A JÁMBORAK FÖLDJÉN

 

 

A parkolóőr javában ábrándozott, amikor beálltam mellé. Nagydarab, tohonya fickó volt, kockás mellű fekete szaténruhában. Én skarlátvöröset viseltem: ez illett épp a hangulatomhoz. Kiszálltam, szinte a pasas lábára lépve.

– Parkoló vagy megőrző? – kérdezte reflex-szerűen, aztán rám nézett. Akkor jött rá, ki vagyok, és gyorsan félrefordult.

– Egyik sem – feleltem.

Volt a hála mögött, a szerelőhangár polcán egy kis hegesztőpisztoly. Elvettem, visszamentem, és az autó mellé térdeltem, hogy az elülső kerék mögé tudjak nyúlni. Begyújtottam a pisztolyt, és először a tengelyre és a felfüggesztésre irányítottam. A fém felizzott – előbb cseresznyepirosan, majd fehéren –, aztán összeolvadt. Akkor talpra álltam, és a két kereket kezdtem perzselni, míg az abroncsok gumiplasztja nem folyt bűzölgő tócsákban, sercegve az útburkolatra. Az őr egy szót se szólt.

Úgy is hagytam ott: hadd bámulja a mocskot a szép tiszta betonján.

Amúgy jó kis autó volt, de hát bármikor szerezhetek másikat. És kedvem támadt gyalogolni. Lesétáltam a délutáni napfényben szunnyadó, árnyékfoltokkal tarkított, hűs levélillattól belengett, kanyargós úton. Házat egyet sem láttam, hiszen mind a föld alatt volt, vagy növényzet takarta, vagy félig ez, félig az. Hallottam, hogy ez most a divat errefelé, épp ezért is jöttem ide. Nem mintha különösebben érdemes lenne megnézni bármit is, amit a maflák művelnek.

Találomra letértem az útról, keresztülgyalogoltam a hullámzó pázsiton, áttörtem egy virágzó galagonyasövényen, és egy nagy, süllyesztett sportpályához értem. Teniszháló feszült rajta, és két pár játszott – épp csak annyi erőbedobással, hogy kicsit beleizzadjanak. Mind a négy fiatal, talán feleannyi idős, mint én. Három sötét hajú, egy szőke. Az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, és mindkét pár ügyesen összedolgozott – élvezték a játékot.

Egy percig csak figyeltem. Addigra már a felém eső kél játékos is kezdte érezni, hogy ott vagyok. Lementem hát a pályára, épp amikor a szőke akart szerválni. Lábujjhegyen megdermedve bámult rám a háló túloldaláról. A többi is csak állt.

– El! – szóltam rájuk. – Játszma vége.

Megnéztem magamnak a szőkét. Nem különösebben csinos a fajtájához képest, de felépítése kecses és szabályos. Lassan leereszkedett lábujjhegyről – lúdtalpas volt, de nem esetlen –, és a hóna alá csapta az ütőjét. Aztán elszállt a meglepetése, és ügetve indult kifelé a pályáról a másik három után.

Követtem a hangjukat a tornyosuló orgonabokrok között kanyargó ösvényen az édes illatból szippantgatva, és valami kis napozókertféleséghez érkeztem. Volt ott egy napóra meg egy madáritató; a gyepen törülközők hevertek. Az egyik pár – a két sötét hajú – feje még fel-felbukkant a bokrok között az ösvény következő kanyarulatában. A másik párocska eltűnt.

Gond nélkül megtaláltam a fű között a fogantyút. A szerkezet beindult, és egy téglalap alakú darabon felemelkedett a pázsit. A lépcsőre leltem rá, nem a liftre, de sebaj. Leszaladtam rajta, be az első ajtón, és a felső szint nappalijába érkeztem. Ovális terem volt, melyet felülről szórt műnapfény világított meg. A bútorok kényelmesen párnázottak voltak, nagyok és rondák; a szőnyeg vastagon bolyhos; a levegőt friss virágillat járta át.

A szőke ott állt a felém eső oldalon, nekem háttal, és a séfomata billentyűzete fölött töprengett. Félig már levette a sportruháját, most épp letolta a maradékot, kilépett belőle, aztán megfordulva észrevett.

Megint meglepődött: nem számított rá, hogy utánajövök ide.

Mire magához tért, és mozdult volna, egész közel értem hozzá. Elkésett, s ő is tudta, hogy nem szabadulhat. Behunyta a szemét, és kissé elsápadva a falburkolatnak vetette a hátát. Ajka és szőke szemöldöke egyformán felhúzódott.

