A KEZELŐ

Mikor a nagydarab férfi belépett a terembe, mindenki fölfigyelt, akár a vadászkutyák. A zongorista abbahagyta a játékot, a két daloló részeg elhallgatott, s a kezükben koktélos poharat tartó, finom népek félbehagyták a beszélgetést meg a nevetgélést.

– Pete! – sivította a legközelebb álló nő. A férfi pedig bevonult a terembe, két oldalán két csinos lánnyal.

– Hogy vagy, drágám? Susy, zabálnivaló vagy, de sajnos már vacsoráztam. George; te kalóz… – Eleresztette a két lányt, s egy kopasz, piruló emberke karját kezdte szorongatni. – Nagyszerű voltál, öreg, komolyan mondom, igazán nagyszerű. És most ide figyeljetek! – harsogta túl a nevét kiáltozó tömeget.

Valaki egy Martinit nyomott a kezébe, s most ott állt kezében az itallal, bronzbarnán és magasan a szmokingjában, s a foga éppen olyan fehéren csillogott, mint a mandzsettája.

– Volt egy műsorunk! – mondta. Egyetértő moraj hallatszott:

– Műsorunk, Pete, Istenem, Pete, figyelj, egy műsor…

Fölemelte a kezét.

– Jó műsor volt!

Sikoltó gyönyör.

– A megrendelőnek tetszett, most kötött le egy másikat az őszre!

Sikoly, ordítás, taps, ugrándozás. A nagydarab férfi még mondani akart valamit, de ahogy a férfiak és nők körülsereglették, mosolyogva lemondott a folytatásról. Valamennyien a kezét szorongatták, a fülébe sugdostak, ölelgették.

– Szeretlek mindnyájatokat! – kiáltotta. – És most élvezzük egy kicsit az életet!

A moraj ismét fölélénkült, az emberek szórakozni kezdtek. A bárpultnál csörögtek a poharak.

– Jézusom, Pete – bámult rárajongva egy vézna, gülüszemű emberke –, amikor ledobtad azt az akváriumot, azt hittem, összepisilem magam, bizony isten!

A nagydarab férfi harsogva fölnevetett.

– Egen, most is magam előtt látom az arcodat. No és a hal, ahogy ott ficánkolt a színpadon. Hát mit tehettem, le kellett térdelnem… – És a nagydarab férfi letérdelt, s szemét a képzeletbeli halra meresztette. – És azt mondom neki: "No, fiacskám, menj vissza a rajztáblára!"

S az emberek sikoltozva nevettek, mikor a nagydarab férfi fölállt. A társaság koncentrikus körökben helyezkedett el körülötte, s a hátrább állók fölkapaszkodtak a kerevetekre, hogy jobban lássák.

– Énekeld el az aranyhaldalt, Pete! – kiáltotta valaki. Helyeslő ordítás:

– De igazán, Pete, az aranyhaldalt!

– Oké, oké. – A nagydarab férfi egy szék karfáján ült, s fölemelte a poharát. – És egy és két… zene nincs? – Mozgás a zongora körül. Valaki leütött néhány akkordot. A nagydarab férfi komikus grimaszt vágott, s énekelni kezdett:

"A vágyam mindössze ennyi… Parányi aranyhal lenni… S ha rám jön a szerelmes hajlam… Úgy csapkodna picike farkam."

Nevetés, a lányok a többieknél is hangosabban nevettek; s piros szájuk tágabbra nyílt. Egy szőke lány – keze a férfi térdén nyugodott – elpirult, egy másik a férfi hátához simult.

– De komolyan… – kiáltotta a nagydarab férfi. Újabb nevetés. – Nem, komolyan – ismételte, s a társaság lassan elcsöndesedett –, a legkomolyabban azt akarom mondani, hogy egyedül nem tudtam volna megcsinálni. S minthogy úgy látom, van itt néhány idegen – köztük a sajtó tisztelt képviselői –, be akarom mutatni az összes fontos személyeket. Először is itt van George, a háromujjú zenekarvezető, s nincs a világon még egy fickó, aki képes lenne arra, amit George ma délután művelt. George, szeretlek. – És megölelte a piruló, kopasz emberkét. – Aztán itt az én szívem csücske, Ruthie, hol vagy? Drágaságom, óriási voltál, igazán tökéletes, komolyan mondom, bébi… – Megcsókolta a vörös ruhás, barna lányt, aki elpityeredett, s arcát a férfi széles vállába fúrta. – És Frank… – Most a vézna, gülüszemű kis fickó karját ragadta meg. – Mit is mondhatnék neked? Drága barátom! – Az emberke zavartan pislogott, meg sem tudott szólalni, miközben a nagydarab férfi megveregette a vállát. – Sol és Ernie és Mack, a szerzőim, Shakespeare sem volt szerencsésebb nálam… – S a szólítottak egyenként megszorították a nagydarab férfi kezét, a nők megcsókolták és sírtak. – A dublőröm – folytatta a nagydarab férfi –, a mindenesem, és… – mondta, mikor a tömeg elcsöndesedett kissé, s az emberek kipirult arccal, izgatottan vártak – most szeretném bemutatni a kezelőmet.

