ÚJ NAP VIRRAD AZ AURORÁN

 

 

A légkör nélküli égen keményen tűző, idegen nap fényében a férfiak kiléptek a hajóból, és az ütött-kopott oszlop felé vették az irányt. Kicsiny férgeknek tűntek, a kietlen bolygó bércei közt hamar elültek a felvert porfelhők.

A kopár, kiégett síkság közepén álló, magányos oszlop meztelen, áttetsző műanyag ujjként mutatott a csillagokra. Egykoron talaj volt itt, és meglehet, nőttek is rajta dolgok, de mára nem maradt más, csak a csupasz, megtépázott, élettelen sziklák. A messzeségben hegyek komorlottak, lábuknál a mély, kanyargó szakadék valaha folyó volt.

A vaskos űrruhákba bábozott, groteszk figuráknak látszó férfiak hangyákként nyüzsögtek az oszlop lábánál lévő nyílás körül. Egy darabig mintha vitatkoztak volna, majd egyenként átsorjáztak a lyukon, és eltűntek a barlang mélyében. Amikor ismét előkerültek, vállukon nagy, még a gyenge gravitációban is nehéz, fényes fémládákat cipeltek. Herkulesi erőfeszítéssel hurcolták át őket a szerteszét heverő sziklákon a hajóhoz, és eltűntek odabent.

A hajó magasra emelkedett az örvénylő tűz izzó pálcáján, majd tovatűnt. A bolygó visszanyerte halotti magányát. Az oszlop némán meredt az égre, bejárata csábítón tátongott.

A halott bolygó Steve Kourmas felé úszott a látólemezen. A képre összpontosított, vakon gépelt a folyadékban úszó billentyűzeten. A háta mögött hidraulikus lassítókamráikban csendben várakozott a Viking legénységének többi tagja. Csak néha-néha törte meg a csendet egy köhintés, nyögés vagy halk szitok, amikor a nyomás mélyebbre préselte őket a kiegyenlítő folyadékban.

Jó helyen jártak. Egy földi hajó, az Orion hét éve indult erre a bolygóra – és sosem tért vissza. Hír a Galaxis egyetlen lakott bolygójáról sem érkezett felőle. Üti célúk ez a bolygó volt, és szinte bizonyosan el is jutottak ide. Az Orion a Galaxis minden ismert veszélye ellen fel volt készítve, legénysége veterán űrhajósokból állt. A kapitánya pedig...

Nehéz volt halottként gondolnia a szívós, zseniális, ősz szakállú Anton Kourmasra. Steve apja valóságos legendává vált. Steve hétéves korában Anton a Poláris-expedíció tagja volt. Abból a küldetésből is épségben tért haza. Steve emlékezett rá, hogy tágra nyílt szemmel hallgatta apja kimért, élettel teli, zengő hangját: „Fiam, az űrhajósok minden faj létének magva. Amíg a faj életben van, az űrhajósok sosem halnak meg.” Erről az útról már hét éve nem tértek vissza. Kizárt, hogy életben lennének.

Akkor hát minek jött ő ide? Miért küzdött, amíg el nem érte, hogy ennek a hajónak a kapitánya lehessen, tudván, hogy ezt küldik majd az Orion felkutatására? Miért van az, hogy akkor is reméli az ember, hogy szerettei életben vannak, ha az eszével tudja, hogy már rég halottak?

Talán azért, amit Anton Kourmas egy másik alkalommal mondott neki: „A földlakók nem adják fel, Steve. Tudod, miért haltak ki a polariánusok, és mi miért maradtunk fenn? Értelmesek, sőt talán sosem tudjuk meg, mennyire intelligensek voltak – de tudták, hogy legyőzték őket, és feladták. Nos, mi is tudtuk, hogy veszítettünk, de újra és újra próbálkoztunk.”

A ráncos, élénk arc, a hipnotikus hatású szemek emléke visszasüllyedt a múltba, és Steve újra a látólemezre fókuszált. A bolygó egyre közeledett. Újra feltűnt a kietlen pusztaságtól teljesen elütő oszlop.

A rakétahajtóművek mennydörgése közepette hallotta a mellette lévő tartályban fekvő, ifjú Kane hangját, aki a feje feletti mikrofonba diktálta a földet érés részleteit a hajónaplóba.

– Magasság három kilométer. Az oszlop megint látszik – a röppályát úgy határoztuk meg, hogy a közelében érjünk földet, mert feltételezzük, hogy az Orion is így tett. Az Orion na k azonban semmi nyoma. Az oszlop egy hatalmas fennsík közepén áll, tőle nyugatra és délre magas hegyek vannak. Az egész bolygón ez az egyetlen, űrből látható mesterséges tárgy.

– Kétezer-ötszáz méter. Tovább lassítunk – eddig semmi rendkívüli nem történt. Mostantól folyamatosan beszélek, hogy ha valami katasztrófa történne, az időpont pontosan meghatározható legyen.

 

Az ifjú hajós, Case, aki

A falat bárddal verte ki,

Vígan szólt halódva:

Urak, bizonyítva,

Vákuumot csinálni baki.

 

– Khm... Alderamin, azaz a Cepheus 20X3972 először Eider és Mauret 2092-es térképén szerepel. Bolygórendszerének három tagja rendre huszonkilenc, huszonöt és száz kilométer átmérőjűek. Közülük a legkülső, az Alderamin Három atmoszféráját gázképző növények és molekuláris gázkonverterek segítségével lakhatóvá alakíthatónak tartják, ezért bekerült aKolonizációs Tervbe.

– Két kilométer. Khm, kolonizálás. Egy korábbi expedíció célja az előzetes felmérés volt, de az Orion Anton Kourmas kapitánnyal nem tért vissza, és feltehetően megsemmisült. Idézet a Sol Unió Ausztronautikai Társaság jelentésének 3004. augusztusi számából. Innen az Alderamin Három nem tűnik lakhatóvá, vagy egyáltalán bármivé alakíthatónak, de ez csak a személyes véleményem. Az jutott eszembe, hogy én itt vicces próbálok lenni, de eléggé morbid lenne, ha valaki tényleg meghallgatná a felvételt halálunk után. Ezerötszáz méter...

 

A Vikinget hasi hajtóművei lassan lelebegtették a szétporladt, izzó szikladarabokra. Steve a pult vészjelzőit figyelve mély lélegzetet vett.

– Szóval, minden rendben – jelentette ki Kane lazán, majd kissé eltűnődve hozzátette: – Eddig.

Mozgás hallatszott mögöttük, a legénység kikászálódott a tartályokból, és levették a vízálló hevedereket.

A termetes Steve szótlanul lecipzározta a tartálya membránját, és kiszállt. A többiek már mind kimásztak a tartályaikból és parancsra vártak – Johnston, a másodasztrogátor és pilóta; Helmers, a mérnök; Vanzetti, a tartalék mérnök; Curtis, az ágyúkezelő; Chung, az orvos-telepata; és végül MacDowell, a régész.

MacDowell és Chung hevesen vitatkoztak. Az utóbbi volt a legénység egyetlen tagja, akinek volt elég türelme MacDowellt végighallgatni.

– Iszonyú pazarlás az egész! Vrumm, vrumm, rakétázgatunk, és oda több tucat köbméter szikla – elpárolog vagy porrá omlik. És ha leletek voltak alattuk? Vagy az első expedíció infotömbje?! Hah! Az űr egy újabb megoldatlan misztériuma!

– Ez utóbbi kizárt – mondta békítőleg Chung.

– Leszállás előtt épp ezért tapogattuk le a talajt, nehogy véletlenül egy...

