DILIBOT

 

 

A hajó előbukkant a kék égből, és leereszkedett egy New Jersey-i mezőn. Puhán belesüppedt az ingoványba. A hossza vagy másfél kilométer, a színe villódzó kékeszöld, akár a bogár szárnya.

Föltárult az ajtó, és egy sovány, karótermetű ember lépett ki rajta, a hűs levegőt szimatolva. Fönt az ég tele volt vattaszerű felhőgomolyagokkal és keresztül-kasul volt szántva kondenzcsíkokkal. Túl a folyón Nagy New York felhőkarcolóit festői aranyba vonta a kora reggeli nap.

Föltűnt egy szürkésbarna katonai helikopter, és tisztes távolságban keringeni kezdett a hajó körül. A sovány ember meglátta, érdektelen pillantást vetett feléje, és elfordult. A folyó simán, ezüstösen csillogott a napfényben. Jókora idő múltán a távolból megafonok bömbölését hozta ide a szél az ingoványon át. Majd csörömpölve-dübörögve két katonai tank jelent meg, s a nyomukban újabb kettő. Fölálltak kétoldalt, s 90 mm-es ágyúikat körbe forgatva, a hajóra irányították.

Az idegén szenvtelenül figyelte őket. Újabb helikopterek jöttek, s a hajó körül lebegtek és köröztek. Kis idő múlva szürkére festett romboló úszott föl lassan a folyón. Újabb tankok jöttek. Dübörögve és olajbűzt árasztva gyűrűbe rendeződtek a hajó körül. Végül előállott egy vezérkari gépkocsi, és három verejtékben fürdő tábornok szállt ki belőle.

Az idegen egykedvű tekintettel vette mindezt tudomásul alacsony emelvényéről. Hangja tisztán csendült.

– Jó reggelt – szólt. – Ez itt a Galaktikus Szövetség hajója. Békében érkeztünk ide. Ágyúik nem fognak elsülni, kérem, távolítsák el őket. Most pedig elmondom, mi a szándékunk. A Szövetség kulturális és oktatási szervezetet óhajt létesíteni ezen a földrészen; a földterületet meg a közreműködésüket bőségesen honorálni fogjuk. Tessék, kapják el ezeket. – Fölemelte a kezét, és egy halom csillogó valami záporzott az emberek közé.

Az egyik tiszt elsápadva a pisztolyához kapott, azok a valamik azonban ártalmatlanul alálibegtek a gépkocsiba és a gépkocsi köré. A rangidős tiszt fölemelt egyet. Mintha levegőt érintett volna, vagy inkább szappanbuborékot. Aztán az hirtelen megpendült a tenyerében. A tiszt üveges tekintettei lehuppant a földre.

– Frank! Frank! – rázta meg a vállát a két másik tiszt.

A Frank névre hallgató tekintete lassan kitisztult, egyik társáról a másikra meredt. – Még mindig itt vagytok? – hebegte tompán, majd:

– Ó, egek! – kiáltott föl.

– Frank, mi volt az? Elbódított?

A rangidős tiszt a tenyerében lévő csillogó tárgyra pillantott. Ezúttal már semmi különösebbet nem érzett, csak mintha egy műanyagdarabka heverne a kezében. Semmi bizsergés. A varázslat megszűnt.

Olyan… boldogságot éreztem – mondta.

A többi tárgy ott csillogott-villogott a gépkocsi körül a buja fűben.

– Rajta – bíztatta őket az idegen –, vegyenek csak, amennyi tetszik! Mondják el a följebbvalóiknak, a barátaiknak! Jöjjenek csak, jöjjenek! A boldogságot hoztuk el önöknek.

Fél nap sem telt belé, és a hír tovaterjedt. New York hivatalaiban leállt a munka; komppal és földalattival mindenki a folyón túlra sereglett. Tretonból ideröppent a kormányzó is, és fél órára eltűnt az idegenekkel, minek utána kába és álmélkodó arccal megjelent, és a válltáskája tömve volt a csillogó apró kapszulákkal.

A tömeg térdig csatakosan tolongott a hajó körül. A cingár idegen minden órában megjelent, és egy-egy marék kapszulát szórt közéjük. Az emberek kiáltozva-sikoltozva fogadták az adományt, ott, ahol az földet ért, hirtelen összesűrűsödtek, majd újból szétrebbentek, mint a vasreszelék, ha kikapcsolják a mágnest.

A rét terítve volt kifakult, elhasznált kapszulákkal. Itt is, ott is föltűnt egy-egy kába, átszellemült tekintet – a kapszula hatása.