Végigmértem, és tettem rá néhány nem éppen hízelgő megjegyzést. Megremegett, de nem válaszolt. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve a séfomata fölé hajoltam, és forró sajtszószra állítottam. Kiiktattam a biztonsági korlátozást, és ütközésig tekertem a mennyiségszabályozó tárcsát. Szervírozáshoz levesestálat és puncsostálkát kértem.

Úgy egy perc múlva kezdett érkezni a gőzölgőforró lötty. Sorra felkaptam a levesestálakat, és a lány két oldalán a falra loccsantottam tartalmukat. Aztán amikor jöttek a puncsostálkák, azokkal kezdtem meregetni a szószt. Összepocskoltam vele a szőnyeget, foltokat kentem belőle a falra, és pocsolyákat öntöttem minden bútorra, amit elértem. Ha kihűl, majd megdermed és odatapad.

Kedvem lett volna a lány testét is lefröcskölni, de az fájt volna neki, azt pedig nem lehet. A forró szósszal teli tálak még mindig sorra jöttek a séfomatából, egymásba torlódva a kiadónyílásnál. Megnyomtam a törlést, majd portóit rendeltem.

Nyitott palackokban érkezett, jól behűtve. Felkaptam az elsőt, és már emeltem a karomat, hogy csinos vonalban végigfröccsentsem a lány derekán, amikor megszólalt mögöttem egy hang:

– Vigyázz, hideg bor!

A karom megrándult, és egy kis bor ömlött a lány combjára, de már számított rá: a hangra a szemét is kinyitotta, és most alig rezzent össze.

Vad dühvel perdültem meg. A férfi volt az: ott állt a lépcsőház kijáratánál. Arca elég sovány, bőre bronzbarna, mellkasa széles, szeme éber és kék. Ha ő közbe nem lép, biztos, hogy beválik: a lány forrónak hitte volna a hideg loccsantást.

Gondolataimban már előre hallottam a sikolyát, és a valóságban is hallani akartam.

Léptem egyet a fickó felé, és megbotlottam. Ügyetlenül estem el, megrándult az egyik térdem. Megfeszülve, reszketve álltam talpra. Elvesztettem az önuralmamat.

– Te... te! – visítottam.

Hátrafordultam, felkaptam az egyik puncsostálkát, két kézzel felemeltem – mit sem törődve a saját csuklómra löttyenő, forró szósszal –, és majdnem sikerült is eldobnom a pasas irányába, amikor rám jött a rosszullét... az a rohadt zúgás a fejemben, egyre hangosabban, hangosabban, minden mást elnyomva.

Mikor magamhoz tértem, egyiket sem találtam már ott. Feltápászkodtam – halálosan gyenge voltam és a legközelebbi székhez támolyogtam. A ruhám nyálkássá, tapadóssá vált. Kedvem lett volna meghalni. Belevetni magamat abba a sötét, szőrös lyukba, amely tátongva vár rám, és soha ki nem mászni onnét. De erőt vettem magamon, aztán kikászálódtam a székből.

A liftben lefelé menet majdnem ismét megborultam. Sem a szőke, sem a sovány pasas nem volt a második szint egyik lakószobájában se. Ezt gondosan ellenőriztem, aztán minden szekrény és fiók tartalmát kirángattam a padlóra, az egész hóbelevancot az egyik fürdőszobába vonszoltam, betömtem vele a kádat, majd megnyitottam a csapot.

Megnéztem a harmadik szintet: tárolóhelyiségek követték itt egymást, meg az épületgépészet. Ember sehol. Bekapcsoltam a kazánt, és felnyomtam a termosztátot, ameddig csak lehetett. Kinyitottam a fagyasztószoba ajtaját, és kiolvasztásra állítottam a kapcsolót. A lépcsőház ajtaját kiékeltem, aztán felmentem a lifttel.

A másodikon épp csak annyira álltam meg, hogy kinyissam az ottani lépcsőházajtót is – a padlón kúszó víztócsa félig már odaért hozzá –, aztán a legfelső szintet ugyancsak átkutattam. Ott sem volt senki. Kibontottam pár könyvtekercset, és a szalagokat szétgurigáztam a szobában. Lett volna kedvem még folytatni, de már alig álltam a lábamon. Visszamentem a felszínre, és lerogytam a pázsitra. Belehaltam, belefulladtam, belesüllyedtem a szőrös verembe.

Mialatt önkívületben voltam, a víz lefolyt a nyitott lépcsőn, és betöltötte a harmadik szintet. Olvadó mirelitek úszkáltak a szobákban. Víz szivárgott a falburkolat alá és a gépek borításába; áramkörök záródtak rövidre, biztosítékok égtek ki. A klímaberendezés leállt, de a generátora még mindig fűtött. A víz csak emelkedett.

