II.

Leo Roget meredten nézte a hátsó megfigyelőernyőt, és barna, félig tar koponyájáról letörölte a kiütköző izzadságcseppeket. A rakéták izzó gáza előresodródott a hajótest mentén, és jórészt elfogta előle a kilátást. Az irdatlan sötét ovális test azonban, amelyhez rohanvást közeledtek; még mindig ott volt, és egyre nagyobbra nőtt. Reménytelen pillantást vetett a műszerfalra. Az adagoló teljes sebességre volt kapcsolva. Valamivel több mint két percen belül össze fognak ütközni, és úgy érzi, az égvilágon semmit sem tehet ez ellen.

Frances McMenaminre pillantott, aki ott ült mellette a székébe szíjazva. – Mért nem próbálod kikapcsolni a rakétákat? – mondta a lány.

Roget alacsony, izmos férfi volt, ritkuló, sima fekete hajjal és szúrós, barna szemekkel. McMenamin viszont világosszőke, sovány lány volt, ujjnyival magasabb, mint a férfi, sápadt, finom vonalú arca azok közé az arcok közé tartozott, amelyek egyenlő arányban kijutnak a nagyon ostoba és a nagyon eszes személyeknek. Roget egy szikrányit sem volt bizonyos benne, hogy ő melyik csoportba tartozik, jóllehet már több mint három esztendeje együtt járnak. Részben ezért szánták rá magukat erre az esztelen útra is: Roget-t feszélyezte a lány, és akarta is meg nem is a vele való szakítást. Ezért kapva kapott a lány ötletén, hogy tegyenek egy Mars-utazást – "hogy magunk legyünk és gondolkozzunk" –, és íme, itt vagyunk, gondolta Roget, anélkül hogy különösebben gondolkodnánk.

– Azt akarod, hogy hamarabb összeütközzünk? – kérdezte a férfi.

– Honnan tudod, hogy ez fog bekövetkezni? – ellenkezett a lány. – Ez az egyetlen dolog, amivel még nem próbálkoztunk. Legalább meglátjuk, merre tartunk, amit most nem nagyon tudunk.

– Jól van, no, legyen úgy – adta be a derekát Roget. A Lánytól kitellett, hogy hat új érvet sorakoztat föl, egyik ostobább, mint a másik, és a végén mégis neki lesz igaza. Nullaállósba húzta hát vissza az adagolót, és a rakéták részben hallható, részben érezhető bömbölése megszűnt.

A hajó hirtelen visszarándult, hogy testükön megfeszültek a szíjak, majd lelassult. Roget újabb pillantást vetett a megfigyelőernyőre. A korábbival azonos ütemben közeledtek a ki tudja, miféle hatalmas test felé. Vagy talán egy kissé lassabban, ismerte be kelletlenül. Átkozott nőszemély! Hogy az ördögbe sejthette ezt előre?!

– Ezenkívül – érvelt tovább McMenamin – több üzemanyagunk marad a fölszálláshoz. Roget komor pillantást vetett feléje.

– Ha felszállunk egyáltalán – dörmögte. – Bármi legyen is az, ami vonz bennünket, nem fitogtatásból teszi. Mondjuk tán neki azt, hogy nagyon élveztük ezt a hatásos trükköt, ám köszönjük szépen, most mennünk kell?

– Ki fogjuk deríteni az okát-érvelt McMenamin –, és ha módunk lesz rá, teszünk ellene. Ha meg nem, úgysem vesszük hasznát az üzemanyagnak.

Egyike volt ez Frances legbőszítőbb trükkjeinek. Az volt a szokása, hogy az ember saját érveivel hozakodik elő, de úgy, mintha az nemcsak egyszerűen az ő igazát támasztaná alá, hanem rajta kívül másnak eszébe se juthatott ilyesmi. Vele vitatkozni olyan volt, mint öklözni valakivel, aki hirtelen elillan a csapás elől, aztán a következő pillanatban hátulról kever le egyet.

Roget így füstölgött magában, de nem szólt egy szót sem. Alul a zöldes felület egyre lassabban közeledett, sőt most már érezte az ülés szíjainak enyhe, de határozott szorítását is, ami csakis a lassulás jele lehetett. Ugyanolyan gondossággal és hozzáértéssel, mintha ők maguk csinálnák, valakik leszálláshoz vezérelték a hajójukat.

