V.

Nagyon gyengén, ámde tiszta fejjel, hűvösen, tárgyilagosan gondolkodva ébredt.

„Két idegen kultúra találkozásakor szeretettel vagy gyűlölettel, de az erősebbnek át kell alakítania a gyengébbet."

– Wesson törvénye – közölte fennhangon. Öntudatlanul körülnézett papírt és ceruzát keresve, csakhogy egyik sem volt sehol, és belátta, el kell mondania Jane néninek, hogy ő emlékezzen rá.

– Nem értem – közölte a hang.

– Nem érdekes, a fontos, hogy emlékezz rá. Abban jó vagy, nem?

– Igen, Paul.

– Rendben... kérek reggelit.

Elmerengett Jane nénin: szinte már ember, és csak ül idefenn, a fémbörtönében, végigvezeti egyik embert a másik után a pokol kínjain... dada, védelmező, kínvallató. Minden bizonnyal tudták, valaminek engednie kell... Azonban az alfák viszonylag új szerkezetek voltak – senki nem ismerte még igazán őket. Meglehet, tényleg úgy vélték, határozott tiltást soha nem szegnének meg.

... az erősebbnek át kell alakítania a gyengébbet...

„Én vagyok az erősebb – gondolta. – Márpedig ez így is lesz."

Odaállt a pult elé. A képernyőn nem látszott semmi. Mérgesen így szólt:

– Jane néni!

A képernyő bűntudatosan pislákolva életre kelt.

Odafenn a lény ismét fordult egyet fájdalmában. A nagy, fürtös szemek most egyenesen a kamerába néztek – az összehúzott végtagok reszkettek a gyötrelemtől, a szem csak meredt rá, kérlelte, esdekelt...

– Nem – mordult fel Wesson: vasból való kapszlinak érezte saját kínját, és lecsapott a kézi kikapcsolás gombjára. A képernyő elsötétült. Verítékezve pillantott fel, és az irányítópult felett meglátta a virágos képet.

A vaskos szárak csápokat idéztek, a levelek torokat, a bimbók vak rovarszemek voltak. Az egész kép enyhén ugyan, de állandóan, lassú, várakozó ritmusban mozgott.

Megmarkolta a konzol kemény fémjét, és homlokára kiült a hideg veríték, úgy nézte a képet, amíg csak nem változott vissza vonalak higgadt, jelentés nélküli sorává. Aztán remegve bement az étkezőbe, és leült.

Szívdobbanásnyi szünet után megszólalt.

– Jane néni, ez csak rosszabb lesz?

– Nem. Mostantól kezdve javulni fog.

– Mennyi idő még? – kérdezte bizonytalanul.

– Egy hónap.

Egy hónapon át „javul"...

Mindig is ez volt a módja: az őrszemet szétzúzza, félresöpri a személyiségét. Wessonnak az előtte itt megfordultak jutottak eszébe... Hetedik osztályú polgárság korlátlan mennyiségű szabadidővel, valamint első osztályú lakhatás; de még mennyire... egy elmegyógyintézetben.

Fogai kivillantak, ahogy vicsorgott, ökle kifehéredett, úgy szorította.

„Én nem" – gondolta.

A hideg fémre fektette tenyerét, hogy megnyugodjon.

– Általában meddig maradnak képesek beszélni? – kérdezte.

– Te máris hosszabb ideje bírod, mint eddig bárki...

Aztán kihagyás jött. Felvillanásnyi időszakok maradtak meg benne homályosan: a folyosó sebesen tovarohanó falai, futó pillantás az irányítópultra, szárnyverdesés közepette feje körül kavargó ötletek mennydörgő felhője. Az űrlények – ugyan mit akarhatnak? És mi történt az őrszemekkel az Idegen állomáson?

A homály oszlott valamelyest és ő ismét az étkezőben találta magát, kifejezéstelenül meredt az asztalra. Valami nem volt rendjén.

Megevett néhány kanállal az automata szakácstól kapott zabkásából, aztán félretolta – nem egészen ízlett neki. A gép igyekvőn zümmögött és buggyantott tojást kínált neki, de ő inkább felállt az asztal mellől.

Csend honolt az állomáson. A háztartási gépek nyugalmi ritmusa nem hallható módon lüktetett a falakban. A kék fényben fürdő nappali üres díszletként tárult elé, s úgy nézett végig rajta, mintha most látná először.

A konzolhoz támolygott, és lenézett a képernyőn látható földönkívülire: súlyos volt, súlyos és fájdalmában szétterült a sötétségben. Az arany számlapok mutatója magasan állt, kis híján megteltek már a kibővített tartályok. „Ez túl sok neki" – állapította meg magában zordon elégtétellel. A fájdalmat követő megnyugvás most nem következett be úgy, ahogy várták – ez alkalommal bizony nem!

Felnézett a pult feletti képre: a tengerben kecsesen ringó vaskos, rákszerű lábak.

Hevesen megrázta a fejét.

„Nem engedem! Nem adom be a derekamat!" – Szeméhez emelte egyik kézfejét. Látta a bütykökön a bőrbe nyomott tobb tucatnyi ránc apró ékírásos jelét, a friss hegek rózsaszín, fénylő bőrét.

