EMBER A KORSÓBAN

 

 

A szállodaszoba a Meng bolygón kicsi volt és zsúfolt. Az ablakon betűző kékes árnyalatú napfény földszürke szőnyegre, egy ormótlan, csikkekkel teleszór homokosládára és szétdobált üvegekre esett. A szoba egyik sarkában felhalmozott csomagok és régiségek tornyosultak. A földi tulajdonos, bizonyos Mr. R. C. Vane az ajtó mellett ült; ötven év körüli, frissen borotvált arcú férfi, csillogó ezüstszürke hajjal. Csendesen, halálra szántan részeg volt.

Kopogtattak, a boy csúszott be – magas és barna bennszülött, zöldesfekete hajjal, melyet hátul túl rövidre vágtak. Tizenkilenc évesnek látszott. Egyik szeme zöld volt, a másik kék.

– Tedd le oda – utasította Vane.

– Igen, uram. – A fiú letette tálcáját, felkapta róla a bontatlan palack Ten Start, a jégkockás vödröcskét, a szódásüveget, és óvatosan a már amúgy is túlzsúfolt asztalra helyezte. Aztán az üres üvegeket és jegesvödröket a tálcára pakolta. Keze nagy volt és bütykös; túl hosszúnak és széles vállúnak tűnt szűk, zöld egyenruhájában.

– Szóval ez Meng City – szólalt meg Vane a boyt vizsgálgatva. Egyenesen, mint egy szobor ült a széken, csíkos, pilleszárnyú dzsekijében, szorosan kötött nyakkendőben. Józan is lehetett volna, leszámítva túl lassú hanghordozását és szemének pirosságát.

– Igen, uram – felelte a fiú, felegyenesedve a tálcával a kezében. – Először jár itt, uram?

– Két hete jöttem. Akkor sem tetszett, most sem. És ez a szoba sem tetszik.

– A vezetés sajnálja, ha nem tetszik a szoba, uram. Nagyon jó a kilátás innen.

– Piszkos és kicsi – elégedetlenkedett tovább Vane –, de nem számít. Kijelentkezem. A délutáni rakétával elmegyek. Két hetet elvesztegettem a felvidéken, marack sztorik után kutatva. Semmi értelme – bennszülött mese az egész. Nyomorúságos kis bolygó. – Szemét a szállodainason legeltetve elmosolyodott. – Mi a neved, fiú?

– Jimmy Rocksha, uram.

– No, Jimmy Riksa, nézd csak ezt a halom cuccot! – Turistaholmik, kendők és faliszőttesek, szőnyegek, takarók és egyéb dísztárgyak hányódtak a bőröndök tetején, mint robbanás után egy régiségboltban. – Vagy húszkilónyi, aminek nincs helye, nem is számítva azt a szétszedett korsót. Van valami javaslatod?

A boy átgondolta a dolgot.

– Uram, ha megengedi, beletehetné a kendőket meg a többit a korsóba.

Vane vonakodva egyezett bele.

– Ez nem rossz ötlet. Tudod, hogy kell összerakni?

– Még nem próbáltam, uram.

– Hát akkor rajta! Gyerünk, ne állj ott!

A boy újra letette a tálcáját, és átvágott a szobán. Egy kupac összekötözött szürke cserépdarab púposodott Vane szekrényének tetején, valamivel a fiú feje fölött. Rocksha gondosan levette a cipőjét, és felállt egy székre. Meztelen lába barna és tiszta volt. Erőfeszítés nélkül emelte meg a csomagot, leszállt, letette maga mellé, aztán felvette a cipőjét.

Vane nagyot kortyolt langyos italából, s ezzel ki is végezte. Ivás közben behunyta a szemét, utána pedig egy pillanatra a pohár fölé hajolt, mintha valamilyen hangra várna belőle.

– Rendben – mondta felkelve. – Lássunk hozzá!

A fiú meglazította a zsineget. Hat hosszú, vastag, ívelt formájú cserépdarab volt; kicsit úgy néztek ki, mintha hatalmas cipőhúzók lennének. Volt két kerek is; az egyik nagyobb, ez volt az alja. A másikra egy fogantyú simult – ez volt a fedő. A boy kezdte óvatosan összeválogatni a darabokat, a szőnyegre fektetve őket.