Akadt, aki hazavitte a kapszulákat a feleségének meg a gyerekeinek. A hír egyre tovább terjedt. Senki sem volt képes pontosan leírni a kapszulák hatását, amely alig tartott tovább néhány másodpercnél, mégis olyan hosszú időnek tűnt. Utána valami jóllakottság és fölajzottság érzése áradt el az emberen. Nem hasonlított az semmilyen névvel nevezhető gyönyörre – maga volt a boldogság, és nem lehetett betelni véle,

A kisajátítási végzések villámgyorsasággal átmentek az állami és a szövetségi törvényhozáson. Másutt késhegyre menő viták folytak, ám azok, akik részesültek a kapszula örömében, a legkisebb kétséget sem érezték annak, hogy jó üzletet kötnek. A legjobb esetben vállat vontak: "Mi mást tehetnénk?"

Mint kiderült, az idegeneknek ötezer acre sík területre volt szükségük különféle épületeik és berendezéseik számára. A sajtó és a nyilvánosság számára beérték hézagos és semmitmondó magyarázatokkal, sokan morogtak is emiatt. Arra a kérdésre, hogy miért éppen népes nagyváros mellett választottak maguknak területet, mikor másutt bőségesen találhattak volna üres földet, a szószólójuk (aki vagy ugyanaz a pálcavékony alak volt, aki először megjelent, vagy valaki hozzá hasonló) csak annyit mondott:

– De akkor ki építené föl nekünk az épületeket?

New Yorkban ezek szerint bőséges bennszülött munkaerőforrást láttak az idegenek. A fizetség gazdagnak ígérkezett: napi három kapszula fejenként.

Amikor az idegenek bejelentették a toborzást, Nagy New York lakosságának a fele át akart vonulni a Jersey-i mezőkre. Hoboken, Jersey City, Hackensack és Paterson lakóinak kétharmada már ott tolongott.

A zűrzavarból előkígyózó sorban ott lehetett látni a New York-i polgármestert, egy szenátort meg két idelátogató filmcsillagot is.

Aki elérte a sor elejét, kapott egy másfél méter hosszú, görbe fogantyújú, lapos hegyű, fémből vagy műanyagból készült, könnyű botot. A szerencsés munkásokat azután kiterelték a kiszemelt területre, mely hol ingoványos, hol meg a New Jersey-i parkrendszerhez tartozó hepehupás vadon volt, de egy részét már megművelték. Az ott lévő épületeket – néhány tanyát, egy-két gyárat vagy raktárt – mind kiürítették, de nem bontották le. A botokkal fölfegyverzett munkássereget arccal a terület belseje felé fölsorakoztatták a földdarab szélén.

– Amint fölhangzik az "indulj" vezényszó – mondta az idegen tisztán és érthetően –, lassú sétáló tempóban mindenki megindul előre, s a botját ide-oda lengeti maga előtt. A hang elhallgatott. Úgy látszik, ennyiből áll az egész munka.

A sor közepe táján a fiatal Ted Cooley szomszédjára, Eli Bakerre pillantott. Mindketten ugyanabban a gyógyszerüzemben dolgoztak, és együtt jöttek el szerencsét próbálni. Cooley huszonöt éves volt, szőke és izmos; Baker nagyjából azonos korú, de cingár és sötét hajú. Tekintetük találkozott, és Baker vállat vont, mintha azt mondaná: "Tudom is én." Derült, hűvös nap volt. A férfiakból és nőkből álló hosszú sor indulásra készen állt a napsütésben.

– Indulj! – hangzott föl az idegen vezényszava.

A sor megmozdult. Cooley előrelépett és tétován ingatni kezdte a botját. Ez könnyedén suhant a levegőben, elöl azonban sötét sáv jelent meg a talajon. Ösztönösen megtorpant, arra gondolván, hogy a bot olajat vagy valami más folyadékot lövell ki magából.

Jobbra-balra, végig a sorban mások is megtorpantak. Cooley jobban odanézett, és észrevette, hogy a talaj egyáltalán nem is nedves előtte. Mindössze az történt, hogy a sár, a kövek, a növényzet mindenestül kemény, sötét felületté tömörült össze.

– Tovább! – hangzott az idegen biztatása.

Többen elhajigálták a botjukat, és eltávoztak. Mások óvatosan előrelopakodtak. Amikor Cooley látta, hogy semmi bajuk sem lesz, ha a sötét sávra lépnek, ő is megindult. A sötét talaj szilárdan és keményen simult a Iába alá. Amint a botját lóbálva előrehaladt, úgy terjedt a sötét terület is.

– Tartsanak ütemet! – szólalt meg a hang. – Ne hagyjanak üres területet egymás között!

A sor meglódult, eleinte kissé egyenetlenül, de aztán egyre szaporábban, ahogy az emberek belejöttek a lendületbe. Nyomukban teljes hosszában szélesedett a sötét, kemény sáv. Mintha a bot jobbik vége alatt valami hirtelenül lenyomná és összetömörítené a talajt. Ha közelről szemügyre vette az ember, mint valami márványeres linóleumon, ott láthatta mindennek – kőnek, gallynak, fűnek és növénynek – a lenyomatát.

– Hogy a fenébe működik ez? – álmélkodott Baker.