Néhány másodperc múlva a vizuális megfigyelési ablakban megjelent a zöld horizontvonal, és a hajó kikötött. Roget és McMenamin széke meglendült a felfüggesztési csuklók körül, amint a hajó lassan oldalára dőlt, egyet lódult, aztán nyugalomba zökkent.

Frances benyúlt űrhajósöltözéke bő gallérja mögé, hogy elsimítson egy ráncot előredomborodó keblei és az átlátszó öltözék között. Roget a lányt figyelve, akarata ellenére hírtelen vonzalmat érzett iránta, és mint máskor, ezúttal is rádöbbent, hogy a teste nem vette figyelembe elméjének a lányról táplált véleményét. Hallgatólagosan abban állapodtak meg, hogy ez az út afféle végső próba lesz. És a végén vagy elválnak az útjaik, vagy örökre egymáshoz láncolják magukat. Eddig a percig Roget csendben azt tökélte el magában, hogy szakításra viszi a dolgot, de most egyszerre ugyanolyan biztos volt benne, hogy ha valaha is eljutnak a Marsra vagy vissza a Földre, véglegesíti a kapcsolatukat.

A lány arcára pillantott. Persze tudja, azt is tudta, amikor az ellenkezőjét éreztem. Bosszankodnia kellene emiatt, ezzel szemben különös módon megelégedettség és nyugalom ömlött el rajta. Kioldozta magát, rögzítette a sisakját, és a zsilipkamra felé indult.

Halványzöldes, szinte töretlen felületen találta magát, amely minden irányban enyhén lefelé görbült. A nap tündöklő ragyogásából élesen kivált saját árnyékának az űr feketeségével vetekedő foltja. A hajó rövidebb tengelye irányában, a látóhatár távolságának mintegy a kétharmadánál a napfénynek egyszerre vége szakadt, mintha borotvával metszették volna el, és odébb már csak a csillagok kísérteties visszfényét vehette ki a tekintetével.

A hajójuk az oldalán feküdt, és úgy tűnt, mintha hegyes hátsó végével néhány ujjnyira bemélyedt volna az idegen hajó zöld felszínébe. Óvatosan néhány lépést tett arrafelé, és ha idejében nem sikerül megkapaszkodnia benne, kis híján elúszik mellette. Mágneses csizmái fölmondták a szolgálatot. Lába alatt a hajótest – ha egyáltalán fémből van – nem tartalmaz vasat.

Itt a zöld burkolat több színben játszott, és különös, csaknem téglalap alakú halomban dudorodott ki. Középütt, pontosan a földi hajó rakétáinak a végénél egy halványabb folt derengett, a körül pedig sötétebb gyűrű türemkedett föl a hajó oldalai iránt. Kíváncsian lehajolt, hogy megvizsgálja. Az árnyékos oldalon lévén, fölgyújtotta a sisaklámpáját.

A fény áthatolt a pöttyös zöld felületen: jól látszott alatta a saját hajójának a burkolata, amelyet máris lyukacsosan kikezdett a rozsda. A zöld felületből a szeme láttára újabb dudor emelkedett ki, és lassan növekedni kezdett.

Roget meglepett kiáltást hallatott és fölegyenesedett. – Mi az, Leo? – hallotta a sisakhangszórón át.

– Valami sav vagy micsoda eszi a hajót. – Újból szemügyre vette a zöld felszín alatti sötétebb, halványabb foltokat. A középső rész nem bántotta a hajó fémanyagát: ez valószínűleg annak a szerszámnak vagy minek a fogórésze volt, amivel odavonzották, és fogva tartják a hajójukat. De hátha már kikapcsolták… El kell, hogy távolítsa a hajót attól az emésztő sötét folttól. Másképp nem tudja beindítani a félig besüllyedt rakétákat: szétpukkadnának, akár a fölfújt ballon.

– Be vagy még kötve? – kérdezte.

– Igen.

– Jól van, maradj úgy. – Visszatért a kis hajó közepéhez, csizmája recés talpát nekivetette a kemény zöld felületnek, és nagyot lökött a hajón.

