ÍGY ÉR VÉGET A VILÁG

 

 

Tíz hónappal azután, hogy az utolsó gép is elröpült, Rolf Smith tudta, hogy rajta kívül csupán egyetlen emberi lény maradt életben. A nő neve Louise Oliver volt, s most itt ült vele szemben egy áruházi kávézóban, Salt Lake Cityben. Konzerv virslit ettek, kávéztak.

A törött ablakon át behatoló napsugár kardként függött a fejük fölött a helyiség poros levegőjében. Semmi zaj se kint, se bent – csak a szinte kézzelfogható csönd. Az edények csörömpölése a konyhán, a villamosok csikorgása nem hangzik föl soha többé. Csak napfény, csönd és Louise Oliver nedves, ijedt tekintete.

Rolf előrehajolt, próbálta magára vonni a nő halszemének tekintetét.

– Drágám – mondta –, természetesen tisztelem az elveidet. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy nem praktikusak.

A nő kissé meglepetten nézett rá, majd újra elfordult. Csöndesen rázta a fejét. Nem. Nem, Rolf, nem fogok bűnben élni veled.

Smith Franciaország, Oroszország, Mexikó s a déli tengerek asszonyaira gondolt. Három hónapot töltött egy rochesteri rádióállomás romos stúdiójában, hallgatta a hangokat, míg el nem hallgattak. Svédországban nagy kolónia volt, köztük egy brit miniszter. Ők jelentették, hogy Európának vége. Egyszerűen vége: kipusztította a radioaktív por. Volt két repülőgépük és elegendő üzemanyaguk, hogy eljuthassanak bárhová a kontinensen; de nem volt hová. Hárman megkapták a fertőzést, aztán tizenegyen, aztán valamennyien.

Egy bombázó pilótája Palesztinában zuhant le, az állami rádióadó közelében. Nem élt már sokáig – a zuhanásnál csontjai törtek –, de még látta a puszta víztükröt a csendes-óceáni szigetek helyén. Azt gyanította, hogy a sarkvidéki jégmezőket bombázhatták. De nem tudta eldönteni, hogy ez hiba volt vagy sem.

Washingtonból, New Yorkból, Londonból, Párizsból, Moszkvából, Pekingből, Sydneyből nem jöttek jelentések. Nem lehetett tudni, hogy melyiket pusztította el betegség, melyiket a por, melyiket a bombák.

Smith asszisztens volt egy laboratóriumban, ahol a betegség ellenszerét kutatták. A főnökei találtak is valamit, ami bizonyos esetekben használt, de túl későn. Mikor eljött, Smith magával hozta az egész készletet, negyven ampullát – évekre elég lesz neki.

Louise ápolónő volt egy előkelő kórházban, Denver közelében. Elbeszélése szerint a kórházzal valami különös történt, mikor munkába tartott a támadás reggelén. Egészen nyugodtan beszélt erről, de a szeme elhomályosult, s megviselt arca még megviseltebbé vált. Smith nem volt kíváncsi a részletekre.

Akárcsak Smith, Louise is eljutott egy még működő rádióállomásra, s mikor Smith rájött, hogy a nő még nem kapta meg a betegséget, beleegyezett, hogy találkozzanak. Úgy látszott, hogy a nő természettől fogva immúnis a betegséggel szemben. Nyilván voltak mások is, legalább néhányan, de a por meg a bombák végeztek velük.

Louise rendkívül kínosnak tartotta, hogy egyetlen protestáns pap sem maradt életben.

S az volt a legnagyobb baj, hogy Louise ezt komolyan gondolta. Smith sokáig el sem tudta hinni, de végül kénytelen volt. A nő még arra sem volt hajlandó, hogy egy szállodában aludjon vele, elvárta és meg is kapta a legnagyobb udvariasságot és illendőséget. Smith megtanulta a leckét. A törmelékkel borított járda külső oldalán közlekedett, kinyitotta a nő előtt az ajtót – már ahol volt ajtó –, odatolta Louise alá a széket, leszokott a káromkodásról. Udvarolt.

Louise a negyvenes éveiben járt, legalább öt évvel idősebb volt Smithnél. Gyakran eltűnődött, vajon a nő hány évesnek tarthatja magát. A kórházzal történt szörnyűségtől meg a betegápolással töltött évektől valahogy szellemileg gyerekessé vált. Hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a világon mindenki más meghalt, de nem tartotta illendőnek, hogy erről beszéljenek.

