V.

Tommy kilenc szerencsétlen társával együtt a szeméthez volt beosztva. Koszos, nehéz, kellemetlen munka volt ez, hajósinasnak való: összeszedni a hulladékot a szobai és folyosói tartályokból, szabványos alakúra préselni, és elcipelni a legközelebbi polarizátorhoz. Tommy azonban a felügyelő altiszt vizsla tekintete alatt látszólag teljes odaadással végezte a munkáját, amíg a rájuk eső hat legbelső szintet tisztába nem tették, és már jócskán benne voltak a hetedik szint takarításában is.

Ez volt a legmegfelelőbb stratégiai pont Tommy lelépéséhez, mivel félúton volt a tengely és a hajófal között, és ezért az esetleges kutatás műveleti tere is kiszélesedett. Ráadásul a munkaterületük is legyező alakban egyre szélesedett, amint kifelé haladtak, és bármennyire eltökélte is magában az altiszt, hogy rajta tartja a szemét Tommyn, ettől kezdve ez nem mindig sikerült neki.

Tommy látta, amint a felvigyázó elmarad a folyosó kanyarulata mögött, és nagy igyekezettel tovább dolgozott. Még akkor is csupa ártatlanság és igyekezet volt, amikor három másodperc múlva az altiszt váratlanul megint előbukkant.

Az altiszt zavart rosszallással meredt rá, és oktalanul ráförmedt:

– Ejnye, ejnye, Loy, mért lazsálunk!

– Igenis – felelte Tommy, és szapora munkába fogott.

Egy percre rá méltóságteljesen odavonult hozzájuk Adkins harmadtiszt. Az altiszt tiszteletteljesen feléje fordult.

– Látom, igyekszik a fiatalúr – jegyezte meg a harmadtiszt.

– Igenis, uram – felelte az altiszt. – Úgy látszik, megemberelte magát. Javára vált a lecke.

– Hm! Nagyon jó – mondta a tiszt. – Az ám, Loy, talán érdekel a dolog: maga a kapitány mondta nekem, hogy az új fémmel az égvilágon semmi baj sincsen. Az első adagomat már meg is kaptam, nagyon finom volt, és félóra múlva mehetek a különadagomért. Jó étvágyat mindenkinek! – És miközben a közlegények szorosan a falhoz lapultak, hogy utat engedjenek neki, a tiszt fenségesen elvonult a folyosón.

Tommy tőle telhetően igyekezett. Később jól jönne az az energia, amit így elpazarolt, muszáj volt azonban végleg elaltatnia az altiszt gyanakvását, hogy jobb eséllyel indulhasson. No meg művészlelke meg is követelte ezt. A maga módján Tommy mindenben tökélyre törekedett.

Adkins harmadtiszt körülbelül félóra múlva veszi föl különadagját, és ha Tommy jól ismeri a kapitány szokását, akkor ő is körülbelül ugyanabban az időben fog enni a frissen feltöltött készletekből. Ez meg is szabta a határidőt. Még mielőtt letelne a félóra, Tommynak el kell rekesztenie az új fém forrását, hogy a várakozástól korgó gyomrok csúnyán hoppon maradjanak a legközelebbi égi mannáig.

A tiszt képzelt betegsége ellenére szerette a hasát. Ha minden jól megy, legalább egy hónapra el lesz rontva a hangulata. Az öreg pedig – de jobb, ha erre most nem is gondolunk.

Az altiszt még vagy tíz percet elődöngött a közelben, aztán csatlakozott a csapat többi tagjához. Tommy egy pillanatot sem vesztegetve ledobta az éppen összegyűjtött szemetet, és megiramodott az ellenkező irányban.

A többi hajósinas, akik legalább úgy tartottak Tommytól, mint a föléjük helyezett tekintélytől, addig nem mertek lármát csapni, amíg meg nem pillantották a visszatérő felügyelőt. Ez a Tommy szemmel tartására elvesztegetett idő kárpótlásaként kénytelen volt alapos fejmosásban részeltetni lazsáló csapatát.

Tommy pontosan kiszámította a rendelkezésére álló időt, amelynek – ha nem jön közbe semmi – elégnek kell lennie, hogy egérutat nyerjen. Ennek ellenére ide-oda cikázott az egyes folyosórendszerek között, és csak akkor vágott neki a függőleges iránynak, miután alaposan összezavarta a nyomait.

A játszmának ezt a részét lázas sietséggel kellett végbevinnie, mivel csak addig mozoghat szabadon a folyosókon, amíg a kapitányt nem értesítik róla, hogy meglépett. Attól kezdve aztán macska-egeresdit játszhat a mozgó csíkokkal, amelyeken keresztül a kapitány megláthatja.

Amikor a becsült időnek már a háromnegyede eltelt, Tommy lelassított és megállt. Alaposan szemügyre vette a folyosó falát, és meg is találta a közelében megtorpant kereső hullám alig észrevehető árnyékát. Odalopakodott a közelébe, és várt. Még mindig jókora távolság volt előtte, mielőtt kijátszhatná az aduját, most azonban nem volt biztonságos a lépés, meg kellett várnia, hogy a kapitány lépjen.

