A HASONMÁSOK

 

 

Mint egy szem, olyan volt, gömbölyű szem, mely minden irányban lát, s egy szürke, homályos, önmagát Alfie Strunknak hívó tudat veszi körül. S e homályban gondolatok cikáztak, mint fürge, sötét halak; és a szem könyörtelenül követte őket.

Ismerte Alfie-t, ismerte a rosszat Alfie-ban; az impotencia, a gyűlölet és a vágy zűrzavarát, amelynek egyenlege: szerelem = halál. E rossz gyökeréig nem hatolt el: csak szem volt. Amely most épp változott. Mélyen önmaga központjában kis villamos bizsergések keltek, és haltak el. Az energia új szintet talált, s túláradt.

Egy gondolat csillant meg a szürke ködben, mely Alfie volt – csak félig alakult ki, de kétségkívül az. És megnyílt egy csatorna. S a szem azon nyomban belenövesztette önmaga nyúlványát a nyílásba.

Fölszabadult. Hathatott.

A férfi a heverőn megmoccant, nyöszörgött. Az orvos, aki eddig a fülébe sugdosott, hátrább húzódott, és az arcát nézte. A heverő másik végén az asszisztens éberen leste a beteget, majd a mérőműszereihez fordult.

A beteg fejét a füléig tojásforma fémsisak födte. Az álla alján összecsatolt, széles heveder tartotta szilárdan. A sisakon körben három sor szorítócsavar, s a közepéből kivezetve egy vastag köteg szigetelt huzal, mely a heverő lábához állított műszertáblához köti.

A férfi vaskos testét gumilepedő szorította le, tarkója a heverőhöz erősített gumitömb homorulatában nyugodott.

– Nem! – ordított fel váratlanul. Motyogott; laza vonásai eltorzultak. Majd: – Nem csináltam semmit!... Nem! Ne... – Megint motyorászott, mozdulni próbált, nyakán élesen kirajzolódtak az inak. – Kérem – mondta, és könnyek csillantak meg a szemében.

Az orvos előrehajolt, és a fülébe súgta:

– Elmegy onnét. Elmegy. Még öt perc.

A beteg fölengedett, s mintha elaludt volna. Kicsordult a szeméből egy csepp könny, s lassan legördült az arcán.

Az orvos fölállt, biccentett az asszisztensnek, s az, mielőtt a készüléket kikapcsolta volna, a feszültségszabályozót lassan zéróra állította.

– Jól ment – formálta a szájával hangtalanul a szót az orvos. Az asszisztens elmosolyodott és bólintott. „Du. megvizsgálja?", írta fel egy darab papirosra. „Persze", írta válaszul az orvos. „Addig nem tudhatjuk. De azt hiszem, sikerült rögzítenünk."

Alfie Strunk a kemény karosszékben ült, ritmikusan rágott, bámult a semmibe. Bátyja azt mondta, várja meg, ő lemegy a hallba, megkeresi az orvost. Alfie úgy érezte, már nagyon régen elment.

Körülfolyta a csönd. A szoba, ahol ült, majdnemhogy csupasz volt – a szék, a meztelen falak és padló, a két kis asztal, a könyvekkel. Ajtó is kettő: az egyik nyitva, ez a hosszú, csupasz folyosóra nyílt. A folyosón volt több is, de mind csukva, s az üvegük sötét. A folyosó végén is egy, szintén csukva. Alfie hallotta, hogy kemény csattanással csukódott be a bátyja mögött, mikor az elment. Nagy-nagy biztonságban érezte magát és egyedül.

Egyszerre megütötte valami a fülét, egy mozdulat halvány visszhangja. Hirtelen, önkéntelenül, hátrafordult.

A zaj hátulról jött, a szoba második, hátsó ajtaja felől, amely résnyire nyitva állt. Megint hallotta.

Óvatosan, nesztelenül fölállt. Lábujjhegyen odament az ajtóhoz, benézett a résen. Először nem látott semmit; aztán megint léptek, s valami színes villant meg előtte: egy kék vászonszoknya, fehér szvetter és egy szempillantásnyira rézvörös haj.

