KÜLÖNLEGES TEHER

 

 

Len és Moira Connington bérelt házban laktak, kis udvarral, még kisebb kerttel és rengeteg fenyőfával. A pázsitot, amelyet Len alig ért rá nyírni, ellepte a gyom, a kertet pedig birtokába vette a vadszeder. Maga a ház tiszta volt, és mentes a legtöbb városi bérlakás jellegzetes szagától, az ablakokban Moira muskátlija virított; a sok fenyő miatt, no meg azért, mert a ház a rossz városrészben helyezkedett el, a szobák alig kaptak napfényt. Egy késő tavaszi délután Len megcsúszott az ajtó előtt egy macskakövön, és az egész bejáratot elborították a kezéből szerteröppenő vizsgadolgozatok.

Amikor föltápászkodott, Moira ott kuncogott az ajtó előtt.

– Vicces voltál.

– De még mennyire! – fakadt ki Len dühösen. – Bevertem az orrom. – Összeszorított fogakkal fölszedte a Kémia B vizsgadolgozatokat: az utolsó lapra vöröslő csepp koppant. Az isten verje meg

Moira bűnbánó és kissé meglepett arccal kitárta előtte a bejárati ajtót. Bekullogott utána a fürdőszobába.

– Len, én nem akartalak kinevetni. Nagyon fáj?

– Dehogy – vetette oda Len, miközben ádázul méregette lehorzsolt orrát a tükörben, mert erősen lüktetett.

– Akkor jó. Állati vicces voltál, vagyis akarom mondani: fura – tette hozzá sietve. Len a feleségére sandított, szeme fehérjén megcsillant a fény.

– Mi az ördög van veled? – kérdezte gyanakodva.

– Nem tudom – felelte az asszony emelkedő hangon. – Ilyesmi még sohasem fordult elő velem. Egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot, sőt aggódtam, mi történt veled, eszembe se jutott nevetni rajtad! – És megint nevetni kezdett, kissé idegesen. – Lehet, hogy bedilizek?

Moira sötét hajú, békés, jóindulatú fiatalasszony volt. Len a Columbia Egyetem utolsó évfolyamán találkozott vele, s a találkozásuknak, ha elfogulatlanul megvizsgáljuk (amire Len ritkán volt képes) sajnálatos következménye támadt. Az asszony most a hetedik hónapban volt, s egy meglehetősen bögyös, pufók játékbabéra hasonlított.

A férfi arra gondolt, hogy ebben az állapotban könnyen kiborulhat az asszony. Óvatosan, hogy meg ne nyomja a hasát, az asszony felé hajolt, és megbocsátó csókot nyomott az arcára.

– Bizonyára elfáradtál. Menj, és pihenj le, én meg készítek neked egy kis kávét…

Hiszen Moirának eddig még sohasem volt hisztériás rohama, de még csak reggeli hányingere sem – inkább böfögni szokott –, és egyébként is hol olvashat az ember az irodalomban vihogási rohamokról?

Vacsora után ötletszerűen megpirosceruzázott tizenhét dolgozatot, aztán fölállt, hogy belepillantson az anyák könyvébe. Négy agyonolvasott, papírkötésű könyv is hevert a polcon, mosolygó babaarcokkal a címlapjukon, amire azonban kíváncsi volt, nem találta a helyén. De nem lelte meg a könyvszekrény mögött vagy a könyvszekrény előtti fonott asztalkán sem.

– Moira!

– He?

– Hol az istennyilában van a másik csecsemőkönyv?

– Nálam.

Len odament hozzá, és átnézett a válla fölött. Az asszony egy enyhén obszcén ábrára meredt, amely egy fölhasított női testben tótágas jógahelyzetben összekuporodott magzatot ábrázolt.

– Pontosan ilyen – mondta. – Mama.

A kép a szülés előtti állapotot mutatta.

– Mi volt az az anyáddal?

– Ne hülyéskedj – mondta az asszony szórakozottan.

Len hiába várt, hogy fölpillantson, vagy lapozzon a könyvben. Egy idő múltán visszavonult a munkájához.

Figyelte az asszonyt. Moira végül a könyv végére lapozott, elolvasott néhány oldalt, aztán letette. Rágyújtott egy cigarettára, de azonnal el is nyomta. Hangosan böffentett.

– Ez jól sikerült – vetette oda Len elismerőleg.

Moira böfögése fölülmúlt mindent, amit az egyetem öltözőiben hallhatott az ember: megrázott ajtót-ablakot.

Moira sóhajtott.

Len feszülten fölkapta a kávéscsészéjét, és elindult a konyha felé. Moira széke mellett megtorpant. Az asztalon ott állott a vacsora utáni kávéja, érintetlenül, jéghidegen, olajos foltok úsztak a tetején.

– Mért nem ittad meg a kávédat?

– Meg akartam, de… – pillantott a kávéjára. Elakadt, zavartan rántott egyet a fején. – Nem is tudom.

– Ne hozzak egy friss csészével?

– Kérlek. De ne…

Len, aki már lépésre emelte a lábát, hirtelen visszafordult.

– Most aztán mi az ördögöt akarsz?

Az asszony arca kerekre duzzadt.

– Ó, Len, én nem tudom, mi van velem! – fakadt ki, és egész testében remegni kezdett. Len bosszúsága félig sajnálkozásba csapott át.

– Tudom, mi hiányzik neked – jelentette ki határozottan. – Egy pohár ital.

A férfi a szekrényhez támasztotta a kis kézi létrát, és kotorászni kezdett a felső polcon, ahol az italkészletüket tartották, ha éppen volt nekik; ilyen eldugott kis városokban a tanári karban egyike volt ez a szükséges elővigyázatosságok sokaságának.

A nyomorúságos háromujjnyi viszki láttán elkáromkodta magát a foga között. Arra nem tellett nekik, hogy becsületes piakészletet tartsanak a háznál, vagy új ruhát vegyenek Moirának, vagy… Eredeti tervük az volt, hogy Len egy évig tanítani fog, és összerak annyi pénzt, hogy letehesse a kisdoktorit; később, amikor ez hiú reménynek bizonyult, legalább a nyári egyetemre valót szerette volna összekuporgatni, de újabban már ez is a legvadabb optimizmusnak tűnt.

