VAN IDŐ

A fal és a vezérlőblokk szürke volt, de a képernyő sugárzó zöld nyarat mutatott.

– Ez az a hely – hallatszott a fiú hangja Vogel fülében Az öregember lágyan megérintette a vezérlőgombokat, s a nézőpont megállapodott úgy húsz lábbal a föld felett. Az ernyőn juharlevelek lengedeztek a könnyű szellőben. Alant, mélyen az árnyékban egy ösvény bújt meg.

A színtér a keskeny képernyőn oly valóságos volt, hogy szinte azt sugallta: ha valahogy keresztülnyomakodsz a kereten, azok közé a napsütötte levelek közé pottyansz. Meleg levegő lehelete csapott a szobába.

– Gondolom, csukott szemmel is odatalálnék, olyan jól emlékszem rá – hallotta Vogel Jimmyt. Úgy tűnt, a fiú képtelen befogni a száját; keze kinyílt, összecsukódott térdén.

– Emlékszem, mindannyian a vegyesbolt előtt álltunk a faluban, s egyikünk az mondta, gyerünk úszni. Így aztán elindultunk, de nem a parthoz, hanem a régi kőbánya felé.

A levelek hirtelen táncra perdültek egy erősebb fuvallatban.

– Gondolom, egy percen belül megpillantjuk őket – mondta Jimmy. – Szóval, ha a jó időt fogta be. – Teste kissé megemelkedett, s mielőtt leolvasta volna, Vogel már tudta, hogy a vezérlőpult számtárcsáját fürkészi.

– Ezerkilencszázhatvan május huszonnyolcadika, délelőtt tizenegy óra kilenc perc harminckét másodperc.

A képernyőn a fák alatt rohanó testek villantak fel. Vogel csupasz barna hátakat látott, sportingeket, pólókat, sötét és szőke buksikat. Nyolc-kilenc fiú lehetett a csapatban, mind tizenkét év körüli; az utolsó, aki lemaradt, vékony, barna hajú fiúcska, kicsit fiatalabbnak látszott. Megállt – tisztán kivehető volt a levelek között –, fehérre vált arccal felfelé tekintett. Aztán elfordult, és berobogott a sötéten villódzó zöldbe.

– Ott megyek – hallatszott Jimmy nyers hangja. – Most másszuk meg a meredélyt felfelé a kőbányába. Sötét és nyirkos odafent, annyi a régi lucfenyő, hogy az eget sem lehet látni. Az a moha éppolyan volt, mint a hideg iszap, ha mezítláb lépett bele az ember.

– Próbáljon lazítani – mondta Vogel óvatosan. – Szeretné később csinálni?

– Nem, most – felelte Jimmy szenvedélyesen. Hangja megszilárdult. – Gondolom, egy kicsit feszült vagyok, de meg tudom csinálni. Igazából nem féltem, csak olyan hirtelen történt az egész. Sosem hagytak időt, hogy felkészüljek.

– Nos, erre való a gép – csillapította Vogel. – Több az idő; bőven jut mindenre.

– Tudom – morogta Jimmy figyelmetlenül.

Vogel felsóhajtott. Ezek a délutánok fárasztották; nem volt már fiatal ember, s többé már nem hitt munkájában. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy várható volt. A munkát persze el kell végezni – mindig megvan az esély arra, hogy segítsen valakinek, de nem ment olyan könnyen, automatikusan, ahogy az ifjúság szörnyű magabiztosságában hitte.

Valami megzörrent a képernyőn; Vogel látta Jimmy kezét kétségbeesetten ökölbe szorulni a térdén.

Egy fiú villant be a képbe, ugyanaz a fiú; ügyetlenül csörtetett előre, egyik kezével az arca előtt. Eltávolodott; az aljnövényzet korbácsként csapkodta, bezárultak mögötte a lengő ágak.

Jimmy keze lassan kinyílt, megpihent.

– Ott megyek. – Hangja mély és keserű volt. – Elfutok. Bőgök, mint egy csecsemő.

Egy pillanat múlva Vogel pókujjai kinyúltak a vezérlőpult felé. A nézőpont lassan közeledett a földhöz. Zöld levelek galaxisai füstöltek el mellette, aztán a nézőpont megállt, eltűnt, és körülbelül öt láb magasságból ott volt előttük az árnyékos ösvény.

Vogel óvatosan kérdezte:

– Készen áll?

– Igen. – Jimmy hangja újra elvékonyodott.

Az átkelés okozta ütődés kibillentette egyensúlyából; nekitámaszkodott egy kis fának. A forgó világ talpra állt és megszilárdult körülötte; felnevetett. A fatörzsnek hideg, papírszerű tapintása volt a keze alatt, a levelek zöld dicsfényben járták táncukat. Újra ott volt a Kellog erdőben, azon a májusi napon, amikor minden elromlott; és most újra itt terült el, körbefogta, ugyanúgy, mint azelőtt. A fákon ugyanazok a levelek rezegtek, ugyanazt a levegőt szívta be.