Alfie nagyon óvatosan tágabbra nyitotta a rést. Szíve a torkába ugrott, lélegzete meggyorsult. Most már belátott a szoba távolabbi végébe. A díványon egy lány ült, kezében nyitott könyv. Tizenegy éves lehetett, nyúlánk és kecses. A szobában csak az olvasólámpa égett, a dívány mellett. A lány egymaga volt.

Alfie tömpe ujjai beletúrtak a zsebébe, de hiába tapogattak. A kését elvették tőle. Aztán a kisasztalra esett a pillantása, az ajtó mellett, és elállt a lélegzete. Ott volt, az ő bicskája volt, a könyvek közt. Bizonyára a bátyja tette oda, aztán elfelejtett szólni neki. Érte nyúlt...

– Alfie! – szólt rá egy haragos női hang.

Behúzta a nyakát, megpördült. Az édesanyja állt ott, kétszer olyan magasan, mint ő, haragosan meredt rá szürke szemével, minden egyes arcvonása olyan éles és valóságos, hogy nem kételkedhetett a jelenlétében, bár tudta, tizenöt éve halott.

Kezében fűzfavessző.

– Ne! – szipogott Alfie, és a fal felé hátrált. – Ne! Nem csináltam semmit.

Anyja fölemelte a vesszőt.

– Komisz vagy, komisz vagy, komisz! – förmedt rá. – Az ördög szorult beléd, de kiverem én belőled, ne félj!

– Ne tessék, ne! – esedezett Alfie. Szeméből kicsordult a könny.

– Közelébe ne menj annak a kislánynak, hallod – mondta az anyja, és előbbre lépett. – Meg ne lássalak még egyszer a közelében. Mars ki innét...

Alfie megfordult, és zokogva elszaladt.

A másik szobában a lány tovább olvasott, amíg egy hang meg nem szólalt:

– Köszönöm, Rita. Elég.

A lány fölnézett.

– Ez volt az egész? Igazán nem sokat csináltam.

– Nagyon is sokat – mondta a hang. – Egyszer majd megmagyarázzuk, mit. Gyere, mehetünk.

A kislány elmosolyodott, fölállt, s ahogy elkerült a lenti szoba tükrei elől, eltűnt. A két szoba, ahol Alfie-t vizsgálták, üres volt. Már Alfie édesanyja is elment... elment Alfie-val, az agyában, s Alfie már soha többé nem szabadul tőle, amíg él.

Martyn hosszú, hűvös ujjai szelíden szorították a whiskys poharat. A pohár egy csöppet engedett a nyomásnak, a folyadék szintje alig észrevehetően emelkedett. Tudta, ez az üveg nem törik, nincsenek éles szilánkjai, és ha hozzávágják valakihez, nem okoz sérülést. Talán csak jelkép; legalábbis abban az értelemben, ahogy körülötte majd minden az.

Az öttagú kis dzsesszegyüttes a hosszú terem végében akár a pohár – halkan, szerényen, behízelgően játszik. És a whiskyjének az alkoholtartalma is csak 24,5%.

Hiába, még így is van, aki leissza magát, és ösztönösen a gyilkos fegyverért nyúl.

És bármilyen hihetetlen, történhet ennél rosszabb is. A gyógymód néha kegyetlenebb, mint a betegség. „A műtét sikerült, a beteg meghalt." Sámánok vagyunk, gondolta. Még a legtöbben nem tudjuk, pedig azok vagyunk. Az orvos, aki gyógyít, szolga; az orvos, aki élet-halál erőin uralkodik, zsarnok.

Ezt kell megértetnie azzal a kis fekete emberrel ott az asztal túlfelén. Képes is lesz rá, gondolta Martyn. Annak az embernek hatalma van – millió meg millió olvasója, befolyásos barátai –, de őszinte és nem hivatásos szerelmese a demokráciának.

Most a kis ember vette föl a poharát, s egy gyors, ösztönös mozdulattal lehajtotta. Martyn látta, hogyan lüktet a nyaka, mintha kéz szorulna ökölbe, amikor nyelt. Most letette a poharat, s a bár rózsaszín, lágy fényében sárkányszemként izzott fel a szemüvege.