Félig kész középiskolai tanároknak nem ajánlatos megnősülni. Vagy végzés előtt álló fizika szakos diákoknak.

Két erős szódás-jeges viszkit készített, és bevitte a nappaliba.

– Parancsolj. Egészségünkre.

– Ejha! – csettintett az asszony elismerőleg. – Isteni… Pfuj. – Letette a poharat, és félig tátva maradt szájjal rámeredt.

– Hát most meg mi a baj?

Az asszony óvatosan feléje fordította a fejét, mintha attól tartana, hogy lecsavarodik a nyakáról.

– Én nem tudom, Len. Mama.

– Már másodszor mondod ezt. Mit jelentsen…?

– Mit mondok már másodszor?

– Azt, hogy mama. Ide figyelj, fiacskám, hogyha…

– Én nem mondtam! – tiltakozott az asszony kissé lázasan.

– De igen, mondtad! – győzködött Len. – Egyszer, amikor a csecsemőgondozási könyvet nézegetted, másodszor pedig most, miután lepfujoztad a viszkit. Amivel kapcsolatban pedig…

– Mama, igyál tejet – mondta Moira tisztán és tagoltan.

Moira utálta a tejet. Len fölhajtotta a pohár felét, hátat fordított, és némán kivonult a konyhába.

Amikor kezében a tejjel visszatért, Moira úgy nézett rá, mintha legalábbis kígyóval kínálná.

– Len, én nem mondtam azt!

– Jól van.

– Én nem mondtam. Azt sem mondtam, hogy mama, meg azt a tejet se mondtam! – Hangja megremegett. – És nem nevettem rajtad, amikor hasra estél.

– Valaki más volt.

– Úgy is van! – A vászonszoknyája alatt domborodó pocakjára pillantott. – Nem fogod elhinni. Tedd csak ide a kezed. Egy kicsit lejjebb.

Tenyere érezte a ruha alatt az asszony meleg és feszes testét.

– Rugdos? – kérdezte kíváncsian.

– Még nem. Most – folytatta feszes hangon. – Te ott odabent! Ha akarod azt a tejet, rúgjál hármat!

Len eltátotta a száját, aztán meglepetten becsukta. Tenyere alatt egymás után háromszor megvonaglott a hús.

Moira lehunyta a szemét, visszafogta a lélegzetét, és egy hajtókára, borzongva magába öntötte a tejet.

– Nagy ritkán – olvasta Moira – a sejtosztódás nem követi a szokásos utat, amely egy normális csecsemő kifejlődéséhez szükséges. Ezekben a ritka esetekben a test egyes részei túlzott fejlődésnek indulnak, míg mások teljesen visszamaradnak. Ez a rendszertelen sejtosztódás, amely meglepően hasonlít arra a vad sejtburjánzásra, amit rák esetén tapasztalunk… – Az asszony válla görcsösen megrándult. – Pfuj!

– Minek olvasod ezt a vacakot, ha ilyen hatással van rád?

– Muszáj – felelte az szórakozottan. Egy másik könyvet emelt le a halomról. – Itt egy lap hiányzik.

Len, mint aki semmiről sem tud, gondosan bekebelezte a tojás maradékait.

– Csoda, hogy eddig egyben maradt – vetette oda. Ami teljesen jogos megjegyzés volt: a könyvre ráöntöttek valamit, ami részben föloldotta az enyvet, és a lapokat csak az imádság tartotta össze; az igazság az, hogy a szóban forgó lapot maga Len tépte ki négy nappal ezelőtt, miután alaposan átrágta magát rajta; a tárgya az volt, hogy: A terhesség alatti pszichózis.

Moira már eldöntötte magában, hogy a kicsi fiú, a neve Leonardo (nem Len, hanem da Vinci után), és mindezt meg sok egyebet ő közölte vele, és visszatartja őt kedvenc ételeitől, és ehelyett olyasmit fogyasztat vele, amit utál, például májat meg pacalt, és egész álló nap olyan könyveket olvastat vele, amiket ő választ meg, ha nem akarja, hogy a hólyagját rugdossa.

Szörnyű hőség volt; a tanévzáróig már csak két hét volt hátra, és Len diákjai egyik nap nem fértek a bőrükben, a másik nap kábán maguk elé meredtek. Aztán ott volt a következő évi szerződése meg egy lehetséges üresedés az Oster gimiben, ami több pénzt jelentene, no és a ma esti szülői értekezlet, amelyet Greer főigazgató meg a felesége is meg fog tisztelni fenséges jelenlétével…

Moira nyakig belemerült a Der Untergang des Abendlandes I. kötetébe, ajkai mozogtak, s hébe-hóba kifogott rajta egy-egy torokhang.

Len megköszörülte a torkát.

– Moy?

…und also des tragischen… mi a csudát akar ez jelenteni?

– Tessék, Len?

– Miért nem próbálkozol az angol kiadással? – mondta az ingerülten.

– Leo németül akar tanulni. Mit akartál mondani?

Len lehunyta egy pillanatra a szemét.

– Itt van ez a szülői értekezlet. Tényleg el akarsz jönni?

– Hát persze. Hiszen fontos, nem? Hacsak nem gondolod rólam, hogy a külsőm…

– Ugyan, az ördögbe is! De hát nem lesz megterhelő?

Moira szemei alatt halványkékes karikák ültek: az utóbbi időben nem sokat aludt.

– Dehogy! – tiltakozott.

– Rendben van. De holnap elmégy a dokihoz.

– Mondtam, hogy elmegyek.

– És nem fogsz fecsegni Leóról Mrs. Greernek vagy akárkinek…

– Nem – mondta az asszony kissé zavartan. – Legalábbis addig, amíg meg nem születik, nem igaz? Kutya nehéz lenne bebizonyítani, hiszen te se hitted volna el, ha nem érzed a rugdosását.

Len akárhánysor is kérte, azt a kísérletet azóta nem ismételték meg; Moira szerint a kis Leo csakis az anyjával akar társalogni, és úgy tűnik, Len egyáltalán nem érdekli őt.

– Még túl fiatal – mentegetőzött Moira.

