III.

Fehéren izzó fény fájdalma rántotta össze a szemét, ádáz hőhullám csapta meg. Levegő után kapkodva, kétségbeesetten csapott le a karra.

Az utókép lassan halványult el. Ismét éjszakát látott, ismét csillagokat. Az előző, gondolta, biztosan egy nova bolygója volt. Még vajon hány hasonlóba fog belebotlani?

A nyíláshoz lépett. Sivatag: sehol egy növény, sehol egy kődarab. Visszament a karhoz. Megint fény, ezúttal elviselhető erősségű, és színorgia odakint.

Falk óvatosan odament a kijárathoz. Érzékei lassan fogadták be a szokatlan formákat, színeket. Színpompás táj fürdött előtte a trópusi napfényben – a távolban szürkéslila hegyek, félig párafátyolban; közelebb magas növények, rajtuk vastag levelek és meghökkentően kékeszöld páfrány-levélfélék; közvetlenül előtte pedig jókora tér, amelyet mintha egyetlen gigászi nefrittömbből faragtak volna ki. Mindkét oldalon sötét, üvegszerű anyagból készült, alacsony, doboz alakú építmények sorakoztak, kékek, barnák, zöldek és vörösek. A tér közepén pedig karcsú alakok csoportja állt, akik kétségtelenül élőek voltak, érző lények.

Falk szíve a torkában dobogott. Meghúzódott a bejárat mellett, és oldalvást kikémlelt. Furcsamód nem az élőlények csoportja vonzotta, hanem az oldalt sorakozó épületek.

Ugyanabból a tartós, kopás nyomait nem mutató anyagból készültek, mint a Kapu. A vak véletlen végre jó helyre hozta!

Most szemügyre vette a tér közepén csoportosuló lényeket. Valahogy csalódást keltettek. Karcsú, S alakban hajlott testük mozdulatlanságában kecses volt: mintha két lábra állt gyíkok lettek volna, rózsaszín hasúak, barna hátúak. De a keskeny vállukról lógó fegyverszíj ellenére, a beszélgetésüket kísérő gyors, céltudatos gesztusok ellenére Falk nem tudta elhitetni magával, hogy rátalált azokra, akiket keresett.

Túlzottan emberiek voltak. Az egyik elfordult, amíg két másik beszélt, aztán visszafordult, indulatos mozdulattal mélyen behajolt kettőjük közé, vadul hadonászott. Amikor letorkolták, megint visszavonult, és lassan félkört írt le a csoport körül. Úgy mozgott, mint egy csirke, esetlenül, minden lépésnél előrelökve hosszú nyakát.

A másik öt közül kettő vitatkozott, kettő csak előrehajló fejjel, figyelmes tartásban állt, és hallgatta; az utolsó pedig valamivel távolabb állt, és megvetően nézelődött.

Mulatságosak voltak, ahogy a majmok szoktak mulatságosak lenni – mert az emberre emlékeztetnek. Önnön tükörképünkön nevetünk. Még az emberfajták is nevetnek egymáson, amikor sírniuk kellene.

Ezek turisták, gondolta Falk. Az egyik a Lidóra akar menni, a másik erősködik, hogy először a Canal Grandét nézzék meg; a harmadik dühös rájuk, hogy vesztegetik az időt, a következő kettő nem mer beleszólni, az utolsó pedig fütyül rájuk.

Nem tudta elképzelni, hogyan reagálnának a megjelenésére. Mindenesetre aligha jólesően; lehet, hogy haza akarnák vinni, emléktárgynak. Be akart jutni azokba az épületekbe, de meg kellett várnia, amíg ezek eltűnnek szem elől.

Amíg várakozott, előszedte a légkörvizsgáló készletet. A nyomásmérő egy hajszálnyival mutatott kevesebbet a normális földi nyomásnál; az indikátorpapírok nem színeződtek el; a gyufa vidáman égett, ugyanúgy, ahogy a Földön égett volna. Falk elzárta az oxigént, óvatosan kinyitotta a sisakszelepet, és kiszimatolt.

A szkafander állott levegője után olyan jólesett ez a szippantás, hogy könnyeket csalt a szemébe. Friss volt, langyos és virágillatú. Falk kinyitotta a sisakperemet, hátrahajtotta a sisakot, beletartotta arcát, haját a fuvallatba.