– Nos, doktor Martyn? – kérdezte. Hangja éles volt, a beszéde szapora, de barátságos. Élete állandó feszültség; alkalmazkodott hozzá, mint úszó a víz sodrához.

Martyn, kezében a pohárral, lassú, fegyelmezett mozdulatot tett.

– Szeretném, ha először megnézne valamit – mondta. – Aztán majd beszélgetünk. Két okból kértem, hogy itt találkozzunk. Először, mert ez a hely nincsen szem előtt, s mint tudja, vigyáznom kell. A másik, mert van valaki, aki minden este beállít ide. Ernest Foxnak hívják; gépész, ha épp dolgozik. Ott van a bárpultnál. Az a nagy mélák, pepita zakóban. Látja?

A másik a szeme sarkából odanézett; fejét nem fordította arra.

– Látom. Az a részegforma?

– Az. Igaza van: tökrészeg. De azt hiszem, már nincs sok hátra.

– Hogyan szolgálhatják ki?

– Egy perc, és meglátja – mondta Martyn.

Ernest Fox kissé megtántorodott a bárszéken. Kolerikus képe kivörösödött, orra lika minden lélegzetvétellel láthatóan tágult. Szeme elkeskenyedett, rámeredt a balján ülő aszott, puhakalapos emberkére.

Egyszerre kihúzta magát, és lecsapta a poharát a pultra. A szesz csillogva folyt szét a lapján. Az aszott kis ember idegesen nézett föl rá. Fox fölemelte az öklét.

Martyn vendége félig megfordult ültő helyében. Fesztelenül és érdeklődéssel figyelt.

Fox félrekapta a fejét, mintha szóltak volna hozzá. Egy láthatatlan valamire bámult arasznyira az orra előtt, s fölemelt kezét lassan leeresztette. Mintha feszülten figyelt volna. Lassan lelohadt a dühe, elkomorodott. Valamit motyogott magában, és ránézett a kezére. Aztán megint fülelt. Majd az aszott emberkéhez fordult, s valamit mondott neki, láthatólag elnézést kért; a kis ember legyintett, mintha azt mondaná:

– Nem tesz semmit – s visszafordult az italához.

A melák Fox megint rátehénkedett a bárpultra, fejét rázta, és motyogott. Majd összeszedte a visszajáró aprót a pultról, fölállt, s kiment. Szinte azonnal elfoglalták a helyét.

– Mindennap lejátszódik pontosan ugyanez – mondta Martyn. – Hát ezért szolgálják ki. Nem árt senkinek, és nem is fog. Jó vendég.

A fekete kis ember megint ráemelte éber tekintetét.

– És?

– Másfél éve még – mondta Martyn – a környéken sehol be nem eresztették az ajtón, s a bűnlajstroma olyan hosszú volt, mint a karom. Minduntalan berúgott, s ha berúgott, verekedett. Kényszercselekvés. Gyógyíthatatlan, még ha volna is módunk, hogy foglalkozzunk az ilyen esetekkel. De akkor is gyógyíthatatlan. Pontosan ugyanolyan, mint volt; mániákus, kötekedő. De... bajt már nem okoz.

– Helyes, doktor, ellenőriztem. És miért nem?

– Mert hasonmást kapott – mondta Martyn. – A szó klasszikus értelmében még kevésbé épeszű, mint volt. Auditív, vizuális és taktilis kényszerképzetei vannak – teljes, összefüggő rendszer. Ez épp elég ahhoz, hogy bármennyire tele van is, akármelyik ideggyógyintézetbe fölvegyék. De mint látja, a kényszerképzetei társadalmilag hasznosak. Szándékosan ültettük belé. Épp azért elviselhető tagja a társadalomnak, mert kényszerképzetei vannak.

A másikon látszott, hogy érdekli is a dolog, meg bosszús is.

– Látomásai vannak – mondta. – De mit lát, s az mit mond neki?