És mégis… Lennek eszébe jutottak a múlt félévi biológiaórái, a békák, amelyeket a diákjai felboncoltak. Az egyiknek két szíve volt. Az a rendszertelen sejtburjánzás… akár a rák. Kiszámíthatatlan: eggyel több ujj a kézen vagy a lábon, vagy dupla agykéreg?

– És legfeljebb böfögni fogok, akár egy nagysága – zárta le a vitát Moira vidáman.

Amikor Conningtonék megérkeztek, a bizottsági hölgyeken, két idegesen mosolygó férfitanáron és a terjedelmes Greer főigazgatón kívül még senki sem volt a teremben. A kártyaasztalok lába meg-megcsikordult a csupasz padlón, a levegőben nehéz politúr– és pézsmaillat terjengett.

Greer merev mosollyal az arcán eléjük sietett.

– Lám, lám, kik jönnek itt! Hogy vannak az én fiatal barátaim ezen a meleg estén?

– Ó, azt hittük sikerül korábban ideérnünk, Mr. Greer – csicsergett Moira kedves bosszúsággal a hangjában. Külseje meglepően kislányos volt és csinos, a Leo-féle domborulat alig volt észrevehető, hacsak nem oldalról kapta el a tekintet. – De már megyek is, és segítek a hölgyeknek. Valami tennivaló csak maradt nekem is.

– Ugyan, ugyan, hallani sem akarunk erről! Megmondom, mit tehet: menjen, és köszöntse Mrs. Greert. Hiszen már alig várja, hogy jól kibeszélgessék magukat. Menjen csak, menjen, és ne aggódjék a férje miatt, majd én kezelésbe veszem őt.

Moira belevetette magát az innen is, onnan is fölhangzó örömvisongások hálójába; melyek legalább felerészben a kölcsönös utálat szakadéka fölött íveltek át.

Greer tökéletes műfogsorát villogtatva Listerine szájvíz illatát lehelte magából. Rózsás bőre nemcsak tisztára volt sikálva, hanem látszott rajta a gondos fertőtlenítés is; aranykeretes szemüvege bármely optikus kirakatának a dísze lehetett volna, tropikál öltönye elárulta, hogy most jött a tisztítóból. Greert lehetetlenség volt elképzelni borotválatlannak, szivarral a szájában, kocsikenőcsfoltokkal a homlokán, vagy amint éppen szerelmeskedik a feleségével.

– Hát igen, ez az időjárás…

– Ha arra gondolok, milyen volt ez a völgy húsz évvel ezelőtt…

– A mai árak mellett…

Len növekvő csodálattal hallgatta őt, elejtve egy-egy megjegyzést, ahol szükségét érezte; sosem gondolta volna, hogy ilyen sok semleges témáról el lehet társalogni.

Újabb emberek jöttek, és egyenként körülbelül fél fokkal növelték a terem hőmérsékletét. Greer nem izzadt: egyszerűen kifényesedett.

A terem másik végében Moira bizalmas kettesben ült Mrs. Greerrel, egy nagy keblű, rikítóan divatjamúlt kalapot viselő asszonysággal. Moira láthatóan viccet mesélt; Len tökéletesen tisztában volt vele, hogy ártatlan élcről lehet csak szó, mégis feszülten hegyezte a fülét, míg meg nem hallotta Mrs. Greer fölcsattanó nevetését. Hangja áthasított a terem lármáján:

– Jaj, de mulatságos! Szűzanyám, csak el ne felejteném!

Len, aki eltökélte magában, hogy semmiképpen sem fogja az osterbeli üresedés felé terelni a beszélgetés fonalát, hirtelen megmerevedett, amikor maga Greer tért rá váratlanul az iskolaügyekre. A szíve veszettül dobogni kezdett, mert Greer joviális, ám mégis hivatalosnak tűnő modorában nagyon is a témába vágó kérdéseket tett föl neki, szinte a veséjéig hatolva Lennek, és mit sem törődve azzal, hogy véka alá rejtse a szándékait.

Len őszintén válaszolgatott, kivéve akkor, amikor biztos volt benne, mi az, amit a főigazgató hallani akar – ilyenkor elszántan hazudott.

Mrs. Greer valahonnan soron kívül elővarázsolt egy korsó teát, és mit sem törődve a szomjasabb kollégák sóvár pillantásaival, Moirával maguk közé állították az asztalra, s a fejüket összedugták fölötte, mint akik éppen a köztársaság megdöntésére szőnek összeesküvést, vagy recepteket cserélnek egymással.

Greer figyelmesen meghallgatta Len végső válaszát, amely legalább olyan ájtatos hangnemben hangzott el, mintha Len kiscserkész volna, és most esküdne föl a Kézikönyvre; ám minthogy a kérdés az volt, hogy "a tanítást tekinti-e életcéljának?", a válaszban egyetlen szó sem volt igaz.

Ekkor szemlét tartott a pocakján, és homlokát színpadiasan fontoskodó ráncokba szedte. Len azzal a társadalmi hatodik érzékkel, amely sohasem téved, ha éppen működik, megsejtette, hogy a következő szavai ezek lesznek: "Bizonyára hallott róla, hogy az Oster gimnáziumnak jövő ősztől új természetrajzosra lesz szüksége…"

S ekkor Moira felmordult, mint egy fóka.

A beálló csöndet egy pillanattal később éles sikoly törte meg, amit azon nyomban csörömpölés követett és egy padlót rengető huppanás.

Mrs. Greer a padlón csücsült, szétvetett lábakkal, szemére csúszott kalappal, az volt a jelenlevők benyomása, mintha éppen valamilyen perverz táncba akarna kezdeni.

– Leo volt – mondta Moira zavarodottan. – Tudod, hogy Greerné angol, és azt mondta, hogy egy csésze tea nem fog megártani, és egyre erősködött, hogy hajtsam föl, amíg meleg, de én sehogy sem bírtam…

– Várj csak egy percig! – szakította félbe Len visszafojtott dühvel. – Mit…?

– Végül is kortyoltam egy keveset. Mire Leo elkezdett rugdalózni, és arra kényszerített, hogy eresszem ki a visszatartott böfögést. És…

– Jóságos ég!

– Aztán kirúgta a kezemből a teáscsészét, és bele az ölébe, és én szerettem volna a föld alá bújni.