Romló készételek, lebegő csomagok bukdácsoltak a lépcsőházban. A második és az első szint térfogata nagyobb, úgyhogy több időbe telik, míg elárasztja őket a víz – de előbb-utóbb csak megtelnek azok is. A szőnyegek, bútorok, ruhák, a ház minden ingósága átitatódik nedvességgel, és tönkremegy. Ekkora víztömeg valószínűleg magát a házat is megmozdítja, eltörve a vízvezetékeket és egyéb folyadékszállító csöveket. Egész csapat javítómunkásnak is legalább egy napjába telik majd pusztán a takarítás. A helyreállítás pedig szóba sem jöhet: a háznak annyi. A szőke nő meg a sovány fickó ide már nem költözik vissza.

Úgy kell nekik.

Majd építenek másik házat a maflák, úgyis folyton buzgólkodnak, mint a hódok. Belőlem viszont csak egy van a világon.

A legkorábbi emlékemben valami nő szerepel – gondolom, a dajkaanya –, amint döbbent borzadállyal mered rám. Próbáltam felidézni, mi történhetett közvetlenül ezelőtt vagy utána, de nem ment. Korábbról semmi, csak az emléktelenség sötét, alaktalan, születésemig tartó pászmája. Későbbről pedig a nagy csend.

Tehát ötödik életévemtől – úgy tudom – a tizenötödikig minden emlékem valami kellemes, homályos tengerben lebeg. Semmi sem volt „hű de fontos”. Én magam is ernyedt, puha voltam: lebegtem. Ébrenlét és álom egybefolyt.

Tizenöt éves koromban a fiatalok szerelmi játékaiban épp az volt a divat, hogy hónapokra vagy még tovább is összeáll egy-egy pár. Ügy neveztük, „kitartó szerelem”. Emlékszem, mennyire tiltakoztak az idősebbek, hogy ez egészségtelen, de mi akkor is egészséges fiatalok voltunk, és a törvény szerint majdnem akkora szabadságot kaptunk, mint a felnőttek.

Kivéve engem.

Az első „kitartó” csajomat Elennek hívták. A haja szőke volt, már-már fehér, és hosszú; a szempillája viszont sötét, a szeme meg halványzöld. Meghökkentő szem: olyan mintha nem is nézne rám. Mintha vak lenne.

Néha furán, döbbenten tekintett rám, valami ijedtség és düh közötti érzelemmel. Egyszer azért, mert túlságosan megszorítottam, és fájt neki; máskor – úgy tűnt – minden ok nélkül.

Ha a társaságunkban összeállt egy pár, akkor gyanús volt, ha négy hétnél hamarabb szétváltak. Azt jelentette, hogy valami gond van az egyik vagy a másik partnerrel, ha nem mindkettővel, különben tartósabb lett volna együttlétük.

Elen és én négy hete és egy napja álltunk össze, amikor közölte, hogy szakit velem.

Úgy éreztem, felkészülten fogadom a bejelentést. Mégis úgy tűnt, forogni kezd velem a szoba; aztán a tenyerem valahogy a falnak csattant, és a forgás megállt.

Barkácsműhelynek használtuk azt a helyiséget, és a kezem alatt egy plasztvágó késkészlet volt. Önkéntelenül megragadtam az egyiket, és amikor láttam a markomban, azt gondoltam:megijesztem Elent.

Ahogy felé indultam, előtűnt a szemében az a meglepett, félig dühös érzés, de – és ez különös – nem a kést nézte. Az én arcomat bámulta.

Később összevérezve találtak rám az idősek, és bezártak valami szobába. Akkor rajtam volt a sor, hogy megrémüljek: ekkor fogtam fel először, emberi lény képes azt tenni, amit én elkövettem. És ha én megtehettem Elennel, akkor nyilván ők is megcsinálhatják velem.

De nem cselekedhettek így. Szabadon engedtek: kénytelenek voltak.

Akkor értettem meg, hogy én vagyok a világ királya.

 

 

Volt bennem valami más is, elfojtva és elfeledve, ami felbuzgott, amikor először sújtottam le haraggal. A szobrászkodást csak évekkel azután kezdtem, méghozzá véletlenül – de abban a pillanatban szabadultam fel és lettem művésszé.