Az odébb gördült. Vagyis helyesebben megpördült a hegyes végénél rögzített tengelye körül. A sötétebb felszín behorpadt előtte, mintha lekvárból volna. A rakéták továbbra is a világosabb terület közepe felé mutattak, és a sötétebb gyűrű ugyanúgy körülnyaldosta őket. Roget újabb kísérletet tett, de az eredmény ugyanaz. A hajó minden irányban szabadon mozdítható, kivéve azt, ami kellene. Nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a vonzerő továbbra is hat.

A férfi csüggedten fölegyenesedett és körülnézett. Néhányszáz méternyire odébb megpillantott valamit, amit már korábban is észrevett, de nem figyelt föl rá: egy kétméteres, az alatta lévő felszínnél könnyebb, áttetszőbb anyagból való tojást. Feléje szökkent. Az fénylő gázcsíkot húzva maga után, renyhén odább húzódott. Pár másodperc múlva kesztyűs kezei között tartotta. Az megrándult, majd elülső végéből vékony gőzcsíkot lövellt ki. A tojás élt.

Az egyik elülső ajtóban föltűnt McMenamin fejének körvonala.

– Látod ezt? – szólt oda hozzá.

– Látom! Mi az?

– Gondolom, a legénység közül valaki. Megpróbálom fedélzetre venni. Te kezeld a zsilipkamrát, mindketten nem férünk el egyszerre benne.

– Jó.

A jókora tojás kényelmetlenül betöltötte a fülkét. A hátsó falhoz szorította magát tüstént odagördült, amint Frances behúzta a hajóba. A két emberi alak a fülke túloldaláról, a műszerfal mellől figyelte.

– Vonások nélküli – jegyezte meg Roget –, hacsak azokat a foltokat nem tekintjük a felszínén. Ez a valami, Frances, nem a Naprendszerből való, sőt nem tartozik bele semmiféle ismert fejlődési rendszerbe.

– Tudom – mondta a lány elgondolkodva. – Leo, látsz rajta valamit is, ami az űr ellen védelmezné?

– Nem én – felelte Roget. – Ez a teste, és nem az űrruhája. Nézd csak, hiszen csaknem átlátni rajta. Akkor…

– Ez az – fordult feléje Frances. – Ez azt jelenti, hogy az, vagyis az űr a természetes életeleme!

Roget elgondolkodva legeltette tekintetét a tojáson.

– Elképzelhető – mondta. – Alkata ehhez idomult: a tojásforma tömege nagy a felületéhez képest. Kemény külső burok. Mozgása a rakétaelven alapszik. Szinte hihetetlen, hiszen ez idáig még nem akadtunk ilyesféle lényre, de hát miért ne? A Földön is vannak szervezetek, olyan növények, amelyek a forró vízben is képesek megélni és szaporodni, mások meg kibírják a fagypont közeli hőmérsékletet is.

– Ha nem tudnád, ez is növény – jegyezte meg Frances. Roget a lányra meredt, aztán vissza a tojásra.

– A színére gondolsz? Klorofill. Könnyen lehetséges.

– Csakis az lehet – jelentette ki a lány határozottan. – Másként hogy élhetne meg a légüres térben? – Aztán fintorogva: – Ó, micsoda szag!

Egymásra néztek. Fantasztikus szagokat éreztek, bár ez alig tartott tovább a másodperc törtrészénél. Egész sorozatát érezték a különféle illatoknak, csupa ismeretlen és kivétel nélkül orrba vágóan átható szag. Legalább egy tucatra való, gondolta Roget; ahhoz túl gyorsan váltották egymást, hogy meg tudják számlálni.

– Már odakint is ezt csinálta, láttam a párát. – Hirtelen lezárta a sisakját, és intett McMenaminnek is, hogy kövesse a példáját. A lány a homlokát ráncolva nemet intett. Erre a férfi is fölnyitotta a sisakját. – Hátha mérgező!

– Nem hinném – ellenkezett McMenamin. – De valamit csinálnunk kell – tette hozzá, és a zöld tojás felé indult. Az elgördült az útjából, és a lány belépett a hálószobába.

Egy perc múlva egy nyaláb műanyag dobozkával és üvegcsével tért vissza. Roget mellé térdelt, és nyílásukkal a tojás felé fölsorakoztatta őket a padlón.