Másnap Len elvitte Moirát a doktorhoz, ahol egy órán keresztül szórakoztak a The Rotarian és a Field and Stream szamárfüles példányaival.

Dr. Berry jóságos tekintetű, megnyugtató modorú, kerek kis emberke volt. Rendelője falán, ahol más orvosok legalább tizenhét diplomát és tagsági bizonyítványt szoktak fölakasztani (ő mindössze hárommal büszkélkedhetett), a megmaradt helyet angyali gyermekek nagyméretű, színes fényképei töltötték ki.

Berry kissé meglepődött, amikor Len eltökélten követte Moirát a rendelőbe, de aztán úgy tett, mintha semmi rendhagyó nem történt volna. Amikor megszólalt, nem beszélt, még csak nem is suttogott, hanem egyenesen susogott.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Mrs. Connington? Úgy látom, jó színben vagyunk ma.

– Köszönöm szépen. A férjem azt hiszi, hogy megbolondultam.

– Mi a f…! Ugyan, ugyan, csak nem gondolja komolyan? – Berry egy pillantást vetett maga és Len között a falra, aztán idegesen játszadozni kezdett a kartotékaival. – Lássuk csak. Éreztünk valami égető érzést vizelés közben?

– Nem. Amennyire én meg… Nem.

– És nem fájt a hasunk?

– Dehogynem. Kékre és vörösre rugdos engem.

Berry félreértette Moira mélázó tekintetét, amelyet az Lenre vetett, és önkéntelenül megrándult a szemöldöke.

– A kicsi – mondta Len. – A kicsi rugdossa.

Berry zavartan köhécselt.

– Fejfájás? Szédülés? Hányás? A lábunk vagy a bokánk nem duzzadt meg?

– Nem.

– Heeelyes. Most pedig nézzük meg, mennyit gyarapodtunk, aztán szépen fölfekszünk a vizsgálóasztalra.

Berry mint valami különösképpen törékeny tojásra, úgy húzta rá a lepedőt Moira hasára. Finoman megtapogatta kövér ujjaival, aztán meghallgatta a sztetoszkópjával.

– A röntgen? – kérdezte Len. – Visszajött már a röntgen?

– Hm-hm – hümmögött Berry. – Igen, visszajött. – Odébb csúsztatta a sztetoszkópot, és hallgatózott.

– Volt rajta valami szokatlan?

Berry szemöldöke udvarias kérdésre rándult.

– Van egy kis nézeteltérés közöttünk – mondta Moira feszes hangon – a kicsi normális voltát illetően.

Berry kivette a füleiből a hallgató csöveit. Aggódó spanielszemekkel nézett Moirára.

– Emiatt aztán ne tessék aggódni. Teljesen egészséges, gyönyörű kisbabánk lesz, és akinek nem ez a véleménye, mondják meg neki, hogy vesse be magát a tóba, jó?

– A kicsi teljesen normális? – kérdezte Len sokat sejtetően.

– Tökéletesen. – Berry folytatta a hallgatózást. Arca elfehéredett.

– Mi történt? – aggályoskodott Len. A doktor üveges tekintettel meredt maga elé. – Vagitus uterinus – dörmögte. Hirtelen elrántotta a sztetoszkópot, és rámeredt. – Ugyan, ez lehetetlen! Hát nem különös? Valamilyen rádióadást fogunk föl ezzel a sztetoszkóppal, ni. Megyek, és hozok egy másikat.

Moira és Len egymásra nézett. Moira üres szemekkel ült és várt.

Berry magabiztosan bevonult az új sztetoszkóppal, Moira hasára illesztette, hallgatózott egy percig, aztán összecsuklott, mint akiben elpattan a rugó. Összefüggéstelen szavakat motyogva, ellépett az asztaltól. Sokáig hápogott, amíg végre egy értelmes szót ki tudott nyögni.

– Elnézést kérek – mondta, és kitámolygott a rendelőből. Len fölkapta a hallgatókészüléket. Így vékony hang kiáltozta tompán, de érthetően, mint a csengő a víz alól: "Te hólyagfejű lódoktor! Te fölfújt senkiházi! Te ötödrangú fasebész! Te nagyképű allövet!" Majd kis szünet után: "Te vagy az, Connington? Lépj ki a vonalból, még nem fejeztem be a doktor Ágytállal!"

Moira elmosolyodott, mint egy Buddha-formájú bomba.

– Nos? – mondta kárörvendőn.

– Gondolkozzunk csak – ismételgette Len vég nélkül.

– Te vagy az, akinek gondolkoznia kell – mondta Moira cserfesen. A haját fésülte, s minden fésűvonás végén ügyesen kanyarított a fésűvel. – Nekem elég időm volt törni a fejem azóta, hogy ez megtörtént. Majd ha te is utolérsz…

Len a nyakkendőjével rásuhintott az ágy hátsó végén díszelgő faragott faananászra.

– Moy, légy belátással! Annak lehetősége, hogy a gyerek egy percen belül hármat rúgjon, legalább egy a százhoz. Annak az esélye viszont…

Moira felnyögött, és egy pillanatra megmerevedett. Majd fejét félredöntötte, mint aki hallgatózik – az asszonynak ez az újabb szokása láthatatlan kígyókat kergetett végig Len hátgerincén.

– Mi van? – kérdezte türelmetlenül.

– Azt mondja, maradjunk csendben, mert gondolkozik.

Len ujjai görcsbe rándultak, és az ingéről lepattant egy gomb. Reszketve kihúzta a karjait az ingből, és ledobta a földre.

– Ide figyelj! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem akarod azt állítani, hogy a májadon meg a gyomrodon keresztül fölkiabál hozzád? Mi a…?

– Nagyon jól tudod, hogy olvas a gondolataimban.

– Ez nem ugyanaz, mint… – Len mélyet lélegzett. – Várjunk csak egy pillanatra! Azt szeretném megtudni, hogy mit érzel, olyan, mintha igazi hangot hallanál, vagy csak egyszerűen tudod, hogy mit akar mondani, anélkül hogy tisztában lennél vele, mi módon, vagy…

Moira letette a fésűt, hogy összeszedje a gondolatait.