Megint kikémlelt, és rémülten látta, hogy a csoport egyenesen feléje tart. Falk visszakapta a fejét a fülke belsejébe, ösztönösen a karra pillantott, aztán megint kikukkantott.

Most már szaladtak; észrevették! Roppant ügyetlenül futottak, a fejük erőlködve ugrált előre-hátra. Az élen haladó háromszögletű szája ütemesen nyílt, csukódott, és Falk fülét halk vakkantások ütötték meg. Kiugrott a fülkéből, élesen jobbra kanyarodott, és nekiiramodott.

A legközelebbi épület, amelyen nyílást látott, sajnos távolabb állt a sorban, Falk és a gyíkok között. Amikor a fele utat megtette, hátratekintett. A gyíkok meglehetősen elmaradtak egymástól, de az élen futó csak néhány méternyire járt tőle.

Gyorsabban mozogtak, mint ahogy látszott. Falk leszegte a fejét, és igyekezett gyorsabb ütemben szedni súlyos csizmáját. Az ajtó előtt megint hátrapillantott. A gyík egy ugrásnyira volt mögötte, szurtos, korongvégű ujjait feléje tárta.

Falk kétségbeesetten megfordult, és ahogy a gyík odaért, ökölbe szorított kezével lendületesen orrba vágta. Falk még hallotta a mozdonyfüttyszerű visítást, látta, ahogy a gyík összeesett, aztán bevetette magát az előtte tátongó ajtónyílásba.

Az ajtó puhán becsukódott mögötte – a falakhoz hasonló, kék, üvegszerű lap siklott a nyílásba, és elzárta.

Falk rámeredt. A lapon át látta az odanyomakodó gyíkok körvonalait, ahogy lehajoltak, piszkálgatták az ajtó alját, gesztikuláltak egymásnak. Annyi mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy nekik nem akart kinyílni az ajtó. Hogy neki kinyílik-e majd, amikor akarja, az másik kérdés volt.

Körülnézett. Az épület egyetlen hatalmas helyiségből állt, olyan hosszú, olyan széles volt, hogy a távolabbi falakat alig tudta kivenni. A padlón rendszertelenül, szétszórva dobozok vagy ládák álltak, állványok, polcok, bizonytalan kis kupacok. Majdnem minden tárgy, amit Falk látott, ugyanabból az üvegszerű anyagból készült.

Nem volt por a helyiségben; de most, ahogy Falk visszagondolt, rájött, hogy a Kapuk egyikében sem volt por. El sem tudta képzelni, hogy csinálták. Odalépett a legközelebbi tárgyhoz, egy állványhoz vagy polchoz, mely látszólag számos, sokféle alakú és méretű dolog befogadására szolgált. Negyedrésze üres volt, és ami benne maradt, rendezetlen benyomást tett.

Falk fölvett egy narancsszínű üvegorsót, tele volt beleágyazott szálakkal vagy hasadásokkal, melyek különös mintázatban kanyarogtak egyik végéből a másikba. Letette, a kezébe vett egy üreges opálgömböt. Két részből állt, és üresnek látszott, de Falk nem tudta megtalálni a módját, hogy szétszedje. Visszatette, fölemelt egy barna tárgyat, amelynek kettős félhold formája volt, és jól látható törési sík szelte át...

Félóra múlva Falk ráébredt, hogy itt nem fog találni egyetlen képeskönyvet, műszaki leírást, semmit sem, amivel megfejthetné a Kapuk népének titkát. Ha volt itt egyáltalán megszerezhető ismeret, annak az épület egészéből kellett származnia.

Figyelmét a gyíkok vonták magukra. Látta őket az épület falán át, orrukat az üveghez nyomták, kicsiny, kerek szemükkel bámulták, integettek neki. És Falk egyet-mást megtudott tőlük.

A csoport végül feloszlott, csak egyet hagytak hátra, hogy őrizze a kijáratot; a többiek szétszóródtak. Falk látta, hogy az egyik bemegy a tér túloldalán álló épületbe. Az ajtó becsukódott mögötte. Valamivel később odament egy másik, és bezörgetett az ajtón; de nem nyílt ki, csak amikor az első gyík belülről megközelítette. Valami önműködő mechanizmus, amelynek a működését Falk elképzelni sem tudta, szemlátomást reagált az élőlények jelenlétére az egyes épületekben. Amikor az utolsó személy kiment, az ajtó nyitva maradt; amikor valaki belépett, becsukódott, és a következőnek csak akkor nyílt ki, ha az első megengedte.

