IV.

A fények ridegen es kitartóan égtek egész álló nap az egyes szektor pereme körül végigfutó szürke folyosón. Mély ösvények szántották a kemény szürke padlóborítást már azelőtt, hogy Wesson egyetlen lépést is megtett volna rajta: ez volt a kör körös folyosó létezésének egyedüli célja, akár egy mókuskeréknek az egerek ketrecében. „Sétálj!", hangzott néma parancsa, a férfi pedig sétált. Ha egy helyben ül, fejen ezzel a vonagló jelenléttel, amelyre nincs is szó, bárki megtébolyodna – így aztán egész álló nap rótta a kilométereket, míg estére holtfáradtan ágyba nem zuhant.

Beszélt is. hol magában, hol a mindent meghallgató alfa hálózathoz – néha nehéz volt megállapítani, épp melyikhez.

– Moha a kövön – mormolta séta közben. – Megmondtam, nem adok húsz fillért egy rohadt kagylóért... mindenféle színű kis kavicsok vannak ott.

Egy ideig csendben csoszogott tovább. Egyszerre:

– Nem értem, miért nem adtak legalább egy macskát.

Jane néni nem szólt egy szót sem. Pillanatnyi szünetet követően Wesson folytatta.

– Otthonban szinte mindenkinek van egy macskája, vagy egy aranyhala, vagy valamije. Persze te is remek vagy, Jane néni, csak téged nem láthatlak. Istenem, miért nem küldhettek egy férfit vagy egy nőt társaságnak, mármint. Istenem, soha nem szerettem a macskákat. – Besietett az ajtón a hálószobába, és oda sem figyelve ököllel a falon lévő véres foltra csapott.

– De egy macska legalább lett volna valami.

Jane néni még mindig nem szólalt meg.

– Ne tegyél úgy, mintha megbántódtál volna! Ismerlek jól: nem vagy más, csak egy rohadt gép. Ide hallgass, Jane néni, emlékszem egy gabonapelyhes dobozra, aminek egy cowboy meg egy ló volt az oldalán. Hely híján nagyjából csak az arcukat lehetett látni. Mindig viccesnek találtam, mennyire hasonlítanak egymásra. Fenn két fül középen hajjal. Két szem. Orr. Száj benne fogakkal. Az járt a fejemben, afféle távoli rokonok vagyunk mi és a lovak. De ahhoz a valamihez képest ott fent... testvéreknek számítunk. Érted?

– Igen – mondta halkan Jane néni.

– Úgyhogy egyre csak azt kérdem magamtól, miért nem küldtek ide egy lovat vagy egy macskát egy ember helyett? De azt hiszem, a válasz az, hogy mert egyedül egy ember képes elviselni azt, amit most elviselek. Istenem, egyedül csak egy ember. Igaz?

– Igaz – így Jane néni, hangjában mély szomorúsággal.

Wesson ismét megtorpant a hálószoba bejáratában, és az ajtófélfába kapaszkodva megborzongott.

– Jane néni – kezdte halk, kimért hangon –, ugye te csinálsz róla képeket odafenn?

– Igen, Paul.

– És csinálsz képeket rólam. Mi történik aztán? Amikor ennek már vége, ki nézi meg a képeket?

– Nem tudom – közölte egyszerűen a hang.

– Nem tudod. De bárki is nézi meg, semmi haszna nincs. Ugye? Ki kell derítenünk, miért, miért, miért... és soha nem derítjük ki, igaz?

– Igaz – mondta Jane néni.

– De az nem jutott még az eszükbe, hogy ha az, aki mindezen keresztülmegy, látja a lényt, talán megállapíthat valamit? Olyasmit, amit mások nem? Nem lenne ésszerű?

– Nem ér el addig a kezem, Paul.

A férfi felvihogott.

– Ez vicces. Jaj, nagyon vicces.

Torokból kuncogott, ahogy végigdülöngélt a körfolyosón.

– Igen, vicces – értett egyet a hang.

– Jane néni, mondd el, mi történik az őrszemekkel!

– ...Nem tehetem, Paul.