Amire nem is kellett sokáig várnia: a kereső hullámok dühösen meglódultak. – Tommy! – üvöltötték. – Tommy Loy! Gyere vissza, te átokfajzat, mert a Spórára mondom, megkeserülöd! Tommy!

Tommy türelmesen kivárta, amíg két hullám között folyosóról folyosóra vándorolhatott. A kapitány nem volt teljesen ura a hullámoknak: az egyik folyosón Két lépést tettek fölfelé, amíg egyet lefelé, a másikon éppen fordítva. Mihelyt egy lefelé vezető folyosóba jutott, amilyen gyorsan csak tudott, kiiszkolt belőle, és fölfelé igyekezett.

Fokozatosan, számos kitérő után felküzdötte magát a tizenharmadik szintre; ezt már csak egy szint választotta el a hajóburkolattól.

Most jön csak a neheze. Most be kell bújnia az üzemanyagcsövekbe, nemcsak a biztonság kedvéért, hanem hogy a szükséges erőt is magába szívja. És életében először történt, hogy Tommy habozva megtorpant valami előtt, amit kitűzött maga elé.

A halál olyasvalami, ami Tommy fajtáját csak egyszer érinti meg: csak a kapitányok halnak meg, azok is egyedül. A legénység többi tagját alig fenyegette halálos veszedelem, a hajó jól megvédte őket. Tommy azonban tudta, mi az a halál, és abban a pillanatban, amint föltűnt előtte az üzemanyagcső lezárt bejárata, megsejtette, hogy farkasszemet kell néznie vele.

Összezsugorodott, akárcsak a korbács ütései alatt. Feltörte a zárat. Gyorsan, mielőtt még a következő hullám elkaphatná, átpréselte magát a torkon.

Az ionáram megragadta, és mint ezernyi korbács, előrelódította. Kétségbeesetten próbálta magát testének szigetelőburkát megvastagítva egyben tartani a halálos energiaárammal szemben: a teste szinte robbanásig megtelt energiával.

A fénylő ködben alig látta a cső tovasuhanó falát. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, s szemével a kijáratot kereste. Nem tudta, de nem is érdekelte, hogy odaért-e a céljához: ki kell jutnia innen, különben elpusztul.

Elöl, a falon megpillantott egy homályos oválist, odavágódott, megkapaszkodott benne, és átpréselte rajta a testét.

Egy vízszintes folyosón találta magát, közvetlenül a hajóburkolat alatt. Egy pillanatig magába itta áldott hűvösségét, majd a legközelebbi torokhoz sietett. És már kívül is volt, a bársonyfekete ég és a gyémántként tündöklő csillagok alatt.

Körülnézett. A fájdalom múlóban volt, csak valami szörnyű fölfújtságot érzett, ami feszessé tette a bőrét, és lelassította a mozdulatait. Elöl, a hajótest lágy hajlata mögött ott látta az idegen hajót s mellette a két ötágú lényt. Óvatosan, néhány lábnyira a hajótest fölött lebegve megindult arrafelé.

Az egyik lény elterülve feküdt a polarizálón, amely lehozta a hajójukat. A másik, aki ott állt a közelében, megfordult Tommy jöttére, és felső három nyúlványa közül kettő esztelenül ide-oda vonaglott, hogy Tommyt elfogta láttára a rosszullét. Gyorsan félrefordította a tekintetét, elhaladt mellettük, s néhány hüvelyknyivel odébb megállt a polarizálómező középpontjában.

S ekkor megkönnyebbült sóhajjal kiengedte magából a fölhalmozott energiát, amely egyetlen vastag, fehér villámként a polarizátor közepébe csapott.

Megrendülten és kiürülve fölfelé libbent, és szemügyre vette, mit végzett. A polarizátor szája összerándult, középen kicsücsörödött, és a sötét, maró gyűrű is összezsugorodott. Ekkora energia egyetlen ütésbe összezsúfolva bizonyára a hajó idegközpontjáig kisütötte és megbénította azt. A kapitány azóta magánkívül van, gondolta Tommy kárörvendően.

De még nincs vége. Tommy még egy utolsó pillantást vetett az idegenekre meg a hajójukra. Az, aki el volt terülve, már lábra állt, és mindketten undorító módon egymás köré fonták felső nyúlványaikat. Aztán hirtelen szétváltak, és Tommy felé fordulva hadonásztak szabaddá vált tagjaikkal. Tommy céltudatosan elindult a hajón keresztül a három nagy teljesítményű polarizátor felé.