– Fogalmam sincs róla – felelte Cooley. Könnyűnek és üresnek érezte a csövet, mintha a porszívó alumínium nyelét tartaná a kezében. Nem tudta elképzelni, hogyan fér el benne esetleg valamilyen gépezet. Nyoma sem volt kapcsolónak sem: a rúd látszólag magától végezte a munkáját.

Néhány méterrel előttük egy gyomokkal benőtt kőfal magasodott. – Vajon mi lesz, ha elérünk oda? – kérdezte Baker kíváncsian.

– Fogalmam sincs róla – válaszolta Cooley zavarodottan, és gépiesen továbblépegetett, a botját lóbálva.

A fal közeledett. Már csak pár lépésre volt tőlük, amikor hirtelen egy mezei nyúl ugrott ki a rejtekéből. Vadul szedve a lábait, ide-oda cikázott. A közeledő embersortól megzavarodva, éppen Bakevés Cooley között keresett egérutat.

– Vigyázz! – kiáltott föl Cooley ösztönösen. Baker botja átlendült a nyúl fölött.

Semmi sem történt. A nyúl futott tovább. Cooley meg még néhányan követték a tekintetükkel, amint átiramodott az elsimított területen, és eltűnt a túloldali magas fűben. Baker és Cooley egymásra nézett.

– Szelektív – mondta Cooley cserepes ajakkal. – Ide figyelj, ha én… – és kezét a bot közepére csúsztatva, lapos végét maga felé irányította.

– Inkább ne! – tiltakozott Baker izgatottan.

– Csak próbaképpen… – Cooley lassan közelebb hajlította magához a botot, és óvatosan alája dugta az egyik cipője orrát.

Semmi sem történt. Közelebb húzta a botot. Nekibátorodva elhúzta az egyik, majd a másik Iába fölött. Semmi.

– Szelektív! – ismételte. – De hogyan?

A növényzetből csak szárított rost maradt. A bot habozás nélkül lepréselte, laposra taposta azt, mint minden egyebet. Éspedig a nadrágja is szárított növényi rost volt, legalábbis részben: gyapot.

A sor haladt. Amikor elérték a kőfalat, Cooley meglengette fölötte a botját. A fal egy darabja leomlott, mintha egy óriás harapott volna bele. Újabb lendítés. A fal többi része is összeroskadt.

Valaki hisztérikusan fölnevetett. A sor továbbhaladt. A falból nem maradt más, mint egy világosabb csík a sima felületen, amelyen előrelépkedtek.

A nap egyre magasabbra hágott. A férfiak és nők alkotta arcvonal hátában sima, fénylő padló terjeszkedett.

– Hallgass ide – fordult Cooley izgatottan Bakerhez –, mennyire vagy oda azokért a boldogság-bigyókért?

Baker kíváncsi pillantást vetett feléje.

– Nem tudom. Mit akarsz ezzel mondani? Cooley megnyalta a szája szélét.

– Töröm a fejem. Megkapjuk a bigyókat, föléljük… – Vagy eladjuk – szakította félbe Baker.

– Vagy eladjuk, ám akár így, akár úgy, végük. Mi fenne, ha odébbállnánk ezzel? emelte föl a botját. – Ha rá tudnánk jönni a nyitjára…

– Elment az eszed? – förmedt rá Baker. Barna képe elvörösödött, homlokára verejtékcseppek ültek ki. Hadonászni kezdett a botjával.

– Tudod, mi ez? Egy lapát. Egy dilibot.

– Hogyhogy? – csodálkozott Cooley.

– A lapát – magyarázta Baker türelmesen – nem más, mint egy bot, amelynek az egyik végén egy kis föld van, a másikon meg egy dilijankó. Régi vicc. Vagy te talán soha nem voltál napszámos?

– Soha – felelte Cooley.

– Nos, hát most csinálhatod. Ez a micsoda itt, ami olyan csodásnak tűnik a mi szemünkben, nekik csak egy lapát. Egy dilibot. És mi vagyunk a dilijankók.

– Ez nekem nem tetszik! – tiltakozott Cooley.

– Kinek tetszik ez? – háborgott Baker. – Csakhogy az égvilágon semmit se tehetsz ellene. Dolgozz, vedd föl a béredet, és kész. Ne áltasd magad, hogy valaha is föléjük kerekedhetünk; ahhoz nincs meg a sütnivalónk.

Cooley alaposan elgondolkozott ezen, és egyike volt annak az ötven-egynéhány embernek, aki aznap meglépett a galaktikus szerszámmal. A galaktikusok nem tették szóvá az ügyet. Napszálltával visszarendelték az első csapatot, és lebegő lámpák fényében másikat vezényeltek a helyébe. Éjjel-nappal folytatódott a munka. A szerszámok azonos hányadát folyamatosan ellopták, a galaktikusok azonban közönyösen újjal pótolták őket.