Az elmúlt három hét alatt Smith legalább százszor érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy kitekerje a nő vékony nyakát, s elmenjen a fenébe. De erről szó sem lehetett: Louise volt az egyetlen nő a világon, s neki szüksége volt erre a nőre. Ha meghal vagy elhagyja, neki is vége.Vén tyúk! – gondolta magában, de ügyelt, hogy semmi se tükröződjék az arcán.

– Louise kedves – mondta neki gyöngéden –, tudod, hogy amennyire csak lehet, tiszteletben akarom tartani az érzéseidet. Tudod.

– Igen, Rolf – mondta a nő olyan képpel, amilyen egy hipnotizált csirkéé.

Smith erőt vett magán, és folytatta:

– Szembe kell néznünk a tényekkel, bármilyen kellemetlenek is. Kedves, mi vagyunk az egyetlen férfi és az egyetlen nő a világon. Mint Ádám és Éva a Paradicsomban.

Louise arcán enyhe undor tükröződött. Nyilván a fügefalevelekre gondolt.

– Gondolj a meg nem született nemzedékekre – mondta neki remegő hangon Smith.Gondolj, mondjuk, rám is. Talán jó vagy még tíz évre, talán nem. Borzadva gondolt a betegség második szakaszára, a minden előzetes jel nélkül beköszöntő, tehetetlen merevségre. Már volt egy ilyen rohama, s akkor Louise ápolta. Louise nélkül úgy is maradt volna, míg meg nem hal: a jobbulást hozó injekciós tű mindössze néhány centiméterre volt megmerevedett kezétől. Ha szerencsém van, gondolta kétségbeesetten, csinálok neked legalább két gyereket, mielőtt elpatkolnál. S akkor biztonságban leszek.

– Isten nem akarta, hogy így pusztuljon ki az emberi faj folytatta. – Minket, téged meg engem megőrzött, hogy... Elhallgatott. Hogyan mondhatná úgy, hogy ne legyen bántó a nő számára? – ...hogy továbbvigyük az élet fáklyáját – fejezte be a mondatot. Tessék. Ez elég jól hangzott.

Louise valahová a férfi mögé bámult. Ritmikusan pislogott, s a szája ugyanerre a ritmusra mozgott, akár a nyúlé. Smith az asztal alá pillantott, a saját lesoványodott combjára. 

Nem vagyok elég erős, hogy megerőszakoljam, gondolta. Jézusom, ha elég erős lennék!

Ismét tehetetlen haragot érzett, de leküzdötte. Szüksége van a tiszta fejre, mert ez talán az utolsó lehetősége. Az utóbbi időkben Louise a maga zavaros stílusában valami olyasmiről beszélt, hogy fölmegy a hegyekbe, és útmutatásért fog imádkozni. Nem mondta ugyan, hogy „egyedül”, de nem volt nehéz rájönni, hogy úgy képzelte. Addig kell meggyőznie a nőt, míg az elhatározása végleges formát nem ölt. Dühösen koncentrált, és megpróbálta újra.

A szavak csak úgy jutottak el a nőhöz, mint a távoli mennydörgés robaja. Louise csak egy-egy szót hallott, s minden szó gondolatai újabb láncolatát indította el, egyre mélyebbre merült gondolataiba. „Kötelességünk az emberiséggel szemben...” Mama mindig azt mondogatta – ez még a régi házban volt, a Waterbury Streeten, mielőtt mama megbetegedett –, mindig azt mondta: „Gyerekem, az a kötelességed, hogy tiszta, udvarias és istenfélő légy. A szépség nem fontos. Nagyon sok jelentéktelen asszonynak jutott rendes, keresztény férj.”

Férjek... megszerezni és megtartani a férfit... narancsvirágok, koszorúslányok, orgonazene. Ködösen fölbukkant a szeme előtt Rolf farkasképe. Persze ő az egyetlen férfi, akit megkaphat, ő ezt nagyon jól tudja. Istenem, ha egy lány elmúlt huszonöt, be kell érnie azzal, akit megkaphat.