– Azt senki nem tudja, csak ő. Talán egy rendőrt vagy az anyját, amilyen gyermekkorában volt. Valakit, akitől fél, akinek tekintélye van a szemében. A tudatalattija a maga módján teremti meg ezeket a hamis képeket; mi csak megindítjuk a folyamatot, a többit elvégzi maga. Véleményünk szerint az a valaki csak figyelmezteti, s ez többnyire elég. A megfelelő személy megfelelő pillanatban elhangzó egyetlen szava elég lenne, hogy száz bűncselekmény közül kilencvenkilencet megakadályozzon. De szélsőséges esetben a hasonmás még testileg is ellene szegül a betegnek – legalábbis ő úgy érzi. A kényszerképzetek rendszere, mint mondtam, teljes.

– Ez jó elgondolásnak látszik.

– Nagyon jó... ha jó kézben van. Tíz éven belül annyival kevesebb lesz az elmebetegség miatt intézetben kezelt betegek száma, hogy némi haladásra számíthatunk az elmebajok tanulmányozása és a mégis intézetbe kerültek kezelése terén.

– Szóval a hasonmás afféle testre szabott őrzőangyal.

– Pontosan – mondta Martyn. – Mindig a beteg kívánalmaihoz igazodik, hisz ő maga a beteg – része az énjének, s a tudatos törekvései ellen dolgozik, valahányszor a beteg meg akarja szegni a tilalmat, amit elébe állítottunk. Még egy kivételesen értelmes ember sem tud fölébe kerekedni a hasonmásának, hisz az éppolyan értelmes, mint ő. S még ha tudja is, hogy kezelést kapott, az sem változtat a helyzeten. Bár a hétköznapi beteg nem tudja. A hasonmás a beteg szemében valóságos személy... annak minden gyöngéje nélkül.

A másik szélesen mosolygott:

– Kaphatnék én is egyet, hogy visszatartson a belső kutyaszorítóktól?

Martyn nem mosolygott.

– Ez nem is olyan mulatságos, mint ahogy hangzik – mondta. – Nagyon is fönnáll a lehetősége, hogy mondjuk, tíz év múlva már kaphat. És pontosan ez az a katasztrófa, amelynek elhárításához a segítségét kérem.

A magas, fekete hajú fiatalember kilépett a kis teherautóból, és fesztelenül besétált a szálloda halijába. Nem is gondolt rá, hogy mit fog csinálni; jókedvűen törte a fejét, hogyan fogja berendezni azt a hatalmas padlásszobát, amit most vett bérbe az alsó East Side-on. Talán jobb lenne, ha mindkét heverőt a fal mellé tenné hosszában, és velük szembe a bárt. Vagy mégis inkább a bárszekrényt oda, s attól jobbra-balra egy-egy fotelt.

A kis szállodahall üres volt, csak a portás ült apró pultja mögött, és a liftes támasztotta a liftajtót. A fiatalember magabiztosan lépett a portáshoz.

– Parancsoljon, uram – mondta a portás.

– Ide hallgasson – mondta a fiatalember –, fönn az egyik emeleten egy férfi hajol ki az ablakon, és segítségért kiabál. Úgy látom, rosszul van.

– Micsoda? Lesz szíves megmutatni.

A portás és a liftes utánament az utcára. A fiatalember a két nyitott ablakra mutatott.

– Azok közül az egyik. Ott fenn, a legfelső emelet közepén.

– Köszönöm, uram – mondta a portás.

– Kérem – mondta a fiatalember, s figyelte, a másik kettő mint siet a lifthez. Mikor becsukódott mögöttük a liftajtó, megint beballagott, s nézte az emeletlámpákat, amint a lift fölfelé tartott. Majd, most először, lenézett a lába elé a lift és a bejárat között húzódó kék szőnyegre.

Majdnem új még, és nincs is a padlóhoz erősítve. Pontosan akkora, mint kell. Lehajolt, és fölemelte a végét.

– Tedd le – szólt rá egy hang.

A fiatalember meglepve nézett föl. Egy férfi volt az, ugyanaz a férfi, aki tegnap megállította a bútorüzletben. Vajon követte volna?

