AZ IDŐBÖRZE

A nyugodt, fiatal nő feleannyi idős volt, mint ő, s a zöld szempárból a férfi semmit sem tudott kiolvasni. Még valamelyest hasonlóval sem találkozott soha.

A férfit Bryce Cromartinnak hívták, pontosabban Bryce Cromartin III-nak, csakhogy a római számot, mivel túl hivalkodónak találta, már évekkel korábban elhagyta a nevéből. Marbleheadben volt háza, egy öröklakása Beacon Hillen, és a Cod-fokon nyaralója. A lányt Vicki Mahoneynak hívták, s a férfi ügyvédi irodájában találkoztak, ahol a lány gépíróként dolgozott.

Soha nem engedte, hogy a férfi hazavigye: arra hivatkozott, hogy magatehetetlen anyjával lakik. Egy héten egyszer, pénteken találkoztak egy órára. A lány azt mondta, hogy csak ilyenkor tudja szabaddá tenni magát. A férfi apró ajándékokat adott neki, valamennyi ízlésről tanúskodott – vékony aranyláncot rubinfüggővel, gyémánttal kirakott melltűt. Később nagyobb ajándékokat is, ám a lány mégsem volt hajlandó gyakrabban találkozni vele.

Szokásos szerdai négyszemélyes golfpartijukon Jack és Larry szóba hozta az Időbörze nevű új helyet.

– Úgy mutatkozik, valóban el tudják intézni, hogy az idő gyorsabban vagy lassabban múljék – mondja Jack. – Ed Vandermeer mesélte, hogy fogorvos ügyben kipróbálta. Azt állítja: a gyökérkezelés lezajlott, mielőtt akár felfoghatta volna.

– És valóban meg is tudják nyújtani az időt? – kérdezte Cromartin.

– Igen, valahogy palackba zárják.

Cromartinnak nyomban az önfeledten elnyúló Vicki jutott az eszébe. Kikereste a címet a telefonkönyvből, és másnap odament.

Az Időbörze a város lepusztult részén volt, ám maga az épület modern és új benyomást keltett. A sarkon túli másik bejáratnál emberroncsok sora várakozott.

Odabenn minden olyan volt, akár az orvosi rendelőben: vörösfenyő tartókban cserepes zöldnövények, króm és sárgaréz. Egy fiatalember fürgén odalépett.

– Segíthetek? – kérdezte.

– Nos, nem is tudom. Akik odakinn ácsorognak, azok...

– Ők a donorok – közölte a fiatalember –, ez azonban nem tartozik Önre. A legelőnyösebb Ön számára a betét-kivét formáció: letétbe helyezhetne időt a füle mögé helyezett aprócska dobozba, amelyet feldolgozásra visszahoz az Időbörzébe, majd amikor csak óhajtja, időt hívhat le saját számlájáról.

– Nos, izé... ezt majd talán később, de nekem holnap lenne szükségem több időre.

– Ez esetben – mondta a fiatalember megértő mosollyal –, az Időbörze a következőt ajánlja: bizonyos kliensei, mellesleg makulátlanul tisztességes emberek, letétbe helyeztek időt, melyet pénzért más is igénybe vehet, és ez az idő, bár roppant értékes, jutányos áron megvásárolható.

Kimutatást terített Cromartin elé. A tiszteletdíjak összege első hallásra kuszának tűnő szorzórendszer alapján változott.

– Szóval arról van szó – kérdezett vissza Cromartin –, hogyha én egy órát töltök valahol, a szorzó pedig ötös, akkor olyan, mintha nem egy, hanem öt órát töltenék ott?

– Pontosan – felelte erre a fiatalember.

A tiszteletdíj, ami azt illeti, kissé tetemes volt, ám Cromartin szó nélkül fizetett. Ezután egy ápolónő egyenruhába öltözött fiatal nő mosolyogva egy hátsó szobába vezette, és megmutatta, miként erősítheti a füle mögé a fénylő dobozkát, és hogyan hozhatja működésbe az oldalán lévő kapcsolóval. Egy másik alkalmazott becsomagolta a dobozkát, a fiatalember pedig nagy hajlongások közepette kikísérte.

Pénteken Cromartint a várakozás izgalma gyötörte. Végre elérkezett az este, a szokásos helyen fölszedte Vickit, és az öröklakására hajtott vele. Mialatt a lány vetkőzött, a férfi bement a fürdőszobába a kis dobozkával. A füle mögé ragasztotta, ahogy megmutatták neki, a kapcsolót óvatosan a "BE" állásba tolta, majd ráfésülte a haját.

Vicki a fekete szaténlepedőn feküdt, széttárt karral és lábbal, zöld szeme világított a szoba félhomályában. És valóban úgy történt, ahogy a fiatalember ígérte: a férfi élvezete egyre csak folytatódott, és amikor Vicki teste összerándult, a férfi úgy érezte, az élvezet hullámai véglegesen beborítják.

Amikor utána összefonódva feküdtek, a férfi újra végigsimított a lány nyakán, majd a füle mögött, és szívét hirtelen elöntötte a váratlan boldogság, amikor ujja apró dobozkára lelt.

Mekkora áldozatot kellett ennek a lánynak hoznia, hogy meghosszabbítsa a vele töltött időt! Hogyan lesz képes ezt valaha is viszonozni?

Cromartin felhúzta a nadrágját. Az ágy szélén ülő Vicki finoman ásított, és felcsatolta a karóráját.

– Már kilenc óra? – kérdezte. – Hogy szalad az idő!

László Zsófia fordítása