– Nem olyan, mintha hangot hallanék. Ezt nem lehet összetéveszteni. Inkább… talán úgy tudnám legközelebbről meghatározni, mintha emlékeznék egy régi hangra. Azzal a különbséggel, hogy nem tudom, mi következik.

– Szent ég! – Len fölemelte a padlóról a nyakkendőjét, és szórakozottan csomózni kezdte csupasz nyaka körül. – És látja azt, amit te, tudja, hogy mit gondolsz, és azt is hallja, ha mások beszélnek hozzád?

– Persze.

– De az áldóját, hiszen ez nagyszerű! – Len céltalanul föl és alá futkosott a hálószobában. – Azt mondták Macauleyról, hogy zseni. Ez a kölök pedig még meg sem született. A teringettét, hiszen én magam hallottam! Úgy leteremtette Berryt, mint kocsis a lovát.

– Két nappal előtte olvastatta velem A vacsoravendéget.

Len vaktában megkerülte az éjjeliszekrényt.

– Ez a másik dolog. Mennyire ismered a… az egyéniségét? Vagyis hogy érzed: tudja, mit csinál, vagy csupán ide-oda csapkod a kezével? – Majd kis szünet után: – Biztos vagy benne egyáltalán, hogy öntudatánál van?

– Ez egy buta… – kezdte Moira, de megtorpant. – Mit értesz öntudaton? – kérdezte kétkedőn.

– Azt, hogy izé… Mit keres itt ez a nyakkendő? – Bosszúsan letépte magáról, és az egyik lámpaernyőre dobta. – Azt, hogy…

– Biztos vagy benne, hogy te öntudatodnál vagy?

– Jó, jó, viccelj csak, én meg röhögök, ha-ha. Azt akarom megtudni tőled, hogy tapasztaltál-e nála alkotó gondolkodást, szervezett gondolatokat vagy csupán… véletlenszerűen összeálló ösztönös válaszokat. Tapasztaltál-e…?

– Értem, mit akarsz mondani. Várj egy percet… Nem tudom.

– Vagyis ébren van-e, vagy alszik, és álmában lát bennünket, mint a Vörös Király?

– Nem tudom!

– És ha ez van, akkor mi lesz, ha fölébred?

Moira levetette a pongyoláját, gondosan összehajtogatta, és befurakodott a lepedők közé.

– Gyere, feküdj le.

Len lehúzta az egyik zokniját, amikor újabb gondolat villant a fejébe.

– Olvas a gondolataidban. És a másokéban? – Rémület ült az arcára. – Az enyémben?

– Nem. Aztán hogy azért-e, mert nem képes rá, azt nem tudom. Szerintem nem érdekled.

Len félig lehúzta a másik zokniját is, de félúton megállt a keze. Hangja panaszos árnyalatot öltött.

– Egy dolog biztosan nem érdekli, az, hogy van-e állásom.

– Igaz… Viccnek fogta föl a dolgot. Szerettem volna a padló alá süllyedni, és alig tudtam visszafogni a nevetésemet, amikor az öreglány lehuppant a padlóra… Len, mit fogunk csinálni?

A férfi megfordult a sarkán, és rámeredt.

– Ide hallgass! Nem akartam a falra festeni az ördögöt. Valamit majd csak kitalálunk. Rendbe hozzuk a dolgot. Igazán.

– Ha te mondod…

Len ügyelve a könyökére meg a térdére, bemászott az asszony mellé.

– Jól vagy?

– Ühüm… jaj! – Moira próbált felülni, és majdnem sikerült is neki. A végén az egyik könyökére támaszkodva kötött ki.

– Még ezt is!

Len a sötétben rámeresztette a tekintetét.

– Mi az?

Az asszony ismét felnyögött.

– Kelj föl, Len! Jól van, no. Siess, Len!

Len nagy nehezen kibontakozott a rakoncátlan lepedő alól és egész testében libabőrösen föltápászkodott.

– Most meg mi a baj?

– A díványon kell aludnod. Alul megtalálod az ágyneműt…

– A díványon? Elment az eszed?

– Nem tehetek róla – vinnyogott az asszony tehetetlenül. – Ne vitatkozz, kérlek, fogadj szót!

– De hát miért?

– Nem alhatunk ugyanabban az ágyban – nyöszörgött. – Azt mondja… jaj!… hogy az nem egészséges!

Len szerződését nem újították meg. Szerzett magának egy pincéri állást az egyik üdülőhelyen; ez a munka több jövedelmet hoz, mint a jövő állampolgárainak a három alaptudomány elemeire való okítása, ám Len nem érzett semmiféle elhivatottságot hozzá. Három napig húzta ki itt, majd másfél heti semmittevés után négyéves egyetemi fizikatanulmányai méltóvá tették arra, hogy eladóként alkalmazzák egy villamossági boltban. Munkaadója kedélyesen agresszív fickó volt, aki egyre azt bizonygatta Lennek, micsoda lehetőségek vannak a rádió-tévé üzletben, és hogy az atomrobbantások okozzák a rossz időt.

Moira, aki a nyolcadik hónapjában járt, naponta ellátogatott a megyei könyvtárba, és könyvekkel megrakott gyermekkocsival tért haza. Úgy látszik, a kis Leo egyszerre rágta át magát a biológián, az asztrofizikán, a frenológián, a vegyigépészeten, az építészeten, a teológián, a pszichoszomatikus gyógyászaton, a tengerjogon, az üzletvezetés tudományán, a jógán, a krisztallográfián, a metafizikán és a modern irodalmon.

Továbbra is korlátlan ura volt Moira életének, és folytatta vele étrendi kísérleteit. Az egyik héten semmit sem ehetett dión és gyümölcsön kívül, amit desztillált vízzel öblített le, a következő héten viszont kizárólag bélszínszelettel, pitypangsalátával és Hadakollal táplálkozott.

A nyár beköszöntével szerencsére ritkán lehetett találkozni a középiskola tanáraival. Len egyszer összetalálkozott az utcán dr. Berryvel. Berry megtorpant, sarkon fordult, és sietve kereket oldott.

