SZERKESSZ MAGADNAK ÉLETET!

Maureen Appleforth benyitott, látta, hogy a kis tárgyaló üres, besétált, és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. Kihúzott egy széket, és leült. Egy nappal huszonkilencedik születésnapja előtt Maureen Appleforth hullámos, vörösesbarna hajú, se nem túl kövér, se nem túl sovány fiatal nő volt, külsőre, mondhatni, ideális.

Egy pillanattal később ismét nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be, hóna alatt egy szerkezettel. Sima szálú, barna haja volt, és pont olyan típusnak látszott, aki szabadidejében szívesen gyújt pipára. Amikor megpillantotta Maureent, meglepettnek látszott.

– Ms. Appleforth? Épp most akartam fölállítani az életszerkesztőt. A nevem Brian Orr.

Odanyújtotta szabad kezét, és a nő egy érintés erejéig megfogta hűvös ujjaival.

– Egy kicsit korán jöttem – szabadkozott.

– Semmi baj. Jobb korán, mint soha. – A férfi kurtán fölnevetett, és letette a gépet az asztalra. Aztán letekert egy vastag kábelt, és bedugta a konnektorba. – Átülne ide, kérem? Nem kezdjük el, amíg készen nem áll, de addig is bekalibrálnám a készüléket. – Előhúzott két vezetéket, és odamutatta a nőnek a végükön a bilincseket. – Föltehetném ezeket?

– Nem fog fájni? – kérdezte Maureen Appleforth aggódva.

– Nem, egy kicsit sem. Kérem, vegye le a karóráját! – A férfi a csuklójára csatolta a bilincseket; puha anyagból voltak, mégis kicsit szorították. A férfi billentyűket nyomott le, és a képernyőt nézte. – Ön egy kicsit ideges – mondta. – Saját elhatározásából vállalkozott erre?

– Nem egészen. Azt mondták, a cégnél nem léphetek előrébb, amennyiben...

– És ugye nem szívesen csinálja?

– Nem.

– Csakhogy félti az állását, sőt, előrébb akar jutni.

– Igen.

– Hát ez komoly dilemma.

– Igen. – A nő elmosolyodott. – Én is ilyesmiket szoktam mondani másoknak.

– Csak nem odafont dolgozik, a konfliktusrendezőknél? Vagy a tanácsadáson?

– Az előbbinél.

– És bizonyára jól is csinálja, különben szóba se került volna, hogy előbbre léphet. – A férfi kellemes hangját hallgatva Maureennak sikerült végre kicsit ellazítania.

– Először csak beszélgessünk! – mondta a férfi. – Kíváncsi valamire?

Maureen fürkészőn nézett rá. A férfi arcáról őszinte aggódás és pártatlanság sugárzott.

– Ön miért vállalkozott a kezelésre? – kérdezte a nő. – Már ha igen, és már ha emlékszik.

– Ó, hát persze, hogy emlékszem. Amiatt, amit egy barátnőmnek mondtam, évekkel ezelőtt. Már nem tudom, mi volt az, de emlékszem, legalább hetente egyszer előjött kísérteni. Olyankor csak ültem, és arra gondoltam: „Jesszusom, bárcsak ne mondtam volna!”

– És most már nem is emlékszik.

– Nem, mert soha nem is történt meg.

– De arra emlékszik, hogy emlékezett.

– Hát, így működik a dolog.

– És mi a helyzet, ha nekem nincs ilyesmim? Mármint semmi kellemetlen emlék?

– Talán meglepi, de mindenkinél van valami. A legszörnyűbb bűnténytől kezdve egész az egyszerű orra esésig.

– Nálam nincs. Nagyon nyugodt életem volt.

– Boldog gyermekkor?

– Ó, igen. Apám... mármint a biológiai apám...

– Igen?

– Elhagyott minket egyéves koromban, de mikor felnőttem, újra megkeresett, és azóta időnként együtt vacsorázunk. Nagyon kedves, nagyon finom ember. Úgy érzem, igazán kedvel engem. Tehát még ez is... szóval...

A férfi várt.

– Miért kínoznak ezek a fejfájások? – kérdezte a nő.