Csönd lett. A nagydarab férfi arcán töprengő meglepettség látszott, mintha hirtelen fájdalom hasított volna belé. Aztán nem mozdult többé. Nem lélegzett, nem is pislogott. Aztán valami megmoccant a háta mögött. A lány, aki a szék karfáján ült, félrehúzódott. A nagydarab férfi zakójának a háta szétnyílt, s egy kis ember mászott elő. Barna képe izzadságban úszott fekete sörénye alatt. Nagyon kicsi volt, szinte törpe, csapott vállú, hajlott hátú, és átizzadt, barna trikót és rövidnadrágot viselt. Kimászott a nagydarab férfi testüregéből, s gondosan összecsukta a zakót. A nagydarab férfi mozdulatlanul, tésztafehér képpel ült.

A kis ember a száját nyalogatva, óvatosan lemászott.

– Helló, Fred! – mondták néhányan.

– Helló – intett vissza Fred. Körülbelül negyvenéves lehetett, az orra nagy volt, a szeme meleg tekintetű és barna. A hangja rekedt és bizonytalan. – Ugye pompás műsort csináltunk?

– Persze, Fred – mondták udvariasan.

Fred megtörölte a homlokát.

– Meleg van itt – magyarázta bocsánatkérő mosollyal.

– Igen, biztosan, Fred – mondták. A tömeg széléről az emberek kezdtek leszakadozni, beszélgető csoportok alakultak, a moraj egyre erősödött.

– Ihatnék valamit, Tim? – kérdezte a kis ember. – Nem szívesen hagyom magára tudod – mutatott a nagydarab férfira.

– Persze, Fred. Mit innál?

– Ó… én nem is… talán egy pohár sört?

Tim hozott neki egy pohár sört, ő pedig mohón fölhajtotta, s a tekintete közben ide-oda járt. Többen leültek, mások menni készültek.

– Hé – szólt oda a kis ember a mellette elhaladó lánynak –, Ruthie, jó kis trükk volt, mikor az akvárium szétment; nem igaz?

– Tessék? Ne haragudj, drágám, de nem jól hallottalak – hajolt le hozzá a lány.

– Ó… nem számít. Nem fontos.

A lány megveregette a kis ember vállát, aztán elhúzta a kezét. Már csak a kopasz meg a gűlüszemű maradtak mellette. A kis ember arcán ideges mosoly villant, szeme a többiek tekintetét kereste.

– Hát – kezdte – ez igazán pompás műsor volt, de azt hiszem, most már ideje a következő…

– Mondd, Fred – hajolt oda hozzá komolyan a kopasz, és megfogta a csuklóját –, miért nem mész vissza már a helyedre?

A kis ember egy pillanatra szomorú kutyaszemmel nézett a kopaszra, aztán lehajtotta a fejét. Lassan fölállt, nagyot nyelt.

– Hát… – mondta bizonytalanul. Aztán fölmászott a nagydarab ember háta mögött a székre, szétnyitotta hátul a zakót, s bedugta előbb az egyik, majd a másik lábát. Néhányan komoly képpel nézték. – Azt hittem, egy darabig menni fog – mondta erőtlenül –, de úgy érzem… – Benyúlt, mindkét kezével megragadott valamit, és behuppant. A barna, határozatlan arc eltűnt.

A nagydarab férfi pislogott, aztán hirtelen fölállt.

– Hé – kiáltotta –, miféle álmos buli ez? Egy kis életet, egy kis mozgást akarok látni… – S körülötte földerültek az arcok. A tömeg ismét összezárult a nagydarab férfi körül. – Hadd halljam már azt a zenét!

A nagydarab férfi ritmikusan tapsolni kezdett. A zongora átvette a ritmust. A többiek is tapsolni kezdtek.

– Mi lesz már? Élünk, vagy várjuk a koporsót? Hadd hallom! Nem hallom a hangotokat! – S amint a kezét a füléhez tartotta, a tömeg élvezettel ordított föl. – Gyerünk! Hangosabban! – Hangosabb ordítás: Pete, Pete, Pete.

– Igazán semmi bajom Freddel – mondta a kopasz a legnagyobb lárma közepette. – Amúgy igazán kedves fickó.

– Tudom, mire gondolsz – mondta a gülüszemű. – Hogy Fred nem gondolja komolyan.

– Persze hogy nem – mondta a kopasz –, no de az az izzadt trikó meg minden…

S ekkor mindketten elnevették magukat, mert a nagydarab férfi komikus grimaszt vágott, kidugta a nyelvét, és kancsított. Pete, Pete, Pete; a terem tombolt.

A buli pompásan sikerült, késő éjszakáig állt a mulatság, és minden a legnagyobb rendben volt.

Gálvölgyi Judit fordítása