– Azt nézem, hogyan rakod össze – morogta Vane, a fiú mögé állva. – Különben sosem fogom tudni szétszedni.

– Igen, uram.

– Valami régiség, amit a felvidéken kaptam. Gabonát és olajat tároltak benne. A bennszülöttek azt állítják, hogy a marackok ismerték az összeállításának a titkát. Hallottál erről?

– A felvidéki gyerekek egy csomó érdekes történetet mesélnek, uram – felelte a fiú. Szétválasztva a hat hosszú darabot, sziromszerűen a nagy lapos rész köré fektette. Majdnem az összes szabad helyet elfoglalták; összeállítva a korsó csípőmagasságú lehetett.

A kezében két hosszú, ívelt darabbal a fiú felegyenesedett; egymáshoz közelítette őket. Az utolsó pár millimétert szinte átugrották, mintha mágnesezve lennének, és egyetlen sima formává kapcsolódtak össze. Vane erősen figyelt, de így is csak alig tudta kivenni az érintkezés vonalát.

A boy ugyanilyen módon egy harmadik darabot illesztett az első kettőhöz. A korsó fele már készen állt. Ekkor óvatosan leengedte az alj széléhez. A részek ismét összekattantak. A fiú egy újabb darabért nyúlt.

– Állj meg egy pillanatra – szólalt meg Vane hirtelen. Támadt egy ötletem. Ahelyett hogy összeállítanánk ezt az izét, s aztán dugdosnánk bele a dolgokat, használjuk az eszünket! Pakoljunk bele előbb, s aztán egészítsük ki a többivel!

– Igen, uram. – A fiú letette a kezében tartott cserépdarabokat, majd felmarkolt néhány könnyű takarót, és a félig kész korsó fenekére ejtette.

– Ne így, te fajankó! – förmedt rá Vane türelmetlenül. Menj be, szorosan rakd össze!

A fiú habozott.

– Igen, uram. – Óvatosan átlépett a maradék részeken, letérdelt a korsó aljára, és egymáshoz préselte a takarókat. Mögötte Vane, mint egy táncos, lábujjhegyen odaosont, és összeillesztve két hosszú darabot – tikk! –, aztán ehhez a harmadikat is – tikk! –, majd felemelte őket, és tikk! klakk! az oldalak eggyéforrtak az aljjal. A korsó összeállt. Benne a szállodafiú.

Vane kitágult orrcimpáján keresztül zihálva szedte a levegőt. Szivart vett elő egy zöld gyíkbőr tárcából, levágta végét egy zsebkéssel, és rágyújtott. Nehezen lélegezve a korsó fölé hajolt és belenézett.

Egy meglepett nyögéstál eltekintve, mikor a korsó bezárult, a fiú egyetlen hangot sem adott ki. Vane felfelé fordított arcába bámult.

– Engedjen ki ebből a korsóból, kérem, uram – mondta a fiú.

– Nem tehetem – felelte Vane. – Nem mondták meg a felvidéken, hogy kell szétszedni.

A fiú megnedvesítette az ajkát.

– Ott egyfajta fanedvet használnak – mondta. – Behatol a részek közé, s azok szétesnek.

– Semmi ilyesmit nem adtak nekem – felelte Vane közönyösen.

– Akkor kérem, uram, törje szét ezt a korsót, és engedjen ki.

Vane lecsippentett egy dohányszemcsét a nyelve hegyéről. Kíváncsian szemügyre vette, aztán elpöckölte.

– Már az előcsarnokban kiszúrtalak – kezdte –, abban a pillanatban, ahogy megérkeztem ma reggel. Magas és vékony vagy. Túl erős egy bennszülötthöz képest. Egy zöld, egy kék szem. Két hetet töltöttem el a felvidéken, állandó kereséssel; te meg egyszerűen csak itt voltál az előcsarnokban.

– Uram?…

– Te egy marack vagy – fejezte be Vane egyszerűen.