Leejtette a szőnyeget.

– Mintha pénzdarabot láttam volna alatta – mondta.

– Tudom, hogy mi járt az eszedben – mondta a férfi. – Hagyd csak békén.

A fiatalember kisétált a teherkocsihoz és elhajtott. Belül mintha megdermedt volna. Hogy valahányszor el akar emelni valamit, mindig így járjon...

A fekete kis ember Martynra emelte okos tekintetét.

– Ki vele, doktor – mondta. – Az egészet. Mindent tudni szeretnék, nemcsak a hátteret. Nem vagyok tudományos riporter, tudja.

– Az Intézet – mondta Martyn – már szerzett magának támogatókat a programja első részének valóra váltása érdekében, arra az időre, mikor a világparlament őszi ülésszaka megnyílik. Kezdetként az alábbi javaslatot szeretné benyújtani: Egy: tegyék kötelezővé a hasonmáskezelést minden „időleges elmezavarban" elkövetett bűncselekmény tettese számára, elmegyógyintézet vagy börtönbüntetés helyett. Azzal kívánnak érvelni, hogy a társadalom valóságos érdeke a visszaesés megelőzése, nem a megtorlás.

– Igaza is van – mondta a kis ember.

– Nyilván. De várjon. Kettő: állami támogatást igényelnek a hasonmásszolgálat hatalmas és gyors kiterjesztésére. Célja, hogy hasznos polgárokat adjanak vissza a társadalomnak, és tehermentesítsék a zárt intézeteket, beleértve az elmegyógyintézeteket és a büntetőintézeteket is.

– Miért ne?

– Igaza van: miért ne... ha itt megállnának. De nem fognak.

Martyn mély lélegzetet vett, s hosszú ujjait összekulcsolta az asztalon. Ő világosan látta, de tudta, nehéz ezt egy laikussal... vagy akár a maga területén járatos szakemberrel is... megértetnie. Márpedig muszáj, mert ha itt nem állnak meg, bekövetkezik a katasztrófa.

– Más baj nincs – mondta –, mint hogy ez a tudományos eredmény épp a mi időnkben született. Hisz alig harminc éve, hogy a harmadik világháború után olyan méreteket öltött az emberi erőforrások fecsérlése, hogy a kérdést nem lehetett többé megkerülni. Azóta óriási volt a fejlődés, s ez teljes egészében a közvélemény helyeslésére támaszkodik. Új építési szabályzat a nagyvárosok számára. Új sebességkorlátozó törvények. A bor és pálinka csökkentett alkoholtartalma. Meg más egyéb. A hasonmáskezelés meglovagolja a korszellemet. Szakemberek szerint e tendencia körülbelül tíz év múlva éri el csúcspontját. S akkorra áll majd készen az Intézet, hogy megvalósítsa tervének második szakaszát. Mégpedig:Egy: minden hetedik életévét betöltött polgár számára kötelező az erőszakos bűncselekmények elkövetését kizáró hasonmáskezelés.

A fekete kis ember szeme elkerekedett.

– Ez igen – bólintott. – És fog ez menni ilyen méretekben?

– Fog. S egyszer s mindenkorra kiküszöböli minden jövendő háború lehetőségét, s felére csökkenti rendőri gondjainkat.

A fekete kis ember füttyentett.

– És aztán?

– Kettő: – folytatta Martyn – kötelező hasonmáskezelés sikkasztás, összejátszás, megvesztegetés és minden egyébfajta korrupció ellen mindazok számára, akik közhivatalra pályáznak. És ez egyszer s mindenkorra üzembiztossá teszi a demokráciát.

A fekete kis ember letette a ceruzáját.

– Martyn doktor – mondta –, teljesen megzavar. Én a szabad akarat híve vagyok, de muszáj megtalálni a módját, hogy az emberfaj ne irtsa ki önmagát. És ha ez a kezelés olyan eredménnyel jár, mint amit mond, egy csöppet sem bánom, ha a polgári szabadságjogokat sérti. Élni akarok, és szeretném, ha az unokáim is életben maradhatnának – mellesleg: kettő van. Ha nincs az egésznek valami olyan bökkenője, amit nem említett, én szívemből mellette vagyok.