A terep kemény lett és egyenletes, a felülete üvegsima, hogy szinte járni sem lehetett rajta. Az idegenek következő intézkedése az volt, hogy a terület közepén egy magas, háromlábú póznát állítottak föl. A lebegő lámpák nagy része kialudt és tovalibegett. Sötétedéskor az üveges felületen fluoreszkáló vonalak fényhálója jelent meg. Mint valami hatalmas épület alaprajza. Egyik-másik halvány vonal ferdére sikeredett a hullámos terep miatt, a galaktikusokat azonban ez láthatóan nem izgatta. A munkacsapat egy részét odarendelték magukhoz, és kisebb igazítást végeztek a botjaikon. A fogantyúból kiugrott egy keskeny lapocska, olyasféle, mint egy géppisztoly tölténytára, és a helyére egy másikat csúsztattak be.

Ezután ezt a kisebb létszámú csapatot visszairányították a terepre, és az embereket egymástól kétszáz lépésnyire fölállították az alaprajz mentén. A föladatuk az volt, hogy hátrafelé menet, a botjukat maguk után húzva, kövessék a rajz vonalát.

Egy kis zavar támadt. A szerszám ezúttal csak érintésre jött működésbe, és ahelyett hogy lesimítaná a föld felszínét, fölpúposította azt, és mint amikor a tészta hirtelen megkel, lábnyi magas gerincet hagyott maga után. A gerinc színe sápadt volt, és tapintásra keménynek és likacsosnak érződött, akár a polisztirol hab.

Néhány embert különválasztottak, és újabb szabályzólapocskát dugtak a botjukba. Ott, ahol valaki megbotlott vagy eltévedt, és rossz helyen csinált gerincet, ezek most eltüntették, mint amikor nedves szivaccsal letörlik a krétát: a földuzzadt anyag újból lelohadt, és beolvadt a sötét felszínbe.

Ezenközben azok, akik végeztek a vonalakkal, most újból végigmentek rajtuk, és kétszeres szélességűre hizlalták a gerinceket. Mindezt addig ismételték, amíg a kiemelkedések legalább egy méter szélesre nem híztak. Ekkor a tetejükre léptek, és most fölfelé adtak hozzájuk újabb lábnyi magasságot. Így magasodott az épület. Az alakja szabálytalan volt, kissé tán a nyílhegyre emlékeztetett, amelynek sok-sok kis cella alkotja a külső héját. A belseje osztatlan maradt: csaknem egy kilométer átmérőjű, összefüggő térség.

Amikor a falak elérték a háromméteres magasságot, az idegenek ajtóréseket vágattak a kis kamrácskák között. A fal tetejéről a többitől semmiben sem különböző botot dobtak le minden egyes kamrába. Ahol azok földet értek, azon nyomban tiszta folyadék fakadt a talajból. A folyadék egyre emelkedett, elfödte a botokat, és továbbáradt. Csak akkor állt meg, amikor elérte a falak magasságát. Ha néhány perc múlva megérintették, hidegnek érződött. Fél óra múlva szilárddá keményedett.

A szabályozó lapocskákat újból kicserélték, egy csapat megindult a fagyott felszínen, és a nyomában újabb réteg képződött a kemény, sötét, üveges anyagból. Utána újabb ajtókat vágtak a külső héjon, és a folyadék elcsorgott a folyó felé. A kamrákba dobált botokat kiemelték. A nyomukban ott maradó kisebb egyenetlenségeket elsimították.

A második szintet hasonlóképpen magasították föl. Hátramenet sokan lepotyogtak a magas falakról. Sokan megléptek. Az idegenek azonban újakat toboroztak, és az építkezés folyt tovább.

 

Néhány magas rangú államhivatalnokot leszámítva, nem sokan akadtak, akik megfordultak az idegen űrhajón; maguk a galaktikusok azonban megszokott látványt nyújtottak a keleti part városaiban. Párosával, árnyalatnyi gőggel az arcukon, bámészkodtak az utcákon, minden érdekelte őket, időnként meg-megálltak, s öklömnyi masinájukkal – amely éppúgy lehetett fényképezőgép, mint ahogy nem – megcéloztak valamit.

Többen szóba elegyedtek a helyi lakossággal, és sok-sok komoly kérdést tettek föl az itteni törvényekről és szokásokról. Voltak, akik nagy mennyiségben vásároltak burgonyát, játékkártyát, Cadillaceket, bizsut, szőnyeget, konfettit, nylon– és egyéb holmit, és szokás szerint boldogság-kapszulákkal fizettek értük. Érdeklődéssel tömték magukba a helyi ételeket, és hősiesen vedeltek, anélkül hogy lerészegedtek vagy akár csak becsíptek volna. Az üzletekben megjelentek a galaktikusok palackzöld egyenruháit mímelő, testre feszülő hacukák. De kapni lehetett galaktikus babákat és galaktikus játék űrhajókat is.