A fiú egy pillanatig nem válaszolt.

– De uram – nyögte ki végül hitetlenkedve –, a marackok létezése legenda. Senki sem hisz benne többé. Nincsenek marackok, uram!

– Úgy emelted fel azt a korsót, mint a pillét! Két fiú tette fel oda. Megvan nálad a beesett halánték. A hosszú állkapocs és a kipúposodó váll. – Szemöldökét ráncolva Vane lassan egy tárcát húzott elő a zsebéből, abból meg egy sárga kártyát. Odamutatta a fiúnak. – Nézd csak meg ezt!

Egy üvegkalitkában fekvő csontváz elhalványult fotográfiáját tartotta a kezében. Volt valami zavaró a csontvázban. Túl hosszú és túl vékony volt; a vállcsont kipúposodott, a koponya keskeny, a halánték beesett. Alatta a nyomtatott szöveg:

 

EREDET ÚJ-CLEVELAND, MENG BOLYGÓ

/SIGMA LYRAE/

 

És kisebb betűkkel:

 

Newbold Antropológiai Múzeum. Ten Eyck, Queensland, N. T.

 

– Egy kétszáz éves könyv lapjai között találtam – közölte Vane, gondosan visszacsúsztatva a képet a tárcába. – Képeslapként adták fel az egyik ősömnek. Egy évvel később viszont éppen a Nova Terrán tartózkodtam. És ezt hallgasd meg! A múzeum még megvan, a csontváz pedig sehol! Tagadják, hogy valaha is ott volt. A gondnok szerint valami elírás lehet. A bennszülött fajok közül a Mengen egynek sincs ilyen csontváza, azt állította.

– Bizonyára tényleg elírás lehet, uram – mondta a fiú is. – Elárulom, mit csináltam ezután – folytatta Vane. – Minden korabeli feljegyzést elolvastam, amit csak felleltem az úttörő korszakból ezen a bolygón. Pár száz évvel ezelőtt még senki sem gondolta a Mengen, hogy a marackok létezése legenda. Annyira hasonlítottak a bennszülöttekhez, hogy el is tudtak keveredni köztük, de mégis különleges erővel bírtak. Meg tudták változtatni a tárgyakat. Telepátiával befolyásolhattak másokat, ha azok nem voltak felkészülve a védekezésre. Ezt meglehetősen érdekesnek találtam. A következő lépésben átnéztem minden exportjelentést évszázadokra visszamenőleg. És a geológiai térképeket is a Planetáris kutatásban. Felfedeztem valamit. Az a helyzet, hogy a természetes gyémántnak nincs egyetlen lelőhelye sem a Mengen.

– Valóban nincs, uram? – A szállodainas hangja ideges volt.

– Egyetlenegy sem. Sem gyémánt, sem egyetlen hely, ahol bányászni lehetett volna. De kétszáz évvel ezelőttig a Meng mégis egybillió stellor értékű hibátlan gyémántot exportált évente! Honnan kerültek ezek elő, kérdezem én. És miért tűntek el?

– Nem tudom, uram.

– A marackok műve – szögezte le Vane. – Egy Soong nevű kereskedőnek és a családjának csinálták. Kihaltak. Aztán nem volt több gyémánt a marackoktól.

Kinyitott egy bőröndöt, kis ideig turkált benne, aztán két tárgyat húzott elő. Egy keskeny, ovális alakút, valamilyen merev, sárgás növényi rostba csomagolva, valamint egy félökölnyi nagyságú fénylő, szürkésfekete rögöt.

– Tudod, mi ez? – kérdezte feltartva az ovális csomagot.

– Nem, uram.

– Léggyökérnek nevezik a felvidéken. Egy öregemberé volt, aki a kunyhója alatt tartotta eltemetve a korsóval együtt. És itt van ez. – Felemelte a rögöt. – Mondhatnánk, semmi különös nincs benne. Épp csak egy darab grafit, valószínűleg Badlon régi bányájából. Ám a grafit tiszta szén. És így gyémánt.