– Ne ferdíts itt nekem! Ilyen ez az egész út. Két év oda-vissza egy fagyos tartályban. Teljesen feleslegesen, hiszen a Terra és az Alderamin Három ilyen közel vannak – összenyomta csontos mutató- és hüvelykujját – a hipertérben. Mi a frászt gondolnak az asztrofizikusaink? Mauret-hajtómű, meg korlátozott tehetetlenségsemlegesítés! Hah!

Köpni készült, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

Steve megeresztett egy halvány mosolyt.

– Ezt ne erőltesd, Mac. Mindenki a helyére. Önkénteseket kérek terepszemlére, teljes páncélban.

Kane és MacDowell tüstént kilépett.

– Rendben, ti ketten. A többiek...

A fekete szakállú Helmars váratlanul előrelépett, frissen meggyújtott pipáját tenyérrel fojtotta el.

– Egyszerű kis bolygó ez – dörmögte. – Mehetek én is?

Steve habozott.

– Nyugi, Ivan. Mihez kezdenénk nélküled?

– Vanzetti átveheti a helyem, vagy te, sőt, akár Chung is, ha muszáj. Senki sem nélkülözhetetlen. Bocsásd szavazásra.

Steve beletörődőén vállat vont, és engedett neki.

– Akkor vedd a páncélod. Ti hárman lerakjátok a leszállás előtt előkészített infotömbünket, átfésülitek a terepet, megkísérlitek felkutatni az Orion tömbjét, és egyenként megközelítitek az obeliszket. Tisztes távolságból megtudtok róla, amit lehet, aztán visszajöttök.

Az űrpáncéllal küzdő, cingár MacDowell döbbenten nézett fel.

– De... de én meg akarom vizsgálni azt az obeliszket. Mit gondolsz, mégis mi a fenéért kértem, hogy kimehessek?! – csattant fel.

– Lesz rá alkalmad.

Steve állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Nézd, bármi is történt az Ononnal, velünk nem fog megtörténni, ha rajtam múlik, ők még nem gyanakodtak, és minden bizonnyal rögtön rohantak megnézni azt az akármit közelről is. Nem sok mindenben lehetünk biztosak, de ebben igen. Éppen ezért nem teszitek ti is ugyanezt, legalábbis nem egyből.

MacDowell lelkesedése lehervadt.

– Legyen, ahogy akarod – motyogta halkan, majd megpaskolta a háromszögelő kémsugárlokátort a felszerelései között, és kissé felvidult.

Az oldalfegyverekkel és felszereléssel teletűzdelt ólombevonatú páncélokban bizarr látványt nyújtó három férfi átnyomakodott a légzsilipen. Pár pillanattal később előbukkantak a hajó hasa alól, felmásztak a landolásnál keletkezett gödör falán, és az oszlop felé vették az irányt a töredezett sziklaplatón.

Steve aggódva nézte őket a látólemezén. Az elöl haladó Kane vidáman szökellve hágott újabb és újabb sziklaormokra, hogy jobban átlássa a terepet. Mögötte az alacsony, zömök alak, Helmars egyenesen törtetett célja felé. Leghátul a páncélosán is magas, hajlott hátú MacDowell kullogott. Időről időre megállt, lehajolt egy szikladarabért, aztán elhajította. Egyszer csak fogta magát és leguggolt egy vulkanikus dudor mellé, majd előhúzta a csákányát.

– Mac! – szólt rá Steve szigorúan. – Ne maradj le. Később is túrhatod még a talajt.

A megszólított férfi vetett egy sértődött pillantást a hajó felé, aztán sietett felzárkózni. Ezután mindhárman együtt haladtak, és már félúton voltak az oszlophoz, amikor a hangszóróban hirtelen kiáltás hallatszott. Kane apró, szökdécselő alakja éles szögben irányt váltott. A másik kettő lassabban követte.

– Mi az, Kane?

Egy perc csend, aztán:

– Megtaláltam az Orion infotömbjét. Egy pillanat... – Szünet. – Itt a landolási dátum. 3001. sol. 29., de ez minden. Nincsenek kutatási adatok, és nincs felszállási idő!

Steve ezt hallva alig bírta emlékeztetni magát, hogy újra levegőt vegyen, és amikor végre sikerült, akkor sem szólt semmit.

Egy perccel később az ifjú Kane aggódó hangja hallatszott.

– Mit gondolsz, Steve? Nincs itt a hajójuk, de nem jegyezték fel a távozást. Mi történhetett, hogy nem írtak semmit?!

  

Steve rövidre nyírt hajába túrt, és századszor is maga elé tartotta a kémsugárral készített felvételt.

– Kamra van vájva alá – mondta keserűen. – Akármi lehet ott. Mac, talán a halálukba küldöm őket.

MacDowell idegesen ropogtatta az ujjait, a válla fölött ő is a képre meredt.

– Én is menni akartam – mondta ingerülten. – Minden kockázatot megér. Bármit megadnék érte, hogy lássam, mi van abban a kriptában.

– Mindenki menni akart.

MacDowell vigasztalhatatlanul felnyögött.

– Megint csak a pazarlás. Ilyesmit sorshúzással dönteni el! Megbocsáthatatlan. Egy mechanikus szortírozó készülék kellene ehhez, és mindenkinek saját kártya, rajta a képességeivel. Mintha még mindig a sötét káoszkorban élnénk.

A látólemezen a három alak épp most mászott át az oszlophoz vezető utolsó szirten.

Chung hangja csendült fel:

– Itt vagyunk, Steve. Sorsot húztunk magunk közt, hogy ki menjen elsőnek. Én kezdem, aztán Johnston, végül Ivan.

Lesorjáztak az oszlop árnyékába.

– Berobbantom az ajtót – mondta Chung. – Van itt egy kar, ami nyilván nyitná, de nem kockáztatunk. Végig beszélek, és ha valami történik velem, Johnny és Ivan majd elmondja, mi volt az. Ha kiderül.

– Sok szerencsét, Chung! – felelte Steve fojtott hangon.

– Az ajtó nyitva. Becsúszott egy vájatba – csak a szélét égette meg a robbanás... Egy rámpa visz lefelé. Úgy húsz méternél elkanyarodik. Ott a többieknek fel kell zárkózniuk mögém.

– Megyek lefelé... Itt a kanyar. Valamennyire belátok a barlangba, de a lámpám innen nem tudja bevilágítani. Semmit nem tudok kivenni. Készen állsz, Johnny?

– Mehetsz.

– Itt vagyok az ajtónál, bemegyek. Magas, cirka öt méteres. Méretesek lehettek, akik építették... Jaj!

Johnston elnyújtott akcentusa zendült fel.

– Amikor átért az ajtó túloldalára, Chung megtántorodott.

– Maradjatok, ahol vagytok! – csattant fel Steve. – Chung, jól vagy?

– Jól – felelt Chung vontatottan. – Amikor átléptem a küszöböt, valami megcsapott. Nem anyagi dolog – azt hiszem, valami erőtér. De jól vagyok, semmi bajom.

– Láttál valamit, Johnston?

– Nem, Steve. Egyszer csak megingott.

– És te, Ivan?

– Én sem.

– Hol vagytok?

– Az ajtónál. Bemenjünk?

– Még ne. Figyeljétek Chungot, és ha bármi rendkívülit láttok, jelentsétek.

– Teljesen rendben vagyok, Steve. Az a mező nem volt elég erős ahhoz, hogy bármi kárt tegyen bennem. Még csak le se döntött a lábamról. Talán eredetileg valami csapda volt, bár kétlem – de ha mégis, akkor elfogyott az energia, ami táplálta.

– Mit látsz?

– Nem sokat... A falaknál gépek vannak, de mindent borítás véd, egyedül nem tudom leszedni róluk. A másik végén van egy kijárat. Felderítsem?