A törvényhozó testületeket mindenhol béke és barátság szállta meg. Ha a galaktikusok valahol bajba kerültek, vagy érezték a vihar közeledtét, újabb meg újabb boldogság-kapszulával simították el a dolgot. Az árakat kezdték nem csupán dollárban és centben, azaz c-ben, hanem Bk-ban, vagyis "boldkap"-ban is jelölni. Az üzleti élet virágzott.

 

A washingtoni Szabványügyi Hivatalban sok más mellett beindítottak egy új kutatási témát: fölfedni az egyetemes galaktikus szerszámnak a titkát. A mintapéldányokat megmérték, megröntgenezték, és ízekre szedték, Anyaguk bármi lett légyen is, látszólag egy darabból voltak öntve. Könnyű volt, vegyileg semleges és meglehetősen erős. Csövük belső falán szabálytalan huzagolás vonult végig, amelyben semmiféle rendszert nem lehetett fölfedezni.

Mindössze két alkatrészt találtak; magát a szerszámot és a szabályzólapocskát, amely a fogantyú e célra szolgáló hasadékába illeszkedett. Ha a lapocskát becsúsztatták, a szerszám működött. Működött, miközben a legkülönfélébb vizsgálóműszerek mutatói egybe-hangzóan azt jelezték, hogy semmiféle energia nem szabadul föl. Ha a lapocska nem volt bent, a szerszám élettelen maradt.

A különböző funkciókra szolgáló lapocskákat a színük szerint lehetett megkülönböztetni; egyébként alakra és méretre mind azonos volt.

Az első – és egyben utolsó – sikert akkor mutatták föl, amikor a lapocskákat röntgenmikroszkópos vizsgálatnak vetették alá. Az anyagról, amelyet amorfnak hittek, kiderült, hogy határozott kristályos szerkezete van, amely az egyes funkcióknak megfelelően következetesen eltér egymástól.

Dr. Crawford Reednek végül is bonyolult melegítési, nyomás– és deformációs kísérletsorozat eredményeként sikerült egy A-típusú lapocska kristálytípusát egy C-típusú lapocska típusához megközelítőleg hasonlóvá átalakítani.

Amikor ezt a lapocskát becsúsztatták egy szerszámba, a laboratórium és vele együtt háromutcányi sugarú körben az egész környék a levegőbe repült.

A robbanást jelezték a gigászi űrhajó műszerei is. Amikor az ügyeletes tiszt meglátta a jelzést, unott arcára mosoly ült ki.

Az egyik idegen, aki Pendrath go Pendrathnak nevezte magát, gyakori vendég volt a New Yersey-i Riverdale-ben, ebben a kellemes kis városban. Be-bedugta az orrát a templomi bazárokba, járási baseball-meccsekre, szörpárusító bodegákba, nyári táborokba, a Kereskedelmi Kamara üléseire. Eleinte összecsődültek az emberek, ahol megjelent, később azonban a bennszülöttek, de még a turisták is megszokták a jelenlétét.

Három nappal azután, hogy az épület nyers váza elkészült, a Star-Ledger ifjú újságírója, név szerint Al Jenkins, az egyik bár mélyén akadt rá, ahol részeg elérzékenyültségben üldögélt magában.

Pendrath fölpillantott, amint Jenkins helyet foglalt a szomszédos bokszban.

– Drága barátom – dünnyögte akadozó nyelvvel –, mennyire sajnálom szegény bolygótokat!

– Talán nem tetszik a bolygónk? – érdeklődött Jenkins.

– Dehogynem, hisz olyan kedves kis bolygó. Fölöttébb festői. Elnézést – hörpintett a kezében levő pohárból. Tétován pislogott, majd kissé kihúzta magát. – Meg kell értened, ez a galaktikus haladás – hebegte. – Ennek így kell lennie. Egykor mindnyájunknak el kell mennünk.

Jenkins rosszalló tekintetet vetett feléje.

– Jó néhány pohárral magadba öntöttél, mi? – korholta. – Én úgy tudtam, hogy ti érzéketlenek vagytok az alkoholra, vagy mi.

– Ugyan, az apsz… az… aszpirin – makogta az idegen. Előhúzott egy kis üvegcsét, és nagy komolyan a tenyerébe rázott egy tablettát. – Az italotoktól megfájdult a fejem, erre bevettem egy apszirin… aszpirint, és az aszpirinotok csodás. – Gyászos képet öltött. – Ha meggondolom, hogy nincs többé aszpirin! Nincs többé templomi bazár! Nincs baseball! – Miért, mit fog történni velük?

Pendrath széttárta az ujjait, és sokatmondó, sistergő hangot hallatott.

– Puffsss – mondta.

Jenkins nem akart hinni a fülének.

– Föl akarjátok robbantani a világot?

Az idegen szomorúan bólintott.