Vane mindkét tárgyat óvatosan letette a közeli asztalra, és megtörölte a kezét. A grafit fekete foltokat hagyott rajta. – Gondolkodj egy kicsit. Pontosan egy órád van háromig.

– Szivarját gondosan leverte a korsó nyílása fölött. A hamu lepergett a felfelé néző arcba.

Vane visszament a székéhez. Megfontoltan és kissé mereven mozgott, de nem tántorgott. Lehámozta a vékony fémhártyát a palackról. Kiadós adagot töltött magának, jeget adott hozzá, kevés szódát spriccelt bele. Hosszan, lassan kortyolt a keverékből,

– Uram – szólalt meg végül a fiú –, tudja, én nem tudok semmiféle gyémántot csinálni. Mi fog történni, ha három órakor az a darab kő még mindig csak egy darab kő?

– Azt hiszem – felelte Vane –, egyszerűen csak kiveszem a léggyökeret ebből a kis pólyából, és beleejtem a korsódba. A léggyökér, ahogy elmesélték nekem, több százszorosára nő a levegőn. Mikor pereméig betölti a korsót, ráteszem a fedelet. És mikor útban az űrrepülőtér felé keresztezzük a mólót, azt hiszem, te lebillensz a rakomány tetejéről az öbölbe. Azt mondják, az öböl fenekét vastagon borítja az iszap. – Újabb hosszú, ráérős kortyot küldött le a torkán. – Gondold meg – tette hozzá, vörös szemével a korsóba bámulva.

A korsóban hűvös és sötét volt. A szállodainasnak viszonylag kényelmes ülése esett, ha keresztbe tette a lábát, vagy fel is térdelhetett, ám akkor arca épp a korsó pereméig ért. A nyílás túl szűk volt a fejének.

Nem tudott jobban kiegyenesedni vagy kinyújtani a lábát. Izzadt szűk egyenruhájában. Félt. Még csak tizenkilenc éves volt, és soha ezelőtt nem történt vele semmi ilyesmi.

Jégkocka zörgését hallotta a szobából.

Megszólalt:

– Uram?

Megnyikordultak a szék rugói, és a földi ember arca egy pillanat múlva megjelent a korsó szája fölött. Egy-két ősz szál meredt ki az orrlyukából, a gödrös áll és a száj körüli ráncokban fekete és ősz szőrszálak bújtak meg. A piros szem összeszűkült, homályosan tekintett a világba. Vane szótlanul bámult bele a szállodainas arcába.

– Uram – kezdte a fiú komolyan –, tudja, mennyit fizetnek nekem itt a szállodában?

– Nem.

– Tizenkét stellort egy hétre, plusz az étkezés. Ha gyémántokat tudnék csinálni, miért dolgoznék itt?

Vane arckifejezése nem változott meg.

– Megmondom – felelte. – Soong bizonyára jól megizzasztott benneteket, marackokat, hogy egybilliót hozzatok neki évente. Valaha ezrével éltetek egyedül ezen a kontinensen, mostanra olyan kevesen maradtatok, hogy el tudtok tűnni a bennszülöttek között. Azt tippelem, hogy a gyémántkészítés túl sok energiát kivett belőletek. Közel vagytok a kihaláshoz. És mindannyian féltek. A föld alá mentetek. Még mindig megvan az erőtök, de nem meritek használni – hacsak nincs más módja annak, hogy megvédjétek a titkotokat. Valaha a bolygó urai voltatok, de inkább a túlélést választottátok. Mindez persze csak merő találgatás.

– Igen, uram – mondta a fiú elkeseredetten.

Csengett a házitelefon. Vane átvágott a szobán, lenyomta a telefon gombját, s szeme sarkából a fiút figyelve beleszólt. – Mr. Vane – hallotta a portás hangját –, ha szabad kérdeznem, megérkezett a frissítő, amit rendelt?

– Az üveg megjött. Miért?

A fiú hallgatózott, térdének feszítve öklét. Barna homlokán veríték gyöngyözött.

– Ó, igazán semmi, Mr. Vane, csak a fiú nem jött vissza. Általában nagyon megbízható, Mr. Vane. De elnézést a zavarásért.