Valamelyik télen a denveri levéltárban egy egész teremnyi régi, nyomtatott könyvre bukkantam. Hónapokat töltöttem ott, és csak olvastam – mert egész addig azt hittem, én találtam fel a faragást és a festést. Most főleg arra lettem kíváncsi, hová tűnt. Erre határozott választ egyik könyvben sem találtam. De míg a régi, az Interregnum előtti idők történelméről olvasgattam, ráakadtam egyvalamire, ami talán megmagyarázhatja. Az ókorban akármikor hosszabb időn át béke és bőség uralkodott, a művészet szegényessé vált: csak dísztárgyakat, zsánerképeket alkotott, másolatok másolatait. A nagy művészek pedig – hát, ők csakis a háborgó időkben éltek: Praxitelész, Leonardo da Vinci, Rembrandt van Rijn, Renoir, Picasso...

Nyilván kiszelektálódott fajunkból a tehetség. Nem gondolnám, hogy a géntervezők direkt akartak volna megszabadulni tőle, ám szinte bármit készek voltak feláldozni azért, hogy egységes, racionális, épeszű, egészséges emberiséget teremtsenek.

Így tehát egyetlen ember maradt, hogy megalkossa az Ép Ész Korának portréját. Rendben, nem is bántam volna, csak hát...

A felhőtlen ég már ibolyába hajlott, amikor felébredtem, és egyre messzebb nyújtózkodott a sövény árnyéka. Elindultam lefelé a lejtőn, míg meg nem láttam a boltnegyed szélén egy nagy téglalapalakot, melyet a fotoncsövek kísérteties kékje világított be. Puszta megszokásból arra vettem az irányt.

A bejáratnál emberek sorakoztak, hogy könyvecskéjüket felmutatva bemehessenek. Áttolakodtam közöttük, megfigyelve döbbent arcukat és összeránduló testüket, majd az öltözőbe mentem.

Heveder, oxigénpalack, maszk, uszony, minden ki volt készítve. Levetkőztem, ruhámat a földre szórtam, és felöltöttem a búvárfelszerelést. Szörnynek, másvilági lénynek öltözve slattyogtam ki a medencéhez. Megigazítottam a palackot és az uszonyt, s a vízbe csusszantam.

Odalent minden üvegkék volt, és az úszók teste halovány angyalként siklott a vízben. Apróhal-rajok spricceltek szét, ahogy lefelé úsztam. Fájdalmas gyönyörűséggel dobogott a szívem.

Lent, messze a mélyben megláttam egy lányt, amint valami hullámzó, víz alatti tánc köreit rója egy bordás műkoralloszlop körül tekeregve. Tapadókorongos hegyű szigony volt a kezében, de nem használta, hanem csak táncolt egyes-egyedül a víz fenekén.

Utánaúsztam. Fiatal volt, finom felépítésű; és amikor meglátta szándékoltan ügyetlen mozdulataimat, melyekkel az övéit karikíroztam, maszkja mögött vidáman csillant meg a szeme. Gúnyosan meghajolt felém, majd lassan – egyszerű, eltúlzott mozdulatokkal, mintha valami gyerekbalettet adna elő – továbbsiklott.

Én utána. Körbe-körbe úsztam körülötte merev lábbal, eleinte még nála is gyerekesebben és ügyetlenebbül, aztán csak finoman parodizálva az ő mozdulatait, majd saját improvizációt építettem az övére, és bonyolult gúnytáncot jártam körülötte.

Akkor láttam, hogy elkerekedik a szeme. Ritmusát az enyémhez igazította, és táncunk utójátékát hol együtt, hol külön, hol megint együtt forogtuk végig. Végül kifáradtan egymásba kapaszkodtunk egy fölénk ívelő műkorallhíd alatt. Karom hajlatában pihent az ő hűvös teste, csak két réteg vitrán – egy világ! – választott el bennünket, és szeme kedvesen, barátságosan csillogott.

Volt akkor egy pillanat, amikor – két idegen, mégis egy test – éreztük, hogy egymást szólítja kettőnk lelke az anyag szakadékán át. Nyomorék ölelés volt: nem beszélhettünk, nem csókolózhattunk; keze mégis bizalommal pihent a vállamon, és szeme az enyémbe nézett.

A pillanatnak véget kellett érnie. A lány a felszín felé intett, majd elindult. Utánaúsztam. Álmatagnak, már-már nyugodtnak éreztem magam a korábbi rosszullétem után. Arra gondoltam... nem is tudom, mire.

Együtt bukkantunk a felszínre a medence szélén. Ő felém fordult, levette a maszkját – és akkor mosolya megdermedt, majd leolvadt ajkáról. Borzadó undorral nézett rám, és az orrát fintorgatta.

– Vuáh! – mondta, és az uszonyában botladozva elfordult.

Néztem utána, és láttam, hogy egy ősz hajú férfi karjába esik, és hisztérikus hangon hadar valamit újra meg újra.

– Hát elfelejtetted? – dörgött a férfi hangja. – Fejből kéne tudnod. Hal – fordult oldalra –, van belőle példány a társalgóban?

