II.

Ahogy a lassan eltelő napok hetekké álltak össze, a férfi egyre inkább önálló élőlényként kezelte az állomást. Érezte, ahogy ellenálló fémbordái körülölelik, és repülés közben könnyedén megtartják az ő súlyát is. Érzékelte a tátongó űrt „odafent", akárcsak a körülötte mindenhová szétterjedő, éber elektronikus hálózatot, amely egyre figyelte, fürkészte őt, igyekezett előre kitalálni, mire van szüksége.

Jane néni eszményi társnak bizonyult. Adattárában több ezer órányi hangfelvétel volt – filmeket vetíthetett neki és a nappaliban lévő letapogatón olvashatta a mikronyomatos könyveket... vagy ha úgy hozta a kedve, felolvastathatta magának. Jane néni vezérelte az állomás három távcsövét, és kívánságra megmutathatta neki a Földet, a Holdat, az Otthont...

Ám nem jött semmi hír. Ha megkérte, Jane néni engedelmesen bekapcsolta a rádiót, de nem hallott mást, csak sztatikus zörejt. Az idő múlásával ez, vagyis a tudat, hogy minden úton lévő hajón, az űrállomásokon és a bolygóközi átjátszóállomásokon egyaránt rádiócsendet rendeltek el, mindinkább nyomasztotta Wessont. Rendkívül nagy hátrány volt ez, már-már megnyomorította az emberiséget. Viszonylag kis távolságra még kommunikálhattak fénytávíróval, azonban az űrfolyosókon zajló sokrétű forgalom egésze a rádiótól függött.

Csakhogy nemsokára felveszik a kapcsolatot a földönkívülivel, és ez annyira kényes ügy, hogy egy rádió hangja még idekinn is megzavarhatja, ahol a Föld aprócska, a Holdnál kétszer nagyobb korong volt csupán. Annyira bizonytalan kimenetelű az egész, hogy míg az űrlény itt van, egyetlenegy embernek szabad csupán az űrállomáson tartózkodnia, és hogy társaság hiányában ne veszítse el az eszét, rákényszerültek egy alfa hálózat telepítésére...

– Jane néni?

– Igen, Paul – válaszolt azonnal a hang.

– Ez a könyvekben olvasható rossz közérzet... Nem tudod véletlenül, pontosan mi az?

– Nem, Paul.

– Mert a robotagyak nem érzik, ugye?

– Ügy van, Paul.

– Akkor a következőre felelj: miért van itt szükség emberre? Miért nem elégszenek meg veled?

Szünet.

– Nem tudom, Paul. – A hang kissé szomorkásán csengett. Wesson eltöprengett rajta, vajon tényleg vannak ilyen árnyalatok benne, vagy csupán az ő képzelőereje fedezi fel őket?

Fölkelt a nappaliban álló kanapéról, és nyugtalanságában nekilátott fel-le sétálni.

– Nézzük meg a Földet! – mondta.

Az irányítópult képernyője engedelmesen életre kelt: mélyen alatta fénylő ékkőként ott úszott az első negyedébe lépett kék bolygó.

– Kapcsold ki!

– Egy kis zenét? – ajánlotta a hang, és azonnal el is indított valami idegnyugtató, fafúvósokkal teli dallamot.

– Ne! – így Wesson. A zene elhallgatott.

Remegett a keze: úgy érezte, mintha ketrecbe zárták volna. Mintha mélyen csalódott volna valamiben.

A testére szabott űrruha ott pihent szekrényében, a zsilipajtó mellett. Egyszer vagy kétszer már megfordult benne a felső részen: nem volt ott semmi érdekes, csak sötétség és hideg. Viszont most ki kellett szabadulnia valahogy ebből a mókusketrecből. Leakasztotta az űrruhát, és nekilátott felvenni.

– Paul – szólalt meg gondterhelten Jane –, ideges vagy?

– Igen – vicsorogta.

– Akkor ne menj a kettes szektorba!

– Nekem csak ne mondd meg, mit csináljak, te bádogdarab! – közölte váratlanul támadt haraggal. Dühös mozdulattal felrántotta a ruha villámzárát.

Jane néni hallgatott.

Wesson tajtékozva végzett az ellenőrzéssel, és kinyitotta a zsilipajtót.

Az embernyi szélességű, felfelé vezető cső jelentette az egyetlen átjárási lehetőséget az egyes és a kettes szektor között. Ezen kívül nem volt másik kijárata az egyes szektornak – csak úgy tudott ide eljutni, ha előbb kinyitja a nagy zárat a gömb déli „pólusán", és pallókon, rekeszátjárókon végigmegy odabenn. Persze idefelé jövet elkábítva érkezett. Amikor eljön az ideje, ugyanígy távozik is majd – sem a karbantartók rakétájának, sem a tartályhajónak nincs felesleges helye, sem ideje.

Szemben, az „északi" póluson volt egy harmadik zsilipajtó is: akkora, hogy egy bolygóközi teherhajó is átmehetett volna rajta. Csakhogy ezt nem használta senki... legalábbis az emberi lények közül.

Az állomás hatalmas ürege sisaklámpájának fénypászmájában tintafekete szakadéknak tűnt, amelyben csak messzi, csúfolódó csillanásokat lehetett látni. Wesson mellett sziporkázó dér ült a falakon. A kettes szektort még nem helyezték nyomás alá – csupán a léghatlan záron átjutott és már réges-rég a falakon morzsás lerakódássá összefagyott ritkás por lakta. Talpa alatt ridegen kongott a fém – a csarnok ürességét csak tovább fokozta, hogy sem levegő, sem meleg, sem fény nem volt benne. „Egyedül", visszhangozták a léptei: „egyedül"...

Ügy harminc métert tett meg a pallón, amikor egyszerre felerősödött nyugtalansága. Akarata ellenére megtorpant, és sután a falnak vetette hátát. Még ez a szilárdság sem jelentett kellő megnyugvást. A palló mintha azzal fenyegetett volna, hogy megdől, és leveti magáról a fénytelen mélységbe.

Felismerte a kiszipolyozott érzést, ezt a fémes ízt a nyelvén. A félelem volt az.

A gondolat szöget ütött a fejébe.

„Azt akarják, hogy féljek." De miért? Miért most? Mitől?

Ugyanilyen váratlanul vált világossá előtte. A megmagyarázhatatlan nyomás egyre erősödött, akár egy összezáruló ökölben, Wessonban pedig borzasztó érzés ébredt: valami olyan roppant méretű ereszkedett le iszonytató, végeláthatatlan, sebes lassúsággal, aminek nem is voltak határai...

Eljött az idő.

Letelt az első hónap.

Közeledett az űrlény.

Ahogy megfordult, az állomás egész roppant építménye mintha közönséges szobányira zsugorodott volna körülötte... vele együtt ő is, hogy parányi rovarnak érzékelte magát, amint esze veszett igyekezettel siet végig a falak mentén a biztonságba.

Futás közben megdöndült a szerkezet a háta mögött.