– Semmi baj – mondta Vane tompán, és kikapcsolta a készüléket. Visszament a korsóhoz. Kissé előre-hátra ingott talpán és sarkán. Egyik kezében a poharát tartotta, a másikkal a kis osmiridium késsel játszott, mely a tárcájából kibújó láncon lógott.

– Miért nem kiáltottál segítségért?

A fiú nem válaszolt.

Vane lágyan folytatta:

– Tudom, hogy a szállodai telefonok minden hangot közvetítenek a szobából. Szóval, miért voltál olyan csendben?

A fiú hangja boldogtalanul csengett.

– Ha kiáltok, uram, ebben a korsóban találnak meg.

– És akkor?

A fiú egy grimasz vágott.

– Vannak mások is, akik még mindig hisznek a marackok létezésében, uram, óvatosnak kell lennem, ilyen szemmel. Tudnák, hogy egyetlen oka lehet, hogy így bánik velem.

Vane egy pillanatig a fiúra meredt.

– Inkább kipróbálod a léggyökeret meg az öblöt, csak azért, hogy senki ne gyanakodjon rád?

– Hosszú ideje nem volt marackvadászat ezen a bolygón, uram.

Vane felhorkant. A faliórára pillantott.

– Negyven perc – közölte, s visszament székéhez az ajtó mellett.

A fiú nem szólt semmit. A szoba csendbe merült, csupán az óra halk zümmögése hallatszott. Kis idő múlva Vane az íróasztalhoz ment. Egy vámnyilatkozat-nyomtatványt helyezett a gépbe, s lassan nyomogatni kezdte a billentyűzetet, magában mormolva a bonyolult interstelláris jeleket.

– Uram – szólalt meg a fiú halkan –, tudja, nem ölhet meg csak úgy egy kétlábú teremtményt, hogy aztán eltűnjön. Ma már nem úgy van, mint a régi csúf időkben.

Vane felmordult a billentyűzetet nyomogatva.

– Gondolod, hogy nem? – Belekortyolt koktéljába, s jégcsörgés közepette letette.

– Már akkor is nagyon komolyan veszik az ügyet, ha rájönnek, hogy félrevezette a felvidéki elöljárót.

– Nem jönnek rá. Tőle nem.

– Uram, még ha elő tudnám is állítani a gyémántját, csak néhány ezer stellort érne. Az semmi egy ilyen embernek, mint maga.

Vane abbahagyta tevékenykedését, félig feléje fordult.

– Egy ekkora hibátlan kő megér százezret. De nem fogom eladni. – Visszafordult a géphez, befejezett egy sort, aztán újat kezdett.

– Nem, uram?

– Nem. Megtartom. – Vane szeme félig csukva; ujja mozdulatlan a billentyűzeten. Úgy tűnt, elhatározta magát, leütött egy gombot, s kivette a papírt a gépből. Felvett egy borítékot és pecsétet, elnézve a papír fölött.

– Egyszerűen megtartja, hogy időnként rápillantson – kérdezte szelíden a boy. A veríték a szemébe csorgott, de mozdulatlanul ült, öklével a térdén.

– Úgy van – felelte Vane ugyanazzal a távolba meredő pillantással. Gépiesen összehajtogatta a papírlapot, és beletette a borítékba, miközben az ajtó mellett levő üzenetközvetítő cső felé lépdelt. Az utolsó pillanatban észbe kapott, kikapta a papírt a borítékbál, szétnyitotta és rámeredt. Lassan összegyűrte, arca enyhén elvörösödött.

– Majdnem sikerült – morogta. Megfontoltan kettétépte a papírt, aztán még egyszer, mielőtt elhajította volna az apró fecniket.

– Csupán egyetlen rossz jel került a rubrikába – mondta –, de ez a megfelelő rossz jel volt. De megmondom, hol követed el a hibát, fiú. – Közelebb ment a korsóhoz.

– Nem értem – jött a válasz.

– Úgy vélted, ha a gyémántról beszéltetsz, elkalandoznak a gondolataim. Így is volt – ám tudtam, mi történik. Itt követted el a hibát. Teszek arra a gyémántra.