Ez újabb adalékkal szolgált a Kapuk népének leírásához, amelyet Falk rakosgatott össze magában. Nem foglalkoztatta őket a tulajdon – nem féltek tőle, hogy távollétükben tolvajok hatolnak be, hiszen az ajtók nyitva maradtak, amikor elmentek –, viszont tiszteletben tartották az egyéni elkülönülés igényét.

Falk korábban úgy gondolt az épületre, mint valami hatalmas gyárra vagy laboratóriumra vagy hálóteremre – vagy mindenesetre olyasvalamire, ami jó sok ember használatára készült. Most megváltozott a véleménye. Mindegyik épület, futott át rajta, egy személy birodalma volt – vagy ha családi kötelékben élnek, kettőé-háromé. De hogy használhatta egyetlen személy mindezt a helyet, mindezeket a holmikat?

Végiggondolta az összehasonlítást, mely már automatikussá kezdett válni. Azt kérdezte magától, vajon mit szólna a barlanglakó egy milliomos New York-i háromszintes luxuslakásához.

Ez valamit segített, de nem eleget. A körülötte levő tárgyak mind speciális eszközök voltak; ő nem tudta működtetni őket, tehát semmit nem mondtak a Kapuk építőiről. Nem látott semmit, amit ágyhoz, asztalhoz, zuhanyhoz hasonlíthatott volna. Nem látta maga előtt az embereket, akik itt éltek.

Nagy erőfeszítéssel arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az emberekre. A tények a fontosak, nem az ő előítéletei. És akkor ami addig korlát volt, út lett. Szóval nincsenek ágyak, asztalok, zuhanyok? Akkor a Kapuk népe nem alszik; nem eszik; nem fürdik.

Valószínűleg, gondolta Falk, nem is halnak meg.

Alkalmasak rá, hogy a csillagok között éljenek...

Az elhagyott épület rejtélye nem hagyta nyugodni. Miután megépítették ezt a várost, hogy hagyhatták itt? Miután behálózták a Kapuk rendszerével az egész galaxist, hogyhogy nem használják?

Az első kérdésre magától értetődően jött a válasz. Ahogy végigtekintett a rendetlen helyiségen, Falk átgondolta a barlanglakó és a milliomos hasonlatát, és megszégyenülten elismerte magában, hogy az előítéletéből indult ki. Nem luxuslakás, mondta magában... hanem sátor!

Egyszer valamikor volt valami különösen érdekes dolog ezen a bolygón. Nem lehet tudni, mi lehetett, mert pár millió évvel ezelőtt volt, amikor a Mars még élő bolygó volt. De a Kapuk népe közül néhányan idejöttek megfigyelni. Amikor végeztek, elmentek, és maguk mögött hagyták a sátraikat, ahogy az ember otthagyná az ágakból, levelekből össze-eszkábált, ideiglenes kis kunyhót.

És a többi holmi, amit otthagytak? A kockák, kúpok, rudak, különös alakú, az ember számára fölmérhetetlen értékű tárgyak? Üres konzervdobozok, gondolta Falk; fogpasztás tubusok, csomagolópapír.

Itthagyták ezt a várost, és benne a milliónyi holmit, mert értéktelenek voltak.

A nap vörhenyesebb lett, a látóhatár felé közeledett. Falk ránézett a szkafandere csuklójára csatolt kronométerre, és meglepetten észlelte, hogy több mint öt óra telt el, mióta elvált a Marson Wolferttől.

Azóta nem evett semmit! Ételt szedett elő a csomagjából, megnézte a dobozok címkéit. De nem volt éhes; még csak fáradtságot sem érzett.

Nézte a gyíkokat odakint. Most ott sürögtek-forogtak a téren, a karjukban hordták ki a limlomot az épületből, és nagy, vörös ládákba csomagolták. Falk figyelő tekintete előtt egy furcsa szerkezet bukkant fel a tér szélén a levegőben. Hidroplánra emlékeztetett, két gyík ült a nyitott törzsben, amelyet két szárnyszerű nyúlvány támasztott alá, a végükön áramvonalas, lefelé mutató valamikkel.