Az ördögi esemény július 29-e körül volt várható. Len vastag, fekete zsírceruzával húzta át a napokat. Sejtette, hogy a legjobb esetben is kényelmetlen dolog lesz egy szuper csodagyerek szülőjének lenni – semmi kétség sem férhet hozzá, hogy Leo tizenöt éves korára a világ ura lesz, ha addig el nem teszik láb alól –, de nincs az a kincs, amit meg ne fizetne azért, hogy Leót kiszabadítsa anyai zárkájából.

Aztán az egyik napon Len arra ért haza, hogy Moirát ott találja sírva az írógép mellett, egy ujjnyi vastag kézirathalom társaságában.

– Semmi baj. Csak fáradt vagyok. Ebéd után kezdte el. Ide nézz!

Len arcára fordította a leborított lapot.

 

Szunnyadva levakarni

a demiurgoszt.

Imhol kezeződik a mese.

Szemforgatással, kábán

és báván kikapcsolja a vészha

rangot, és intő jelt ad.

A pácban! Zsupán egy cenk!

Konc, ezért zsidunk. Kunc!

Törőd jenek magukat a gutyák.

A lyuk mélyén keresi a szappant;

fölkrákog egy jókora turhát.

Nyúzott macska ízes húsa

Fabula ráza.

 

És így, három oldalon át. A negyedik oldalon egy hibátlan Petrarcai szonett becsmérelte a kormányt és a pártot, amelynek Len hallgatólagos tagja volt.

Az ötödik oldalt cirillbetűs sorok és földrajzi ábrák töltötték ki. Len reszkető kézzel letette a lapot, és Mohára meredt.

– Folytasd csak. Olvasd el a többit is.

A hatodik és a hetedik oldal sikamlós limerickeket tartalmazott, a nyolcadiktól kezdve pedig a halom végéig egy pompás történelmi kalandregény első fejezetei voltak olvashatók.

A regény főhőse Nagy Kűrosz volt, meg annak dinnyekeblű lánya, Lüega, akiről Len még sohasem hallott, valamint egy félkarú görög-méd kalandor, név szerint Xanthész; ezenkívül kurtizánok, kémek, szellemek, konyhai szolgák, jósok, bérgyilkosok, leprások, papok, bordélytulajdonosok és harcosok nyüzsögtek lenyűgöző gazdagságban a regény lapjain.

– Eldöntötte magában – jegyezte meg Moira –, mi akar lenni, ha megszületik.

Leo nem hagyta magát apró-cseprő dolgokkal zavartatni. Amikor már nyolcvan oldal kézirat összegyűlt, Moira kitalált neki egy címet – Leon Lenn: A perszepoliszi szűz –, és postára adta egy New York-i irodalmi ügynökség címére. Egy hét múlva megjött a válasz, amely óvatosan lelkes és egy parányit panaszos volt. Kérte a regény hátralévő részének a vázlatát.

Moira elhárította a kérést, amennyire tőle telt, igyekezvén magára ölteni a fellengzős és megközelíthetetlen művész pózát. Mellékelte azt a harminc-valahány oldalt, amit Leo azóta produkált.

Két hétig nem hallatott magáról az ügynök.

Ekkor befutott egy választékos betűkkel nyomtatott, műbőrbe kötött, elképesztő dokumentum, a tartalomjegyzékkel együtt harminckét oldal, háromszor annyi paragrafussal, mint egy bérleti megállapodás.

Kiderült róla, hogy szerződés egy könyv megírására. Mellékelve hozzá az ügynök kilencszáz dollárról szóló csekkje.

Len nekitámasztotta a falnak a felmosó kefe nyelét és óvatosan fölegyenesedett: a hátában külön érezte minden egyes izom sajgását. Hogy az ördögbe bírják az asszonyok a mindennapi házimunkát, hétszer egy héten, ötvenkét istenverte héten keresztül? Kissé hűvösebb van, hogy a nap leszállt, és bár sorton és papucson kívül semmi sem volt rajta, mintha télikabátban izzadt volna a gőzfürdőben.

Moira új írógépszörnyetege abbahagyta a kopogást, csupán halk zümmögést hallatott. Len átment a nappaliba, és lerogyott az egyik fotel karjára. Moira virágos pongyolájában, izzadságtól csillogón, cigarettára gyújtott.

– Hogy haladsz?

Az asszony ernyedten kikapcsolta az írógépet.

– Kétszáznyolcvankilencedik oldal. Xanthész megölte Alexandert.

– Előre gondoltam. No és mi van Ganésszel meg Zeuxiásszal?

– Nem tudom – felelte a homlokát ráncolva. – Nem tudok kiigazodni. Tudod, ki erőszakolta meg Miriamot a kertben?

– Ki?

– Ganész!

– Tréfálsz.

– Nem én. – A kézirathalmazra mutatott. – Győződj meg róla magad.

Len nem mozdult.

– De hiszen tanész Lűdiában volt, hogy visszavásárolja a zafírt! És nem is jött vissza egészen…

– Tudom, tudom. Csakhogy nem volt ott. Zeuxiász volt ott, műorral és festett szakállal. Minden pontosan klappol. Zeuxiász kihallgatta, amint tanész a három mongollal beszélgetett – emlékszel rá, ugye, tanész azt hitte, hogy valaki rejtőzik a függöny mögött, csakhogy ez akkor volt, amikor meghallották Lügea sikoltását, és amíg hátat fordítottak…

– Tudom, tudom, ám ezzel minden összezagyválódik. Ha tanész nem ment el Lűdiába, akkor neki semmi köze sem lehet Kűrosz páncéljának a megrongálásához. De Zeuxiásznak sem, mivel…

– Ezzel én is tisztában vagyok. Kétségbeejtő. Tudom, hogy megint elő fog varázsolni egy nyulat a cilinderből, és mindent a helyére rak, csak azt nem tudom, hogyan.

Len elgondolkozott.

– Képtelenség. Vagy tanész volt, vagy Zeuxiász. Esetleg Philomenész. De hát a mindenségit, ha Zeuxiász egész idő alatt tudott a zafírról, akkor Philomenész egyszer s mindenkorra kiesik! Hacsak… De nem. Megfeledkeztem arról a templomi ügyről. Phüü. Gondolod, hogy tudatában van, mit csinál?

