VI.

Az irányítópult többé nem működött – bármit is szeretett volna, semmi sem működött. Meztelenül kuporgott a zuhanyfülkében, kezében levesestál. Kézfején, alkarján vízcseppek sziporkáztak – épp most, megszáradtukban kezdtek felfelé meredni a rövid, fakó szőrszálak.

A tál ezüstös tükrében nem látott mást, csak egy sziluettet, egy árnyalak körvonalait. A saját arcát nem sikerült megpillantania.

Ledobta a tálat, és átgázolt a papír-fakó hordalékán. Amikor tekintete véletlenül rájuk tévedt, a lába alatt heverő lapok fekete vonalai féregformáknak, jelentés nélküli csúszómászó izéknek tetszettek. Járás közben enyhén dülöngélt, szeme üvegesen csillogott. Feje a fájdalom elkerülését szolgáló hiábavaló mozdulatok vázlataként meg-megrándult.

Egy alkalommal Gower, a hivatal vezetője állta el az útját.

– Maga bolond! – kezdte és arca eltorzult a haragtól. – Magának is végig kellett volna csinálnia, éppúgy, ahogy a többinek. Most nézze meg, mit tett!

– Kiderítettem, nem igaz? – motyogta Wesson, és ahogy pókhálóként félresöpörte a férfit, egyszerre felerősödött a fájdalom. Egy nyögés kíséretében két tenyere közé kapta fejét, s egy pillanatig minden másra képtelenül ide-oda hintázott, majd felállt, és ment tovább. Hullámokban tört rá a kín, oly hevesen, hogy a csúcsponton elhomályosodott előtte a világ, felváltotta előbb az ibolyaszín, aztán a szürkeség.

Ez nem maradhatott így sokáig. Valaminek el kellett pattannia.

A véres hely előtt megtorpant, tenyérrel rácsapott a fémre, hogy a kondulás tompán végig visszhangzott az állomás szerkezeten: drumm-drumm.

Halk válasz érkezett rá: bumm.

Ő csak ment tovább, arcán halvány, jelentés nélküli mosoly. Most már csak az időt mérte, várakozott. Valaminek történnie kell.

Az étkezőajtóból egyszerre küszöb sarjadt, és a lába elé került. Nagyot puffant, ahogy elesett, csúszott egy keveset a padlón, aztán csak hevert ott, mozdulatlanul, az automata szakács csillogó visszfénye alatt.

Túlságosan nagy volt a nyomás – az automata kotyogása beleveszett a füle csengésébe, és a magas, szürke falak lassan behajlottak...

Az állomás megbillent.

A mellkasában, tenyerében, térdében és könyökében érezte: a padlót szemhunyásnyi időre kihúzták alóla, aztán visszacsapódott.

Valamelyest engedett a koponyáját szorító fájdalom. Wesson megkísérelt talpra állni.

Villamos töltésű csend ülte meg az állomást. Másodszorra sikerrel feltápászkodott, és hátát a falnak döntötte. „Kotty", közölte váratlanul, idegesen az automata szakács, és kipattant a nyílás ajtaja, de semmi nem jött ki rajta.

Wesson hegyezte a fülét, igyekezett hallgatózni. Mi az?

Az állomás megugrott alatta, a lába úgy felpattant, mint egy bábfiguráé; a fal nagy erővel hátba vágta, megremegett, aztán megnyugodott – ám a fémketrec az anyag visszhangzó, halkuló, elhaló, haragvó nyögését közvetítette a távolbol. Megint a csend.

Az állomás visszatartotta a lélegzetét. A falak mögötti miriádnyi kattanás, lüktetés szünetelt átmenetileg – az üres helyiségekben sárgán izzott a lámpák dühödt tekintete, a levegő áporodott volt és meg se mozdult. A nappaliban lidércfényekként égtek az irányítópult kijelzői. A zuhanyfülke aljában, az elejtett tálban álló víz várakozva, higanyként fénylett.

Jött a harmadik rázkódás. Wesson azon kapta magát, hogy négykézláb áll, csontjai még mindig bizseregnek a zökkenéstől, es a padlót bámulja. A helyiséget betöltő zaj lassan gyengült, beleveszett a csendbe – zengő fémes hang, végigrezgett a T-gerendákon és a törzset alkotó lemezeken, bádoghangon végigcsörgött, bele a szerelvényekbe és a szegecsekbe, aztán csillapodott, elvesztette hangját, megszűnt. A némaság ismét ránehezedett mindenre

Teste alatt fájdalmasan felszökkent a padló: egyetlen óriási, rezonáns, tetőtől talpig mindenét megrázó csapás.

Néhány másodperc múlva megérkezett tompított visszhangja, akárha a lökéshullám bejárta volna az állomást, hogy aztán visszatérjen.

„Az ágy" – gondolta Wesson, es négykézláb mászva átvergődött az ajtónyíláson, végig a furcsán megdőlt padlón, mígnem elérte a gumiszerű téglatestet.

Körülötte szemmel jól érzékelhetően felfelé tört a helyiség, és kilapította a fekhelyet. Épp ilyen gyorsan vissza is zuhant, ő pedig tehetetlenül, szétvetett tagokkal vetődött ide-oda a matracon A fém elnyújtott, kelletlen nyögésével vált megint minden mozdulatlanná

Wesson, fejében összefüggéstelen gondolattöredékekkel, megtámaszkodott a könyökén.

„Levegő, a légzsilip."

Újabb rándulás csapta az ágyhoz, összeszorította tüdejét, mialatt a szoba groteszk táncot lejtett a feje felett. Ahogy a zúgó csendben levegő után kapkodott, érezte, amint valamiféle jeges dermedés kúszik felé lassan, ráadásul szúrós szag terjengett.