Lassan lebegett egyre közelebb, amíg megállt a ládahalom fölött, melyet a gyíkok összegyűjtöttek. Aztán a hasán kinyílt egy csapóajtó, és három kötélen egy horog bukkant ki. A téren levő gyíkok elkezdték a horogra akasztgatni a ládákra hurkolt Köteleket.

Falk szórakozottan figyelte őket. A horog emelkedni kezdett, magával emelte a ládákat, s az utolsó pillanatban az egyik gyík rádobott még egy kötélhurkot.

Ez az utolsó láda súlyos volt; a horog megtorpant, amikor a kötél megfeszült, és a repülőgép kissé megbillent. Aztán egyensúlyba került, a horog is tovább emelkedett, lassan az egész rakomány néhány méternyire járt a föld fölött.

Hirtelen az egyik kötél elpattant; Falk látta, ahogy ostorként átsuhant a levegőn, látta, hogy a rakomány lassan oldalt billen, a repülőgép lemerül. A pilóta abban a pillanatban lebukott a géppel, hogy enyhítse a másik két kötél terhét.

A gyíkok szétfutottak. A rakomány súlyosan nekivágódott a földnek, majd egy pillanat múlva a repülőgép is. Ugrott egyet, ijesztően megcsúszott, aztán megállt, ahogy a pilóta kikapcsolta a meghajtást.

A gyíkok ismét köréje gyűltek, és a gépben levő kettő is kiszállt. Végeérhetetlen tanácskozás kezdődött. Egy idő múlva aztán beszálltak, és a gép egyméternyit fölemelkedett, amíg lent a gyíkok lekapcsolták a horgot. Újabb megbeszélés következett. Falk látta, hogy a gép rakodóterének ajtaja csukva volt, és gyűrött benyomást keltett. Nyilvánvalóan beszorult, nem lehetett megint kinyitni.

Végül a gép ismét leereszkedett, és hatalmas vita, hadonászás közepette kicsomagolták a ládákat, a tartalmuk egy részét átrakták két ládába, amelyeket nagy nehezen fölrángattak a repülőgép vezetőfülkéjébe. A többit otthagyták szétszórva a téren.

A repülőgép fölemelkedett és eltűnt. A gyíkok legtöbbje is elment. Az egyikük még odajött, hogy egy utolsó pillantást vessen Faikra; benézett a falon át, gesztikulált egy darabig, aztán föladta, és elindult a többiek után.

A tér kiürült.

Egy kis idő múlva Falk fehér lángoszlopot látott fölemelkedni valahol a városon túl, a tetején ezüstös villogással. A fényoszlop egyre nőtt, a zenit felé ívelt, elvékonyodott, majd eltűnt.

Tehát űrhajóik vannak a gyíkoknak. Ők sem merik használni a Kapukat! Alkalmatlanok, alkalmatlanok… nagyon is hasonlítanak az emberre.

Falk kilépett a térre, és megállt, hagyta, hogy a frissítő szellő felborzolja a haját. A nap lenyugvóban volt a hegyek mögött, az egész égbolt vörös színbe borult, mintha nyugatról hatalmas bíbor csuklya húzódott volna rá. Falk csak nézte, nem akarózott otthagynia a látványt, amíg a színek lilássá, majd szürkévé fakultak, és megjelentek az első csillagok.

Jó bolygó volt ez. Az ember itt maradhatna, és alighanem gond nélkül, kényelmesen élhetne élete végéig. Minden bizonnyal különféle egzotikus gyümölcsöket lehet szedni azokról a fákról; bizonyosan volt víz; az éghajlat kellemes volt; és Falk enyhe gúnnyal arra gondolt, hogy aligha lehetnek veszélyes vadállatok, mert akkor azok a csivitelő turisták a lábukat sem tették volna be ide.

Ha valaki menedékre vágyott, ennél jobb helyet nem találhatott. Egy pillanatra Falk erős kísértést érzett. Eszébe jutott a korábban látott hideg, halott világ, és elgondolkodott, hogy vajon talál-e még valaha ilyen megnyerőt. És most már abban is bizonyos volt, hogy ha a Kapuk építői éltek is még, már régen visszahúzódtak előretolt állásaikból. Lehet, hogy most már csak egyetlen bolygó volt az otthonuk a sok billió közül. Falk egész élete kevés lenne rá, hogy megtalálja.