– Biztos vagyok benne. Újabban akkor is meg tudom állapítani, mit gondol, ha nem beszél hozzám… vagyis úgy általánosságban, ha töri valamin a fejét, vagy rossz hangulatban van. Valami nagyszerű dolog van készülőben, és ő tudja, mi az, de nem árulja el. Nem tehetünk mást, mint várunk.

– Szerintem is. – Len nyögve föltápászkodott. – Megnézem, van-e még valami a kávéskancsóban.

– Légy szíves.

Len kiballagott a konyhába, meggyújtotta a lángot a kávéfőző alatt, méla tekintetet vetett a mosogatóban összehalmozódott edényekre, aztán visszabandukolt a szobába. A Regény betörése óta Leo fölhagyott a Moira étrendjével való törődéssel, és azóta az asszony jószerivel csak kávén élt. Apró örömök…

Moira hátradőlt a székében, és behunyta a szemét. Lerítt róla a fáradtság.

– Hogy állunk pénzügyileg? – kérdezte, anélkül hogy megmozdult volna.

– Gyatrán. Huszonegy dolcsink maradt.

Az asszony fölkapta a fejét, és tágra nyitotta a szemét.

– Lehetetlenség, Len! Hogy lehet ilyen gyorsan a nyakára hágni kilencszáz dollárnak?

– Az írógép. Meg a diktafon, amiről Leo azt hitte, hogy szüksége lesz rá, míg fél órával azután, hogy kifizettük, meg nem gondolta magát. Magunkra elköltöttünk vagy ötvenet. Lakbér. Fűszeres. Megy az, ha nincs utánpótlása.

– Azt hittem, tovább fog tartani – sóhajtott az asszony.

– Én is… Ha néhány napon belül nem fejezi be ezt az ügyet, nézhetek megint munka után.

– Nem nagy öröm.

– Nem, de hát…

– Jól van, majd csak lesz valahogy… Már nem lehet sok a végéig. – Hirtelen elnyomta a cigarettáját, és fölegyenesedett, ujjait az írógép billentyűi fölé emelve. – Megint nekiveselkedik. Mi van azzal a kávéval?

Len megtöltött két csészét, és bevitte. Moira még mindig ott ült készenlétben az írógép mellett, furcsa, félbemaradt kifejezéssel az arcán.

Hirtelen elrántotta a kocsit, valamit dörmögött maga elé, és kétszer följebb továbbította a papírt. Aztán megtorpant. Moira szeme kerekre tágult.

– Mi a baj? – aggodalmaskodott Len. Odalépett, és az asszony válla fölött a papirosra pillantott. Az utolsó sor ez volt:

(Folytatása következik a legközelebbi számban)

Moira magatehetetlenül ökölbe szorította apró kezeit. Egy perc után kikapcsolta az írógépet.

– Hogyan? – kérdezte Len hitetlenkedve. – "Folytatása következik" – mit akar ez jelenteni?

– Azt mondja, hogy már unja a regényt – felelte Moira sötéten. – Azt mondja, hogy már tudja a végét, így hát művészileg befejezettnek tekinthető; az nem számít, hogy másoknak mi a véleménye. – Szünetet tartott. – De azt mondja, hogy nem ez az igazi ok.

– Hanem?

– Kettő is van. Az egyik az, hogy addig nem akarja befejezni a regényt, amíg nem ő fog korlátlanul rendelkezni a pénzzel, amit hoz.

– Hm. – nyelte le a dühét Len. – Ebben van valami. Elvégre az ő könyve. Ha garanciára van szüksége…

– Még nem hallottad a másikat.

– Jól van, ki vele.

– Meg akar leckéztetni bennünket, nehogy elfeledkezzünk róla, ki az úr a háznál.

– Len, én rettentően fáradt vagyok.

– Csak még egyszer vegyük át, kell, hogy legyen valamilyen kiút! Még mindig nem beszél hozzád?

– Az utóbbi húsz percben semmi jelet nem adott magáról. Szerintem elaludt.

– Jól van, tegyük föl, hogy nem hallgat az okos szóra…

– Mi megtehetjük.

Len artikulálatlan hangot hallatott.

– Legyen. De még mindig nem értem, mért ne írhatnánk meg mi magunk az utolsó fejezetet… néhány oldalt?

– De kicsoda?

– Jó, én nem, de te már forgattad egy kicsit a tollat, és nem is olyan rosszul. És ha olyan biztos vagy benne, hogy csak el kell kötni a fonalak végét… De ha azt mondod, hogy nem tudod megcsinálni, akkor fölfogadunk valakit. Egy hivatásos írót. Gyakran előfordul. Thorne Smith legújabb regénye is…

– Brr!

– De elkapkodták. Amit az egyik író elkezd, a másik be tudja fejezni.

– Soha senki sem fejezte be az Edwin Drood titkát.

– A fenébe is!

– Len, ez lehetetlenség. Hidd el nekem! Engedd végigmondanom! Ha azt hiszed, hogy valakivel átírathatnánk az utolsó részét annak, amit Leo…

– Igen, pontosan erre gondoltam.

– Még ezzel se sokra mennél, vissza kellene menned az elejére, szinte az első oldalig, és mire a végére jutnál, egy egészen más történet kerekedne ki belőle. Gyere, feküdjünk le.

– Moy, emlékszel rá, amikor az ellentétek törvénye miatt aggódtunk?

– Hm?

– Az ellentétek törvénye! Amikor attól féltünk, hogy a kicsi egy retekfejű trógernak születik?

– Ah. Hm.

Len megfordult. Moira egyik kezét a hasára, másikat a hátára szorítva állt ott. Mintha éppen mély meghajlást akarna gyakorolni, és fél, hogy nem fog sikerülni neki.

– Most meg mi a baj?

– Itt alul hasogat a hátam.

– Nagyon?

– Nem…

– A hasad is fáj?

– Ne butáskodj – ráncozta össze a homlokát az asszony. – Az összehúzódásra várok. Már jön is.

– Az össze… de hiszen most mondtad, hogy a csípőd!

– Mit gondolsz, hol szoktak kezdődni a szülési fájások?

A fájások már húszpercenként követték egymást, és a taxi még mindig nem érkezett meg. Moira már mindent összecsomagolt. Len megpróbált jó példával elöljárni, és nyugalmat erőltetett magára. A falinaptárhoz ballagott, érdektelen pillantást vetett rá, és elfordult.