– Hamarosan befejezzük az épületet. Akkor elhelyezzük benne a nagy gépeinket, és fúrni fogunk, fúrni. – Fél kezével körkörös mozdulatot tett lefelé. – Lefúrunk a Föld közepéig. Aztán ledobjuk az átalakítót, és lezárjuk az aknát. És akkor ez a szegény kis bolygó: puffsss! – csücsörítette a száját, mint az imént.

– Jenkins keze ökölbe szorult.

– De hát miért? Miért csinálnátok ilyet?

– Hogy por legyen – magyarázta Pendrath. – Ez a kis bolygó porrá enyészik. Csupa-csupa parányi porszemecskévé, nem nagyobbá, mint ez, ni – és kancsalítva összeszorította a hüvelyk– és mutatóujját. – Védővonalat építünk a galaxis számára. Ez a szektor itt túlságosan nyitott. Csinálunk hát egy kis porfüggönyt itten. A porban nem tudnak száguldozni a hajók. A por lelassítja őket. Itt-ott már van ilyen por. Másutt most fogunk csinálni. Csakis így tudjuk megvédeni magunkat az inváziótól.

– Miféle inváziótól? Pendrath vállat vont.

– Ki tudná megmondani? Előrelátóknak kell lennünk.

Jenkins keze reszketni kezdett. Zsebéből előhúzott egy szamárfüles jegyzetfüzetet, gépiesen kinyitotta, egy pillantást vetett rá, és ismét zsebre vágta. A keze semmi másra nem volt hajlandó, csak ökölbe szorulni. Rekedten szálalt meg:

– Ti rohadtak! – És baljával Pendrath horgas orra felé sújtott.

Az ütés azonban nem ért célba. Ökle lelassult és megállt, akármennyire is erőlködött.

– Ugyan, ugyan – mondta Pendrath szomorú mosollyal. – Nincs értelme. Nagyon sajnálom.

Jenkins szíve majd kiugrott a helyéből.

– De miért minket?! – fakadt ki dühösen. – Ha porra van szükségetek, miért nem veszitek a többi bolygót? A Jupitert, a Vénuszt, vagy akármelyiket, miért azt, ahol mi élünk?

Pendrath értetlenül pislogott.

– De hiszen azokon a bolygókon senki sem él! – mondta. – Ki végezné el nekünk a munkát? – Újabb tablettát dobott a szájába. – Azonkívül – folytatta – ne felejtsd el, hogy ez a por be fogja árnyékolni a Napot. Emiatt a bolygókon nagyon hideg lesz. Láthatod, hogy semmiről sem feledkeztünk meg. Aztán meg tegyük föl, hogy egy másik naphoz mentünk volna, és itt a hírünket sem halljátok. A vége ugyanaz lenne. Ti nagy űrhajókat építenétek, és nekünk ide kellene jönnünk, hogy leszámoljunk veletek. Így viszont egy pillanat az egész, semmit sem fogtok érezni.

Jenkins izgalmában leverte a kalapját. Kezével kotorászni kezdett a padlón.

– Meg fogjuk akadályozni! – vetette oda vörös arccal az asztal fölött. – Elátkozod, barátom, azt a pillanatot, amikor kinyitottad a szádat előttem! Az egész világnak el fogorr mondani!

– El fogod mondani? – kérdezte az idegen tompa csodálkozással. – De még mennyire el fogom mondani!

Pendrath fontoskodva bólintott.

– Most már mit sem számít. A munka befejezéshez közeledik. Szegény barátom, most már nem tudsz megállítani bennünket!

 

A rákövetkező napon akkor robbant ki a dolog, amikor már végeztek az épület belsejében a bonyolult gerenda– és támaszrendszer összeszerelésével. A hajó oldalán föltárult egy ajtó, és az idegenek felügyelete alatt a munkások sora elkezdte cipelni az épületbe a gépalkatrészeket, hogy ott összeszereljék őket.

Ezer és egy fajta, különböző nagyságú És alakú szerkezetet hurcoltak oda: hatalmas oszlopelemeket, csöveket, hengereket, gömböket; girbe-görbe csöveket, egy óriási kirakós játék elemeit. Anyaguk nem fém volt, hanem ugyanaz a könnyű valami, amiből a szerszámok készültek.

Egyes szerszámok az alkatrészek megragadására szolgáltak: mint valami mágnes tapadtak hozzájuk, de csakis őhozzájuk. Mások rendkívüli módon síkossá varázsolták a nehéz elemeket, minekutána könnyűszerrel be lehetett őket csúsztatni a terepen át az épületbe. Megint mások az összeszerelésnél tettek jó szolgálatot: két elem érintkezésénél végighúzva, egyetleneggyé forrasztották össze őket.

A hír még nem jutott el a nappali műszak fülébe. A második és a harmadik műszak már valamivel létszám alatt jelent meg, az idegenek azonban könnyedén pótolták a hiányt a bámészkodók soraiból.