A férfi lepillantott a billentyűzetre.

– Járt már orvosnál?

– Többnél is. Végigcsináltam minden vizsgálatot.

– Hát, ez akkor egy újabb érv az eljárás mellett, nem igaz? Igazán nem látom, hogyan veszíthetne a dolgon. Vagy talál valamit, amit megváltoztatna, mint mindenki más, vagy pedig nem. Az pedig csak még jobb eredmény lenne, nem gondolja?

A nő még mindig habozott.

– De ha beleszerkeszt az életébe...

– Igen?

– Nem változtat az meg mindent? Nem csak az ön, hanem mindenki más számára is?

– Nem tudom követni.

– Tételezzük föl, hogy önnek volt egy barátnője, de a kapcsolatuk nem a legjobban alakult. Most tehát visszamegy, és kiszerkeszti őt az életéből, igaz?

– Igen. – A férfi láthatóan kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Szóval miután ezt megtette, tegyük föl, hogy a barátnője talál magának valaki mást, és lesz egy gyerekük. Ez a gyerek a korábbi változatban nem létezett volna. Vagy tegyük föl, hogy megöl valakit, de azt kívánja, bárcsak ne tette volna. Kiszerkeszti hát az életéből, megváltoztatja az események sorát. Most az illető életben van, de vajon igazából, vagy csak... valamiféle kísértetként?

– Az én szemszögemből nézve igazából él. Tudja, nekünk a tanfolyamon azt mondják, hogy a mi munkánk nem teremtés. Csak annyit teszünk, hogy az alanyt áthelyezzük az egyik idősíkból egy másikba, Oda, ahol nem mondott semmi ostobaságot a barátnőjének, nem esett le részegen a lépcsőn, vagy amit akar. Szóval ebben az új idősíkban természetesen találkozik majd olyan emberekkel, akik az előzőben nem voltak benne. Ettől azonban ugyanolyan valóságosak, mint ön. Bármit jelentsen is ez.

A férfi egy pillanatig a kijelzőkre meredt, aztán megjegyezte:

– A szívverése egész egyenletes. Ugye ez az ön részéről nem érzelmi döntés volt?

– Nem. És végig fogom csinálni. Igen. Végig. Mit kell tennem?

– Csak lazítson, és emlékezzen! Kezdje a mai nap eseményeivel, aztán haladjon visszafelé, egyre tovább és tovább! Tudni fogja, ha olyasmire akad, amit szeretne megváltoztatni, bármennyire el is legyen temetve.

A gép duruzsolni kezdett, és a szoba fokozatosan elsötétült, mintha áttetsző, sötét virágszirmok csukódtak volna össze Maureen körül. Lehunyta a szemét; úgy érezte, árnyakkal teli kútba zuhan, gagyogó képek úsztak felé, aztán ismét eltávolodtak, de ezeken semmit nem szerkesztett volna át; holdfény és árnyék incselkedő váltakozásaként száguldott el mellette az egész élete, egész az első születésnapjáig. Addig a napig, amikor apja részegen fölkapta a bokájánál fogva. És meglendítette. Bele a jéghideg sötétségbe.

De nem, itt sem volt semmi szerkesztenivaló. Valaki más, alighanem az apja, már megelőzte, hiszen különben most nem lehetne itt, kihűlt kísértetként végigbolyongva a többi ember számára oly fontos életén.

Orr hajolt fölé.

– Ms. Appleforth?

Kinyitotta a szemét.

– Nincs semmi baj?

– Borzasztóan fáj a fejem – nyögte ki.

. – Ez előfordul. – A férfi visszaült.

Maureen levette csuklójáról a bilincseket, fölállt, és kinyitotta az ajtót.

– Ettől eltekintve jól vagyok – szólt hátra a válla fölött. – Ugye önnél is minden rendben?

– Igen.

– Akkor igazán nincsen semmi baj. Ugye?

Orr nyugtalanul pillantott föl rá.

– Ms. Appleforth, egészen biztos, hogy jól van?

– Ó, igen. De ha mégsem... – A csukódó ajtón át egyre halkabban szűrődött be a hangja. – ...mit számít az?

Németh Attila fordítása