Martyn komolyan nézett rá.

– Ez a kezelés mankó. Nem gyógyítás, a beteg semmi betegségét nem mulasztja el. Sőt, mint az elején említettem, a beteg nemhogy épeszűbb lenne tőle, hanem épp fordítva. Az ésszerűtlen vagy társadalomellenes magatartás okai változatlanul ott élnek benne... csak épp elfojtjuk őket, időlegesen. Eredeti formájukban nem érvényesülhetnek, az igaz; elfalazzuk az útjukat. De előbb vagy utóbb, valami módon felszínre kerülnek. Ha a gátak közé szorított ár másutt tör ki, mit csinál?

– Újabb gáttal állom el az útját.

– Pontosan – mondta Martyn. – És azután? Megint újabbal? Újabbal és újabbal...

– Ez alapvető hiba!

A színjózan Nicholas Dauth töprengve bámulta a kőtömböt, mely ott állt a bakon a ház és a gyümölcsös közt. New England-i gránit volt, s itt-ott krétajelek tarkították.

Már nyolc hónapja állt ott, s vésővel még hozzá sem ért.

Melegen sütötte hátát a nap. Szélcsend volt; csak olykor-olykor rezzent meg a fák teteje egy hirtelen támadt fuvallattól. Háta mögül, a konyhából, hallotta a tányércsörgést s azon át felesége csengő hangját.

Valamikor egy alak rejtőzött a kőben. Minden kőtömb alakot rejt, s ha az ember kifaragja, úgy érzi, csak segített megszületnie.

Dauth nem felejtette el az alakot, amely e kőtömbben rejtőzött: anya volt a gyermekével – az asszony térdelt, s félig fölébe hajolt ölében tartott gyermekének. Kiegyensúlyozott tömegének köszönhette kecsességét és monumentalitását, a szabad térnek mozgalmas hatását.

Emlékezett rá; de látni nem látta többé.

Hirtelen, görcsösen megrándult a jobb oldala és a jobb karja, fájdalmasan, míg a görcs ki nem állt. Mintha egy cselekvés csírája lett volna – a fordulásé, hogy odamenjen, ahol a whisky áll... s a visszafordulásé, miután az őrrel találkozott, aki nem engedi inni. Ez újabb, hosszabb görcsöt szült, afféle rángást. Már nem ivott, nem is próbált inni. De álmodott róla, gondolt rá, érezte az izzó kínt a torkában, zsigereiben. Mégsem próbálta meg. Egyszerűen nem volt értelme.

Visszanézett az alakkal terhes kőre, s egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy mit rejt magában. Rájött a rángás. Dauth úgy érezte, elviselhetetlenné válik belső feszültsége, valami szabadulna belőle, de benne reked.

Rámeredt a kőre, s látta, magával sodorja valamilyen most képződő szürke tenger; majd belevész.

Görcsösen megfordult, a ház felé.

– Martha! – kiáltotta.

A konyhaedény csörgése volt a válasz.

Előrebotorkált, maga elé tartotta a kezét.

– Martha! – üvöltötte. – Megvakultam!

– Javítson ki, ha nincs igazam – mondta a fekete kisember. – De az a benyomásom, hogy csak valódi elmebetegek esetében kell ilyesmire számítania, olyan embereknél, akiknek amúgy is súlyos az állapotuk. És ön szerint csak az ilyeneket kellene kezelésben részesíteni. Nos, az átlagember nem érez kényszert, hogy öljön, lopjon, vagy mi. Lehet, hogy életében egyszer kísértése támad. S ha akkor, egy alkalommal, valaki megfékezi, kárára lesz?