– Ne. Várj egy kicsit... Jól van, menj. Talán jobb, ha letudjuk, Johnston, menj be utána, de maradj ott, ahol Ivan még lát. És vigyázzatok!

– Indulok – jelentette be Johnston. – Chung... jaj!

– Johnny is megbotlott – mondta Helmers.

– Hogy vagy, Johnston?

– Én... Jól. Semmiség.

– Fura a hangod – mordult rá Steve. – Biztos, hogy semmi baj?

– Tényleg minden rendben, Steve. Pont, ahogy Chung mondta – csak egy enyhe ütés.

– Világos. Elnézést, csak kissé feszült vagyok. Menjetek. Hol van Chung?

 

– A második kamrában vagyok – mondta a férfi. Kínosan ügyelve formálta a szavakat, kétségbeesetten küzdött, nehogy leleplezze a benne tomboló érzelmeket.

– Itt még több a gép, mind teljesen ismeretlen. A föld poros. Nyomok vannak rajta.

A gépek nem voltak számára ismeretlenek. Chung letűnt korok bizonyosságával ismerte készítésük minden részletét, működésük minden titkát. Úgy, mintha ő maga építette volna őket, mintha ő gondolta volna ki, tervezte volna el ezt a napot, múlt ködébe veszett évezredekkel ezelőtt. Korábbi életének homályában ez a hely volt a biztos, élénken lobogó láng, mely diadalmasan űzte el kételyeit és kérdéseit.

A hang nagyon távolinak tűnt.

– Emberi lábnyomok?

Óvatosnak kell lennie.

– Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem. Egy újabb járatba vezetnek. Mit tegyek?

– A fenébe – nyögte Steve. – Menjetek előre mind a hárman, és ne tévesszétek egymást szem elől. Ivan, azonnal jelentsd, mit érzel, amikor a mezőbe lépsz.

Végre. Chung ujjongásának egy kis töredékét elküldte Johnston elméjébe. Egy pillanat, és Ivan is közéjük tartozik majd.

Ez hiba volt. Chungra sötét, állati pánik tört, amikor rádöbbent, és megérezte Ivan elméjének tétova félelmét, majd meghallotta a hangját a sisakjában.

– Egy pillanat. Az előbb megéreztem valakinek a tudatát – Chungnak tűnt. Valami erős érzelem, egyáltalán nem a Chungtól megszokott elmeállapot.

Steve hallgatott. A csend minden parancsszónál félelmetesebben hatott.

Chung minden erejével leplezte elméjét, és próbálta leküzdeni a torkát fojtogató rettegés csomóját – folyékonyan, kristálytisztán próbált gondolkodni, élesebb elmével, mint valaha. Egy pillanatra kaleidoszkóppá váltak a gondolatai. És ha itt, a siker küszöbén bukik el? Ősei isteneire! Hát mi maradna még a számára az életből, ha kudarcot vall? Meghalna? Nem – de zsigeri veszteség érné. Látta a jövőjét, egy lélekben halott ember céltalan kutatását egy már soha többé nem létező dologért.

Ekkor hirtelen tisztában volt vele, mit kell mondania. Gondolatainak örvénye csak egy pillanatig tartott – volt még idő.

– Én is éreztem, Steve. Közelről jött, azt hiszem, előttem van. És Steve, földi gondolat volt!

Lélegzetét visszafojtva várt.

– Földi... – Steve hangja elcsuklott az érzelemtől.

– Menjetek előre mind.

Az elméjét szilárdan őrző Chung elmosolyodott.

– Rendben – morogta Ivan. – Jövök.

Csend volt.

– Nos?

– Semmiség – mondta Ivan. – Alig éreztem.

Chung mentális hívásának engedelmeskedve Ivan és Johnston sietve csatlakozott hozzá a belső kamrában.

– Átmegyek az ajtón – mondta Chung a szemközti falra meredve. – Johnny a második kamra bejáratánál van.

Elméjével azt üzente: Amit mi tudunk, azt a többieknek is meg kell tudniuk.

– Johnstont látom, de Chungot nem – mondta Ivan. És az első expedíció?

Nem számít, hiszen tudod – nem engedhetjük meg magunknak a kockázatot. Kövessetek.

– Jobbra hajló folyosó. Zárt ajtó. Szét kell égetnem.

 

A többiek mostanra mind Steve köré gyűltek, és feszülten figyeltek minden szót, de ő ebből mit sem vett észre. Kegyetlenül markolta a pilótaszék karfáját. A sima fém mélyen az ujjaiba vájt, de ő nem érezte.

A fájdalmas csöndet Chung hangja törte meg:

– Az ajtó nyitva.

Ismét az elviselhetetlen csönd, majd egy éles, valószerűtlenül közelinek ható lélegzetvétel, mintha Chung mellette állna.

Steve hallotta, ahogy saját, idegen, rekedt hangja azt mondja:

– Mi van ott, Chung?

Alig tudta elhinni, hogy ő szólalt meg.

Chung álmélkodó hangja felelt.

– Steve... Kane... Mac... Az előző expedíció. Itt vannak – és élnek!

– Élnek?! – krákogta valaki.

A hangszóróban mindenki egyszerre beszélt – Chung, akit Johnston szakított félbe, és még a kizökkenthetetlen Helmars is közbevágott. Egy kripta, konzerváló tartályok, bennük azOrion legénysége, tekintetükben értelem csillog, elméjükből gyenge, kába gondolatok sugároznak.

Él, él, él... A szó hihetetlenül fontosnak tűnt. Átvette Steve tudatát, minden óvatosságát elsöpörte. Már ugrott is az űrruhájáért. A sisakot felcsatoló ujjai őrjítően lassan mozogtak, de végül csak felöltözött. A zsiliphez lódult, és látta, hogy MacDowell és Kane követi a példáját, de Curtis és Vanzetti tétovázik.

Egy pillanatra türelmetlenül megtorpant, keze már a zsilipajtón volt. Aztán meggondolta magát, és leengedte.

– Nem – mondta. – Ezt nem tehetjük. Meg kell terveznünk.

Keserűen pillantott le az övére, amin nem lógott fegyver.

– Egy pillanatra elvesztettem a fejem. Valaki nyugodtan belém rúghatott volna.

Az ifjú Kane meglepettnek tűnt.

– De Steve, csak nem hiszed még mindig, hogy veszélyes?

– Nem tudhatjuk. Az apám... – Hangja akarata ellenére elfulladt. – Az apám sosem tett volna ilyet, ha ő is tudja, amit mi.

Odalépett az egyik szekrényhez, és az övtokba csúsztatott egy pisztolyt.

– Ti ketten velem jöttök, már úgyis rajtatok a ruha. A többiek maradnak, és figyelik, mi történik. Ha nekem bajom esik, Vanzetti veszi át a parancsnokságot.

Ezzel beugrott a zsilipbe. Már nem bírt tovább várni.

Odakint a sötét oszlop hívogatóan meredezett az alacsony, tépett horizonton. Steve hatalmas, nyújtott ugrásokkal igyekezett felé, a többiek jelenlétét zihálásukból tudta.

Él!

Egy gondolat küzdött a tudatalattijában a felszínre jutásért, de esélytelen volt ezzel a szóval szemben. Türelmetlenül száműzte és száguldott tovább.

Az utolsó szirtnél megtorpant, hogy kissé kifújja magát. Valami halandzsázást hallott a sisakjában. Mi van?!

Kane izgatott hangja és MacDowell zsémbelődése:

– Várj, Steve! Várj már, a mindenit!

Ingerülten megfordult, és látta, ahogy igyekeznek utolérni, botladozva a terepen, ahol ő szinte repült. Ekkor hasított a térdébe a fájdalom, és elhűlve döbbent rá, hogy legalább egyszer eleshetett, de fel sem tűnt.