– U… uram – hebegett a fiú zavartan.

– Neked egy stellor egy új nadrágot jelent. Nekem egy vagy ezer csak egy tét a pókeren. A játék az, ami számít. Az izgalom.

– Uram, nem tudom, mire gondol.

Vane felhorkant.

– Hát már hogyne tudnád? Kezdesz egy kicsit veszélybe kerülni, igaz? Sarokba vagy szorítva, s kezdesz kifutni az időből. Úgyhogy kockáztattál egy kicsit.

Lehajolt, felmarkolt egy papírszeletet, kihajtogatta és kisimította.

– Ide, a rubrikába, ahova az Archonhoz való hűségeskünek kell kerülnie, a "disznó" jelét írtam. Ha ezt leküldöm, tizenöt percen belül itt van a gondolatrendőrség. – Újra összegyűrte a papírt, még apróbb gombócba, s a szőnyegre ejtette, Gondolod, hogy elfelejteted velem összeszedni és elégetni, mielőtt elmegyek? – kérdezte barátságosan. – Próbáld meg.

A fiú nagyot nyelt.

– Uram, saját maga csinálta azt. Félrecsúszott az ujja.

Vane most először rámosolygott, és arrébb sétált.

A fiú nekivetette a hátát a korsó falának, s teljes erejéből nekifeszült. Annyira erőlködött, hogy izmai kötegekben duzzadtak ki. A cserépfal azonban olyan szilárd volt, mint a szikla.

Jobban izzadt, mint valaha. Kiengedett, nehezen lélegzett; térdére hajtotta fejét, és megpróbált gondolkodni. Előzőleg is hallott már gonosz földi emberekről, de ilyennel még sosem találkozott.

Kiegyenesedett.

– Uram, itt van még?

A szék feljajdult, Vane megjelent, pohárral a kezébe.

– Uram – kezdte a fiú ünnepélyesen –, ha be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok marack, elenged? Vagyis, akkor el kell engednie, nem?

– No persze – bólintott Vane. – Gyerünk, bizonyítsd be. – Nos, uram, nem hallott más dolgokat is a marackokról? Néhány más próbát?

A kereskedő elgondolkodott; állát a mellére ejtette, szeme elhomályosult.

– Hogy mit tudnak, vagy mit nem tudnak megcsinálni – sugallta a boy. – Ha én mondok ilyet, azt gondolhatja, én találtam ki.

– Várj egy percet. – Vane megint előre-hátra ingott, szeme félig csukva. Madzagnyakkendőjén még mindig tökéletes a csomó, dzsekije kifogástalanul állt rajta.

– Eszembe jutott valami. A marackvadászok sokat használták, azt hiszem. A marackok nem állhatják az alkoholt. Rosszul lesznek tőle.

– Biztos ebben, uram? – kérdezte a fiú mohón.

– Természetesen. Olyan nekik, mint a méreg.

– Akkor rendben, uram!

Vane bólintott, és az asztalhoz ment, hogy magához ragadja a Ten Star-os palackot. Még mindig kétharmadáig tele volt. Visszajött vele, s így szólt:

– Nyisd ki a szád.

A fiú tágra nyitotta a száját, becsukta a szemét. Nem szerette a földi italokat, különösen nem a brandyt, de úgy gondolta, le tudja nyelni, ha ez kisegíti a korsóból.

A folyadék keményen csattant a fogán és a szájpadlásán; lecsurgott kétoldalt az arcán, az orrába is jutott. Csuklott és fulladozott. A szesz égette a torkát és a nyelőcsövét, kicsorduló könnye elvakította, nem kapott levegőt. Mikor kiszabadult bénultságából, nyelt egyet.

– Uram… uram… ez nem volt rendes próba. Nem így kellett volna rám öntenie. Adjon egy kicsit, pohárban.

– Nos, sportszerű akarok lenni – mondta Vane. – Újra megpróbáljuk. – Talált egy poharat, kétujjnyi brandyt töltött bele. – Így jó lesz – kommentálta, s egy kicsit a szállodainas torkába csorgatott.