Betántorgott a nappaliba, leült az irányítópult elé, és ököllel püfölte a sima, hideg fémet.

– Mi vagy te, valami szörny? Hát nem kering semmi vér se az ereidben, sem olaj, vagy valami?

– Kérlek, Paul...

– Hát nem érted, csak azt akarom tudni, képesek-e járni! Képesek-e elmondani bármit is a szolgálat végén!

– ...Nem, Paul.

Wesson felállt, és megkapaszkodott a pultban, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.

– Nem? Persze, magam is rájöttem már. Tudod, miért?

– Nem.

– Odafenn. Moha a kövön – mondta zavarosan a férfi.

– Hogy micsoda, Paul?

– Megváltozunk – kezdte, és kibotorkált újra a helyiségből. – Megváltozunk. Akár a fémdarab a mágnes mellett. Nem tehetünk ellene semmit. Te... azt hiszem, nem vagy mágneses. Egyszerűen áthalad rajtad, mi, Jane néni? Nem változol meg tőle. Itt maradsz és várod a következőt.

– ...Úgy van – mondta Jane néni.

– Tudod, megmondhatom neked, hogyan hever ott fenn – magyarázta Wesson séta közben. -A feje arra, a farka meg a másik irányba. Igazam van?

– Igen – mondta Jane néni.

– Igen – torpant meg Wesson, ahogy jelentőségteljesen rábólintott az elhangzottakra. – Ezek szerint meg tudod mondani, mit is látsz odafenn, ugye, Jane néni?

– Nem. Igen. Nincs engedélyezve.

– Ide figyelj, Jane néni, meghalunk, ha nem jövünk rá, mi mozgatja ezeket az űrlényeket! Ezt ne feledd!

Felfelé nézett, úgy dőlt neki a folyosó falának.

– Most megfordul... errefelé. Ugye?

– Igen.

– És mit csinál még? Gyerünk már, Jane néni, áruld el!

Kis csend.

– Rángatja a...

– Mit?

– Nem tudok rá szavakat.

– Istenem, istenem – fogta a fejét Wesson. – Hát persze, hogy nincsenek rá szavak.

Beszaladt a nappaliba, belekapaszkodott az irányítópultba, és meredten nézte a fekete képernyőt. Öklével verte a fémet.

– Meg kell mutatnod, Jane néni. Gyerünk, mutasd meg! Mutasd meg!

– Nincs engedélyezve.

– Akkor is meg kell tenned, máskülönben meghalunk, Jane néni... Milliók, sőt milliárdok, és a te hibád lesz, érted, a te hibád, Jane néni!

– Kérlek – mondta a hang. Kis szünet következett, majd életre kelt a képernyő, bár csak szem-hunyásnyi időre. Wesson megláthatott valami roppant és sötét, egyúttal félig átlátszó tömeget... Mintha egy felnagyított rovar lett volna: név nélküli tagok, ide-oda lengő szálak összevisszasága, karmok, szárnyak...

Megmarkolta a pult szegélyét.

– Ez jó volt? – kérdezte Jane néni.

– Hát persze! Mégis mit gondolsz, megöl engem, ha rápillantok? Hozd vissza, Jane néni, hozd vissza!

A képernyő kelletlenül ugyan, de ismét felfénylett. Wesson bámulta, egyre csak bámulta. Motyogott valamit.

– Mi az? – kérdezte Jane néni.

– „Szerelmem gyümölcse, gyűlöllek téged" – szavalta a meredten néző férfi.

Összeszedte magát, és elfordult. A földönkívüli látványa nem hagyott neki nyugtot, ahogy tántorogva ismét kiment a folyosóra – nem lepte meg, hogy a Földön hemzsegő rengetegféle visszataszító, csúszó, mászó lényre emlékeztette. Ez volt a magyarázata, miért nem kellett volna látnia, sőt egyáltalán tudnia arról, hogy nézett ki... mert ez csak táplálta a gyűlöletét. Márpedig azzal nem volt semmi baj, hogyha tart az űrlénytől, azonban gyűlölnie nem kellett volna... Miért nem? Miért nem?