Az idegenek szószólója, Revash go Ren, szokásos sajtóértekezletén kijelentette:

– Mr. Jenkins közleménye rosszindulatú koholmány. A szóban forgó gépek kellemes hőmérsékletet, légkondicionálást, standard galaktikus gravitációt, miegymást fognak varázsolni hivatalnokaink számára. Mi megszoktuk az ilyen és ehhez hasonló kényelmi szolgáltatást, ezért aztán nem tudunk olyan épületekben élni vagy dolgozni, amelyek önöknek tán megfelelnek.

Hersch, a Timestól, megkérdezte:

– Miért kell ehhez egy kilométernyi terület, amikor az irodáik mindössze egy keskeny gyűrűt alkotnak az épület külső héján?

Revash elmosolyodott.

– És önök miért foglalnak el egy egész pincét a házaik fűtésére? – replikázott. – A vademberek joggal mondhatnák, hogy ehhez elég volna egy gallyakból rakott tűz meg egy lyuk a mennyezeten.

Erre Hersch nem tudott mit válaszolni; ennek ellenére egyre szélesebb körben kezdtek hitelt adni a történetnek. A hét végére már vagy hat újság verte a riadót keresztes hadjáratra. Kineveztek egy kongresszusi vizsgáló bizottságot. Mind több munkás lépett meg. Amikor kiapadt a munkaerő forrása, az idegenek megkettőzték a fizetséget, mire egyszerre több lett a jelentkező, mint ahány a munkahely. A földalatti Jersey-i oldalán zendülés tört ki. Sztrájkőrségek alakultak, gyújtó szónoklatok harsogtak, szabotázsakciókra készülődtek. Ám a munka tovább folytatódott.

 

– Az egész dolognak lélektani magyarázata van – erősködött Baker. – Nagyon jól tudjuk, miféle népség ez: szinte lerí róluk a dekadencia. Ez a gyenge pontjuk, ott kell lesújtanunk rájuk. Tökéletes gépeik vannak, de nem tudják mire használni őket. Nemcsak hogy nem tudják, de nem is akarják; nem akarják beszennyezni liliom kezecskéiket. Ezért jöttek ide, hogy velünk végeztessék a piszkos munkát, még ha ez külön kockázattal jár is a számukra.

– Én ebben nem Iátok különösebb dekadenciát – ellenkezett Cooley.

Már elmúlt éjfél, és még mindig ott ültek Baker nappali szobájában egy láda sör mellett, és csépelték a szót. Cooley arca kipirult, és a kelleténél hangosabban szónokolt:

– Vegyünk egy archeológiai expedíciót, mondjuk, Mezopotámiába vagy mit tudom én, hova. Vajon az magával viszi azokat is, akik a csákány meg a lapát nyelét fogják? Aligha; a lapátokat talán igen, de munkásokat a helyszínen toboroznak. Mi ebben a dekadencia? Ez csak ésszerűség.

– Rendben van, de ha úgy adódna, mi magunk is kézbe foghatnánk a lapátot. De nem úgy ők! Eszükbe se jutna ilyesmi. Ehhez ők túlságosan kifinomultak, Ted, ők elérték azt a pontot, amikor a gépeiknek muszáj tökéletesnek lenniük, különben elvesztek. Ez veszélyes dolog, és itt kell nyakon csípnünk őket.

– Nem látom be, miért. A háborút a fegyverek döntik el.

– No igen, de hát mit csináljunk? Dobjunk rájuk atombombát, amely nem robban föl, vagy lőjük őket ágyúval, amely nem sül el?

Cooley letette a korsóját, és lehajolt, hogy fölvegye a padlóról a szerszámot. Az elgurult onnan, ahová legutóbb letette. Káromkodva matatni kezdett a kezével. Aztán fölvette ugyanazt a dilibotot, amelyet még az első napon elemelt a galaktikus építkezésről.

– Ebben van a reménységem – mondta. – Te is tudod, mint ahogy én is tudom, hogy éjt nappallá téve dolgoznak rajta. Bízom benne, hogy rájönnek a nyitjára. Mert ez egy fegyver, öregem, egy galaktikus fegyver. Ha ez a kezünkben van…

– Csak rajta, hozd le a Holdat az égről! – fakadt ki Baker keserűen. – Amiről te beszélsz, az lehetetlenség. Jó, meg tudjuk változtatni a szabályozó lapocskák mintáját. Talán még az is sikerül, hogy lemásoljuk a kristályosodás körülményeit, és annyi azonos típusú lapocskát kapunk, amennyit csak akarunk. De hát mindez csak tapogatózás, Ted, vak véletlen! Fogalmunk sincs, hogy ez és ez a minta miért készteti a szerszámot az adott működésre, és amíg ezt nem tudjuk, csak találomra váltogathatjuk.

– No és?