Igenlő mormogás hallatszott, és pár pillanat múlva felbukkant egy fiatalember, kezében keskeny, barna füzetke.

Jól ismertem azt a füzetet. Akár azt is megmondhatnám, hányadik oldalon nyitotta ki az ősz fickó, és mikor melyik mondatnál tart a lány az olvasásban.

Vártam. Nem is tudom, mire. Hallottam, ahogy a lány csukladozó hangon ismét megszólal:

– Ha belegondolok... hagytam, hogy ez hozzám érjen!

Az ősz hajú nyugtatgatta; csak halk, kivehetetlen dörmögést hallottam. Láttam, hogy a lány kihúzza magát. Felém pillantott... alig pár méterre az illatos, kéken fénylő levegőben, mégis egy világnyi távolságra... aztán kemény gombóccá gyűrte a füzetkét, eldobta, és sarkon fordult.

A nyomtatvány szinte a lábam elé esett. Megpiszkáltam a lábammal, mire szétbomlott, és épp annál az oldalnál nyílt ki, amelyikre gondoltam:

 

...tizenötödik évéig, mikor ís szexuális okokból a szedáció már nem bizonyult hathatós megoldásnak. Míg a tanácsadók és az orvosszakértők megoldást kerestek, ő erőszakosan meggyilkolta csoportjának egyik leányát.

 

És alább:

 

Végül három részből álló megoldást alkalmaztak:

1.    Megtorlás. Az egyetlen fajta megtorlás, amely humánus, megengedő társadalmunkban lehetséges: a kiközösítés, Nem beszélünk vele, nem érünk hozzá szándékosan, nem vesszük észre jelenlétét.

2.    Megelőzés. Kihasználván enyhe epilepsziás hajlamát, az úgynevezett Kusko-féle analóg technika egy változatát alkalmaztuk, mely által epileptikus roham révén megelőzhető mindennemű jövőbeli erőszakos cselekedet.

3.    Figyelmeztetés. Szervezete kémiájának gondos manipulációjával elértük, hogy kilélegzett és kiválasztott melléktermékei erősen átható, visszataszító szagot bocsássanak ki. Könyörületből őt magát e szag érzékelésére képtelenné tettük.

Szerencsére az atavizmusáért felelős genetikai és környezeti véletlenek együttese teljes egészében felderítésre került, és többé semmi esetben...

 

Itt a szavak megszűntek bármit is jelenteni, mint mindig ennél a résznél. Nem akartam továbbolvasni: úgysem volt semmi értelme. Én vagyok a világ királya.

Felkeltem és elsétáltam, ki az éjszakába, ügyet sem vetve a maflákra, akik ott nyüzsögtek minden teremben, amin átmentem.

Két sarokra volt onnan a boltnegyed. Bementem az első ruhalerakatba, amit találtam. Az ingyenpolcok minden portékája unalmas volt: értéktelen sodródóknak való az ilyen, nem nekem. Továbbmentem az egyediekhez, és ott már találtam elfogadható összeállítást: kékben és ezüstben, szigorú fekete sormintával a tunikán. A maflák azt mondták volna, „helyes” darab. Beütöttem a kódját. A kiszolgáló automata felém nézett tompa, üveges szemével, és rám brekegett:

– Kérem szépen a közjókönyvét!

Ha azt akartam volna, hogy legyen közjókönyvem, csak kilépek az utcára, és elveszem az első arra járóét; de ehhez nem volt türelmem. Felkaptam a büfésarok egylábú asztalát, meglendítettem, és a szekrényajtóra vágtam vele. A fém csikorogva behorpadt a retesz mellett. Ütöttem még egyet ugyanoda, és az ajtó felpattant. Marokszám rángattam ki a ruhákat, míg olyat nem találtam, ami illik rám.

Megfürödtem, átöltöztem, aztán visszatértem az utcára, és a kicsivel beljebb lévő, nagy multimarketbe mentem portyázni. Az ilyeneknek mindig körülbelül ugyanaz a beosztása, hiába igyekeznek a helyi menedzserek. Egyenesen a késekhez vezetett az utam, és kiválasztottam három különböző méretet; a legkisebb csak akkora volt, mint a körmöm.

Utána viszont találomra kellett keresgélnem. Megnéztem a bútorosztályt, ahol máskor már néha szerencsével jártam – de ebben az évben minden fémből készült. Nekem pedig légszáraz fa kellett.

Ismertem egy jó kis lelőhelyet: fenn északon, a Kootenay-vidéken volt valami elfelejtett raktár, tele méretes cseresznyefahasábokkal. Onnan évekre elegendő készletet hozhattam volna, hogy mindig magamnál tartsam – de minek, ha egyszer enyém a világ?