Csak azt nem tudom, igazán rendes ember-e, gondolta. „.. Isten szemében...” Visszaemlékezett az öreg templom színes üvegablakaira, s hogy ő mindig úgy érezte, hogy Isten azokon a fénylő ablakokon át néz be rá. Talán most is lenéz rá, bár néha úgy érezte, hogy Ő megfeledkezett róla. No persze, az esküvői szokások megváltoztak, s ha nem lehet rendes papot szerezni... Mégis kár, sőt bosszantó, hogy ha feleségül megy ehhez az emberhez, nem lehet része azokban a szép dolgokban... Még nászajándékok sem lesznek. Még azok sem. Persze Rolf azért meg tud adni neki mindent, amit csak akar. Most ismét látta a férfi arcát, tüzes, keskeny, fekete szemét, rángatódzó, keskeny száját, a szőrös fülcimpákat a fekete sörény alatt.

Nem kellene ilyen hosszúra növesztenie a haját, gondolta, ez nem egészen illendő.Persze ezen ő változtathat is. Ha feleségül megy a férfihoz, meg fogja változtatni. Ez egyszerűen kötelessége.

A férfi most valami tanyáról beszélt, amit a városon kívül látott – egy jó nagy ház meg egy pajta. Állatok nincsenek, mondta a férfi, de később talán szerezhetnek. És majd kertészkednek, maguk termelik meg az élelmüket, nem kell mindig vendéglőbe menniük.

Hirtelen azt érezte, hogy az asztalon fekvő, sápadt kezét megérintették. Rolf barna, szőrös, rövid ujjai értek a kezéhez. A férfi elhallgatott egy pillanatra, de aztán még sürgetőbben folytatta. Louise elhúzta a kezét.

– ...és neked lesz a legszebb menyasszonyi ruhád mondta a férfi –, nagy csokorral. Amit csak akarsz, Louise, amit csak akarsz...

Menyasszonyi ruha! És virágok, ha papot nem is lehet szerezni! Hát miért nem mondta ez a bolond egy kicsit előbb?

Rolf a mondat közepén hallgatott el, mert Louise tisztán és érthetően megszólalt:

– Igen, Rolf, feleségül megyek hozzád, ha akarod.

A férfi hinni sem akart a fülének, de nem merte megkérni a nőt, hogy ismételje, amit mondott, mert attól tartott, hogy fantasztikus választ kap, ha ugyan kap. Nagyot sóhajtott. – Még ma, Louise? – kérdezte.

– Hát hogy még ma... – mondta Louise – nem is tudom... Persze ha úgy gondolod, hogy el tudsz rendezni mindent ilyen rövid időn belül, de nem hiszem...

Smith egész testében ujjongott. Most már az ő kezében volt az ütőkártya, s ki kellett játszania.

– Mondj igent, drága – sürgette a nőt –, mondj igent, s a világ legboldogabb emberévé teszel...

Nem forgott a nyelve, nem tudta folytatni, de ez már nem számított.

– Ahogy a legjobbnak tartod, Rolf – mondta alázatosan a nő.

A férfi fölállt, s Louise megengedte neki, hogy megcsókolja sápadt, vértelen arcát.

– Rögtön indulunk – mondta a férfi. – Ha egy pillanatra megbocsátanál, drágám.

Megvárta, míg a nő igent mond, aztán a vastag porszőnyegben nyomokat hagyva elindult a terem vége felé. Már csak néhány órán át kell így beszélnie ezzel a nővel, s azután a nő – a maga elvei szerint – immár örökre hozzá lesz kötve. Azután azt tesz már vele, amit akar – meg is verheti, kimutathatja megvetését és undorát, a magáévá teheti. S akkor már nem is lesz olyan rossz az utolsó embernek lenni a Földön – nem is lesz olyan rossz. Ez a nő még szülhet lányokat is...

Megtalálta a mosdó ajtaját, és belépett. Aztán tehetetlenül megdermedt. A rémülettől elszorult a torka, megpróbálta elfordítani a fejét, de nem sikerült; kiáltani próbált, de nem tudott. Hallotta az apró kattanást, amivel az ajtó hidraulikus zárja becsukódott mögötte, örökre. Kívülről, persze, ki lehetett volna nyitni.

De az ajtón ott állt a figyelmeztető felirat:

 

FÉRFIAK.

 

 

Gálvölgyi Judit fordítása