– A rossz és a jó minta aránya millió az egyhez. Fölrobbantja a környezetét, mint Washingtonban, a kísérletezőt élve fölforralja, vagy jéggé dermeszti, vagy asztalnyi szilárd ólomba fagyasztja. Aztán ott vannak a radioaktív, az oxidáló minták, minden elvétett minta egy-egy ember életébe kerül.

– És a távirányítás? – vetette közbe Cooley.

– Előbb azt kéne tudni, miért kezd működni a szerszám, ha valaki kézbe veszi, és miért áll le, ha elengedi.

Cooley homlokát ráncolva fölhajtotta a sörét.

– És ne feledd – folytatta Baker–, hogy mindössze egyetlen esélyünk van a galaktikus népség ellen. Egyetlen minta a milliók közül. Nem, technológiával nem lehet elbánni velük, hanem csakis vakmerőséggel.

Igaza volt, és mégsem volt igaza.

Al Jenkins a Star-Ledger városi szerkesztőségi szobájában komor arccal olvasott egy távirati jelentést arról, hogy nyolc állam kormányzója elítélő nyilatkozatot adott ki az idegenek ellen.

– Mit érünk vele? – dobta vissza a jelentést a városi szerkesztő asztalára. – Hisz oda nézz?

Az ablakon át a távolbál odalátszott az idegen építmény csillogó teteje. A boltozatos tetőn parányi alakok mászkáltak. Az idegenek fölfújtak egy félgömb alakú hártyát, és most a munkások végigjárták a szerszámaikkal, és szilárd kérget vontak rá.

A kupola csaknem elkészült. Az épület belsejében már két napja véget ért a munka. – Tudta, hogy mit beszél – mondta Jenkins. – Nem tudtuk megállítani őket. Három hetünk volt rá, de ez még arra sem bizonyult elegendőnek, hogy összeszedjük magunkat.

A cigarettahamu ráhullott az inge elejére. Szórakozottan lesöpörte, hátat fordított, és elhagyta a szerkesztőséget. A szerkesztő szótlanul elkísérte a tekintetével.

 

Egyik júliusi reggel, két hónappal az idegenek földreszállása után, egy galaktikus szerszámokkal fölfegyverzett, toprongyos tömeg jelent meg az űrhajó körül. Az elmúlt néhány éjszaka során több ilyen csoport is összecsődült. Ha egy bennszülöttön úrrá lesz a kétségbeesés, azt a kevés eszét is elveszíti, amije van.

Az ügyeletes tiszt megvetően végignézett a nyitott ajtóból a közeledő csőcseléken. Fölösleges minden védelmi intézkedés: ráemelik a botjaikat, semmi sem történik majd. A főkolompos bennszülött, egy jól megteremett, nagydarabférfi, vasvilla módjára előre szegezte a botját. A galaktikus tiszt vidám kíváncsisággal méregette. A következő pillanatban halott volt, csak véres kása maradt belőle a légzsilip padlóján.

A tömeg beözönlött a hajóra. A zöldes fényű folyosók hatalmas, félhomályos boltívei alatt szinte eltörpültek, mintha székesegyházban lettek volna. Az ajtókból unott galaktikus arcok hajoltak ki. Egykedvű arckifejezésüket egyszerre iszonyat dúlta föl. Volt, aki futni próbált, volt, aki elrejtőzött. A szerszámok letaglózták őket.

A hosszú folyosók futó lábak dobajától, az izgatottság és a diadal kiáltásaitól, félelemordításoktól visszhangzottak. A tömeg benyomult minden helyiségbe – tizenöt perc alatt vége volt mindennek.

A győzők lihegve és izzadtan megtorpantak, és ámuldozva néztek körül. A magas szobák falait fénylő arany-zöld tapéta födte; az asztalokat kristályból metszették. Valahonnan halk, megnyugtató zene hallatszott.

Az egyik asztalon egy tálca étel gőzölgött. Másutt átlátszó térkép lógott le a falból. Alattuk kásásvörös volt, egy-egy tócsa szétmázolt eleven szövet.

Baker és Cooley megpillantotta egymást.

– Vakmerőség – vetette oda Baker fanyarul.

– Technológia – replikázott Cooley. – Alábecsültek bennünket, akárcsak te. – Fölemelte a kezében levő szerszámot, óvatosan, nehogy megérintse a fogantyúját. – Úgy mondják, tízezer kísérlet és tízezer halott áldozat. Ám legyen neked igazad: ehhez is vakmerőséd kell. – Tekintetével a távolba meredt, próbálta elképzelni a sok-sok eldugott kutatóműhelyt, a nap mint nap megkövetelt szörnyű adót. – Tízezer – sóhajtott.

Baker még mindig remegett az izgalomtól.

– Szerencsénk volt: lehetett volna akár egymillió is… – Kényszeredetten elnevette magát. – Új nevet kell neki találnunk, most már nem jó a dilibot.

Cooley a földre sütötte a szemét.

– Attól függ – mondta komoran –, melyik végén van a botnak a dilijankó.

 

 

Baranyi Gyula fordítása