Mi történik vele? Kényszerítette magát a gondolkodásra, és a rejtett gondolat előtört a mélyből.

Erre összpontosított, erőlködött, hogy értelmet kapjon, aztán egyszerre berobbant a tudatába.

Hirtelen rosszul lett, mintha egy alattomos, hányingert keltő csapást mértek volna rá. Odaért mellé Kane, majd MacDowell is. Megtorpantak, nézték lesújtott ábrázatát.

– Vanzetti! – mondta, birkózva a felbuzgó fájdalommal és féktelen gyűlölettel.

– Igen, Steve?

– Használd a zavarót – 103-as kód.

A saját adóvevőjét válaszra sem várva állította át.

– Steve, elment az eszed? Ennek csak akkor van értelme, ha mindenki mást, akin ruha van, ki akarsz zárni. Mi a...

– Ne kérdezd. Még mindig én adom a parancsokat – ők is ezzel számoltak.

Mosolya inkább vicsor volt.

– Nézd meg a kémsugárkamera felvételét. Írd le nekem a kriptát.

Szünet.

– Sugártiszta, Steve – te vagy a főnök. Meredek rámpa vezet le, körülbelül az út háromnegyedénél van egy jobbos kanyar. Utána egy ajtó vezet egy kamrába, pont, ahogy Chung mondta. A kamra nagyjából kocka alakú, úgy hússzor húsz méteres, huszonöt magas. A bejárattal átlósan szemben egy másik ajtó van, ami egy rövid átjáróba vezet, majd egy újabb kamra jön. Ez kisebb, talán tizenötször tizenöt, ugyanúgy huszonöt magas. A két helyiség alatt van egy harmadik, cirka ötvenszer ötvenes alappal, bejárat nem látható. Arra tippelek, hogy van valahol egy csapóajtó, ami nem látszik a felvételen.

– És a második kamra után? – kérdezte Steve fogcsikorgatva.

– Nincs ott semmi. Tömör szikla. Ó! Hisz Chung...

– Igen, hisz Chung – felelte Steve. – Ez minden. Kapcsold ki a kódolást.

Lekattintotta a saját adóvevőjén a kapcsolót.

– Chung – mondta komoran –, miért mondtad, hogy a második kamra után van egy harmadik is?

Kane és MacDowell némán meredt rá.

Chung hangja:

– Nem értem. Van egy harmadik kamra. Mi a baj, Steve?

– Akkor a kémsugár felvételén miért csak a puszta szikla látszik a második kamra után?

Rövid, de terhes szünet.

– Biztos le van árnyékolva – kiáltotta Chung kétségbeesetten.

– Chung, nagyon figyelj. A parancsaim a következők. Vannak kameráitok. Fényképezzétek le az Orion legénységét, és mindhárman gyertek fel a képekkel. Most.

– Rendben, Steve – felelte Chung.

Aztán vártak.

Várakozás közben Steve Kourmas gyűlöletén és fájdalmán átsugárzott a keserű önbírálat.

Kane azt mondta:

– Mi történhetett velük, Steve?

Steve gyötrődő lelke legmélyéről válaszolta:

– Nem tudom.

A szokatlanul csendes MacDowell az oszlopra irányította kémsugárkameráját.

– Itt jönnek – mondta.

Jöttek fel a rámpán, egyik űrruhás alak a másik után. Chung és Helmars egy hatalmas, különös dombornyomásokkal és vésetekkel díszített fémkoffert cipelt.

Szótlanul letették a földre, és vártak.

– Hol vannak a felvételek, Chung? – követelte tőle Steve.

Chung felmutatta a sötét műanyaglapokat.

– Homályosak lettek – felelte. – Azt hiszem, radioaktív sugárzás okozhatta.

Steve nem nyúlt értük.

– Ravasz – mondta színtelen hangon. A kofferre mutatott:

– És ez?

– Az egyik tartály, az első Alderamin-expedíció egyik tagjával.

– De azt mondtad, átlátszó – vetette közbe Kane.

– A többi az is – replikázott Chung higgadtan.

– Ez azonnal besötétedett, ahogy kihoztuk a kriptából.

– Nem elég hihető, Chung – mondta Steve komoran. – Mac, kémsugarat.

Johnson önkéntelenül is összerezzent, de Chung és Helmars nem mutatott semmilyen reakciót.

– Azt hiszed, hülye vagyok? – vágott vissza MacDowell zsémbesen. – Már megnéztem.

– És?

– Vagy tíz kerek tárgy. Ember nincs benne... Vigyázz!

Chung fegyvert rántott, Helmars és Johnston követte a példáját.

– Sajnálom, Steve, de le kell jönnöd velünk a kriptába.

Chung sugárfegyverének célnyalábja felvillant, és rezzenetlenül mutatott Steve mellkasára.

Steve sziklaszilárdan állt vele szemben.

– Chung, a barátom voltál. Tedd el a fegyvert!

– A barátságunkra mondom, Steve, nem tehetem. Ezt most nem érted, de tévedsz, és nekünk van igazunk. Le kell jönnöd velünk.

– És ha nem? – kérdezte Steve.

Chung arca nem tükrözött érzelmet.

– Akkor meg kell, hogy öljelek.

Steve kétségbeesetten előrevetődött, és a fegyveréért nyúlt. Chung fegyverének torkolata némán, vörösen villant, és Steve háta mögött az ifjú Kane fojtottan felkiáltott.

Ekkor már Steve is a fegyverét markolta. Chung visszatántorodott az oszlop bejáratához, az űrruhája vállán tátongó lyukat markolta. Hangtalanul villogtak a sugarak, Helmars és Johnston kapkodva lövöldöztek, MacDowell pedig valahol Steve mögül viszonozta a tüzet. Chungot követte két társa, bevetődtek az ajtó mögé, Steve pedig a káromkodó MacDowell mellett, egy szikla takarásában keresett fedezéket. Steve vetett egy pillantást Kane merev, összegörnyedt alakjára, és látta, hogy már késő a segítség.

 

– Most mit tegyünk? – kérdezte MacDowell két szitkozódás között, és megeresztett egy lövést az egyik felbukkanó fej felé.

Steve óvatosan kinézett az ajtó irányába. Chung láthatóan még időben csapott egy foltot az űrruhájára, mert előtűnt sisakos feje, majd sértetlen kezében a fegyver, és a lebukó Steve mellett vörösen felizzott a szikla. MacDowell rálőtt egy újabb felbukkanó fejre, és a lövést fájdalmas, riadt kiáltás követte.

A bejárat felől záporoztak a szikla tetejére a sugarak, és izzó szikladarabok hullottak rájuk. A helyzetük kezdett tarthatatlanná válni.

– Vissza a hajóhoz – döntött Steve.

Még megeresztett egy lövést a bejárat felé, majd görnyedve futni kezdett egy mögöttük lévő szikla felé. MacDowell kelletlenül követte.

Pár pillanattal később már túl is voltak az első emelkedőn, és rohantak a hajóhoz. Steve a következő magaslatról visszanézett, de senki nem követte őket.

Vanzetti és Curtis, akik mindent hallottak és láttak, halottsápadtan, sokkosán várták őket a légzsilipnél.

– Istenem! – hajtogatta Vanzetti. – Ó, Istenem!

– Most mitévők legyünk? – kérdezte MacDowell megint, órákkal később.

– Várunk – felelte Steve kurtán. – Még harminc órára elég a levegőjük, utána be kell jönniük.

– Kifüstölhetnénk őket onnan a telepíthető fegyverekkel – javasolta MacDowell.