Most sem tartott sokáig. Lent a barkácsosztályon – ki tudja, miért pont ott? – rábukkantam pár antik bútorra: asztalokra és padokra, amelyeknek deszka volt a tetejük. Míg a maflák a terem egyik sarkába terelődtek, mintha észre sem vennének, én a legkisebb padból lefűrészeltem egy jókora hasábot, egy másikból pedig alapot hozzá.

Ha már itt voltam, mindjárt a munkára is megfelelt a hely, az emeleten pedig ehettem és alhattam, úgyhogy maradtam.

Tudtam, mit akarok csinálni. Egy embert: törökülésben ülő embert, akinek az alkarja a lábikráján nyugszik. A fejét hátraszegi, a szeme pedig csukva van, mintha a nap felé fordítaná az arcát.

Három nap alatt készült el. A törzse és a végtagjai olyan alakot adtak ki, amely sem egészen ember nem volt, sem egészen fa, hanem valami a kettő között: valami, ami sohasem létezett, mielőtt megalkottam volna.

Szépség. Ezt a szót használták rá régen.

Az alak egyik kezét lazán leeresztettre faragtam ki, a másikat ökölbe zártra. Aztán eljött az idő, amikor meg kelleti állni, és késznek nyilvánítani. Fogtam a legkisebb kést, amelyikkel a kifaragott felületet simítottam. Leszereltem a markolatát, és a penge szárát lecsiszoltam, hogy csak vékony kis tüske maradjon. Aztán lyukat fúrtam a szobor kezének fájába, a hüvelyk és az ökölbe szorított ujjak közötti mélyedésbe. Oda illesztettem be a késpengét: a kis kézben kardnak hatott.

Beragasztottam a helyére, végül megfogtam, megvágtam vele a hüvelykujjamat, és vért kentem a pengére.

Azután a nap java részét vadászattal töltöttem, míg meg nem találtam a megfelelő helyet: apró barlangfülkét egy sávosan barna sziklakiszögellésben. Egy kis, háromszögletű, majdnem vad állapotában hagyott földdarabon volt, egy útelágazás villájában. Persze semmi sem állandó egy ilyen közösségben, amelynek tagjai jószerével ötévente új házba költöznek az aktuális divat szerint; ám ezt a darabkát már hosszabb ideje érintetlenül hagyták. Ez volt a legjobb, amit találhattam.

A cetli a szöveggel már rendelkezésemre állt, abból a sorozatból, amit egy éve nyomtattam. Impregnált papír, és tudtam, nagyon sokáig olvasható marad. A fülke hátsó falán elrejtettem egy kis fotókapszulát, és a vezérlőkábelének a végét tűzőkapoccsal a szobor talapzatához erősítettem. Aztán rátettem a figurát a papírra, és kél pötty mindentragasztóval enyhén odarögzítettem. Annyiszor csináltam már, gondolkodnom sem kellett: tudtam, pontosan mennyi ragasztó kell ahhoz, hogy a könnyed tapogatásnak ellenálljon, de engedjen, ha valaki igazán le akarja törni.

Aztán hátraléptem megszemlélni; annyi erő és fájdalom volt benne, hogy elakadt a lélegzetem, és könnyes lett a szemem.

A beszűrődő fény idegesen meg-megcsillant a kezéből csüngő, sötét vérfoltos pengén. Ott ült magányosan a koporsóként köré záródó barlangban. A szeme csukva, a feje pedig hátraszegve, mintha a nap felé fordítaná az arcát.

De a feje fölött csak szikla volt. Neki nem jutott napfény.

 

A hűvös, puszta földön kuporogtam egy paprikafa tövében, és onnan néztem le, az út túloldalára, az árnyékos sziklafülke felé, ahol a szobrom ült.

Itt hát végeztem. Nem volt már semmi, ami marasztaljon, mégsem tudtam elindulni.

Néha – ritkán – arra sétált egy-két ember. Úgy festett, félig kihalt ez a közösség, mintha az emberek többsége elszivárgott volna valahová valami strandbuliba vagy közjótalálkozóra, esetleg bámulni, ahogy új házat ásnak ahelyett, amit tönkretettem... Gyenge szél fújt az arcomba, hidegen és magányosan borzolta a leveleket.

A sziklaeresz fölött, a túloldalon valami terasz volt, és fél órája egy pillanatra színes villanást láttam ott: egy fiú piros sapkás fejét, amint megjelenik, majd továbbmenve eltűnik.