– Egy-két percre meghibban – mondta Martyn. – Abban egyetértünk, hogy ha itt véget ér a dolog, nagy kárt nem okoztunk. És az Intézet munkatársainak nagy többsége szentül meg van győződve, hogy itt véget ér. De ez tévedés, kétségbeejtő tévedés. Mert van egy pont, amit az Intézet kihagyott a programjából, de a világon valamennyi törvényhozónak az lesz az első gondolata: Kötelezően elrendelni mindenki kezelését az ellen, hogy megkísérelje a kormány megdöntését.

A fekete kis ember némán ült.

– Ezt pedig – mondta Martyn –, már csak egy paraszthajszál választja el az örökké tartó zsarnokságtól.

A másik rábólintott.

– Igaza van – mondta. – Nagyon is igaza. Miben lehetnék a segítségére?

– Kerítsen pénzt – mondta Martyn. – Az Intézetet jelenleg majdnem teljesen maguk, a tagjai tartják fenn. Még arra is alig jut, hogy a minimális mennyiségű műtétet elvégezzük, és nagyon lassan terjeszkedünk; jó, ha évente egy központot nyitunk. Adjanak, mondjuk, félmilliónyi önkéntes hozzájárulást – persze az adóalapból levonhatóan –, s mi kapni fogunk rajta. És most jön a ravaszság: az adományozók, viszonzásul a nagy összegű adományért, kérjék a jogot, hogy ők jelölhessék ki az Intézet igazgatótanácsának három tagját. Nekünk nem lesz ellene semmi kifogásunk, hisz három tag még nem jelenti az igazgatótanács többségét. Ebben az egyetlen kérdésben – az Intézet programjának második szakaszát illetően – az én kezemben marad a döntés. Mert ez, mint a futótűz, fog elterjedni. Néhány év, és semmi meg nem állíthatja. De most kell cselekedni, most kell megvonnunk a határt, amíg még megvonhatjuk.

– Helyes – mondta a fekete kis ember –, azt nem ígérem, hogy holnapra a zsebében lesz a félmillió, de ismerek néhány embert, aki szívesen belenyúl a pénztárcájába, ha megmondom, hogy miért. Megteszem, ami tőlem telik. Ha lopnom kell, akkor is kerítek magának pénzt. Számíthat rám.

Martyn melegen elmosolyodott, és elkapta a pincért.

– Nem, most én fizetek – mondta, s elhárította a kis ember kézmozdulatát. – Nem is sejti, milyen nagy kő esett le a szívemről.

Fizetett, s kisétáltak a meleg, nyáresti utcára.

– Mellesleg – mondta Martyn –, megvan a válasz arra a futó észrevételére is, hogy a kezelés gyöngéje épp ott ütközik ki, ahol a legnagyobb szükség van rá, az igazán kényszerítő esetekben. Megtaláltuk a kerülőutat, bár a kezelés így sem válik gyógymóddá. Ez is csak kényszermegoldás, és az is marad az egész. Legutóbb például olyan módszert dolgoztunk ki, amelyben a hasonmás nem az őr szerepében jelentkezik, hanem ő az agresszió célpontja – már ahol agresszió a gond. A beteg ily módon megkönnyebbül, nem hogy levertebbé válnék, s mégsem tesz kárt senkiben, csak egy szellemalakban.

– Ez nagy ajándék az emberiségnek – mondta a kis ember komolyan –, és nem olyan szörnyűség, mint amilyenné akkor válhatott volna, ha maga nincs, doktor Martyn. Jó éjt!

– Jó éjt! – mondta Martyn hálásan. Figyelte, hogy a másik eltűnik a tömegben, aztán elindult a magasvasút felé. Csodálatos este volt, nem sietett.

A pincér halkan fütyörészett, és éppúgy nem észlelte a másik dallamot, amit a zenekar játszott, mint a levegőt, amit beszívott. Elgondolkodva fogta a két pohár érintetlen italt, amely az asztal egyik oldalán állt, s lehajtotta, egyiket a másik után.

Ha egyszer egy jól öltözött, értelmesforma fickónak kedve szottyan magában üldögélni egész este, italt fizetni valakinek, aki nincs ott, s beszélgetni a senkivel, kinek árt vele?

Az égvilágon senkinek, szögezte le magában a pincér.

 

 

Göncz Árpád fordítása