– Attól eltekintve, hogy ha megbolondultak is, még mindig a bajtársaink – felelte Steve fáradtan –, ha ezt tennénk, sosem tudjuk meg azt, amiért jöttünk.

A látólemezen az oszlop halvány körvonalára meredt. A bolygó gyorsan érkező, szurokfekete sötétségében valahogy baljós, komor hatást keltett.

Az égről ismeretlen konstellációk hideg fénye sütött le rájuk. Egy csillagot újra és újra kitakart egy gyilkos, néma meteorit. Egyszer csak mozgás támadt a kiégett, hullámzó pusztában. Steve előregörnyedt, próbálta jobban kivenni, mi lehetett.

– Mi az? – kérdezte feszülten Curtis.

– Mozdult valami.

– Gondolod, megpróbálkoznak valamivel?

– Te nem tennéd?

Csend – majd vörös villanás, aztán még egy; fényükben egy pillanatra megelevenedtek az amorf, űrruhás alakok.

Steve gombokat nyomkodott a pulton maga előtt. Erős keresőfény vágott a sötétbe, és állapodott meg a hajó felé futó figurán. Amögött újabb vérvörös sugár villant, a férfi megtántorodott, kezét az oldalára szorította, és tovább botorkált. Még egy pillanat, és már a hajó hasa alatt volt, erőtlenül püfölte, és bebocsátásért könyörgött.

Steve körbepásztázott a reflektorral és két másik alakot talált, sugárfegyverrel a kezükben. Vakon tétováztak, majd visszahúzódtak a sötétségbe.

– Csapda – mondta MacDowell.

– Lehet.

– Megsebesült – mondta Curtis.

– Engedjétek be – parancsolta Steve. – Mac, mi ketten fedezünk.

Vanzetti vette át a keresőfényt, és száznyolcvan fokban pásztázott vele, míg a másik három magára öltötte az űrruhát, és bement a zsilipbe. Amint a külső ajtó kitárult, egy görnyedt alak zuhant be. Curtis fölé hajolt és bevonszolta. Ivan volt az, szakállas arca elkékült az oxigénhiánytól.

Steve és MacDowell leeresztette a fegyvert.

– Zárjátok be az ajtót! – mordult rájuk Steve.

A nagydarab fickó páncéljának hónaljánál égett szélű lyuk tátongott. Futás közben megpróbálta befoltozni egy vésztapasszal, de nem járt sikerrel. Fegyvertelen volt.

A hajóban Curtis letépte magáról az űrruhát, és lecsatolta a sebesült sisakját, míg Steve az orra alá tolt egy palack oxigént, és megnyomta a szelep kioldóját.

A léghiány lilaságát lassan egészséges arcpír váltotta fel. Ivan kinyitotta a szemét.

– Köszönöm – mondta. – Nem hittem... hogy megúszom.

– Mi történt? – kérdezte gyanakvóan MacDowell.

– Vegyétek le a páncélt róla és kötözzétek be a sebét – mondta Steve. – Kérdéseket ráérünk feltenni később is.

A mérnök sérülése komoly volt, de nem életveszélyes. Tíz négyzetcentiméteren leégett a bőre és a húsa, két bordája megpörkölve, töredezve állt ki a torokszorító látványt nyújtó, égett lyukból. Amikor Curtis eltávolította a sebet nagy csomókban takaró, fagyott vért, és feltett egy ideiglenes kötést, Ivan magához intette Steve-et.

– El kell fognotok őket – dörmögte erőtlenül. – Nem tudják, mit csinálnak. Én sem tudtam. Az az erőtér – az valami automata hipnózis de én mentem át rajta utoljára, és már gyenge volt. Amikor észhez tértem és visszaindultam, meg akartak ölni.

Steve feszülten fölé hajolt.

– Tudod, hogy mi áll az egész mögött? Tudod, hogy mi történt az előző expedícióval?

Ivan bólintott, és felsóhajtott.

– Igen, és megpróbálnám elmondani... de nagyon álmos vagyok...

– Adtam neki egy adag neofriumot – mondta Curtis. – Jobb, ha megvárjuk, amíg felébred.

– Mennyit adtál neki?! – kérdezte Steve ingerülten.

– Két köbcentit – nyolc-tíz órára kiüti.

– Biztos vagy benne, hogy addig nem csinál semmi zűrt?

Curtis legyintett.

– Ezzel a lyukkal az oldalában? Biztos.

– Sugártiszta. Mac, tiéd az őrség. Mi pihenünk egy kicsit, és reggel kikérdezzük.

Ivan csendesen aludt a kamrájában. A hajóablakon besütött a csillagok halvány fénye, és megvilágította széles, szakállas arcát.

 

 

Steve arra a kellemetlen érzésre ébredt, hogy valami nem stimmel. Gyenge napfény világította be a kamráját a fenti hajóablak szűrős üvegén... A fenti hajóablakon! Megrettenve, de értetlenül bámulta a feje fölötti falat, ami a mennyezet kellett volna, hogy legyen. Aztán megérezte az atomhajtóművek ritmikus pulzálását, és felfogta a szörnyű valót. A hajó repült, és éppen gyorsítottak. A kamrája elfordult csillapított kardánjain, alkalmazkodott az új gravitációs középponthoz.

Talpra ugrott... volna, de valamiért a teste nem engedelmeskedett. Valami azonnal visszafogta, acélosan szorította. Letekintett.

A priccshez béklyózták.

És a létrán éppen egy ember mászott le a kamrájába. A szokásos, zubbonyos egyenruhájukat viselte. Steve kétségbeesése akkor érte el a csúcspontját, amikor a férfi felé fordult, és felismerte Chungot.

Egy percig csak nézték egymást némán. A férfi arca ezúttal sem fejezett ki semmilyen érzelmet. Szemében mintha felvillant volna némi együttérzés, de ettől Steve nem érezte jobban magát.

– Szóval tényleg csapda volt – mondta végül.

– Igen – felelt a másik. – Csak Ivánnak volt esélye. Leküzdötte a neofriumot, legyűrte MacDowallt és beengedett minket. Öt órája vagyunk az űrben.

– Lennél szíves megosztani velem az úti célt? – kérdezte Steve fanyarul.

– Igen. Sajnálom, hogy nem tudtunk bevinni a kriptába, hogy megértsd ezt is, és még annyi minden mást, de nem mertük vesztegetni az időt. Egy névtelen, Cepheus 20z3940 jelölésű csillaghoz hajózunk. Ebben a halmazban ez a legközelebbi csillag, de tíz fényévre van – hosszú lesz az út.

– Oda ment az... az első expedíció is?

– Minden bizonnyal igen. Reméljük, hogy épségben odaértek a rakománnyal, de ezt nem tudhatjuk, így nekünk is meg kell tennünk az utat.

– De hát miért? – tört ki Steve-ből. – Mondd meg, hogy miért!

– A sarjak miatt – felelte Chung, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Hogy a fereinek újra élhessenek.

– Kik azok a fereinek?

– Egy hatalmas, büszke, gyönyörű nép – felelte Chung halkan –, akik azon a bolygón pusztultak ki, amelyet most hagytunk el, az Alderamin Hármon.

– És most – folytatta, felpattintva az oldalára erősített táska fedelét –, jön a hűtött alvás. Ivan és Johnny már alszik. Mindketten súlyosabban megsebesültek, mint én, úgyhogy az első őrség az enyém.

Előhúzott egy injekciós tűt, és gondosan felszívta vele egy apró ampulla tartalmát.

Steve minden erejével, reménytelenül küzdött. Túl szoros volt a béklyó. Nem tudta megakadályozni, hogy a másik feltűrje az ingét.

A tű egyre közeledett.