Nem egyszer, de kétszer is keresztül kellett vonulnia azon a poklon. Hiába rándult össze minden idegszála erre a gondolatra, más választása nem volt. Ugyanis a hajó nem tudott változtatni az útirányán, csak úgy, ha egy nap vagy más nagy tömeg vonzásába kerül – ami elképzelhetetlen –, a kapitány parancsára azonban forgásba jöhet. Az idegenek már szabadok voltak, de a kapitánynak nem kellett mást tennie, mint megpörgetni a hajóját, hogy újból hozzászippantsa az övéket.

Hat kilométernyire onnét Tommy rábukkant a második polarizátorra. Gondosan kiszámította a távolságot, és belépett a hajóba. Legalább tudta, mennyit kell még megtennie, és azzal is tisztában volt, hogy a nemrég magába halmozott energia kétszerre is elegendő lett volna. Megpihent egypár percre, aztán mint az úszó az örvénybe, fejest ugrott az üzemanyagcsőbe.

Fájdalomtól remegve előbukkant, és átpréselte magát a kijáraton. Ugyanolyan fölfújtnak érezte magát, mint az imént. Energiatöltése nem volt akkora, de érezte, hogy fogytán az ereje. Amikor kisütötte magát a polarizátor fölött, és látta, amint az parányi dudorrá húzódik össze, úgy érezte, hogy megmozdulni is képtelen, nemhogy még egyszer visszatérni abba a lángalagútba.

Homályosan látta, hogy a csillagok lassú, nehézkes ívben vonulnak odafönt. A kapitány pörgésbe hozta a hajót. Tommy a hajótesthez lapult, és ködös öntudattal keresni kezdte tekintetével az idegen hajót.

Ott van, ni, egy ragyogó pont, saját kipufogó gázai koronájában. Lassan, fokozatosan körbefordult az égboltozat egészével egyetemben, és egyre kisebbedett.

Elkapja őket, mielőtt kijutnának a hatókörünkből! – gondolta Tommy. Nézte, amint a fénylő pont fölkapaszkodik, majd esni kezd lefelé a túloldalon.

A kapitánynak még van egy polarizátora. Az is elég lesz.

Tommy ernyedten föltápászkodott, és követte a fénylő csillagot. Ennek már a fele sem tréfa! Szívesen visszamenne a fényes, meleg, ismerős folyosók biztonságába, vállalva a megszolgált büntetést is. De valahogy képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy azok a csodás lények, azok a nagyszerű játékszerek a kapitány kövér hasát hizlalják.

Tommy követte a hajót, amíg meg nem pillantotta a működő polarizátor sápadt fényfoltját. Aztán még egyszer átbújt a hajófalon, és megkereste az üzemanyag-csatorna zárt bejáratát. Szándékosan elterelte a gondolatait. Amúgy is tompaság ült már az agyára, és mit sem törődve a következményekkel, átbújt a torkon.

Ezúttal rosszabb volt, mint korábban: álmában sem hitte volna, hogy ilyen szörnyű lehet. Tekintete elhomályosult, és alig látta a kijáratot, és szinte nem is érezte a torok szorítását, amikor kivonszolta magát. Részegen tántorogva a hajófal közelében keresztezett egy kereső hullámot, és eljutott fülébe a kapitány fölcsattanó kiáltása.

Odakint kusza fekete foltok takarták el előle a csillagokat. Testét gyötörte és majd szétvetette a belső nyomás, és csak nagy nehezen tudta visszatartani magában a kitörni kész energiát. Aztán inkább megérezte, mint meglátta, hogy a sápadt korong fölé ért, és mihelyt kiengedte magából a villámot, elveszítette az eszméletét.

Amikor kitisztult a látása, az idegen hajó még mindig ott lebegett fölötte, vészes közelségben. Úgy látszik, a kapitánynak már majdnem sikerült befognia, mielőtt ő kiengedte magából azt az utolsó villámot.

A hajó lángolva eltávolodott a Nagy Mélységek felé, és Tommy elkísérte a tekintetével, míg teljesen el nem nyelte azt az űr.

Nagy-nagy békességet és mélységes kimerültséget érzett. A bolygó parányi kék korongja látszólag közelebb vonult a napjához. Az idegenek úton vannak oda, elképzelhetetlen otthonuk felé, Tommy hajója pedig tovább folytatja útját a sötétség újabb mélységei – a Galaxis pereme és a legsötétebb infernók felé.

A mardosó hideg elől a legközelebbi torokhoz vánszorgott. Hirtelen jókedvre derült, amikor a hajó tizennyolc kilométernyi kerületén egymástól szabályos távolságra kisütött három energiavillámra gondolt. A kapitány bizonyára szóhoz sem tud jutni a dühtől, akár az az öregedő huszár őrmester, akinek alaposan a kezére csapott egy kisfiú.

Mert mint előre figyelmeztettük önöket, a kapitány nem volt egészen kapitány, mint ahogy a hajó sem volt egészen hajó. A hajó és a kapitány egy és ugyanaz volt: kaptár és méhkirálynő, vár és várúr egy személyben.

A valóságban Tommy körülhajózta a parancsnokát.

Baranyi Gyula fordítása