– Mit akarsz ezzel? – csodálkozott Roget. – Ide figyelj, valamit ki kell találnunk, hogy elszabaduljunk innen. A hajónkból nem marad semmi…

– Várj – intette le McMenamin. Lehajolt, és három üvegcsén gyorsan egymás után megnyomta a gumiballont. Az egyikből parányi sugárban púder, a másikból kölni (Nuit Jupitérienne), a harmadikból jóféle skót whisky spriccelt elő.

Aztán várt. Roget már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor újabb ismeretlen illatsugár lövellt feléjük a tojásból. Ezúttal csak három volt: két édeskés és egy erős. McMenamin elmosolyodott.

– Az lesz a neve, hogy Büzi – mondta. Újból megnyomta a gumilabdákat, ezúttal más sorrendben. Whisky, púder, Nuit Jupitérienne. A tojás válaszolt: erős, édes, édes.

A lány megeresztette a harmadik kombinációt is, amit a tojás ugyanúgy viszonzott; aztán letett a padlóra egy hangrögzítő hengert, és megnyomta a púdert. Újabb hengert tett le, és megnyomta a kölnit. És így tovább, minden hengerhez csatolt egy illatot, amíg a számuk el nem érte a tízet. A tojás mindegyikre válaszolt, volt úgy, hogy fölismerhetően. Ekkor a lány eltávolított hét hengert, és várakozóan a tojásra nézeti.

Az egy éles illattal válaszolt.

– Ha elmeséljük valakinek – álmélkodott Roget –, hogy szelektív szellentés útján megtanítottál egy kétméteres húsvéti tojást tízig számolni…

– Pszt, te buta! – intette le a lány. – Ez kemény dió lesz.

Fölsorakoztatott három hengert, megvárta az éles illatot, aztán még hatot hozzájuk adott, hogy három hármas sort kapjon. A tojás kész volt a citromkivonatra emlékeztető, éles, átható illattal, amely megfelelt Frances kilences számának. Majd késedelem nélkül hozzátett egy bonyolult, gyors illatsorozatot.

– Elértette – mondta McMenamin. – Szerintem most azt közölte, hogy háromszor három az kilenc. – Fölállt. – Először te menj ki, Leo. Utánad kiteszem őt, aztán én is követlek. Valamit még meg kell mutatnunk neki, mielőtt szabadjára engednénk.

Roget engedelmeskedett. Amikor a tojás is előbukkant, és mozgásnak indult, eléje állott és visszatartotta. Majd odébb lépett, abban reménykedve, hogy az meg fogja érteni, hogy nem akarják erőszakkal fogva tartani, de szeretnék, ha itt maradna. A tojás egy pillanatig tétován ide-oda ingott, aztán megállapodott. Egy percre rá előbukkant Frances is, kezében az egyik műanyag dobozkával és egy zseblámpával.

– A kedvenc púderem – mondta sajnálkozva –, de egyedül ebből van elegendő mennyiség. – Erőteljesen összecsapta kesztyűs kezeit a dobozon. A széttört dobozból a púder felhőként körüllengte őket, és halványan derengett a nap fényében.

A tojás csak várt, azt a benyomást keltve, hogy élénken figyeli őket. McMenamin fölgyújtotta a lámpát, és Roget-ra világított. A fény keskeny, éles csapást vágott magának a lebegő porfelhőben. Aztán önmagára, a hajójukra, végül pedig fölfelé, a parányi kékes korongként ragyogó Föld felé irányította a fénycsóvát. Ezt kétszer megismételte, aztán nyomában Roget-val, a zsilipkamra felé lépett.

Ott megálltak és figyelték, ahogy Tommy megindult a felszínen, belepréselte magát abba, és eltűnt.

– Hatásos volt – ismerte el Roget. – De kíváncsi vagyok rá, mit segít ez rajtunk.

– Megértette, hogy élünk, hogy intelligens, barátságos lények vagyunk, és a Földről jöttünk – mondta McMenamin elgondolkozva. – Legalábbis megtettünk mindent, hogy ezt a tudomására hozzuk. Ennél többet nem tehetünk. Lehet, hogy nem akar segíteni rajtunk, de az is lehet, hogy nem tud. De ez most már rajta múlik.