És ekkor tűnt fel a jelenés. A Chung feletti létrán lemászó, villáskulcsot markoló, csupa vér alak Kane volt.

Steve tudta, hogy ezt már csak képzeli. Néma szenvedéssel fordította el a fejét, és várta a tűszúrást, várta, hogy pontot tegyen életének és éltető eszméinek végére.

Helyette tompa puffanást hallott, és valami csörömpölt a padlón. Karjába nem hatolt tű.

Álmélkodva nyitotta ki a szemét. Chung eltűnt a látómezejéből, a helyét Kane foglalta el. Bizonytalanul állt a lábán, kezében lazán lógott a villáskulcs.

A Kane-nek tűnő férfi elejtette a kulcsot – Chungra eshetett, mert nem ütött zajt –, majd összeszorított fogakkal elkezdte kioldani Steve béklyóit, aki még mindig nem szólt semmit.

A szellem halántékán borzalmas, töredezett, barnás, alvadt vércsomó dudorodott, mint egy szarv; a vér az egész arcán lefolyt, és az orrlyukakból is kicsordult, az arca pedig be volt lilulva a megpattant hajszálerektől.

– Élsz! – mondta Steve, még mindig hitetlenkedve.

Kane bólintott, de rögtön összerándult az arca a fájdalomtól.

– És hogy ez mekkora mázli – suttogta.

Az utolsó kötél is lehullt. Steve felkelt. A padlóvá lett falon állt, lába mellett hevert Chung mozdulatlan teste. Alig tudta elkapni az összecsukló Kane-t. Gyengéden lefektette a priccsre.

– Vékonyra volt állítva a sugár – lehelte Kane. – Átvitte a sisakom és súrolta a koponyám. Kiment a levegő a sisakból, de a vér is. Megfagyott, betömte a lyukat, megmentette az életem. Jó dolog a vér.

Elhalkult a hangja, aztán még erőre kapott.

– Valaki beengedte Chungot és Johhnyt a hajóba. Időben becsusszantam. Elbújtam a gépház kamrájában. Kimásztam, jöttem segíteni. Ravasz, mi?

Ezzel békésen elájult.

 

Steve három órája szabadította ki a legénység többi tagját, és két órája próbálták megdolgozni a fagyalvásból felélesztett Chungot, Helmarst és Johnstont.

– Nem ér semmit az egész – mondta ráncos arcára ráfagyott döbbenettel Curtis. – Hipnotizáltam őket – már amennyire értek hozzá; teszteltem az önkéntelen reakcióikat; kötöttem rájuk hazugságdetektort, nyomtam beléjük igazságszérumokat – neoszkopolamint, sőt, még vrenzát is, amennyit csak mertem. Mind teljesen hihető, és homlokegyenest különböző történetet mesél.

– És az összesnek egy célja van – tette hozzá Steve keserűen. – Az, hogy ne forduljunk vissza. Feltűnt neked is?

– Akkor mit lépjünk? – kérdezte Vanzetti.

– Megyünk tovább, mi mást?

Úgy tűnt, senkinek nem akaródzik hozzászólnia.

Az átjáróaknából Chung hangja hallatszott.

– Steve! Steve! Muszáj rám hallgatnod!

– És csak löki tovább – mondta erre Steve. – Miért akarnak mindenáron eljutni a Cepheus-40-re?

– Mi van azokkal a fémládákkal a raktérben? – kérdezte Vanzetti.

– Mac még mindig próbálkozik a kinyitásukkal. Nem fog menni. A fémet meg se karcolják a sugaraink. Felfeszíteni nem tudjuk őket, mert nincs hol. A lakatok kódjának feltöréséhez pedig ezer év is kevés lenne.

Steve felpattant és a hajóablakhoz lépett.

– Ez az egész olyan, mint azok a lakatok – szűrte fogai közt. – Négydimenziós kirakósjáték – az egész idegen, és őrült a logika is mögötte.

A többiekhez fordult.

– Tudjátok mit mondott Chung, amikor már azt hitte, nem számít, ha megtudom, mi is van azokban a kofferekben? Sarjak. Sarjak. De ebből ne próbáljatok következtetéseket levonni, mert csak félrevezet. A válaszok a kérdéseinkre az oszlopot építő faj hamvai alatt hevernek – vagy éppen ott, ahová tartunk.

Curtis ezalatt végig csak meredt rájuk. Most felkelt.

– Vigyázz, Steve, össze ne roppanj!

A másik csodálkozva nézett rá, aztán fáradtan elmosolyodott.

– Nem fogok – mondta nemes egyszerűséggel. – Nem tudok. Van valami, itt belül – ezt nem érthetitek. Korábban már majdnem beadtam a kulcsot, de valami észhez térített, és most is vigyáz rám. Egy nyugtató jól jönne, de másfél év alvás vár rám, és annál jobban semmi sem rázna helyre.

Lassan Curtis is elmosolyodott.

– Sugártiszta, Steve – még mindig te vagy a főnök.

Megfordult, mert mögötte MacDowell lendült be a vezérlőbe.

– Nem megy – mondta az archeológus, mielőtt még Steve megszólalhatott volna. – Jó mérnökök ezek a – minek is hívta őket Chung?

– Fereineknek – harapta a szót Steve.

– Igen, igen. Fereinek. Fereinek. Hmm. – Tűnődve dörgölte kék-zöld homlokát. – Kár, hogy semmi sem utal rá, milyenek voltak. Semmi, csak a ládák vésetei. Nevessetek, ha akartok, de az idő felét azoknak az átkozott karcoknak a bámulásával töltöttem.

– Nem lep meg – mormogta Vanzetti.

MacDowell rá se bagózott.

– Gyönyörűek, Steve. Van bennük valami, amit sosem láttam még egy idegen faj díszítéseiben. Soha.

Steve rámeredt.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Lehet, hogy semmire. De azt hiszem, a fereinek olyanok voltak, mint az emberek, és nem olyan szörnyek, mint a polariánusok, vagy a többi faj, akiket kiirtottunk, amióta Loewe megcsinálta az első hajtóművét. Nem illenek bele az eddig kialakult képbe. Ennyi az egész. Nem akartam következtetéseket levonni, igyekszem nyitott maradni.

– Én is – mondta Steve.

– Persze, persze... Hogy van Kane?

– Már alszik – felelte Curtis. – Ajelen állapotában ennél többet nem tehetek érte, és más sem tudna. Rendbe jön, csak az arca lesz forradásos, amíg egy plasztikai sebész otthon helyre nem hozza.

– Jól van. Ki a soros őr?

– Én – mondta Vanzetti. – Akkor altatlak el benneteket, amikor akarjátok.

Egymás után bementek a kajütjeikbe – Steve maradt utolsónak –, és Vanzetti tűjének szúrása álomtalan alvásba szenderítette őket. A hajó száguldott tovább, hatalmas hajtóművei fáradhatatlanul hajtották előre. Csak a pörgő galaxisok jelezték a hetek, hónapok múlását. Egy sárga törpe vált ki lassan a csillagok milliárdjai közül, és lassan, feltartóztathatatlanul növekedett.

 

A gigászi hajó ezúttal egy másik idegen csillag fényében csillogva ereszkedett alá egy kisbolygó felszínére, a legbelsőre a nyolcból. Hét testvére hozzá képest óriás volt, fagyos ammónia-metán világok, élettelen távolságban naprendszerük középpontjától. A legbelső bolygó viszont olyan volt, amilyen az Alderamin Három lehetett ifjúkorában – tiszta oxigén-nitrogén légkör, a Földéhez képest erőtlen, de életet adó, hisz zöld növényzet borította széles kontinenseit és tette smaragd pöttyökké óceánjainak számtalan kis szigetét.