Ránézett a limlomra, amelyet a gyíkok ott hagytak a tér közepén. Az egyik láda – az egész baj okozója – még tele volt, de széthasadt. Körülötte szétszóródva a vicik-vacakok, mint egy gyerekszoba padlóján – üveg játékszerek, pirosak, zöldek, kékek, sárgák, fehérek.

A gyík, akit itthagynak a társai, minden bizonnyal elég boldogan ellehetne...

Falk egy sóhajtással visszament az épülethez. Az ajtó kinyílt előtte, ő pedig összeszedte a holmiját, becsatolta a sisakját, ismét fölvette a hátizsákját.

Már sötét volt az égbolt, és Falk megtorpant, hogy egy pillantást vessen a Tejút ismerős ívére. Aztán bekapcsolta a sisaklámpát, és elindult a várakozó Kapu felé.

A fénycsóva ráesett az otthagyott, széthasadt ládára, és Falk szeme megakadt valaminek a kikandikáló, kemény szélén. Nem a Kapuk népének gyémántkemény üvegje volt; inkább kőnek látszott.

Falk lehajolt, szétfeszítette a ládát.

Kőlap volt, nagyjából ék alakúra lesimítva. A felső oldalán jelek látszottak. Írásjelek. Angol írás!

Falk fülében dobolt a vér, ahogy letérdelt a kő mellé, és elolvasta, ami rajta állt.

A Kapuk megállítják az öregedést. 32 éves voltam, amikor elindultam a Marsról, és most alig vagyok öregebb, pedig csillagról csillagra utazom szerintem már legalább 20 éve. De nem szabad megállni. Én megálltam itt 2 évre, és észrevettem, hogy öregszem. Megfigyeltem, hogy a Tejút ugyanolyannak látszott minden eddigi bolygóról. Nem lehet véletlen. Szerintem a Kapuk csak koncentrikus csillagövezeteken belül véletlenszerűek, és előbb-utóbb valamelyik átvezet a következő, belsőbb övezetbe; ha jól sejtem, a végcél a galaxis középpontja. Remélem, ott találkozunk.

James A. Tenner

Föld

Falk felállt; beleszédült a magasztos perspektívába, amely feltárult lelki szeme előtt. Úgy érezte, most már érti, miért nem szelektívek a Kapuk, és az építőik miért nem használják már őket.

Valamikor – talán billió éve – ők lehettek a galaxis vitathatatlan urai. De sok bolygójuk aprócska volt, mint a Mars – kicsiny ahhoz, hogy örökké megtartsa a légkört és a vizet. Évmilliókkal ezelőtt valószínűleg elkezdtek visszahúzódni ezekről. És közben, gondolta Falk, a lehűlőben levő nagyobb bolygókon felbukkantak az alacsonyabb rendű fajok; a csúszó-mászó, civakodó lények. A gyíkok. Az emberek. A csillagokra méltatlanok.

De még az ember is képes a tanulásra, ha elég sokáig él, elég nagy utat jár be. James Tenner nem azt írta neve alá, hogy „FÖLDI ÜRHADERŐ”, sem azt, hogy „USA”, hanem hogy „FÖLD”.

Hosszúra tervezték tehát az utat, és fáradságosra; és az alacsonyabb rendű fajok a bolygóikon maradtak. De az előtt az ember vagy gyík előtt, aki a tudás kedvéért hajlandó volt lemondani mindarról, amit „életnek” hívott, az előtt nyitva állt az út.

Falk kikapcsolta a lámpát, és föltekintett a galaxis villódzó ködsávjára. Vajon hol lesz ezer év múlva? Azon a fényponton fog állni, vagy amazon, vagy amazon?...

De nem lesz porrá, annyi bizonyos. Nem lesz elfeledett, érdemtelen por. Utazó lesz, akinek úticélja van, és talán már félúton jár majd.

Wolfert hiába várja a visszatérését, de nem baj; Wolfert boldog volt – ha azt boldogságnak lehetett nevezni. És a Földön hegységek jelennek meg és tűnnek el, amikor az ember fennmaradásának már a kérdése is rég feledésbe merült.

Akkorra Falk talán már hazaér.

Békés András fordítása