek le egy kis faasztalhoz. – Olyan rég nem jártál már nálunk, és most itt vagy. Hogy lehet ez?

Initia hitetlenkedve hallgatta Chel beszámolóját, hogy mi is történt Los Angelesben, Volcy megérkezésétől kezdve.

– Voltál kint az utcákon, láttad a falu központját, tehát tudod, hogy mit hoztak ránk a gonosz szelek – mondta Initia, amikor Chel befejezte a mondandóját.

– Kérdezze meg, hogy itt ki betegedett meg először – szólalt meg Stanton.

– Maicin Hanoma – felelte Initia, ahogy Chel lefordította neki a kérdést.

– Ő ki? – kérdezte Chel.

– Volcynak nem voltak fiútestvérei, ezért Maicin Hanoma, Maiam és Chela a fia volt a partnere az ültetvényen. Együtt mentek el, hogy az elveszett város kincseit kutassák. Volcy többé már nem tért vissza, de Maicin igen. Megsérült, és vele együtt jött az átok, az ősök haragja.

– Milyen gyorsan terjedt?

– Először Maicin családját érte el. A gyerekei nem tudtak aludni, és később a házban tartózkodó család minden tagja álmatlanná vált. Büntetés jött az istenektől, és napokon belül egyre gyorsabban terjedtek szét a gonosz szelek.

Chel becsukta a szemét, és elképzelte a bekövetkező pusztulást. Milyen gyorsan fordultak népének tagjai egymás ellen? Mennyi idő múlva fertőződött meg Kiaqix népe annyira, hogy feldúlják a templomot, felgyújtsák az iskolát, és kifosszák a kórházat?

– Annyi borzalom történt itt, néni.

Initia feltápászkodott, és intett nekik, hogy menjenek a hátsó kijárathoz.

– De nem csak borzalmas dolgok. Gyertek utánam!

Követték egy lakáshoz, amely rögtön a ház mögött volt, és amelynek ajtaját pálmalevelekkel takarták el. Együtt félrehúzták a leveleket, így egy nyílás vált szabaddá.

– Ne engedjétek be a szeleket! – szólt hátra Initia.

Chel hitetlenkedve nézett körül, ahogy beléptek. Vagy egy tucat kisbaba feküdt a mennyezetről lelógó, színes függőágyakban. Néhányan csendben sírdogáltak. Mások csendben feküdtek, nyitott szemmel. Páran aludtak, amit apró mellkasuk emelkedése és süllyedése mutatott.

Yanala egyszerre többel is foglalkozott. Initia csatlakozott hozzá; dédelgetett egy kislányt, amelyik nem akarta abbahagyni a sírást, ugyanakkor kanállal folyékony kukoricakását töltött egy másik szájába. Initia Stanton karjára ültetett egy fiú kisbabát, majd Chelnek is odaadott egy kislányt. A lányka parányi volt, még csak foltokban nőtt a haja, széles volt az orra, és sötétbarna tekintete ide-oda járt a helyiségben.

– Egy babának éreznie kell az anya közelségét, ugyanabban az ágyban kell aludnia vele, és szopnia kell, amikor éhes – mondta Initia. – Ezek itt már elvesztették a kapcsolatot az anyjukkal.

– Hol találtad őket, néni?

– Emlékeztem rá, hogy hol születtek mostanában babák, mert mindenki összegyűlik az új élet megünneplésére. Yanalával elindultunk, hogy életben maradottakat keressünk. Néhányukat pálmaágak mögé rejtették, másokat a szabadban hagytak.

Chel Stantonra nézett.

– Meddig maradnak immunisak?

– Vagy hat hónapig – felelte az orvos –, és a kisfiút dajkálta. – Amíg a szemidegek teljesen ki nem fejlődnek.

– Ő Sama – mondta Yanala, ahogy Chel a kislányt hintáztatta a karján.

A név ismerős volt.

– Sama?

– Volcy és Janotha lánya.

– Az ő lányuk? Volcy lánya?

– A családból egyedül ő maradt életben.

Chel döbbenten nézett a gyermekre. A szeme már nyitva volt, és könnyes. Ez hát az a kislány, akit Volcey annyira látni akart, miközben idegen földön haldoklott.

– Látod, hogy miről van szó, gyermek? – kérdezte Initia.

– Mire gondolsz?

– A Visszaszámlálás végéig a nap már csak egyszer kel fel, és nyugszik le – mondta Initia. – És amikor elérkezik, látni fogjuk, hogy ér véget minden, amit ismerünk. Talán már tapasztaljuk is. De a legkisebbek életben maradtak a könyörületes Itzamnaaj kegyelméből, és ők lesznek a jövőnk. A Popol Vuh lapjain az áll, hogy minden ciklus végén az emberek egy új faja örökli a földet. Ezek a gyerekek jelentik az ötödik fajt.