Steve csak nézte a bolygó fordított képét a feje fölött, és szíve úgy dobogott, mint még egyetlen landoláskor sem. Amikor Curtis felébresztette az álomból, kipihentnek érezte magát, feszült idegei az utolsó tudatos pillanat óta teljesen helyrerázódtak. Most, hogy közelgett az útjuk vége, alattomosan visszatért az idegessége, vaskos térdei szokatlan feszültségtől remegtek, látása ok nélkül lett homályos. Türelmetlenül rázta meg a fejét, és újra tisztán látta a bolygót.

Mit remélt látni? Miért akart a még mindig vasba vert, a felélesztés ellen tiltakozó Chung és a másik kettő az űr egy magányos végvárából eljutni ebbe a másikba?

A kép növekedett, és kissé elfordult. Steve szinte öntudatlanul korrigálta az iszonyú energiák folyamát ujjbegyeivel, és a bolygó képe stabilan fókuszba állt.

Zuhanás lefelé... Lesz-e bármi is ott a kontinenseken, tengereken, összefüggő zöld takarón kívül?

És ott! A látómező pereménél valamin fény csillant. Feszes ujjakkal böködte a konzolt, és a hajó csonttörő ívben lendült az apró fénycsillám felé.

Mellette Vanzetti élesen felnyögött. Steve látta, milyen kényelmetlenül érzi magát, de egyikük sem szólt. A beszédhez sem idő, sem levegő nem volt elég.

A légkör összetorlódott körülöttük, nyílhegyként zuhantak alá. A hallásküszöböt épphogy csak elérő, halk sziszegés gyorsan váltott át sivításba, majd a szél harsány üvöltésébe. Aztán a férfi újra meglátta a csillogást, és rögtön lefékezte a hajó esését.

Még így is el fognak suhanni fölötte.

Sebesen tovatűnt alattuk, nem sokat láttak belőle, de Steve egy pillanatra megpillantotta a magas, makulátlan várost, melynek széles, kanyargós utcái karcsú kristálytornyokat öleltek körül.

Ez az, akarta mondani, de nem tudta kiejteni a szavakat, nem tudta beszédre bírni magát. Minden erejére szüksége volt az irányításhoz. A hajó meredek szögben, erőlködve elfordult, és ismét irányba állt a fénylő város felé.

Annak peremén gyártelepek álltak. Kockaszerű, tömör épületeikből szinte láthatatlanul szálltak fel a lakónegyedek fáradt gázai.

Beljebb tágas parkok voltak, a nagy, üres területek pedig leszállópályák lehettek. Távolabb kényelmesen szétszórt otthonok, minden különös, de csodálatosan íves, spirális stílusban építve. Aztán feltűntek a kristálytornyok, a város középpontjaként szolgáló, karcsú központi torony köré rendeződtek az egyre magasabb épületek. Emelkedés közben Steve nem látta jól a többi toronytól, de azt látta, hogy azok színtelen tökélyétől eltérően ez borostyánszínű.

Ekkor már közvetlenül felette siklottak a kibontott szárnyakon, és Steve rá se hederített a főtéren gyülekező, sokszínű sokaságra, a röptüket kísérő arcokra – mert a borostyán torony tövében, egy bölcsőszerű mélyedésben pihenő hajó az Orion volt.

És az áttetsző borostyánba ágyazva – édes istenem, mik azok a sötét, baljós alakok?

Újabb szűk fordulóba rántotta a Vikinget, és küzdött a magasságért.

– Állíts a nézőszögön – csikorogta Vanzettinek, amikor ismét pozícióba kerültek. – Közelíts rá.

Vanzetti ujjai gyorsan kinagyították a képet. Olyan közel hozták a fordított tornyot, mintha mellettük állna. Olyan közel, hogy...

Minden tisztán látszott. Az egész dolog bizarrsága hosszú, végtelennek tűnő pillanatokra lezsibbasztotta Steve-et, aki hagyta, hogy az autopilóta körözzön a torony körül – de a tény tény maradt. A torony alja és teteje között matematikai precizitással elhelyezett, nyolc sötét alak, mint megannyi műanyagba öntött rovar. Az Orion legénységének holttestei.

 

Tompán arra gondolt, hogy legrosszabb rémálmában sem hitte volna, hogy így látja majd viszont a legfelső alak ősz szakállát, borostyán homályán át, ritka rovarként konzerválva. Még ha egy vad faj fogságába esett volna, akik karóra tűzik a fejét, szakálla pedig lucskos lenne a ráhajigált mocsoktól, még azt is el tudta volna viselni. De ez...

Hirtelen vörös köd borította el az agyát, szinte kívülről hallotta, ahogy rekedten parancsokat üvölt.

– Curtis! Az ágyúkhoz!

Hallotta, ahogy a másik felszisszent, de egy pillanatra rá szilárd hangon jelentette:

– Az ágyúk készenlétben.

Steve megint ráfordult a városra.

– Perzseld fel az egészet.

– Steve...

– Perzseld fel!

A Viking bal és jobb oldali ágyúinak fehér célsugarai lecsaptak, és ahol végigsöpörtek, a pusztulás fekete sávjait vágták a zsúfolt épületek közé. Elszálltak a tér fölött, és a férfi egy pillanatra látta a rémülettől megdermedt tömeget. Mire visszafordult, az utolsók is bevették magukat az épületekbe, csak a halottaikat hagyták hátra.

A sugár eltűnt.

– Én ezt nem csinálom, Steve – mondta Curtis rekedten. – Ez tömegmészárlás.

Steve tehetetlen dühvel fordult felé a lassítótartály béklyójában.

– Nem láttad, mit tettek azokkal az emberekkel?

– Láttam, de az nem bizonyítja, hogy...

– Barom! MacDowell, az ágyúkhoz!

Csak egy rövid szünet volt.

– Nem, Steve.

Majd Curtis:

– Tedd le a hajót, és beszéljük meg.

Steve a haragtól vakon fordította meg a hajót a város fölött.

– Mindketten megbolondultatok? Hát nem értitek, hogy...

A Viking váratlanul megpördült, a konzolon egymás mellett három figyelmeztető jelzés villant fel vörösen. Steve ösztönösen korrigált, és látta a borostyán torony aljából feléjük nyúló, halvány sugarakat.

– Az Oriomóról lőnek! – kiáltotta. – Curtis!

A sugarak mellettük suhantak el, és durva gyorsításba kezdett, hogy kitérjen előlük.

Egy szemvillanásnyi tétovázást követően a Viking sugarai a lenti hajó felé villantak. Végignyalták velük az Orion orrát, nyomukban izzó, csavarodott fém maradt csak, de aztán célt tévesztettek, mert Steve kétségbeesetten próbált kitérni a másik hajó ágyúi elől.

– Megvolt az egyik orrágyú – mondta Curtis. – Nincs pajzsuk.

Felnyögött, ahogy Steve hirtelen manővere elrántotta őket egy sugárnyaláb útjából.

– Huh. Vigyázz!

A főtéren kiállított hajó körül apró alakok toltak egy csillogó, veszélyes kinézetű gépezetet, amelynek hatalmas csöve a Vikingre fordult. A vibráló, lila sugár, ami kicsapott belőle, alig pár méterrel vétette el a hajót. Steve félrerántotta a hajó orrát, és egyenesen belefutott az Orionsugarába. A Viking előrebukott.

– Elszállt az orrhajtómű – jelentette be Steve színtelen hangon.

– Egyikőtöknek sem tűnt fel – kérdezte MacDowell hogy nincs telepített légvédelmük?! – De senki sem törődött vele.