A fiú nyelt, fejét brandygőz lebegte körül.

– Még egyszer – mondta Vane, és újra öntött.

A fiú nyelt. Az ital tűzgömbként égette bensejét. – Megint. – Nyelt.

Vane hátralépett. A fiú kinyitotta a szemét, és boldogan nézett rá.

– Látja, uram? Semmi rosszullét. Megittam, és nem lettem beteg tőle.

– Hm – reagált Vane, érdeklődő arckifejezéssel. – Hát, képzeld csak, a marackok meg tudják inni a szeszes italt.

A győzelmes mosoly lefagyott a fiú arcáról.

– Uram, ne vicceljen velem – mondta hitetlenkedve.

Vane megszívta az orrát.

– Ha azt képzeled, hogy ez vicc…

– Uram, megígérte.

– Ó, nem. Semmi esetre sem. Azt mondtam, ha be tudod bizonyítani nekem, hogy nem vagy marack. Gyerünk, bizonyítsd be. Véletlenül itt van egy másik kis próba a számodra. Egy anatómus, akit ismerek, megnézte a csontvázadat, és azt mondta, össze van szorulva a váll. Egy marack nem tudja a feje fölé emelni a kezét. Szóval, kezdjed azzal, miért álltál fel a székre, amikor levetted a csomagot; vagy még jobb az, ha kinyújtod a karod a korsóból.

Csend.

Vane újabb szivart vett elő a zöld gyíkbőr tárcából, levágta a végét a kis osmiridium késsel, és meggyújtotta, anélkül hogy levette volna a szemét a fiúról.

– Kezdesz megint veszélyes lenni – mondta. – Nagyon töprengsz ott bent. De így már kicsit érdekesebb. Azon töprengsz, hogyan ölhetnél meg a korsóból úgy, hogy nem használod a marack erődet. Gyerünk. Gondolkodj csak!

Kifújta a füstöt, a korsó fölé hajolt.

– Tizenöt perced van rá.

Vane komótosan felgöngyölte az összes szőnyeget, összeszedte a szuveníreket, és csomagokba kötötte őket. A kézitáskájába tett néhány toalettcikket a mosdópolcról. Utoljára körülpillantott a szobán, meglátta a papírdarabkákat a padlón, összegyűjtötte őket. Vigyorogva megmutatta a fiúnak, majd beleejtette a hamutartóba, s elégette. Kényelmesen elhelyezkedett az ajtó melletti széken.

– Öt perc – mondta.

– Négy perc.

Három.

Kettő.

– Rendben – szólalt meg a fiú.

– Igen? – Vane felkelt, és a korsóhoz ment. – Megteszem; megcsinálom a gyémántot.

– Nocsak – tamáskodott Vane. Felvette a grafitrögöt, és odanyújtotta.

– Nem kell megérintenem – közölte a fiú közönyösen. Csak tegye le az asztalra. Körülbelül egy percbe telik.

– Mmm – morogta a kereskedő, feszülten figyelve a másikat. A fiú guggolt a korsóban, szeme csukva; Vane csak fénylő, zöld-fekete hátát látta.

A fiú hangja tompán csengett:

– Csak ne lenne magánál az a léggyökér.

Vane felhorkant.

– Nincs szükségem rá. Tucatnyi módon vigyázhattam volna rád. Ennek a késnek – magasba tartotta – moláris acélpengéje van. Úgy vág keresztül bármit, mint a sajtot. Felapríthattalak és leküldhettelek volna a hulladékcsövön.

A fiú felfelé fordította az arcát; sápadt volt, a szeme tágra nyílt.

– De erre most nincs idő – folytatta Vane. – A léggyökér éppen úgy megteszi.

– A késsel fog kiszabadítani engem ezután? – kérdezte a fiú.

– Hogy? Ó, természetesen. – Vane a grafitrögöt figyelte, van-e változás a külsejében, vagy nincs.

– Bizonyos értelemben csalódott vagyok – állapította meg. – Azt hittem, lesz egy kis harc. Úgy látom, kissé túlbecsülnek titeket, marackokat.