– Én tudom, Len, hogy még csak július tizenötödike van.

– Hogy? Én nem mondtam semmit.

– Pontosan hétszer mondtad. Ülj le, csak idegesítesz a mászkálásoddal.

Len az asztal sarkára telepedett, összefonta a karját, de nyomban föl is pattant, és az ablakhoz sietett… Visszafelé céltalanul megkerülte az asztalt, fölemelt egy üveg tintát, megrázta, hogy szorosan rá van-e csavarva a kupak, belebotlott a papírkosárba, gondosan fölállította, és mint aki azt mondja: J'y suis, j'y reste, ledobta magát egy székre.

– Nem kell aggódni – jelentette ki magabiztosan. – Asszonyi dolog.

– Igaz.

– De mi értelme? – csattant föl vadul.

Moira rámosolyodott, majd megránduló arccal az órára pillantott.

– Tizennyolc perc. Ez igen, ez erős volt!

Amikor az asszony megnyugodott, Len a szájába nyomott egy cigarettát, és csak a második kísérletre sikerült meggyújtania.

– Leo hogy viseli?

– Nem mondja. – Próbált koncentrálni. – Aggódik. Furcsa érzések kerítik hatalmába, és ez egyáltalán nincs ínyére. Nem hiszem, hogy teljesen ébren van. Furcsa…

– Örülök, hogy végre sor kerül rá – jelentette ki Len.

– Én is, csak…

– Nézd – lépett Len határozottan az asszony székéhez –, jól megvoltunk mindig egymással, nem igaz? Nem mintha néha ne lett volna nehéz, de hát… hiszen tudod.

– Tudom.

– És így lesz ezután is, ha ennek vége lesz. Bánom is én, milyen szuperzseni lesz, ha megszületik – ugye, érted? Eddig csak azért volt fölényben velünk szemben, mert ő kifoghatott rajtunk, de mi hozzá sem tudtunk nyúlni. Az agya olyan, mint egy felnőtté, így hát megtanulhat úgy is viselkedni, mint egy felnőtt. Ilyen egyszerű a dolog.

Moira nem válaszolt mindjárt.

– Nem lökheted ki az ólba. Testileg ugyanolyan gyámoltalan csecsemő lesz, mint akárki másé. Gondozásra szorul. Nem teheted…

– Jó, elismerem, de hát sok egyéb módja van… Azt fogja kapni, amit megérdemel. Úgy bizony.

– Helyes, de én azért másra is gondoltam. Emlékszel rá, amikor azt mondtad, hogy hátha alszik és álmodik… és mi lesz, ha fölébred?

– Emlékszem.

– Nos, ez eszembe juttatott nekem valami mást is, vagy lehet, hogy ez ugyanaz. Tudtad, hogy egy magzat a méhben csak felét kapja annak az oxigénnek, amelyet majd maga fog belélegezni?

Len elgondolkodó képet vágott.

– Erről megfeledkeztem. Nos, ez megint olyasmi, amiben Leo eltér a normális csecsemőktől.

– Vagyis hogy ennyi energiát elhasznál. Rendben van, de amit én mondani akarok, az az, hogy ez nem azért van, mintha többet kapna a normális oxigénmennyiségnél, nem igaz? Vagyis ő a csodalény, nem én. Bizonyára sokkal hatékonyabban használja föl… És ha ez így van, mi lesz, ha kétszer annyit fog kapni?

Lemosdatták, leborotválták és fertőtlenítették, meg egyéb méltatlanságokat is elkövettek vele, és most ott látta magát a szülőasztal fölötti nagy műtőlámpa tükrében – a kép, mint minden más, tiszta volt és fényes, csak egy kicsit elmosódó és hullámzó, és Sita istennő szobrára hasonlított. Fogalma sem volt róla, mióta van már itt – nyilván a scopolamine a ludas benne –, csak azt érezte, hogy nagyon elfáradt.

– Nyomja – mondta a kórházi orvos kedvesen, és mielőtt még válaszolhatott volna, beléje csapott a fájdalom, mint a vonósok kórusa, és kénytelen volt nagyot nyelni a kéjgáz csiklandós hidegségétől.

– Nyomom én – szólalt meg, amikor a maszk lekerült a szájáról, de a doktor akkorra már a másik végénél volt, és nem figyelt rá.

De hát ott van neki Leo.

– Hogy érzed magad?

Válasza ködös volt – az érzéstelenítő miatt? –, de hát nem is volt szüksége a válaszára, olyannyira tisztán érzékelte őt: sötétség és nyomás, türelmetlenség, lassú, ördögi düh… és még valami más. Bizonytalanság? Balsejtelem?

– Még kettő vagy három, és megvagyunk. Nyomjon.

Félelem. Ezúttal semmi kétség sem fér hozzá. És kétségbeesett eltökéltség.

– Doktor úr, nem akar megszületni!

– Néha úgy tűnik, nem igaz? Most adjon bele minden erőt.

Mondd neki álljon meg prrrrr veszélyessssss állljon meg félekkkkk mondd meg neki…!

– Mit, Leo, mit?

– Nyomjon.

Mintha a víz alól jönne a hang:

Siess gyűlöllek mondd meg neki… Zárt inkubátor… tizedrész oxigén, kilenc tized semleges gáz… Gyorsan!

Hirtelen megszűnt a nyomás. Leo megszületett.

Az orvos a sarkánál fogva magasra emelte a kis, vörös, véres, ráncos testet, amelyből ernyedt, lágy kígyó tekeredett lefelé. A hang még mindig hallatszott, nagyon halkan, nagyon távolból: Késő. Olyan mint a halál Aztán a régi hideg gőggel: Most már sosem tudod meg ki ölte meg Kűroszt.

Az orvos megpaskolta a parányi ülepet. Az aszott, haragos arcocska megvonaglott, de ez már egy közönséges újszülött dühös vicsorítása volt. Leo eltűnt, mintha egy lámpát kikapcsolnak a feneketlen óceán végén.

Moira ernyedten fölemelte a fejét.

– Adjon neki egyet énhelyettem is – mondta.

 

 

Baranyi Gyula fordítása