Az Orion ágyúi kérlelhetetlenül üldözték őket, egyre többet veszítettek a magasságukból. Curtis egy szerencsés lövése elnémította az egyik ikerágyú felét, egy másik szénné égette a kitolt légelhárító egység személyzetét – de maga a fegyver sértetlen maradt, és harminc másodpercen belül új csapat vette át a kezelését.

A négy megmaradt sugárhajtóművével csapongva repülő Viking újabb sugárba tévedt, majd még egybe. Nem kerülhette el a végzetét – egy hurokmanőver kellős közepén átesett. A lila sugár telibe találta.

Steve hallotta a mennydörgő csattanást – mintha egy óriás kalapácsa ütött volna szét egy gőzbojlert. Látta, ahogy a vezérlőszoba fala papírként hasad szét, és a külső néző csendes borzadályával figyelte, ahogy látómezejében a kép egyre feljebb fordul.

Tehát bekövetkezett. Ez hát a vég, mégiscsak, gondolta.

A megmaradt sugárhajtóművek leállásával a hirtelen csend ijesztőbb volt mindennél. A hajótesten tátongó lyukon besüvítő szél hangja fájdalmasan lassan nőtt iszonyú üvöltéssé. Steve még egy pillanatra látta a feléjük száguldó talaj kaleidoszkóp-képét, aztán a Viking becsapódott.

 

Nara, a ferein szomorúan bámulta az alkonyatban a város romjait.

– Apáink nem számítottak erre – mondta ki hangosan.

Békélj meg, érkezett társa, Lex gondolata. Nem az ő hibájuk, és nem túl nagy a kár. Mi rendben leszünk – és ők is.

Nara megfordult, és szeretettel nézett rá. Megvizsgáltad az elméjüket?

Igen. Nem sokat tudhatunk meg a hipnotizáltaktól és a többiektől – csak a vezetőjük, Steve kivétel. Ő parancsolta mega város lerombolását, és a gondolatai örvénylenek álmában.

Mostanra már tudatánál kell, hogy legyen. Bemenjünk?

Nara az övébe fűzte a karját, felvették légzőkészülékeiket, és beléptek a kórház rögtönzött légzsilipjébe.

A hatalmas, puha ferein ágyon Steve zúzott, de félig-meddig már gyógyult teste összerezzent.

Milyen különös lények, gondolta Nara. Rögzített felső állkapocs, de az alsó mozog... Egy kicsit hasonlít arra a másikra, a fehér szőrűre.

A fia, felelte tömören Lex.

Nara halkan felsóhajtott. Vagy úgy! Ez sok mindent megmagyaráz.

Steve szeme lassan kinyílt. A szoba halvány fényében két magas, zöld bőrű lényt látott maga fölött. Mindketten arányosak és kecsesek voltak, légzőmaszkjaik kissé félelmetessé tették a kinézetüket. Steve érezte az alig behegedt sebek tompa fájdalmát, és reménytelenül, de daccal nézett a két idegenre.

Gondolatképek lopóztak az elméjébe.

Egy csodás, zöld világ, amely lassan lebeg tova életet adó szülőcsillaga körül: ez az Alderamin Három. Egy ősi, érett faj, hatalmas, csillogó városok kristálykölteményei. Tudományok, művészetek, felügyelet nélkül is folyamatosan dolgozó gépek, amelyek felszabadították készítőiket a hétköznapok rabszolgaságából; a háború és viszály a múlt halovány emlékei csupán, mert a faj réges-régen eljutott a telepátia által lehetővé tett tökéletes kommunikációig.

Korok tűntek tova. A meleget adó, jóságos nap kihűlt, a bolygó alacsony gravitációs mezejéből elszökött a légkör. A magas, zöld bőrű nép sietve, majd kétségbeesett kapkodással próbálta elkerülni életciklusának lezárulását. Űrutazás? Nem – rendszerük két másik bolygója túl kicsi, és túl közel van a napjukhoz. Légkörük már régen nem volt, felperzselt, kietlen sírhalmokká váltak. Ahhoz, hogy egy másik csillagra eljussanak, nem volt elég idejük.

Már csak egy vékony reménysugár maradt, ők nem élik túl bolygójuk halálát, de a gyermekeik talán igen. Elrejtették felfüggesztett életfunkciójú, tojásszerű petéiket egy kőoszlopban, amely sokezer évnek is ellenáll. Talán egyszer lesz egy nép, amely leküzdi a csillagközi utazás problémáit, és tagjai eljutnak halott világukra. Ez volt az egyetlen reményük arra, hogy fajuk küzdelmes élete, amely az őskor párás dzsungeleiben kezdődött, ne legyen hiábavaló.

A kőoszlopban a kétségbeesésük szülte zsenialitással alkották meg a mechanizmust, amely vigyázza majd fajuk jövőjét az eljövendő korokban. Ha értelmes lény lép be, a gépezet életre kel, és a lény elméjébe vési a szükséget, a túlélési ösztönnel vetekedő erősségű vágyat arra, hogy elvigye a petéket egy másik naprendszerbe, ahol újra életre kelhet a kihalt faj. Mindent előkészítettek, majd sorsukba beletörődve, de reménnyel eltelve haltak meg.

Számtalan évezreddel később bekövetkezett az, amire alig volt esély. Nyolc emberi lény érkezett kietlen bolygójukra a Nap nevű csillag rendszeréből, és engedelmeskedtek a gép parancsának. Elhozták ennek a másik csillagnak az élettől zöld bolygójára annyi sarjukat, amennyi csak a hajójukba fért, majd óvón nevelték őket, amíg a gyorsan érő kicsinyek önellátókká váltak. Az Alderamin Háromról hozott gépek és telepatikus felvételek segítségével együtt építették fel csillogó, új városukat, és sodorták újra civilizációjuk létének megszakadt fonalát.

És ekkor – csattant fel Steve keserű, telepatikus kiáltása a csodás fereinek végeztek velük!

Nem! – érkezett a megdöbbent, elborzadt válasz. Majd követték a képek: a földlakóknak nem volt elég üzemanyaguk a szülőbolygójukra való visszatéréshez, és előállítani sem tudtak többet. A bolygó levegőjének egy összetevője a fereineknek létfontosságú, számukra viszont halálos lett volna. Mi is rá a földi szó – radon? Tudták, hogy expedíciójukat keresni fogják majd. Jóváhagyásukkal a fereinek a tetszhalál állapotába süllyesztett testüket a város középpontjában álló borostyán oszlop buborékaiba zárták, így állítva emlékművet megmentőiknek.

Most, hogy eljött az új expedíció, legalább néhányukat vissza tudják vinni majd a szülőbolygójukra. A többieket pedig egy másik hajó viheti majd haza.

– Él az apám?! – Steve-ben szétáradt a hihetetlen, zsibbasztó remény, és felült az ágyon. Alig érezte a hirtelen mozdulattal járó, erős fájdalmat.

Igen. Mostanra már ébren is van talán. Nara, hozd be a fehér hajút.

És egy végtelennek tűnő pillanattal később az egyik zöld bőrű lény a halvány, szórt fényben egy ismerős alakkal tért vissza. A nyugodt, ősz szakállal keretezett arc a jól ismert, néma imádattal nézett le rá.

– Apám...

Lex és Nara visszatért a fakó színekben fénylő városra néző kapuhoz. A lilásfekete égbolton sorra gyúltak ki a csillagok.

Nara kinyújtotta a kezét, és mélyet lélegzett az éjszakai levegőből. 

Aurora. Őszinte rajongással formálta a nevet. Anton jól tette, hogy népének hajnalistennőjéről nevezte el a bolygónkat. Holnap...

...jön el az új nap – fejezte be Lex helyette a gondolatot.

Sokáig maradtak még ott, bár más gondolatot már nem kellett megosztaniuk.

 

 

Maleczki Miklós fordítása