Ezért kellett itt maradnom. Azon törtem a fejemet, milyen lesz, ha az a fiú lejön a teraszáról az én utamra, és az ék alakú vad földdarab mellett elhaladva megpillantja a szobrocskámat. Arra gondoltam, talán nem megy el mellette közönyösen, hanem tán megáll... közelebb megy megnézni... felveszi a faembert... és elolvassa, mi áll az alá rakott papíron.

Hittem, valamikor meg kell történnie. Annyira akartam, hogy már fájt.

Az egész világon voltak faragványaim, amerre csak kóboroltam. Volt egy Congo Cityben porfekete ébenfából; egy Cipruson csontból; egy New Bombayben kagylóhéjból; egy Csangtéban jádéból.

Mintha piros-zöld táblákat raktam volna ki a színvakok világában. Csak az, akit én keresek, csak ő veheti kézbe és olvashatja el az üzenetemet, amelyet fejből is tudok.

NEKED, AKI LÁTSZ – szól az első mondat –, EGY VILÁGOT KÍNÁLOK...

Színes villanás odafenn a teraszon. Megdermedtem. Egy perc, és ott volt megint, más irányban: a fiú, és most lefelé kecmergett a lejtőn, ragyogóan kirajzolódva a zöld háttérből; hegyes ellenzőjű, piros sapkája, mint a harkály feje.

Visszafojtottam a lélegzetem.

Felém jött a zizegő levelek között, és jártában hol itt, hol ott roppantott ketté egy ceruzányi fénysugarat. Barna fiú volt – ennyit messziről is láttam –, vékony, komoly arccal. A füle elállt, és az ellenfényben rózsaszínen villogott; könyök- és térdvédőt viselt, amitől bütykösnek látszott a körvonala.

Leért az elágazáshoz, és a felém eső utat választotta. Ahogy közelebb ért, egészen összehúztam magamat. Lássa meg, de engem ne vegyen észre! – gondoltam vadul.

Megmarkoltam egy kavicsot.

Közeledett; zsebre dugott kézzel, billegve járt; jobbára csak a lábát nézte.

Amikor majdnem szemben volt velem, eldobtam a kavicsot.

Megzörgette a sziklamélyedés alatti avart. A fiú arra fordult. Megállt, meredten nézett. Azt hiszem, meg is látta a szobrot. Biztos, hogy látta.

Lépett egyet felé.

– Risha! – szólt le egy hang a teraszról.

A fiú felnézett.

– Itt vagyok – felelte vékony hangon.

Már láttam a nő fejét is; egész picinek hatott a terasz magasságában. Lekiáltott valamit, amit nem értettem; én meg haragtól feszülten talpra álltam.

Akkor fordult a szél: most felőlem fújt a fiú felé. Ő megperdült, szeme tágra nyílt, kezét az orrához kapta.

– Á, micsoda bűz! – szólalt meg. Azzal visszafordult. – Jövök! – kiáltotta, és már el is tűnt: sietett fel az úton, vissza a kivehetetlen, zöld homályba.

Ő volt az esélyem: kárba ment. Meglátta volna a szobrot – tudtam –, ha az a rohadt nő meg a szél fordulása közbe nem szól... Mind ellenem vannak: az emberek, a szél, mindenki.

A szobor pedig csak ült, vak szemét sziklából való ege felé fordítva.

 

Valami odabent azt mondta, nyeljem le a csalódást, menjek innen, és vissza se jöjjek.

Tudtam, hogy megbánom, de csak azért sem hallgattam rá. Kivettem a barlangból a szobrot, vele a papírt is, és felkaptattam a lejtőn. Odafönt hallottam is a fiú tiszta, nevető hangját.

Volt ott valami halom – talán sziklakertnek szánták, talán egy föld alatti ház álcázott teteje. Megkerültem, majdnem hasra esve a saját lábamban, és megláttam a fiút, amint a gyepen térdel. Egy barna-fehér kiskutyával játszott.

Feltekintett, és kihunyt arcán a nevetés. Most semmi szél nem fújt, és érezte a szagomat. Tudtam, hogy büdös. Nincs szél, ott a kutya, hogy elterelje a fiú figyelmét – semmi nem jött ki jól. Mégis kénytelen voltam odalépni hozzá; fél térdre estem, és felnyújtottam az arca felé a szobrocskát.

– Nézd... – mondtam.

Ügy igyekezett hátrálni, hogy hanyatt esett.

A szobrot nem is láthatta, legfeljebb felé mozduló, barna foltként. Feltápászkodott – a kutyakölyök a lába körül ugrándozott nyüszítve és csaholva –, és a halom felé iszkolt.

Én is utánavetettem magam, felálltomban belemarva kezemmel a nedves földbe és fűbe.