– Kész van – így a fiú. – Vegye magához, kérem, és engedjen ki.

Vane szeme összeszűkült.

– Nekem nem tűnik késznek.

– Egyszerűen csak fekete maradt kívül. Dörzsölje le róla. Vane nem mozdult.

– Gyerünk, uram – sürgette a fiú. – Vegye fel, és nézze meg.

– Kicsit túl buzgó vagy – felelte Vane. Egy töltőtollat vett elő zsebéből, azzal kaparta meg finoman a grafitot. Vane óvatosan megérintette, aztán kézbe vette. – Semmi trükk? – kérdezte kötekedve. Próbálgatta a rög súlyát, majd visszahelyezte az asztalra. Fekete grafitfoltok maradtak a tenyerén.

Kinyitotta zsebkését, s középen kettévágta az ásványt. – Grafit – szögezte le, s kését dühösen belevágta az asztalba.

Kezét összeütögetve a fiú felé fordult.

– Nem értelek – mondta fenyegetően piszkálgatva a léggyökér csomagolását. – Az egész csak időhúzás volt. Nem harcoltál marackként, nem úgy végzed, mint egy marack. Annyit értél el, hogy meghalsz, mint egy mengbeli fiú, igaz?

A száraz csomagolás szétnyílt ujjai között. A rostok réseiben piszkosfehér duzzanat tűnt fel.

Vane felemelte a csomagot, hogy belehajítsa a korsóba; meglátta a fiú rémült arcát, ahogy betölti a nyílást. Csak egy pillanatig habozott, ám ezalatt a léggyökér szürkésfehér pihéi lassan rákúsztak a keze fejére. Vane enyhe szorítást érzett, s ösztönösen megpróbálta eldobni a csomagot. Nem tudta – a növekvő, tornyosuló anyag ragadós volt; odatapadt a kezéhez. Aztán a ruhaujjához. Növekedett; lassan, de borzalmas állandósággal.

Vane elszürkült arccal rázogatta karját, próbált megszabadulni a gyökértől. Mint valami vastag bőr, az anyag megereszkedett, de nem vált le. Egy nyúlványa elérte a nadrágját, és megkapaszkodott benne. Egy másik duzzanat lekúszott a szőnyegre. Vane egész jobb karját és oldalát vastagon beborította a dagadó fehérség. Az anyag nem terjeszkedett tovább; úgy tűnt, megköt.

A szállodainas elkezdte magát előre-hátra ingatni a korsóban. Az megbillent, visszaállt. Ekkor erőteljesebben próbálkozott. A korsó előrearaszolt a szőnyegen.

Néhány pillanat múlva a fiú megállt; felnézett, hogy tájékozódjon, merre halad. A gyökérbörtönébe zárt Vane az asztal felé hajolt, keményen megfeszült, szabad kezét a kés felé nyújtva, melyet az asztalba állított.

A fiú leeresztette fejét, s még erősebben ütődött neki a korsó falának. Mikor felnézett, Vane szorosan zárt szemét, erőlködéstől kivörösödött arcát pillantotta meg. Amennyire csak tudott, kinyúlt az asztal fölé, de ujjai így is csak a levegőt markolászták, egy-két centire a kés nyelétől. A fiú keményen nekicsapódott a korsónak. Az óriási edény előrebillent, nekiütődött az asztallapnak, s lelógó ruhaujjánál fogva odacsípte Vane karját.

A fiú megpihent, felnézett. A szorult helyzetű földi ember abbahagyta a küzdelmet, s lepillantott. Hiába rángatta a szövetet, nem bírta kiszabadítani a karját.

– Patt – mondta Vane komoran. Fogait kimutatva elvigyorodott. – A cél előtt és díj nélkül. Én nem tudlak elkapni, te pedig nem tehetsz kárt bennem.

A fiú feje mintegy beleegyezően megbillent. Egy másodperc múlva hosszú karja kikígyózott a korsóból. Ujjai rázáródtak a halálos kis kés nyelére.

– Egy marack ki tudja nyújtani a karját a feje fölé, uram – mondta.

 

 

Morvay Nagy Péter fordítása