Elindult az ösvényen. Néhány másodperc múlva ráébredt, milyen vadul lüktet a szíve. Gyűlölte őket, az összes nagy kölyköt, felsőbbrendű, vigyorgó arcukkal. Most már ott voltak fenn, rá vártak. De ezúttal megmutatja nekik, s majd aztán lassacskán talán kihal belőle a gyűlölet. Tudta ezt. De ó, istenem, mennyire gyűlölte őket most!

Sötét volt a lucfenyők alatt, miközben mászott felfelé, lába nedves-puha mohába lépett. Egy tűnő pillanatra sajnálta, hogy visszajött. De több mint ezer dollárba került a családjának, hogy visszaküldhették. Lehetővé tették számára ezt a mesés alkalmat; nem szalaszthatja el.

Most hallotta a fiúk hangjait, visszhangos kiáltásaikat s a hideg csobbanást, ahogy egyikük alámerült.

Gyűlölködve és keserűen felmászott arra a pontra, ahonnan látta a régi kőbánya mély, árnyékba burkolódzó szakadékát. Nézte a fiúk vékony alakját a túlsó oldalon, a sziklás részen, az egyetlen helyen, ahol ki lehet mászni a fekete vízből. Néhányan a sziklákon ültek, vizesen, borzongva. Hangjukat lecsendesítette a távolság.

Közelebb megpillantotta a halott lucfenyőt, mint ferdén kinyúlt a kőbánya pereme mentén, girbegurba gyökereivel a levegőben. Törzse ezüstszürke volt, tövénél talán egy láb vastag. Egyenesen követte a bánya falát, ahogy kidőlt; ágcsonkok meredtek ki belőle, csúcsa beszorult egy hasadékba. Alatta párkányok sorakoztak, melyeken könnyedén le lehetett jutni.

De először át kellett jutnia a halott fán.

Felmászott a vastag, tekergőző gyökereken, s megpróbált nem gondolni rá, hogyan lógnak a semmi felett. Lent az árnyékos kőbányában egyenként fordultak feléje a sápadt arcok.

Most élesen emlékezett rá, hogyan történt: kötéltáncosok sora lefelé a fenyőn, egyensúlyozó karok a levegőben, támaszt, kereső csupasz, teniszcipős lábak. Ha nem hagyták volna utolsónak!

Egy lépést tett a fatörzsön. Önkéntelenül lepillantott – nem akart! –, és meglátta a mélyben ásítozó ürességet – a fekete vizet és a sziklákat.

A fa himbálódzott alatta. Megpróbálta megtenni a következő lépést, és rájött, hogy képtelen rá. Ugyanolyan volt, mint azelőtt, és most felismerte, hogy lehetetlen végigmennie a fán – elcsúszol és leesel, le, le, a sziklákra, a hideg vízbe. Dermedten az ég és a kőbánya mélye között hiába mondogatta magának, hogy a többiek megcsinálták, ez nem segített. Mi értelme van, amikor látta, amikor bárki láthatta, hogy lehetetlen?

Ott lent várták a fiúk hideg és csendes testvériséggel.

Jimmy lassan visszalépett. Az öngyűlölet könnyei égették szemhéját, de átmászott a felmagasodó gyökereken, és maga mögött hagyta a kőbánya szélét; a távoli kiáltások újra feltámadtak, ahogy lefelé botladozott az ösvényen.

– Ne hibáztassa magát túlságosan – mondta Vogel a maga színtelen hangján. – Lehet, hogy nem volt rendesen felkészülve ezúttal.

Jimmy keze fejével dühösen törölgette a szemét.

– Nem álltam készen – motyogta. – Azt hittem, készen állok, de... Túl ideges lehettem, ez minden.

– Vagy talán... – Vogel habozott. – Néhány ember úgy véli, jobb a múltat elfelejteni, és a jelenben megoldani a problémáinkat.

Jimmy szeme megdöbbenve nyílt tágra.

– Nem adhatom fel most! – mondta. Felállt, érvelni kezdett: – Hiszen az egész életem tönkremenne... úgy értem, sosem hittem volna, hogy ilyesmit fogok hallani magától, Mr. Vogel. Úgy értem, a gép egész lényege és minden...

– Tudom – felelte Vogel. – A múltat meg lehet változtatni. A diák újra leteheti a vizsgáját, a szerelmes még egyszer próbálkozhat, a túl későn kigondolt szavak elhangozhatnak. Mindig így hittem. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Olyan ez, mint egy kártyajáték. Ha nem tetszik a leosztás, kérhetsz másikat, aztán még egyet és még egyet...

– Így van – helyeselt Jimmy megnyugodva. – Ha így áll hozzá, hogyan veszíthetek?

Vogel nem válaszolt, csak udvariasan felállt, hogy az ajtóig kísérje a másikat.

– Akkor tehát holnap találkozunk, Mr. Vogel – szögezte le Jimmy.

Vogel a falinaptárra pillantott; 1978. április 21-ét mutatott.

– Igen, rendben van – válaszolta.

A küszöbről Jimmy fennkölt reménnyel nézett vissza rá – sápadt, vékony, harmincéves férfi; fénytelen szemében mintha egy elveszett kisfiú könyörgő tekintete...

– Mindig van holnap, nem igaz, Mr. Vogel?

– Igen – felelte Vogel fáradtan. – Mindig van holnap.

Morvay Nagy Péter fordítása