Reszketett az ujja. Úgy érezte, mintha kivéreztették, kivasalták, kiszárították, összeaszalták volna. Jane néni naponta csak egy zuhanyzási engedélyezett neki, és ez már nem volt elegendő. Húsz perccel azután, hogy lefürdött, ismét savas veríték csorgott a hónaljából, homloka jegesen gyöngyözött, tenyere pedig forró volt és nyirkos. Úgy érezte, mintha egy elszabadult, nyitott fojtó-szelepű kazán lett volna benne. Pontosan tudta, hogy stresszhelyzetben valami hasonló történik az emberrel, megváltozik a test kémiája: több lesz az adrenalin, több glikogén jut az izmokhoz, élesebben lát a szem, késlekedik az emésztés. Ez volt a gond... elemészti önmagát, mivel nem állt módjában szembeszállni azzal, ami így meggyötri, és nem is futhatott el előle.

Egy újabb kör után megbicsaklott a lába. Tétovázott egy keveset, majd a nappali felé vette az irányt. Az irányítópult fölé görnyedt, úgy bámulta. A képernyőről vakon meredt a lény a semmibe. Odalenn, a sötét oldalon feljebb kapaszkodtak az aranyos mutatók: a tartályok több mint kétharmadig megteltek már.

Harcolni vagy futni...

Wesson lassan a földre ereszkedett a pult előtt. Ott ült görnyedt háttal, fejét lehajtva, ujjait szorosan összefonva két térde között, úgy igyekezett magában tartani a hirtelen megfogalmazódott gondolatot.

Ha az űrlény éppoly nagy fájdalmat élt át, mint ő... vagy még nagyobbat...

A stressz megváltoztathatja a másik testének működését is.

Szerelmem gyümölcse, gyűlöllek téged.

Félretette az oda nem illő gondolatot. Nézte a képernyőn, igyekezett elképzelni a földönkívülit odafenn, ahogy fájdalmában, kínjában tekereg... kiül rá a borzalom arany verítéke...

Hosszú idő múltán felállt, és besétált az étkezőbe. Megkapaszkodott az asztal peremében, hogy lába ne vigye megint végig a körúton. Leült.

Az automata szakács gyengéden zümmögve kicsúsztatott egy kicsiny poharakkal teli tálcát: víz, narancslé, tej. Zsibbadt ajkához emelte a vizet – hűvös volt, belesajdult a torka. Aztán jött a narancslé, de csak egy keveset bírt lenyelni belőle... Végül belekortyolt a tejbe. Jane néni elégedetten hümmentett.

Kiszáradt... Mikor is evett vagy ivott utoljára? A kezére pillantott: pálcikák szálas erű, vékony halmának tetszett kemény sárga karmokkal. Bőre alatt kivehetők voltak alkarja csontjai, szívverése meglebbentette mellkasánál öltözékének szövetét. Arcán, combján a fakó szőrszálak... Szőkék voltak vajon vagy fehérek?

Az étkező fémszegélyeinek elmosódott tükörképeiből nem kapott semmilyen választ... csak sápadt, arctalan szürke foltokat. Szédelgett, gyengének érezte magát, mintha csak az előbb ért volna véget a lázrohama. Végigtapogatta bordáit és kulcscsontjait. Lesoványodott.

Még néhány percig ott ült az automata szakács előtt, de nem jött ki semmiféle étel. Jane néni láthatóan nem gondolta úgy, hogy készen állna rá, s meglehet, igaza volt.

„Rosszabb nekik, mint nekünk – gondolta kábán. – Ezért van ennyire messzire az állomás... ezért van rádiócsend és csak egyetlen ember a fedélzeten. Máskülönben képtelenek lennének elviselni..."

Egyszerre minden mást kiszorított elméjéből az álom... a feneketlen verem, valami bársonyos, zsibbasztó és puha, rétegről rétegre... Remegett, rángott a lábizma, amikor sétálni akart, de sikerült eljutnia a hálószobába, és a matracra zuhant. A rugalmas tömb mintha szétbomlott volna alatta. Megolvadtak a csontjai.