„Ember vagyok" – gondolta. Ám amikor hagyta, hogy keze megpihenjen a pulton, a csontos ujjak elsurranni kész páncélos lényként gubbasztottak ott.

Izzadva bámulta a képernyőt. Az űrlény a szemébe nézett, és mintha egyszerre gondolatolvasó módon, szavak nélküli azonnali kapcsolatban közvetlenül egymáshoz beszéltek volna. Volt benne valamiféle mindenen átható kedvesség, az átváltozás olvadó, szétosztó fényűzése – olyasmi lehet, ami nem tapasztalja meg a fájdalmat.. Vonzás, hívogatás.

Wesson lassan, óvatosan felegyenesedett, akárha valamilyen törékeny dolog lenne az elméjében, mellyel nem szabad durván bánni, mert különben összetörik.

– Jane néni! – mondta rekedten.

Az alfa nem felelt.

– Jane néni, megvan a válasz! – kiáltotta. – Az egész! Figyelj csak, várj... figyelj! – Egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – „Két idegen kultúra találkozásakor szeretettel vagy gyűlölettel, de az erősebbnek át kell alakítania a gyengébbet." Emlékszel? Azt mondtad, nem érted, mit jelent ez. Megmondom, mit jelent. Amikor ezek a... ezek a szörnyek száz évvel ezelőtt találkoztak Pigeonnel a Titánon, tudták, hogy megint összefutunk majd. Ezek terjeszkednek, gyarmatosítanak, éppúgy, ahogy mi. A csillagközi repülés módját még nem ismerjük, de adjanak újabb száz évet, és kitaláljuk. Végül ott leszünk mi is, ahol ők. És nem tudnak megállítani. Merthogy nem egy gyilkos fajtáról van szó, Jane néni. Ez nincs meg bennük. Egyszerűen kedvesebbek nálunk. Olyanok, akár a hittérítők, érted, mi meg mint a pápuák. Ők nem végeznek az ellenségeikkel, nem-nem... Erre még gondolni sem szabad'

Jane néni megpróbált mondani valamit, megkísérelte félbeszakítani, de ő nem hagyta.

– Ide hallgass! Az élethosszító szérum... az csak szerencsés véletlen volt. De aztán kihoztak belőle mindent, amit csak lehetett. Simán és könnyen... Jönnek és odaadják, ingyen... Nem kérnek viszonzásképpen semmit se. Miért is ne? Figyelj!

Idejönnek, és az első találkozás megrázkódtatásától elkezdik izzadni ezt az aranyszínű nyálkát. Nekünk meg épp erre van szükségünk. Aztán úgy az utolsó hónapban a fájdalom enyhülni kezd. Miért? Mert a két elme, az emberé és az űrlényé, többé nem birkózik egymással. Valami enged, ellágyul, és kész is a keveredés. Ebből fakadnak a művelet emberveszteségei: azok a nem egészen emberek, akik kijönnek innen, többé már emberi nyelven beszélni se képesek. Persze valószínűleg nagyon boldogok... nálam is boldogabbak!... Valami nagy és csodálatos került beléjük. Valami, amit egyikünk sem érthet, sem te, sem én. De ha fogjuk, és újra összetesszük őket a földönkívüliekkel, akik eltöltöttek itt némi időt, akkor mind képesek együtt élni... alkalmazkodtak egymáshoz.

Ez a végső céljuk! – Azzal ököllel az irányítópultra csapott. – Nem most... Száz, kétszáz év múlva! Amikor terjeszkedni kezdünk a csillagok felé... amikor elindulunk hódítani... addigra már réges-rég meghódítottak minket! Csakhogy nem fegyverrel, Jane néni, nem gyűlölettel... Szeretettel! Úgy bizony, szeretettel! Mocskos, aljas, hitvány, sunyi szeretettel!

Jane néni mondott valamit magas, aggodalmas hangon: hosszú mondat volt.

– Tessék? – kérdezte bosszúsan Wesson. Egy szót se értett belőle.

Jane néni hallgatott.

– Mi az, mi van? – verte ököllel a konzolt. – Sikerült felfogni azzal a bádogfejeddel, vagy sem? Hmm?

Jane néni megint mondott valamit, színtelen hangon. Wesson ebből se értett semmit.

Dermedten állt ott. Egyszerre forró könnyek indultak meg a szeméből.

– Jane néni... – kezdte. Eszébe jutott: „te máris hosszabb ideje bírod, mint eddig bárki". Túl késő? Túl késő? Egész testében megfeszült, aztán sarkon pördült, és odaugrott a szekrényhez, ahol a papírkönyveket őrizték. Kinyitotta az elsőt, ami a keze ügyébe akadt.

Idegen kacskaringók, értelem nélküli, púpos kis formák voltak a betűk a lapon.

A könnycseppek gyorsabban peregtek, képtelen volt megállítani őket: a kimerültség, a csalódottság, a gyűlölet könnyei.

– Jane néni! – ordította.

Csakhogy hiába. A csend fátyla rátelepedett a fejére. Egyike lett ő is az előőrs tagjainak: a meghódítottaknak, akik odakinn, a másféle csillagok alatt szót értenek majd különös testvéreikkel.