A másik kezemben még mindig a szobrot szorongattam, meg a papirost.

Kinyílt egy ajtó, elnyelte a fiút, majd az orrom előtt becsapódott. Tenyeremmel ütögettem körülötte a kúszónövényeket, amíg véletlenül el nem találtam a névtáblát, mire megint kinyílt.

– Várj! – kiáltottam beszökkenve.

Gyöngyházszürke fénnyel megvilágított, lefelé vezető csigalépcsőn találtam magamat. Lefelé iramodtam, de rossz ajtón léptem ki: egy föld alatti melegházba érkeztem, ahol sárga fény és forró, korhadásszagú pára fogadott, meg levelek hosszú, csepegő sorai. Dühöngve, tartályokat borogatva mentem végig köztük az úton, míg egy előtérhez és benne lifthez nem értem.

Azzal mentem még lejjebb, a harmadik szintre, ahol vendégszobák visszhangzó, üres labirintusa fogadott. Végre egy felfelé vezető rámpára bukkantam, amely elhaladt a melegház mellett, és a tetejéről hangok hallatszottak.

Az ajtó átlátszó vitránból készült. Megálltam előtte figyelni és hallgatózni. Ott találtam a fiút meg egy nőt is, aki épphogy csak, de elég idős volt, hogy az anyja lehessen. Nagyobb valószínűséggel a nővére vagy unokatestvére. Volt még egy idősebb nő is, aki egy kemény széken ült, ölében a kutyával. A szoba kényelmes és ízléstelen, mint az ilyenek általában.

Ahogy berontottam, láttam, hogy árad szét arcukon a döbbenet. Mindig így történt: tisztában voltak vele, kedvem lenne megölni őket, de azt el sem tudták képzelni, hogy hívatlanul a házukba jöhetek. Olyat senki sem tesz.

Itt volt hát az a fiú, olyan közel, hogy meg is érinthettem volna – de a döbbenetük ott lüktetett a levegőben, nyomasztóan, mint valami pokróc, mely elfojtja a hangomat, ha megszólalok. Úgy éreztem, kiabálnom kell.

– Minden hazugság, amit mondtak neked – szóltam. – Nézd: ez! Ez itt az igazság! – tartottam szeme elé a szobrot, de úgysem látta.

– Risha, eredj le! – mondta halkan a fiatal nő. A fiú menyétfürgeséggel engedelmeskedett, és indult. Megint eléje álltam.

– Várj! – ziháltam.– Nézd...

– Tudod, Risha: meg se szólalj! – intette a nő.

Ekkor már nem bírtam tovább. Hogy a fiú hová ment, nem tudom: nem is láttam már. Fél kezemmel markolva a szobrot – és vele a papírt – a nőre vetettem magam. Majdnem elég gyors voltam, majdnem elértem... de lépés közben elkapott a zúgás, hangosabban, egyre hangosabban, mintha vége lenne a világnak.

Egy héten belül másodszor. Mikor magamhoz tértem, hányinger fogott el, és olyan gyengének éreztem magam, hogy sokáig meg sem mozdultam.

A ház néma volt. Elmentek – persze, hiszen tisztátalan lett az otthonuk, miután én jártam benne. Nem akarnának tovább lakni itt, inkább építenek másikat.

Elhomályosult a szemem. Később felkeltem, körülnéztem. A falakat sűrű szövésű, szürke kárpit borította, szemre olyan, mint ami téphető. Gondoltam, leszaggathatnám szalagokban, szétverhetném a berendezést, szőnyegeket és ágyneműt tömködhetnék a süllyesztőbe... de nem volt hozzá kedvem. Túlságosan elfáradtam. Harminc év... Harminc éve már, hogy nekem adták a világ minden királyságát és azok minden dicsőségét. Több ez, mint amit egy magányos ember elbír... harminc éven át.

Végül csak lehajoltam, és felemeltem a szobrot meg a papírt, aminek alatta lett volna a helye. Összegyűrődött; szánalmasan nézett ki, mint egy levél, melyet valaki olvasatlanul kidobott...

Keserűen sóhajtottam.

Kisimítottam a papirost, és elolvastam a legvégét.

 

OSZTOZHATSZ VELEM A VILÁGON.

NEM TARTHATNAK VISSZA.

SÚJTS MOST: FOGJ VALAMI ÉLESET, ÉS DÖFJ;

FOGJ VALAMI TOMPÁT, ÉS ZÚZZ!

ENNYI AZ EGÉSZ.

EZ SZABADDÁ TESZ.

AKÁRKI MEGTEHETI.

 

Akárki. Valaki. Akárki.

 

 

Balogh Dániel fordítása