„Ammónia!" – gondolta. Vele együtt pedig jött a szagtalan, fojtó metán is.

Rés támadt a lakhelye falán. Az átszakadt hártya végzetes volt: az űrlény légkörében pusztulás várt rá.

Talpra ugrott. így aztán készületlenül érte és a falhoz csapta a következő rázkódás. Szédelegve, sántikálva újra felállt – még mindig zavaros volt minden.

„A zsilip. Tűnés innen!"

Félúton járt a zsiliphez, amikor a mennyezeten kialudt az összes lámpa. A sötétség pokrócként vette körül a fejét. Fájdalmasan hideg volt már és egészen erős lett a bűz. Köhögve előresietett. Talpa alatt imbolygott a padló.

Mostanra csakis az arany számlapok világítottak: egészen fenn rezegtek, mivel az öblös tartályok színültig megteltek. Peremük aranylott, meghasasodtak, méghozzá egy hónappal a kijelölt időpont előtt. Wesson megborzongott.

A fürdőszobában fröcskölt a víz, sziszegve áztatta a csempét, zörgött a zuhanytálca aljában heverő műanyag tálon. A fények ki-be kapcsolódva pislákoltak. Hallotta, ahogy az automata szakács kotyog és sóhajtozik az étkezőben. Egyre erősödött a dermesztő szél: derékig érzéketlenné vált már a hidegtől. Minden átmenet nélkül úgy érezte, egyáltalán nem is az ég tetején van, hanem lenn, mélységes mélyen, a tenger fenekén... csapdába esett ebben az acélbuborékban, miközben egyre özönlik befelé a sötétség.

Elszállt a fejfájása, mintha nem is lett volna – nyilvánvaló volt előtte, mit jelent ez: odafenn, a sötétségben úgy lógott a hatalmas test, akár egy dög a henteskampón. Haláltusája véget ért, a károsodás visszafordíthatatlan.

Wesson kétségbeesésében vett egy nagy levegőt, és azt ordította:

– Segíts! Az űrlény meghalt! Szétrúgta az állomást... jön be a metán! Keríts segítséget, hallod? Hallod?!

Csend. A fullasztó sötétségben egyszerre eszébe jutott.

„Többé már nem ért engem. Hiába van esetleg még életben."

Megfordult, torkából állati hang tört elő. Tapogatva jutott előre a helyiségben, maga mögött hagyta a második ajtót is. A falak mögött lassú, hideg kongással, loccsanással csordogált valami: magára maradt éjjeli zaj. Kicsiny, kemény lebegő valamik kopogtattak a lábán. Aztán fém sima ívét érintette: a légzsilip.

Türelmetlenül veselkedett semmi kis súlyával az ajtónak. Nem mozdult. A keret körül zúdult befelé a hűvös levegő, vékony, késhideg áramlás, ám maga az ajtó beszorult.

Az űrruha! Hamarabb eszébe kellett volna jutnia. Elég lenne csak némi tiszta levegő és egy kevés melegség az ujjaiba... Csakhogy az űrruha szekrényének ajtaja sem nyílt ki Minden bizonnyal meggörbült a mennyezet

„Ez itt a vég" – gondolta rémülten. Nincs több kivezető út. Márpedig lennie kell másiknak... Addig verte a zsilipajtót, amíg csak egyáltalán képes volt felemelni a karját: nem moccant. A fagyos fémnek dőlve észrevette, hogy a feje felett pislákol valami.

A helyiség fekete árnyak és úszó formák – a levegőáramlatban verdeső, keringő könyvlapok zilált összevisszasága volt. Falkákban csapdosták hevesen a falakat, aztán csalódottan arrébb sodródtak, majd ismét próbálkoztak – mások keringtek, egyre csak keringtek a külső folyosón. Látta, ahogy pörögve elszállnak az ajtók előtt, akár egy álomban: néma papírok fehér hordaléka a sötétségben.

Orrát csavarta a fanyar bűz. Fuldokolva köhögött, ugy tapogatózott vissza az irányító pulthoz. Erőtlenül kiáltozva csapdosta nyitott tenyérrel: látni akarta a Földet.

Ám amikor felugrott a ragyogás kicsiny négyszöge, a földönkívüli holttestét pillanthatta meg helyette.

Mozdulatlanul, merev, rezzenetlen tagokkal, fénytelen szemekkel függött az állomás üregében. Az utolsó csavar a présen már túl sok volt neki. Viszont Wesson túlélte...

Néhány perccel.

A halott űrlény arca gúnyosan nézett rá – emlékkép távoli árnya merült fel lassan elméjében: „fivérek is lehettünk volna..." Egyszerre szívvel-lélekkel hinni akart ebben, fel akarta adni az egészet, visszafordulni. Elmúlt. Fáradtan roskadt bele a keserű „most"-ba, ahogy erőtlen daccal arra gondolt:

„Kész... Gyűlölködő ikrek. Abba kell hagynotok ezt a nagy adakozósdit... Nem kockáztathatjátok, hogy még egyszer ilyesmi történjen. Mi pedig gyűlölni fogunk ezért titeket... Amikor pedig kijutunk a csillagok közé..."

A világ zsibbadtan úszott egyre messzebb, karnyújtásnyi távolságon is kívülre Érezte, ahogy az utolsó köhögési roham rázza a testét, mintha nem is vele, hanem egy mellette lévő másikkal történne.

Az utolsó rebbenő papírlap is elnyugodott. Sokáig tartott a csend az elárasztott helyiségben.

Majd:

– Paul – szólalt meg a női géphang megtörten. – Paul – ismételte az elveszett, ismeretlen, lehetetlen szerelem reménytelenségével.

Tamás Gábor fordítása